ÖTVENHAT

A fertőzöttek egész éjszaka döngették a csapóajtót.

Hullámokban jöttek. Öt percig, tízig verték öklüket, testüket a fedélhez – aztán csöndes időszak következett, majd újrakezdődött a püfölés.

Idővel egyre hosszabbak lettek a támadások közötti szünetek. A lányok belefáradtak a sírásba és elaludtak, fejüket Pim ölébe hajtva. Még több idő telt el csöndben; végül a fertőzöttek már nem jöttek vissza.

Caleb várt. Mikor jön el a hajnal? Mikor biztonságos kinyitni az ajtót? Pim is elaludt közben; az éjszaka borzalmai mindannyiukat kimerítették. Caleb a falnak dőlt, és behunyta a szemét.

Beszéd elfojtott hangjaira ébredt; megérkezett a segítség. Az illetők, akárkik is voltak, bekopogtattak.

Pim is fölébredt. A lányok még aludtak. Pim csak egy kérdőjelet mutatott.

Emberek jöttek, felelte Caleb.

Mégis volt benne némi szorongás, amikor kireteszelte az ajtót. Csak résnyire hajtotta föl; nappali fény tűzött a szemébe. Fölnyomta a csapóajtót, és pislogott a világosságban.

Sara térdre hullott előtte.

– Hála istennek! – nyögte.

Vele volt Hollis is; mezítláb voltak, bőrig átáztak.

– Hozzátok jöttünk, amikor megtámadtak – magyarázta Hollis. – A folyóban rejtőztünk el.

Pim fölemelte a gyerekeket, és kimászott mögöttük. Sara sírva ölelte át.

– Hála istennek, hála istennek! – Letérdelt, és karjába zárta a gyerekeket. – Megvagytok! A családom megmenekült!

Caleb megkönnyebbülése elpárolgott. Ráeszmélt, hogy most mi következik.

– Kate! – kiáltotta Sara. – Gyere elő!

Senki nem szólt.

– Kate?

Hollis Calebre nézett. A fiatalember megrázta a fejét. Hollis megmerevedett, lába reszketni kezdett, kifutott arcából a vér. Caleb egy pillanatig azt hitte, apósa összeesik.

– Sara, gyere ide – mondta Hollis.

– Kate? – Kétségbeesett volt a hangja. – Kate, gyere ki!

Hollis megragadta a derekát.

– Kate! Válaszolj!

– Nincs a bunkerben, Sara.

Sara a karjában vergődött, próbált kiszabadulni.

– Eressz el, Hollis! Kate!

– Odalett, Sara. A kislányunk nincs többé.

– Ne mondj ilyet! Kate! Az anyád vagyok, gyere ki azonnal!

Elhagyta az ereje, térdre hullott; Hollis még mindig fogta a derekát.

– Istenem – nyöszörögte Sara.

Hollis gyötrődve hunyta be a szemét.

– Elment. Elment.

– Kérlek, ne! Csak őt ne!

– A kislányunk nincs többé.

Sara az égre emelte az arcát. Hosszú üvöltés szakadt ki belőle.

Lágy, színtelen fény vette őket körül; a napot alacsony, súlyos felhők takarták. Peter a jármű rakterébe fektette Amyt és betakarta. Arcába visszatért egy kis szín; szeme csukva maradt, de nem úgy, mint az alvónak; inkább mintha átmeneti zónában lenne, mintha az elméje a két világ közti folyón ringana.

Greer feszülten szólalt meg:

– Indulnunk kell.

Peter hátul utazott Amyvel. Lassan haladtak, a földutat benőtte a bozót. Az ideúton, a sötétben Peter szinte semmit nem fogott föl a tájból. Most látta csak, milyen: lagúnák szabdalta ellenséges mocsár, kúszónövényekkel benőtt romos építmények világa, ahol a talajnak nincsenek kontúrjai, mintha megolvadt volna. Néhol pocsolyák borították az utat, a mélységük sem látszott; Greer áthajtott rajtuk.

Ritkulni kezdett a növényzet; fölbukkant előttük egy összegabalyodott autópálya-csomópont. Greer az országút melletti törmelékhalmaz közt rátalált egy felhajtóra, és elindult az emelkedőn.

Egy darabig az autópályán mentek, aztán Greer lekanyarodott. A Humvee erős rázkódása dacára Amy még mindig nem ébredezett.

Megkerültek egy összedőlt csomópontot, aztán a töltésen visszakapaszkodtak az autópályára.

Michael hátrafordult az ülésen.

– Innentől simább az út.

Esni kezdett az eső, kopogott a szélvédőn; aztán fölszakadoztak a felhők, és a texasi nap ragyogott az égről. Amy sóhajtott, mint aki föleszmél; Peter ránézett, és látta, hogy kinyílt a szeme. Amy pislogott, aztán vadul hunyorogva eltakarta a szemét a karjával.

– Túl nagy a fény – szólalt meg.

– Mit mond? – kérdezte Greer a volán mellől.

– Azt mondja, túl nagy a fény.

– Húsz évig a sötétben volt… egy darabig még zavarni fogja a világos. – Greer előrehajolt, és benyúlt az ülés alá. – Adja oda neki ezt.

A válla fölött hátraadott Peternek egy sötét szemüveget. Karcos és lepattogzott lencséi forrasztott drótba voltak ágyazva. Peter föltette a szemüveget Amy arcára, és óvatosan a füle mögé csúsztatta a szárait.

– Most jobb?

Amy bólintott. Megint lehunyta a szemét.

– Olyan fáradt vagyok – dünnyögte.

Peter előrehajolt.

– Mennyi van még hátra?

– Elvileg visszaérünk naplemente előtt, de épphogy csak. Üzemanyagra is szükségünk lesz. Lennie kell a Sealytől nyugatra lévő bunkerben.

Némán folytatták az utat. A feszültség ellenére Peter érezte, hogy leragad a szeme. Két órát aludt, s arra ébredt, hogy áll az autó. Greer és Michael két súlyos műanyag kannát cipelt ki a bunkerből. Beletelt néhány percbe, mire Peter teljesen felébredt; tagjai elnehezültek, meglassúdtak, mint ahogy egy medencében mozdul meg a víztömeg. Minden porcikájában érezte a korát.

Michael rápillantott, amikor kilépett az ajtón.

– Hogy van Amy?

– Még mindig alszik.

Greer benzint töltött egy tölcsérrel a kocsi tankjába.

– Rendbe fog jönni. Jó, hogy alszik, arra van szüksége.

– Hadd vegyem át a kormányt egy időre – ajánlotta Peter. – Innen már tudom az utat.

Greer lehajolt, hogy visszacsavarozza a kupakot, és az ingébe törölte a kezét.

– Inkább Michael vezessen egyelőre. Lesz még pár rázós hely.

Az erdő szélén találtak rá Kate-re. Még mindig a kezében volt a fegyver, ujja a ravaszvédő kengyelbe görbült. Egyetlen lövés, egyenest az érzékeny pontba: az örökké precíz Kate nem kockáztatott.

Nem volt idő eltemetni. Úgy döntöttek, beviszik a házba, Caleb és Pim ágyára fektetik, hiszen úgysem jönnek ide vissza többet. Hollis és Caleb vitte be. Nem akarták a véres ruháiban hagyni; Pim és Sara levetkőztette, megmosta a testét, aztán ráadták Pim egyik hálóingét. Párnát tettek a feje alá, és szorosan bebugyolálták egy takaróval; Pim halkan sírdogálva fésülte húga haját. Volt még egy utolsó kérdés: beengedjék hozzá a lányokat? Igen, mondta Sara. Kate az anyjuk volt. El kell búcsúzniuk tőle.

Caleb odakint várt. Javában délelőtt volt már, vakított a fény. A természet mintha gúnyt űzött volna belőle a nemtörődömségével. Daloltak a madarak, fújdogált a szellő, az égen felhők nyargaltak, a nap tunyán járta be elrendeltetett útját. Délceg holtan feküdt a mezőn; ölyvek egész serege falatozott a húsából, óriás szárnyukkal zajosan csapkodtak körülötte. Minden romba dől, s a világ nem tud róla, vagy nem érdekli. A hálószobában, mielőtt kijött, elmondta Kate-nek, hogy szereti, és homlokon csókolta. Ijesztően hideg volt a bőre, de Caleb nem ezt találta a legfölkavaróbbnak. Rájött, hogy arra számított, Kate válaszol. Nem fájt túlzottan. Vagy Semmi baj, Caleb, nem a te hibád. Te mindent megtettél. Vagy valami csúfondárosat mond, például Most komolyan, ágyba dugsz? Nem vagyok ám gyerek. Élvezed, mi, Caleb? De semmi. Kate teste még létezett, de mindaz, ami őt egyedi személyiséggé tette, már elszállt. A hangja sem volt többé; soha nem hallja már senki.

Pim jött ki először, a lányokkal együtt. Elle halkan sírt; Bogár inkább mintha összezavarodott volna. Eltelt néhány perc, aztán előjött Sara és Hollis is.

– Ha készen álltok, indulnunk kéne – mondta Caleb.

Hollis bólintott. Sara a többiektől elhúzódva állt, és a fák felé bámult. Üveges volt a tekintete, arca kifejezéstelen, mintha kiveszett volna belőle valami elemi energia. Megköszörülte a torkát és megszólalt:

– Hollis, megteszel nekem egy szívességet?

– Persze.

A szemébe nézett.

– Pusztítsd el az összes rohadék dögöt!

Lassan haladtak. Kis idő múlva már mindhárom gyereket vinni kellett – Bogár Caleb nyakában ült, Elle a nagyapja hátán, Theo a kenguruban, Pim és Sara felváltva vették föl. Bőven délután lett, mire a faluba értek. Élettelen utcákat találtak. Elacqua kertjében ráleltek a teherautóra, még mindig ott parkolt, ahol Caleb látta. Caleb beült a kormány mögé. Azt remélte, hogy a gyújtáskapcsolóban lesz a slusszkulcs, de nem volt ott. Miután hiába kereste a vezetőfülkében, kiszállt.

– El tudsz indítani slusszkulcs nélkül egy teherautót? – kérdezte Hollistól.

– Nem én.

Caleb a házra nézett. Az emeleten be volt törve egy ablak, kiszakadt a keretből. A keret és az üveg szilánkjai borították alatta a földet.

– Valakinek be kell mennie megkeresni a kulcsot.

– Majd én – ajánlkozott Hollis.

– Az én dolgom. Maradj itt.

Nála hagyta a puskát, magához vette a revolvert. A házban olyan mozdulatlan volt a levegő, mintha sose lélegezték volna be. Caleb szobáról szobára osont, kinyitotta a fiókokat, a szekrényeket. Mivel nem találta meg a kulcsot, fölment a lépcsőn. Két szoba volt odafönt, egy keskeny folyosó két oldalán. Kinyitotta az első ajtót. Itt aludt valaha Elacqua és a felesége. A bevetetlen ágy mellett csipkefüggönyök lengedeztek a törött ablakon beáramló szellőben. Caleb átkutatta a fiókokat, aztán az ablakhoz lépett és leintegetett. Hollis kérdőn nézett rá. Caleb megrázta a fejét.

Már csak egy szoba maradt. Mi lesz, ha nem találják meg a kulcsot? Nem látott másik járművet a faluban. Ettől még lehetett, de szorított az idő.

Caleb nagy levegőt vett, és lábával belökte az ajtót.

Elacqua ruhástul feküdt az ágyon. A szobában húgyszag és áporodott lehelet bűze terjengett. Caleb először halottnak hitte, de aztán az orvos váladékos horkantással az oldalára fordult. Üres whiskysüveg állt az ágy mellett a földön. Nem halott volt, csak holtrészeg.

Caleb erősen megrázta a vállát.

– Ébresztő!

Elacqua csukott szemmel, sután lökdöste arrébb Caleb kezét.

– Hagyj békén – motyogta.

– Doktor Elacqua, Caleb Jaxon vagyok. Szedje össze magát!

A férfi nyelve alig forgott.

– Te… hülye picsa.

Caleb kezdte kapiskálni, mi történhetett. Miután a felesége kirúgta az ágyukból, az orvos a teljes feledésbe érzéstelenítette magát, és kimaradt az egészből. Lehet, hogy már eleve részeg volt, és azért adta ki az útját az asszony. Mindenesetre Caleb irigyelte; egyszerűen kikerülte a katasztrófa. Hogyhogy nem nyúltak hozzá a fertőzöttek? Lehet, hogy túl büdösnek találták; lehet, hogy ez a megoldás. Rúgjanak be mindannyian, és maradjanak is úgy.

Újra megrázta Elacquát. A férfi szeme megrebbent és kinyílt. Zavaros tekintete körbejárt, s végül megállt Caleb arcán.

– Ki a franc maga?

Semmi értelme nem volt magyarázkodni; az orvos nem volt olyan állapotban.

– Doktor Elacqua, nézzen rám! Szükségem van a kocsija kulcsára.

Akárha a világ legkomplikáltabb kérdését tette volna föl.

– A kulcsára?

– Igen, a slusszkulcsra. Hol van?

A férfi szeme elhomályosult; megint becsukta, és bozontos feje a párnába süppedt. Caleb rájött, hogy egy helyet még nem nézett meg. A férfi nadrágja átázott a vizelettől, de mit lehetett tenni. Caleb megmotozta. A bal első zseb alján valami éleset tapintott. Becsúsztatta a kezét, és kihúzta: egyetlen öreg, kopott kulcs volt kis fémkarikán.

– Megvagy!

Motorzúgás szakította félbe a gondolatait. Az ablakhoz lépett. Sara és a többiek vadul integettek a jármű felé, és kiáltoztak:

– Hahó! Erre!

Mire Caleb kilépett a tornácra, a három öttonnás katonai teherautó a ház elé ért és megállt. Széles vállú egyenruhás ember szállt ki az első autó vezetőfülkéjéből: Gunnar Apgar.

– Caleb! Hála az égnek.

Kezet ráztak. Hollis és Sara is odament. Apgar végigmérte a csapatot.

– Ennyien vannak?

– A házban is van még valaki, de őt csak segítséggel tudjuk kihozni. Tökrészeg.

– Nem mondja! – Caleb nem felelt, hát Apgar a második autóból kiszálló két katonához fordult. – Hozzák ki, egy-kettő!

Felügettek a lépcsőn.

– Nyugat felé tartunk, túlélőket keresünk – magyarázta Apgar.

– Hányat találtak eddig?

– Magukat. Még holttesteket sem találtunk. A fertőzöttek vagy elhurcolták az összeset, vagy áttérítették.

– Mi van Kerrville-ben? – szólt közbe Hollis.

– Még semmi nyomuk. Akármi is ez, először idekint zajlik le. – Elhallgatott, bizonytalan kifejezés jelent meg az arcán. – Valamit tudnia kell, Caleb. Az apjával kapcsolatos.

Seguintől keletre Peter vette át a kormányt. Amy rövid időre felébredt délután, és vizet kért. Lement a láza, és már kevésbé bántotta szemét a fény, bár fejfájásról panaszkodott, és még mindig elég gyenge volt. Az oldalablakon kisandítva megkérdezte, milyen messze vannak. Fejét, vállát bebugyolálta a takaróba, mint egy kendőbe. Három óra még, felelte Greer, vagy négy. Amy eltöprengett a válaszon, aztán halkan azt mondta:

– Sietnünk kell.

Átkeltek a Guadalupén, és észak felé fordultak. Az első településre Boerne óvárosától keletre bukkantak rá. Nem volt nagy, de legalább távíróállomással rendelkezett. Csak két óra volt a sötétedésig, amikor megálltak a kis főtéren.

– Szörnyen csöndes hely – jegyezte meg Michael.

Üresek voltak az utcák. Furcsa ez ilyen korán, gondolta Peter. Kísérteties némaság vette őket körül, amikor kiszálltak az autóból. A település alig néhány épületből állt: vegyesbolt, hivatal, kápolna, egy maroknyi szedett-vedett lakóház, némelyik csak félig fölépítve, mintha a gazdáik időközben lemondtak volna róluk.

– Van itt valaki? – kiáltotta Michael. – Hahó!

– Különös – mondta Greer.

Michael behajolt a Humvee-ba, és kivette a puskát a tartójából. Peter és Greer ellenőrizte a pisztolyát.

– Én Amyvel maradok – mondta Greer. – Keressék meg a távírót!

Peter és Michael átvágott a téren a hivatalhoz. Nyitva volt az ajtó, ez is furcsa. Odabent mindent rendben találtak, csak épp életnek nem volt semmi nyoma.

– Hova a fenébe tűnt mindenki? – kérdezte Peter.

Az épület hátuljában, egy kis helyiségben leltek rá a távíróra. Michael leült a kezelőasztalhoz, és áttanulmányozta a naplót, egy nagy, bőrkötéses könyvet.

– Az utolsó üzenetet péntek délután öt óra húszkor küldték a banderai állomásra. Mrs. Nills Grath a címzett.

– Mi az üzenet?

– „Boldog születésnapot kíván Lottie néni.” – Michael fölpillantott. – Azóta semmi, legalábbis nem lett fölírva.

Most vasárnap volt. Akármi is történt itt, gondolta Peter, az elmúlt negyvennyolc óra alatt kellett történnie.

– Küldj üzenetet Kerrville-be – mondta neki Peter. – Szólj Apgarnak, hogy jövünk.

– A morzetudásom kicsit berozsdásodott. Valószínűleg azt fogom írni neki, hogy csináljon szendvicset.

Megtolt egy kart a kapcsolótáblán, és nyomkodni kezdte a gombot. Néhány másodperc múlva abbahagyta.

– Mi a baj?

Michael a táblára mutatott.

– Látod ezt a kijelzőt? A tűnek el kéne mozdulni, amikor összeérnek a lemezek.

– Vagyis?

– Vagyis saját magammal beszélgetek. Az áramkör nem zár.

Peter semmit sem értett ehhez.

– Meg tudod javítani?

– Kizárt. Valahol meg van szakadva a vonal, bárhol lehet innen Kerrville-ig. Lehet, hogy a vihar kidöntött egy oszlopot. A villám is okozhat ilyet. Elég sérülékeny rendszer.

Kimentek a hátsó ajtón. A gyomverte udvaron egy régi gázgenerátor gubbasztott, mint egy lesben álló szörny, mellette rozsdás platós kocsi és egy törött tengelyű szekér, melynek deszkái közül kikandikált a fű. Mindenféle szemét – építési törmelék, törött ládák, széthasadt dongájú hordók – borította az udvart. Az emberi terjeszkedés roncsai gyűltek itt össze, mindaz, amit kihajítottak, amint bevégezte a feladatát.

– Nézzük meg a többi épületet – vetette föl Peter.

Beléptek a legközelebbi házba, egy földszintes, kétszobás épületbe. Az asztalon halomban állt a mosogatnivaló, ellepték a legyek. A hátsó szobában volt egy állványra helyezett mosóteknő, ruhásszekrény, nagy tollpaplan, rajta ágytakaró. A masszív, díszes ágy faragott támláján egymásba fonódó virágok kacskaringóztak; készítői nem sajnálták rá az időt. Nászágy lehet, gondolta Peter.

De hol vannak az emberek? Mi történt, amitől a lakók eltűntek, még mielőtt elpakolhatták volna a piszkos edényeket? Peter és Michael visszament a nappaliba, ahol Greer csatlakozott hozzájuk.

– Mi tart ennyi ideig?

– Nem működik a távíró – válaszolta Michael.

– Mi a baja?

– Valahol megszakadt a vezeték.

Greer Peterre fordította a tekintetét.

– Muszáj indulnunk.

Mi az, amit nem vesznek észre? Mit próbál közölni vele ez a szellemtanya? Peter tekintete megállt valamin, ami a földön hevert.

– Hallja, amit mondok, Peter? – sürgette Greer. – Ha sötétedés előtt vissza akarunk jutni, most rögtön indulnunk kell.

Peter leguggolt, hogy közelebbről megnézze a tárgyat, s közben az asztal felé intett:

– Kérem azt a rongyot!

A törlőruha csücskével megfogta a tárgyat. A fertőzöttek fogai sajátosan verték vissza a fényt, majdnem mint a prizma, gyöngyházfényű, tejfehér csillogással. A fog csúcsa hegyes volt, szinte láthatatlan; szabad szemmel nem lehetett kivenni.

– Szerintem a Nulladik nem hadsereget küld – közölte Peter.

– Akkor mit csinál? – kérdezte Michael.

Peter fölnézett Greerre; látta az arcán, hogy ő is ugyanarra gondol.

– Szerintem hadsereget teremt.