ÖTVENÖT

Peter arra ébredt, hogy ágak súrlódnak a Humvee oldalának. Lerázta magáról a bágyadtságot, és fölült.

– Hol járunk?

– Houstonban – válaszolta Greer. Michael az utasülésen aludt. – Mindjárt odaérünk.

Néhány perc elteltével Greer megállította az autót. Keletre már apadni kezdett a sötétség.

– Siessünk – mondta Greer.

Peter és Michael lepakolta a felszerelést. A lagúna szélén voltak; keletre szédületesen magas felhőkarcolók fekete tömbjei fedték el a halványuló csillagok fényét. Greer a parthoz húzott egy csónakot. Michael az orrába ült, Peter a végébe, Greer középre, háttal a menetiránynak. A csónak majdnem a pereméig elmerült, de nem süllyedt el.

– Kicsit aggódtam emiatt – vallotta be Greer.

Széles evezőcsapásokkal hajtotta a csónakot keresztül a lagúnán. Peter nézte, ahogy kibontakoznak a város magvának méretei. Szemük elé tárult a Mariner, széles tatja magasan a víz fölé emelkedett. A One Allen Centerben kikötöttek, összeszedték a felszerelést, és elindultak a lépcsőn.

A tizedik emelet egyik ablakából leereszkedtek a fedélzetre. Greer rendbe hozta az egyik kis darut, amely valaha a rakomány leengedésére szolgált. Kiterítette alatta a hálót, a rugót a kampóhoz erősítette, és az egészet a gém végén átfűzött kötélhez rögzítette. Egy másik kötél a víz fölé lendíti majd a gémet. Greer kezeli az első kötelet, Michael a másodikat. Peternek az volt a dolga, hogy odacsalja Amyt – Greer elmélete szerint őt akarná Amy a legkevésbé megölni.

Greer a kezébe adta a villáskulcsot.

– Ne feledje, ő nem az az Amy, akinek mi ismerjük.

Elfoglalták a helyüket. Peter az első csavarra illesztette a kulcs végét.

– Itt vannak – mondta Amy.

Carter szemközt ült vele az asztalnál.

– Én is érzem.

Amynek zakatolt a szíve; kicsit szédelgett. Mindig így játszódott le; a gyorsulás érzésével, melynek csúcspontján átvetődött a másik világba, mint egy parittyából kilőtt kő.

– Bárcsak velem jönnél – sóhajtotta.

– Amíg itt vagyok, ők is biztonságban vannak. Tudja.

Amy tudta. Ha Carter meghal, vele halnak a holdkórosok, az ő Sokasága. Nélkülük Amy és Carter tehetetlen.

Még egyszer utoljára körülnézett a kertben, és elbúcsúzott. Behunyta a szemét.

Még két csavar, mindkét oldalon egy. Peter meglazította az elsőt, de a helyén hagyta. Amikor a villáskulcs fejét a másik csavarra illesztette, hatalmas erővel a csapóajtónak vágódott valami alulról, mintha óriás ököl döngetné. A fedélzet megrázkódott Peter térde alatt.

– Amy, én vagyok! Peter!

Újabb robaj; a meglazított csavar kipattant a lyukból és elgurult a fedélzeten. Peternek csak másodpercei maradtak. Egy utolsó rántással kiszabadította a negyedik csavart, és futni kezdett.

A csapóajtó kirobbant a helyéről.

Amy a fedélzetre szökkent, hüllőszerű pózban kuporgott. Fényes, tömör testén kemény izmok feszültek a bőr kristályos pajzsa alatt. Peter a háló mögött állt. Egy pillanatig úgy tűnt, Amy nem érti, hol van; aztán hirtelen fölkapta a fejét, megmerevedett: fölfedezte a férfit. Négykézláb nyargalt felé. Peter nem látott felismerést a szemében.

– Amy! – Szétnyitott ujjakkal felé emelte egyik kezét. – Én vagyok.

Centiméterekre a hálótól Amy megállt.

– Peter vagyok.

Amy két lábra egyenesedett és előrelépett. Greer meghúzta a kötelet; a háló bekerítette Amyt és fölrántotta, a súlytól megpördült a kampó. A háló forogni kezdett, egyre gyorsabban. Amy sikoltozott, vergődött csapdájában. Michael megfeszítette a másik kötelet, a hajó oldala fölé lendítette a daru gémjét.

Greer eleresztette a maga kötelét, s az keresztülsüvített a gém csúcsán. Peter a korláthoz rohant. Már csak a csobbanást látta, mielőtt Amy eltűnt az olajos vízben.

Sötétség.

Amy teste pörgött, kicsavarodott, zuhant. Érzékeit elárasztotta a víz borzalmas vegyszeríze. Megtöltötte a száját. Megtöltötte orrát, szemét és fülét, fojtogatta a tömény halál. Leért a mocskos vízfenékre. A háló szorosan a testére tekeredett. Levegőt kell vennie. Most! Vergődött, karmolta a hálót, de nem volt menekvés. Buborék szökött ki a száján. Nem, gondolta, ne végy levegőt! Kitárni a tüdőt, lélegezni: a test követelte ezt az alapvető jussát. Még egy buborék, aztán kinyílt a torka, és a víz benyomult a tüdejébe. Fulladozni kezdett. Körülötte megsemmisült a világ. Nem a világ: ő semmisült meg. Teste mintha különvált volna a gondolataitól, már nem tartozott hozzá. Lelassult a szíve. Újfajta sötétség borult rá. Belülről bontakozott ki. Ilyen érzés hát, gondolta. Pánik és fájdalom, aztán belenyugvás. Ilyen érzés meghalni.

Aztán valahova máshova került.

Zongorázott. Különös, mert sohasem tanulta. S mégis ott volt és nemcsak jól, hanem mesterien játszott, ujjai könnyed táncot jártak a billentyűkön. Nem állt előtte kotta, a fejéből jött a dal. Szomorú és szép dal, csupa gyengédség, csupa keserédes bánat. Miért tűnt úgy, hogy valami újat játszik, mégis emlékezetből, mintha álmában hallotta volna? Miközben játszott, kezdte fölismerni a dallam motívumait. Nem véletlenszerűen követték egymást; jól kivehető ciklusokat alkottak. Mindegyik ciklus a dal érzelmi magvát variálta, egy mindig visszatérő melódiát, melynek vonala úgy viselte a zene súlyát, mint a szárítókötél a ruhát. Milyen lenyűgöző! Mintha egészen új nyelven szólna, mely sokkal árnyaltabb és kifejezőbb, mint a hétköznapi beszéd, a legmélyebb igazságok átadására is alkalmas. Amyt boldoggá tette, nagyon boldoggá, és játszott tovább, ujjai virtuózan mozogtak a hangszeren, lelke szárnyalt az örömtől.

A dal a végéhez közeledett, érezte, hogy már csak a befejezés van hátra. A dallam leereszkedett. Az utolsó hangok lebegtek a levegőben, mint a porszemcsék, aztán elenyésztek.

– Ez csodálatos volt.

Peter állt mögötte. Amy nekidőlt a mellkasának.

– Nem hallottam, hogy bejöttél – mondta.

– Nem akartalak megzavarni. Tudom, mennyire szeretsz zongorázni. Játszol nekem még egyet? – kérdezte Peter.

– Szeretnéd?

– Ó, igen – felelte. – De még mennyire!

– Húzzák fel! – ordította Peter.

Greer az óráját nézte.

– Még korai.

– Bassza meg, belefullad!

Greer őrjítő türelemmel nézte továbbra is az órát. Végül felpillantott.

– Most – mondta.

Sokáig játszott, egyik dal követte a másikat. Az első könnyed volt, csupa vidám energia; baráti együttlétet idézett, beszélgetést és nevetést, miközben odakint sűrűsödik az este, és a buli a hajnali órákba nyúlik. A következő komolyabb lett. Mély, zengő akkorddal kezdődött, enyhén keserű felhanggal. A megbánás dala, a visszavonhatatlan tetteké, jóvátehetetlen hibáké.

Új dalokkal folytatta. Az egyik olyan volt, mint a tűz látványa. Egy másik; mint a hóesés. Egy harmadik; kék őszi ég alatt magas fűben vágtázó lovak. Amy játszott, egyre játszott. Mennyi érzésből áll a világ! Mennyi a szomorúság, mennyi az elvágyódás, mennyi az öröm! Mindennek lelke van. A virágszirmoknak. A mező egereinek. A felhőknek, az esőnek, a csupasz faágaknak. Mindez és még sok más benne volt a dalaiban. Peter még mindig mögötte állt. Neki szólt a zene, a szerelem ajándéka. Amy szívébe béke költözött.

Átlendítették a hálót a korlát fölött és leeresztették a fedélzetre. Greer elővett egy kést, és vagdosni kezdte a szálakat.

Egy nő teste volt a hálóban.

– Siessen! – sürgette Peter.

Peter fölhasogatta a hálót. Lyukat nyitott rajta.

– Fogják a lábát!

Michael és Peter kiszabadította Amyt, és arccal fölfelé a fedélzetre fektették. Fölkelt a nap. A test ernyedten feküdt, kékes színben játszott. Fejét fekete haj vonta be.

Nem lélegzett.

Peter lerogyott mellé; Michael lovaglóülésben a nő dereka fölé térdelt, két kezét egymásra fektette, és a szegycsont fölé helyezte. Peter bal kezével Amy nyaka alá nyúlt, kissé megemelte, hogy kinyíljanak a légutak; másik kezével becsippentette Amy orrát. A szájára tapasztotta a száját és belefújt.

– Amy!

Ujjai megálltak, s a szobában hirtelen beállt a csönd. Amy a billentyűzet fölé emelte a kezét, merev tenyérrel, ujjait kinyújtva.

– Kérek tőled valamit – mondta Peter.

Amy hátranyúlt a válla fölött, fogta a férfi bal kezét, és az arcára simította. Hideg, folyószagú volt a keze, hiszen ott töltötte a napjait. Milyen csodálatos minden!

– Mondd csak!

– Ne hagyj el, Amy.

– Miből gondolod, hogy megyek valahová?

– Még nincs itt az ideje.

– Nem értem.

– Tudod, hogy hol vagy?

Meg akart fordulni, hogy lássa az arcát, de nem tudott.

– Igen. Azt hiszem. A tanyán vagyunk.

– Akkor tudod, hogy miért nem maradhatsz.

Hirtelen kihűlt a teste.

– De maradni akarok.

– Túl korai. Sajnálom.

Amy köhögni kezdett.

– Szükségem van rád – mondta Peter. – Sok a dolgunk.

Erősödött a köhögés. Amy egész teste belerázkódott. Tagjai fagyosra dermedtek. Mi történik vele?

– Gyere vissza, Amy!

Fulladozott. Hánynia kellett. Elhalványult előtte a szoba. Valami más került a helyére. Fájdalom nyilallt a mellkasába, mintha ököllel verték volna. Összegörnyedt, teste az ütés köré görbült. Undorító ízű víz ömlött ki a szájából.

– Gyere vissza, Amy! Gyere vissza hozzám…

– Gyere vissza hozzám!

Amy arca elernyedt, teste nem moccant. Michael a mellkaskompressziókat számolta. Tizenöt. Húsz. Huszonöt.

– Bassza meg, Greer! – ordította Peter. – Haldoklik!

– Ne hagyják abba.

– Nem működik!

Peter megint lehajolt, befogta Amy orrát, és belefújt a szájába.

Valami helyére zökkent odabent. Peter elhúzódott, s Amy szája szélesre nyílt, erőlködve kapott levegőért. Peter hasra fordította, karját a törzse alá csúsztatta, enyhén megemelte, és ütni kezdte a hátát. Öklendező hang kíséretében víz buggyant ki Amy száján a fedélzetre.

Egy arcot látott maga előtt. Ez volt az első dolog, amit észlelt. Egy arc, a vonásai homályosak, s mögötte csak az égbolt. Hol lehet? Mi történt? Ki lehet az, aki a mennyekből nézi őt? Amy pislogott, próbált az arcra koncentrálni. Lassan kitisztult a kép. Egy orr. Két fül íve. Széles, mosolygó száj, s fölötte könnyben úszó szempár. Mint egy felrobbanó csillag, úgy lobbant szét benne a színtiszta boldogság.

– Ó, Peter – sóhajtotta, és az arcához húzta a férfi tenyerét. – De jó látni téged!