HUSZONKETTŐ

A lány halálával napokig tele voltak a bulvárlapok címlapjai, és így tudtam meg róla többet. Huszonkilenc éves volt, a marylandi College Parkban nőtt fel, iráni bevándorlók gyermekeként. Apja mérnök, anyja iskolai könyvtáros; három testvére volt. Már hat éve dolgozott a Beckworth and Grimesnál, a segédszerkesztőségig vitte; ő és a kisgyerek apja, egy színész, nemrég váltak el. Minden hétköznapi és csodálatra méltó volt vele kapcsolatban. Lelkes dolgozó. Odaadó barát. Szeretett gyermek, önfeláldozó anya. Egy időben táncosnő akart lenni. Sok fénykép megjelent róla. Az egyik gyerekkorában készült, tornadresszt viselt, kislányos balettmozdulatot gyakorolt a képen.

Két nap múlva Jonas felhívott, értesített Liz haláláról. Igyekeztem meglepetést színlelni, és azon kaptam magam, hogy a reakcióm nem is teljesen színlelt, mintha Jonas megtört hangját hallva újra átélném Liz elvesztésének fájdalmát. Beszéltünk egy sort, régi sztorikat elevenítettünk föl. Időnként felnevettünk, ha szóba került valami mulatságos, amit Liz mondott vagy csinált; máskor hosszan elcsöndesedett a telefon, és hallottam, hogy Jonas sír. Füleltem, van-e valami jele, hogy tudja vagy gyanítja kettőnkről az igazat. De nem fedeztem föl semmi effélét. Ahogy Liz is mondta: teljességgel vak volt erre. El sem tudna képzelni ilyesmit.

Kissé csodálkoztam, hogy velem még nem történt semmi: nem kopogtattak az ajtón, nem álltak sötét öltönyös emberek a küszöbömön, nem villantották fel a jelvényüket. Doktor Fanning, beszélhetnénk önnel egypár szót? A cikkek nem említették sem a bárpultost, sem a taxist, amit jó jelnek véltem, bár sejtettem, hogy előbb-utóbb elér hozzám a törvény keze. Kiróják rám a penitenciát; térdre esem és meggyónok. Máskülönben nincs rend az univerzumban.

Repülővel mentem Bostonba a temetésre. A szertartást Cambridge-ben tartották, a Harvard Yardtól egy ugrásra. Tömve volt a templom. Családtagok, barátok, kollégák, volt tanítványok: rövid élete alatt Lizt nagyon sokan szerették. Hátul ültem le, nem akartam látszani. Sokakat személyesen ismertem, másokat csak arcról, mindenkin éreztem a gyász súlyát. Egy püffedt arcú alkoholistában Alcott Spence-t ismertem föl. Tekintetünk találkozott, miközben kikísértük Liz koporsóját, bár nem hiszem, hogy emlékezett rá, ki vagyok.

A temetés után a belső kör a Spee Clubba vonult ebédelni. Előre szóltam Jonasnak, hogy korán haza kell érnem, úgyhogy nem tudok velük menni, de olyan vehemensen győzködött, hogy nemigen volt más választásom. Koccintásokkal, visszaemlékezésekkel, jó sok ivással telt az ebéd. Minden másodpercét gyötrelem volt kiállni. Mikor a vendégek szedelőzködni kezdtek, Jonas félrevont.

– Menjünk ki a kertbe! Beszélnem kell veled valamiről.

Hát itt az a pillanat. Most kitör a botrány. A könyvtárszobán át mentünk ki, és leültünk az udvari lépcsőkre. Szokatlanul meleg nap volt, a tavasz csúfondáros előhírnöke – mely tavaszt, úgy véltem, már nem fogom látni. Addigra bizonyára egy cellában lakom.

Jonas a zakója belső zsebéből elővett egy laposüveget. Meghúzta, aztán átadta nekem.

– A régi idők emlékére – mondta.

Nem tudtam, hogy reagáljak. Az ő kezében volt a gyeplő.

– Nem kell kimondanod. Tudom, hogy elcsesztem! Ott kellett volna lennem vele. Ez a legrosszabb az egészben.

– Biztosan megértette.

– Hogy is érthette volna meg? – Még egyet kortyolt, megtörölte a száját. – Az az igazság, hogy azt hiszem, el akart hagyni. Valószínűleg meg is érdemeltem.

Éreztem, hogy összeszorul a gyomrom. Ámbár ha tudta volna, hogy miattam történt, már megmondta volna.

– Ne butáskodj! Valószínűleg csak az anyját akarta meglátogatni.

Rezignáltan vállat vont.

– Hogyne, bár tudomásom szerint Connecticutba nem kell útlevél.

Ebbe nem gondoltam bele. Nem volt mit mondanom.

– De igazából nem ezért hívtalak ki ide – folytatta. – Biztos hallottad, mit pletykálnak rólam.

– Hallottam valamit.

– Mindenki bohócnak néz. Hát tévednek.

– Nem hiszem, hogy ez a megfelelő pillanat erre, Jonas.

– Ami azt illeti, ez a tökéletes pillanat. Közel járok a sikerhez, Tim. Nagyon-nagyon közel. Van egy bolíviai hely. Egy templom, legalább ezeréves. A legendák szerint van ott egy sír, egy férfi tetemével, akit az általam keresett vírus fertőzött meg. Ez nem újdonság – sok ilyen mendemonda van. Túl sok ahhoz, hogy az egész ne jelentsen semmit, véleményem szerint, de ez más téma. Ami a lényeg, hogy most már konkrét bizonyítékom van. Egy barátom a járványügyről meglátogatott néhány hónapja. Hallott a kutatásomról, és a munkája során ráakadt valamire, amiről azt gondolta, érdekelhet engem. Öt évvel ezelőtt egy amerikai turistacsoport kórházba került La Pazban. Úgy nézett ki, mintha mindegyikük a hantavírussal fertőződött volna meg. Valamiféle ökotúrára mentek a dzsungelbe. De most jön a java! Mindannyiuknak végső stádiumos rákja volt. A túra amolyan „utolsó kívánság” alapon szerveződött. Tudod, kipróbálni, amit mindig is akartál, mielőtt beadod a kulcsot.

El sem tudtam képzelni, mire akar kilyukadni.

– És?

– Innentől érdekes a dolog. Mind kigyógyultak, és nemcsak a hantavírusból, hanem a rákból. Négyes stádiumú petefészek, operálhatatlan glioblasztóma, akut limfoid leukémia… nyomuk sem maradt. És nem egyszerűen meggyógyultak. Több mint egészségesek lettek. Mintha visszájára fordult volna az öregedési folyamat. A legfiatalabb ötvenhat éves volt, a legidősebb hetven. És húszévesnek néztek ki.

– Nem semmi történet.

– Hülyéskedsz? Korszakos történet. Ha ez a dolog bebizonyosodik, a történelem legfontosabb orvosi felfedezése lesz.

Még mindig kételkedve néztem rá.

– Akkor miért nem hallottam még róla? Nem jelent meg ilyen tanulmány.

– Jó kérdés. A járványügyis barátom gyanúja szerint a katonaság avatkozott közbe. Az egész átkerült a hadsereg orvosi kutatóintézetének illetékességébe.

– Mire kell ez nekik?

– Ki tudja? Talán csak ők akarják learatni a dicsőséget, bár ez túlzottan derűlátó feltételezés. Egyik nap Einstein a relativitás elméletén töpreng, másnap itt a Manhattan-terv és egy nagy kráter a földben. Nem az első eset lenne.

Ebben igaza volt.

– Megvizsgáltad őket? A négy beteget.

Jonas megint belekortyolt a whiskybe.

– Hát itt van egy kis gubanc. Mind meghaltak.

– De nem azt mondtad…

– Ó, nem a rák miatt. Mind a négyen, nos… kvázi felgyorsultak, mintha a testük nem bírná el ezt az új állapotát. Valaki levideózta őket. Gyakorlatilag a falakon pattogtak. Nyolcvanhat napnál tovább egyikük se húzta.

– Ez jókora gubanc.

Éles pillantást vetett rám.

– Gondolj bele, Tim! Ez a dolog létezik. Nem találtam meg időben ahhoz, hogy Lizt megmentsem, és ez életem végéig kísérteni fog. De nem állhatok meg. Nem Liz halála ellenére folytatom, hanem épp őmiatta. Százötvenötezer ember hal meg mindennap. Mióta is ülünk itt, tíz perce? Ez több mint ezer ember, olyanok, mint Liz. Olyanok, akik élhetnék az életüket, szerető családjuk van. Szükségem van rád, Tim. És nem csak azért, mert a legrégebbi barátom vagy, és a legokosabb ember, akit ismerek. Őszinte leszek: pénzhiánnyal küzdök. Senki nem akarja támogatni már a kutatást. Talán a te szakmai hiteled segítene, hogy is mondjam, megolajozni a kerekeket.

A hitelem. Ha tudta volna, milyen keveset ér az!

– Nem is tudom, Jonas.

– Ha értem nem, tedd meg Lizért.

Elismerem, tudományos szempontból felkeltette a kíváncsiságomat az ügy. Ugyanakkor nem akartam, hogy bármi közöm legyen ehhez a kutatáshoz, és Jonashoz sem, soha többé. Ebben a szűk tíz percben, mialatt ezer ember odalett, én eljutottam odáig, hogy mélyen megvetettem. Lehet, hogy mindig is így volt. Utáltam a nemtörődömségét, a veszett nagy egóját, a fellengzős fontoskodását. Utáltam a leplezetlen manipulációját, mellyel a lojalitásomra apellált, és a rendíthetetlen meggyőződését, hogy az égvilágon minden kérdésre karnyújtásnyira van tőle a válasz. Utáltam, hogy egy büdös kukkot sem tud a világon semmiről, és legfőképpen utáltam őt azért, mert hagyta Lizt egyedül meghalni.

– Kapok egy kis gondolkodási időt? – Könnyű kibúvó; nem állt szándékomban semennyit sem gondolkodni rajta.

A nyelve hegyén volt a válasz, de meggondolta magát.

– Vettem az adást. A reputációdat félted. Elhiheted, tudom, hogy zajlik ez.

– Nem erről van szó. Csak ez komoly kötelezettségvállalás. Elég sok a dolgom mostanában.

– Nem fogom annyiban hagyni, ugye tudod?

– Sejtettem, hogy nem.

Hallgattunk egy darabig. Jonas a kert felé nézett, bár tudtam, hogy nem látja.

– Furcsa… mindig tudtam, hogy eljön ez a nap. Most pedig nem tudom elhinni. Mintha nem is lehetne igaz, érted? Úgy érzem, hogy ha hazamegyek, ő is ott lesz, dolgozatokat javít az asztalánál, vagy valamit kavargat a konyhában. – Nagyot fújt és rám nézett. – Nem voltam elég jó barátod az elmúlt években. Nem lett volna szabad hagynom, hogy így elfolyjon az idő.

– Hagyd csak – mondtam. – Az én hibám is.

Itt véget ért a beszélgetés.

– Hát – szólalt meg lezárásképpen Jonas –, köszönöm, hogy eljöttél, Tim. Tudtam, hogy mindenképp eljössz, Liz miatt. De nekem sokat jelent. Majd szólj, hogy mit döntöttél.

Üldögéltem még kint egy ideig, miután elment. Elcsöndesedett az épület, hazamentek a gyászolók, élni tovább az életüket. Milyen szerencsések, gondoltam.

Jonas felől nem hallottam ezután semmit. A tél tavaszba fordult, aztán nyárba, és kezdtem elhinni, hogy végül is senki nem göngyölítette föl a szálat, és szabad ember maradok. A lány halála apránként megszűnt uralni minden gondolatomat és tettemet. Persze ott volt még az agyamban; emléke gyakran és váratlanul tört rám, olyan mély, bénító bűntudatot hozva rám, hogy alig kaptam levegőt. De az elme hajlékony holmi, őrzi saját épségét. Egy ritka szép, hűvös és száraz nyári napon, mikor az égbolt élénk kékje úgy borult a városra, mint egy kupola, a munkahelyemről a metró felé tartva egyszer csak ráeszméltem, hogy már teljes tíz perce nem éreztem magam emberi roncsnak. Talán mégis megy az élet tovább.

Ősszel visszatértem a tanításhoz. Egész falka új tanársegéd várt rám; mintha a vezetőség direkt kínozni akart volna, zömmel nők voltak. De enyhén szólva véget értek számomra azok az idők. Szerzetesi életet éltem, s szentül elhatároztam, ezentúl ez már így is marad. Végeztem a munkám, megtartottam az óráim, senki társaságát nem kerestem, se férfiét, se nőét. Fél füllel hallottam, hogy Jonas végül mégiscsak kapott támogatást az expedíciójára, és készül Bolíviába. Nem fog nekem hiányozni, gondoltam.

Egy január végi napon laborjegyzőkönyveket osztályoztam az irodámban, amikor kopogtak az ajtón.

– Tessék!

Ketten léptek be, egy férfi és egy nő: tüstént rájöttem, kik, illetve mik ők. Arcom valószínűleg már az első szempillantásban elárulta a bűnösségemet.

– Van egy perce, Fanning professzor úr? – kérdezte a nő. – Reynaldo nyomozó vagyok, a hölgy pedig Phelps nyomozó. Szeretnénk föltenni néhány kérdést, ha lehet.

– Tessék csak. – Meglepetést színleltem. – Foglaljanak helyet.

– Nem ülnénk le, ha nem bánja.

A beszélgetés alig negyedórán át tartott, de ennyi elég volt ahhoz, hogy meggyőződjek róla, szorul a hurok. Jelentkezett egy tanú – a bébiszitter. Illegális bevándorló volt, ami megmagyarázta a késedelmet. Noha csak futólag látott, a személyleírása egyezett a bárpultoséval. A pultos nem emlékezett a nevemre, de hallotta a párbeszéd egy részét, amikor a lány bevallotta, hogy belém volt zúgva, és hogy hozzátette: „Meg egy csomóan még a lányok közül.” Ez elvezette őket Nicole egyetemi indexéhez, és végül hozzám, aki hasonlított a bébiszitter személyleírására a gyanúsítottról. Feltűnően hasonlított.

A szokásos tagadással válaszoltam. Nem, sosem jártam a kérdéses bárban. Nem, nem emlékszem erre a lányra az óráimról; olvastam az esetről az újságokban, de nem ismertem föl az áldozatot. Nem, nem emlékszem, hol tartózkodtam aznap este. Mikor is? Bizonyára ágyban voltam.

– Érdekes. Ágyban, azt mondja?

– Talán olvashattam. Elég rossz alvó vagyok. De tényleg nem emlékszem.

– Különös. Mert a közlekedésbiztonsági hivatal szerint egy athéni járatra volt repülőjegye. Van valami hozzáfűznivalója ehhez, doktor Fanning?

Bűnösségről árulkodó nyirkos izzadság ült ki a tenyeremre. Persze hogy tudnak a repülőről. Hogy lehettem ennyire ostoba?

– Nos, rendben – mondtam, a tőlem telhető legjobban mímelve a bosszankodást. – Jobban örültem volna, ha ez nem tudódik ki, de ha már ragaszkodnak ahhoz, hogy a magánéletemben vájkáljanak, egy barátnőmmel készültem elutazni. Egy férjezett barátnőmmel.

A nyomozó dévajul felvonta fél szemöldökét.

– A nevét megtudhatnánk?

Vadul kergetőztek a gondolataim. Össze tudnak kapcsolni kettőnket? A jegyeket készpénzben fizettem, és külön-külön vettem meg, hogy ne legyen gyanús. Még csak nem is egymás mellett voltak az üléseink; úgy terveztem, ezzel kapcsolatban majd felszállás előtt intézkedem.

– Sajnálom, de nem. Nem adhatom ki.

– Egy úriember nem tesz ilyet, hm?

– Olyasmi.

Reynaldo nyomozó gőgösen mosolygott, láthatóan jól szórakozott.

– Egy úriember, aki megszökik másvalakinek a feleségével. Kitüntetést ne várjon érte.

– Nem is érdemlek, nyomozó.

– És miért nem utazott el?

A lehető legártatlanabbul felrántottam a vállam.

– A hölgy meggondolta magát. A férje a kollégám. Eleve ostoba ötlet volt. Ennyi az egész történet.

Teljes tíz másodpercig egyikünk sem szólt – nyilván arra számítottak, hogy megtöröm a csendet, és valamivel gyanúba keverem magam.

– Nos, egyelőre ennyi, doktor Fanning. Köszönjük, hogy ránk szánta az időt bokros teendői közepette. – Átadta a névjegyét. – Ha bármi eszébe jutna, hívjon, rendben?

– Úgy lesz, nyomozó.

– És tényleg úgy értem, hogy bármi.

Fél órát vártam, mire úgy döntöttem, már biztosan elhagyták az épületet, s akkor hazamentem metróval. Mennyi időm lehet? Néhány nap? Néhány óra? Mennyi adminisztráció kell, mire elintézik, hogy a tanúk elé állítsanak azonosításra?

Egyetlen kiutat láttam. Felhívtam Jonas munkahelyi számát, aztán a mobilját, de nem vette föl. Kénytelen voltam megkockáztatni egy e-mailt.

Jonas, megfontoltam az ajánlatodat. Bocs, hogy ilyen sokáig tartott. Nem tudom, mennyi hasznomat veszed így az utolsó pillanatban, de szeretnék jelentkezni a csapatodba. Mikor indultok? T. F.

A számítógépnél ülve vártam a választ, folyamatosan nyomkodtam a Frissítés gombot. Fél óra elteltével jött az üzenet.

Örülök! Három nap múlva indulunk. Már el is intéztem a vízumodat. Nem mondhatod, hogy nincsenek kapcsolataim! Hány vízum kell a csapatodnak? Ahogy ismerlek, egy rakás csinos női tanársegédet hozol, ami igazán jót fog tenni a hangulatnak.

Igyekezz, haver! Együtt megváltoztatjuk a világot. J. L.