HATVANHÁROM

– Tükrök – ismételte Chase.

A konferenciaasztal körül ült a csapat, Peter balján a hadikormánya: Apgar, Henneman, Sara, Michael, Greer.

– Nem feltétlen kell tükörnek lennie. Bármilyen tükröződő felület megteszi, a fő, hogy meglássák benne magukat.

Chase mély levegőt vett, és összefonta ujjait az asztalon.

– Ennél őrültebb dolgot még nem hallottam.

– Nincs ebben semmi őrültség. Harminc évvel ezelőtt Las Vegasban Lish-sel egy hármas raj elől menekültünk, és egy konyhában sarokba szorítottak minket. Elfogyott a lőszerünk, gyakorlatilag védtelenek voltunk. A plafonról lelógott egy csomó edény meg serpenyő. Megragadtam az egyiket, hogy bunkósbotnak használjam, de amikor az első fertőzött elé tartottam, a bestia sóbálvánnyá vált, mintha hipnotizálták volna. És ez egy sima rézedény volt. Michael, erősítsd meg.

– Igazat mond. Én is tapasztaltam ezt.

Apgar Michaelhoz fordult.

– És mit csinál velük a tükör? Miért lassítja le őket?

– Nehéz kérdés. Én arra tippelek, hogy valami szunnyadó emléket ébreszt föl.

– Vagyis?

– Vagyis nem tetszik nekik, amit látnak, mert az elüt az önképüktől. – Peterre nézett. – Emlékszel a fertőzöttre, akivel megküzdöttél Tifty ketrecében?

Peter bólintott.

– Miután megölted, mondtál valamit Tiftynek. Azt, hogy „Emilynek hívták. Az utolsó emléke az volt, hogy megcsókol egy fiút.” Honnan tudtad?

– Régen volt, Michael. Nem tudom megmagyarázni. Rám nézett, és egyszerűen megtörtént.

– Nem simán nézett. Bámult. Mind a ketten a másikra bámultatok. Az emberek nem szoktak a fertőzött szemébe nézni, aki mindjárt széttépi őket. A természetes reakció az, hogy félrenézel. De te nem. És pont mint a tükör, ez is lebénította. – Michael egy pillanatra elhallgatott, aztán magabiztosabban folytatta: – Minél többet gondolkozom rajta, annál logikusabb a dolog. Sok mindent megmagyaráz. Amikor valakit elragadnak, első gondolatuk az, hogy hazamenjenek. A haldoklók is így vannak vele. Sara, jól mondom?

Sara bólintott.

– Így igaz. Sokszor ez az utolsó szavuk. „Haza akarok menni.” Meg sem tudnám mondani, hányszor hallottam.

– Tehát a fertőzött olyan valaki, akibe beleköltözött egy erős, rendkívül agresszív vírus. De valahol mélyen emlékszik rá, ki volt előtte. Az átalakulási fázisban eltemetődik ez az emlék, de nem tűnik el, nem teljesen. Csak egy apró mag legbelül, de ott van. A szem is tükröződő felület. Amikor meglátják magukat, az emlék a felszínre bukkan és összezavarja őket. Ettől bénulnak meg, kvázi a nosztalgiától. Attól a fájdalomtól, amit az emberi életük emléke jelent, és hogy meglátják, mivé lettek.

– Elég elrugaszkodott elmélet – szólalt meg Henneman.

Michael vállat vont.

– Lehet. Lehet, hogy zöldségeket beszélek, volt már rá példa. De hadd kérdezzek valamit, ezredes úr. Hány éves?

– Tessék?

– Hatvan? Hatvanhárom?

Henneman elhúzta a száját.

– Ötvennyolc vagyok, engedelmével.

– Pardon. Szokott tükörbe nézni?

– Igyekszem elkerülni.

– Pont erre célzok. A fejében még mindig ugyanaz az ember, aki régen volt. Jómagam az agyam szerint még mindig tizenhét éves suhanc vagyok. De a valóság más, és szembesülni vele kiábrándító. Nem látok húszéveseket az asztal körül, úgyhogy gyanítom, nem vagyok ezzel egyedül.

Peter a kabinetfőnökére nézett.

– Ford, milyen tükröződő anyagaink vannak? Az egész kaput be kell fednünk, és nem ártana plusz száz méter mindkét oldalon, vagy még több, ha van mivel megcsinálni.

Ford elgondolkozott.

– A galvanizált tetőlemezek megfelelnének, azt hiszem. Azok elég fényesek.

– Mennyi van belőlük?

– Sokat elvittek a külső építkezésekhez, de azért elég lesz. Lebonthatjuk néhány ház tetejéről, ha mégis elfogy.

– Fogja munkára a mérnököket! A kaput is meg kell erősítenünk. Mondja meg nekik, hogy ha kell, hegesszék be úgy, ahogy van. És a gyalogoskaput is.

Chase összevonta a szemöldökét.

– Hogy fognak kijutni az emberek?

– Pillanatnyilag nem a ki-, hanem a bejutás a problémánk. Senki nem megy sehova.

– Elnök úr, ha közbeszólhatok – mondta Henneman. – Feltéve, hogy mindez működik, ami véleményem szerint erősen kérdéses, még akkor is kétszázezer fertőzött kószál odakint. Nem maradhatunk örökre a falak között.

– Nem szívesen mondok ellent, ezredes, de Kaliforniában pontosan ezt tettük. Az Első Kolónia majdnem egy évszázadon át fönnmaradt, holott az itteni erőforrásoknak csak a töredékével rendelkezett. Néhány ezer emberünk maradt, ez helyes irányítás mellett fönntartható népesség. A falakon belül van elegendő megművelhető föld a növénytermesztéshez és állattenyésztéshez. A folyó révén állandóan el vagyunk látva ivó- és öntözővízzel. Némi módosításokkal Freeportból továbbra is szállíthatjuk az olajat kisebb adagokban, és a finomító maga védhető. A készletek okos beosztásával, és ha a finomított kőolajat kizárólag a világításra tartogatjuk, sokáig elboldogulhatunk.

– És a fegyverek?

– Tiffy bunkeréből egy darabig elláthatjuk magunkat, és valószínűleg gyártani is tudunk valamennyit, legalább néhány évi készletet. Utána íjakat, nyílpuskákat és tűzbombákat használunk. Az Első Kolóniában megoldottuk. Itt is menni fog.

Néma csönd telepedett az asztalra; Peter tudta, hogy mindenki ugyanarra gondol: Hát ide jutottunk.

– Minden tiszteletem mellett – szólalt meg Michael –, ez egy marhaság, és te is tudod.

Peter odafordulva hallgatta.

– Mondjuk, hogy a tükrök lelassítják őket. Fanning viszont még mindig él és virul. Ha Alicia igazat mondott, akkor az este látott fertőzöttsereg csak az előőrse volt. Egy komplett hadsereget tart készenlétben.

– Ez hadd legyen az én gondom.

– Ne fölényeskedj! Én húsz éve töröm ezen a fejem.

Apgar mogorván nézett rá.

– Mr. Fisher, azt javaslom, hallgasson el!

– Miért? Hogy Peter lemészároltathasson mindnyájunkat?

– Michael, légy szíves, hallgass végig. – Peter nem haragudott; számított rá, hogy Michael ellenkezni fog. Most az volt a legfontosabb, hogy mindnyájan egyként gondolkozzanak. – Jól ismerem az érzéseidet. Elég világosan kifejezted őket. De azóta megváltozott a helyzet.

– Annyiban, hogy előbbre kell hozni a határidőt. Ezzel a teszetoszasággal csak eljátsszuk az esélyünket. Már el kellett volna kezdeni feltölteni a buszokat.

– Korábban talán sikerült volna. De ha most elkezdjük elszállítani az embereket, abból felkelés lesz. Széthullik az egész város. És kizárt, hogy hétszáz embert a földszorosra tudjunk juttatni sötétedés előtt. Nyílt terepen fogják megrohamozni őket. Esélyük sem lenne.

– Amúgy sincs esélyünk. A Bergensfjord az egyetlen. Lucius, ne csak ülj ott!

Greer nyugodt arccal felelt:

– Nem a mi dolgunk eldönteni. Peter a főnök.

– Nem hiszek a fülemnek! – Michael körbenézett, aztán megint Peterhez fordult. – Csak az istenverte makacsságod miatt nem vagy hajlandó beismerni, hogy vesztettél!

– Fisher, elég legyen – figyelmeztette Apgar.

Michael a nővérére nézett.

– Sara, ugye nem veszed ezt be? Gondolj a lányokra!

– Rájuk gondolok. Meg mindenki másra. Peterrel értek egyet. Még sosem jártunk rosszul az ő irányítása alatt.

– Michael, tudnom kell, hogy velünk vagy-e – mondta Peter. – Ilyen egyszerű. Igen vagy nem.

– Oké, akkor nem.

– Akkor távozhatsz. Arra van az ajtó.

Peter nem volt benne biztos, mi fog most történni. Néhány másodpercig Michael farkasszemet nézett vele. Aztán dühös sóhajjal fölállt az asztaltól.

– Felőlem! Értesítsetek, ha túléltétek az éjszakát. Lucius, jössz?

Greer fölhúzta a szemöldökét és Peterre nézett.

– Semmi gond – mondta Peter. – Nem árt, ha valaki vigyáz rá.

A két férfi távozott. Peter megköszörülte a torkát és folytatta:

– Az a fő, hogy a ma éjszakát valahogy átvészeljük. Minden jó erőben lévő felnőttet a falakon akarok látni, de a többieknek biztos menedék kell. Ford?

Chase fölállt, odament Peter asztalához, és egy összetekert papírral jött vissza, melyet kiterített az asztalon, és a sarkait levélnehezékekkel leszorította.

– Ez a városépítők egyik eredeti tervrajza. Bunkerek épültek itt – mutatta az ujjával –, itt és itt. Mindhárom a város korai korszakából való, és évtizedig nem használták őket, a 38-as tavaszi betörés óta egyszer sem. Gyanítom, hogy nincsenek valami jó állapotban, de némi megerősítés után végszükség esetére jók lesznek.

– Hányan férnek be? – kérdezte Peter.

– Nem sokan, legfeljebb néhány százan. És hát – folytatta –, itt van még a kórház, oda befér mondjuk még száz ember. Ez alatt az épület alatt található még egy kisebb rejtekhely, egy régi banki páncélterem. Teli van aktákkal és más kacatokkal, de amúgy jó állapotban van.

– És az alagsorok?

– Nincs belőlük sok. Néhányat építettek az üzlethelyiségek alá, a régebbi lakótömbök alá, és feltételezhetjük, hogy néhány magánház alatt is van. De a várost alapvetően kőtömb alapzatra meg cölöpökre építették. A folyó menti talaj meg többnyire agyag, úgyhogy ott nincsenek pincék. Ez a szakasz egészen a déli falig tart.

Rossz hír, gondolta Peter. Eddig ez alig ezer embernek nyújthat menedéket.

– És itt a nagyágyú. – Chase most az árvaházra hívta föl a figyelmet, amely a térképen B1 jelzéssel szerepelt. – Amikor Austinból átköltöztették a kormányzatot, többek közt épp emiatt választották Kerrville-t. A falak építésének idején biztonságos helyre volt szükség, ahol a munkások és maga a kormány éjszakázhattak. A városnak ez a fele egy nagy mészkőképződményre épült, ami teli van üregekkel. A legnagyobb ilyen üreg az árvaház alatt van, és jó mélyen, legalább tíz méterrel a felszín alatt. A régi feljegyzések szerint a nővérek a polgárháború előtt eredetileg az úgynevezett földalatti vasút részeként használták, vagyis a rabszolgamentő hálózat rejtekhelyei voltak itt.

– Hogy jutunk le oda? – kérdezte Apgar.

– Délelőtt elmentem megnézni. A csapóajtó az étkező padlódeszkái alatt található. Egy falépcső vezet lefelé, elég rozoga, de használható. A barlang nyirkos, mint egy kripta, de jó nagy. Ha betereljük oda az embereket, legalább ötszázan elférnek. – Chase fölnézett. – Nos, mielőtt bárki megkérdezné: megnéztem tegnap este a népesség-nyilvántartási adatokat. Csak becsléseket tudok mondani, de a következőképp állunk: a falakon belül tizenhárom év alatti gyerekből van körülbelül ezeregyszáz. Ha levonjuk a katonaságot, a maradék elég egyenletesen oszlik meg a nemek szerint, viszont életkor szerint az idősebbek felé billen a mérleg. Sokan vannak hatvan fölött. Lesz köztük, aki részt akar venni a harcban, de az igazat megvallva nem hiszem, hogy nagy hasznukat vesszük.

– És a többiek?

– Durván ezerháromszáz harcképes korú férfiról beszélünk. Nagyjából ugyanannyi a nő, talán valamivel kevesebb. Bátran feltételezhetjük, hogy a nők egy része beáll a falat védeni, és nincs ennek akadálya. A problémát a felszerelés jelenti. Csak körülbelül ötszáz civilt tudunk felfegyverezni. Nyilván nagyon sokaknak van lőfegyvere a lakosok közül, de meg sem tudjuk tippelni, hogy ez mennyi lehet. Nem tudunk mit tenni, várunk és meglátjuk, mi kerül elő, ha itt lesz az ideje.

Peter Apgarra nézett.

– Hogy állunk a lőszerrel?

A tábornok összeráncolta a homlokát.

– Nem túl jól. A múlt éjszaka alaposan megcsapolta a készleteket. Talán húszezer lövedékünk lehet különféle kaliberekben, zömmel kilenc millisek, negyvenötösök, és öt-ötvenhatosok. Van egy csomó sörétes puskába való golyó, de ezek csak közelről hatásosak. A nagyobb puskákba összesen kábé tízezer ötvenes kaliberű lövedékünk maradt. Ha a drakok áttörik a kaput, nem tart ki sokáig a muníciónk.

Nyugtalanító végeredmény: talán ezer védő a falakon, legföljebb néhány percre elegendő lőszer, ezer ember a bunkerekben, és kétezer fegyvertelen civil menedék nélkül.

– Kell hogy legyen egy hely, ahová el tudjuk rejteni az embereket – mondta Peter. – Valakinek valamilyen javaslata…?

– Ami azt illeti – kezdte Chase –, ezzel kapcsolatban van egy ötletem. – Kiterített egy másik térképet: a gát tervrajzát. – A leeresztő csöveket használnánk. Van belőlük hat, mindegyik harmincméteres, úgyhogy egyenként elférhet bennük százötven ember. A kivezető nyílásnál be van rácsozva, ott soha egy fertőzött sem hatolt be. A bevezető oldalon csak a vízművön keresztül lehet bejutni, de a csövek és a külvilág között három vastag ajtó is van. Az egészben az a legszebb, hogy még ha a drakok be is hatolnak a falakon, eszükbe sem jutna ott keresni őket. Teljesen el lennének rejtve ott az emberek.

Ez jól hangzott.

– Tudja, mit, Ford, ezzel ki is érdemelte a havi keresetét. Gunnar?

Apgar összeszorított szájjal biccentett.

– Éppenséggel egészen kiváló ötlet.

– Többiek?

Egyetértő dörmögés volt a válasz.

– Helyes, akkor ez el van döntve. Chase, maga irányítja a polgári lakosságot. Minél előbb el kell kezdeni az óvóhelyekre vinni az embereket, ne kelljen az utolsó pillanatban kapkodni. A tizenhárom évnél fiatalabb gyerekek az árvaházba menjenek, a legfiatalabbakkal kezdve. Sara, hány betegetek van a kórházban?

– Nem sok. Húsz körül.

– Az alagsori bunkerben elhelyezhetjük a kimaradtak egy részét, plusz a nyugati bunkerekben is. Gunnar, ezek mindegyikéhez állítson biztonsági szolgálatot. Csak gyerekek és kisgyerekes anyák mehetnek be. Férfiak nem. Aki járni tud, az harcolni is.

– És ha nem hajlandóak?

– A hadiállapot, az hadiállapot. Ha nem fogadják meg a tanácsát, bárhogy is dönt, én támogatom, de ne legyen belőle nagy felhajtás.

Apgar feszes biccentéssel jelezte, hogy érti a célzást.

– A többi, aki nem akar harcolni, a gát csatornáiba menjen. Tizennyolc-nulla-nullára az összes menedékre jogosult civil legyen a helyén, de minél rendezettebben kell levezényelni, hogy a pánikot a minimumra szorítsuk. Ezredes, maga felügyeli a polgári haderő összeállítását. Küldjön ki két szakaszt, menjenek házról házra és tudassák, hogy a fegyvereket le kell adni. Mindenki megtarthat egy darab puskát vagy pisztolyt, de azon túl minden a fegyvertárba kerül újraelosztás céljára. Ettől a pillanattól fogva minden működő lőfegyver a texasi hadseregé.

– Intézkedem – válaszolta Henneman.

Peter a teljes csapathoz szólt most.

– Nem tudjuk, mennyi ideig kell visszatartanunk őket, emberek. Talán percekig, talán órákig, lehet, hogy egész éjjel. Lehet, hogy nem is támadnak, hanem kivárnak. De ha a drakok bejutnak, az árvaház felé vonulunk vissza. Megvédjük a gyerekeket. Világos?

Némán bólintott mindenki.

– Akkor az ülést berekesztem. Tizenöt-nulla-nullára mindenki jöjjön vissza. Gunnar, maradjon egy percre! Szeretnék valamit megbeszélni magával.

Megvárták, amíg kiürül az iroda. Apgar az asztalra könyökölt, és összefont ujjai fölött nézett Peterre.

– Nos?

Peter fölállt és az ablakhoz lépett. Csöndes volt a tér, senki nem járt odakint, minden mozdulatlanul párolódott a kánikulában. Hol lehet mindenki? Valószínűleg az otthonaikban rejtőznek, gondolta Peter, nem mernek kijönni.

– Fanninggel le kell számolni – mondta. – Különben soha nem lesz ennek vége.

– Most jön az a rész, amikor közli velem, hogy New Yorkba megy.

Peter megfordult.

– Szükségem lesz egy kisebb kontingensre… mondjuk két tucat emberre. Texarkanáig, akár még tovább is kitart az üzemanyag. Gyalog télre már New Yorkban leszünk.

– Ez öngyilkosság.

– Egyszer már sikerült.

Apgar szúrós pillantást vetett rá.

– És bazi nagy szerencséje volt, már elnézést a szóért. Arról nem is beszélve, hogy azóta harminc évvel idősebb lett, és New York háromezer kilométerre van innen. Donadio szerint hemzsegnek ott a drakok.

– Aliciát magammal viszem. Ismeri a terepet, és a fertőzöttek őt nem támadják meg.

– A tegnap esti műsora után? Ne szórakozzon.

– A város elesik, ha Fanninget meg nem öljük. Az a kapu nem fog örökké ellenállni.

– Ezzel nem vitatkozom. De Fanninget két tucat katonával megtámadni nem tűnik valami kiforrott tervnek.

– Mi a maga javaslata? Adjuk ki Amyt?

– Ennél már jobban ismerhetne. Ráadásul amint átadjuk Donadiónak, nincs semmink. Nem marad egyetlen kártya sem a kezünkben.

– Akkor mi legyen?

– Nos, gondolkozott azóta Fisher hajóján?

Peternek tátva maradt a szája.

– Ne értsen félre – folytatta Apgar. – Annyira sem bízom a fickóban, hogy hátat fordítsak neki, és örülök, hogy kirúgta innen a fenébe. Nem tűröm a seregben a széthúzást, és Fisher nagyon elvetette a sulykot. Amellett fogalmam sincs, hogy a hajó egyáltalán fönnmarad-e a vízen.

– Nem hiszek a fülemnek.

Apgar hallgatott egy pillanatig.

– Elnök úr! Peter. Én vagyok a katonai tanácsadója. Egyben a barátja is vagyok. Ismerem önt és a gondolkodásmódját. Eddig jó szolgálatot tett önnek, de ez más helyzet. Ha csak rólam volna szó, azt mondanám, persze, küzdve kell elesni. Lehet, hogy csak jelképes gesztus, de az olyan vén csatalovaknak, mint mi vagyunk, számít az ilyesmi. Utálom a megfutamodást, világéletemben utáltam. De akárhogy is nézzük, ennek rossz vége lesz. Ha tetszik, ha nem, ön a Texasi Köztársaság utolsó elnöke. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy az ön kezében van az emberiség sorsa. Lehet, hogy Fisher csak a pofáját jártatja. Ön ismeri, ön tudja megítélni. De a hétszáz több, mint a semmi.

– Akkor ez a hely széthullik. Kizárt dolog, hogy működőképes védelmet tudjunk szervezni.

– Nem, valószínűleg nem tudunk.

Peter visszafordult az ablak felé. Tényleg borzasztóan csöndes odakint minden. Peternek az a nyomasztó érzése támadt, hogy a távoli jövőből nézi a várost: üres, elhagyott épületek között száraz levelek sodródnak, minden felületet lassan lekoptat a szél, a por, az évek – a félbeszakított életek, elnémított hangok örök csöndje uralkodik.

– Nem mintha zavarna – mondta –, de ebből a „Peter” megszólításból rendszer lesz?

– Csak amikor szükség van rá.

Lent a téren megjelent egy csapat fiú. A legidősebb alig tízéves lehetett. Mit csinálhatnak odakint? Aztán megértette: az egyik fiúnál labda volt. A tér közepén a földre dobta és belerúgott, mire a többiek utánanyargaltak. Két öttonnás teherautó hajtott be a térre, katonák szálltak ki belőle, és elkezdtek kirakni egy sor asztalt. Mások fegyveres és lőszeres ládákat rakodtak le, hogy szétosszák a civil újoncok között. A fiúk nem sokat törődtek velük, teljesen elmerültek a játékukban, amely látszólag minden struktúrát nélkülözött: nem voltak szabályok és kijelölt határok, nem voltak kitűzött célok és nem gólra játszottak. Akinél a labda volt, megpróbálta magánál tartani, amíg valamelyik társa meg nem szerezte, s akkor az üldözés újrakezdődött. Peter gondolatai a múltba szálltak, először a magával ragadó gyermeki lendülettel vívott céltalan vetélkedésekhez, melyekkel Caleb és a barátai órákig elszórakoztak – csak még öt perc, apu, még tök világos van, légyszi, még egy meccset hadd –, aztán saját gyerekkorához, az ártatlanság túlontúl hamar elröppenő időszakához, amikor teljes tudatlanságban élt, a történelem folyásán kívül, nem ismerve még az élet soknemzedéknyi terhét.

Elfordult az ablaktól.

– Emlékszik arra a napra, amikor Vicky az irodájába hívatott, hogy állást ajánljon nekem?

– Nem mondhatnám.

– Amikor már elmenőben voltam, még utánam szólt. Calebről kérdezett, hogy hány éves. Azt mondta, azt hiszem, pontosan idézem: „Ha belegondol, valójában éppen a gyerekekért dolgozunk, nem igaz? Mi már rég nem leszünk, de a mi döntéseink határozzák meg, milyen világban élik le ők az életüket.”

Apgar lassan bólintott.

– Ha belegondolok, valami mégiscsak rémlik. Ravasz egy nőszemély volt, meg kell adni. Ez mesteri manipuláció.

– Esélytelen volt, hogy elutasítsam. Csak ki kellett várnia, hogy mikor adom be a derekam.

– És mit akar ezzel mondani?

– Azt, hogy ez a darab föld nemcsak a miénk, Gunnar, hanem az övék is. Az Első Kolónia haldoklott. Mindenki feladta már a küzdelmet. De ez a város nem. Kerrville ezért maradt fönn ennyi ideig. Mert az itteniek nem adták meg magukat harc nélkül.

– Most a fajunk fönnmaradása a tét.

– Tudom. De ki is kell érdemelnünk erre a jogot, és háromezer embert cserben hagyni azért, hogy hétszáz megmeneküljön, hát ez számomra nem elfogadható egyenlet. Lehet, hogy mindennek vége. Akár ma éjjel. De ez a város a miénk. Ez a földrész a miénk. Ha elmenekülünk, Fanning már nyert is. Vicky ugyanezt mondaná.

Holtpontra jutottak; néhány pillanatig némán néztek egymásra. Végül Apgar törte meg a csöndet.

– Szép beszéd volt – mondta.

– Ja, fogadok, hogy nem tudta, mekkora filozófus veszett el bennem.

– Akkor hát el van döntve?

– El – válaszolta Peter. – Ez az utolsó szavam. Maradunk és harcolunk.