HARMINC

IOWA SZABADÁLLAM
(Korábban a Haza)
Népesség: 12 139 fő

Gordon Eustace seriff március 24-én reggel – ahogy minden március 24-én – úgy kezdte a napot, hogy revolverét tokostul felakasztotta az ágymennyezet oszlopára.

Mert ezen a napon helytelen volna fegyverrel járni. Tiszteletlenség. A következő néhány órában ő is csak olyan lesz, mint bárki más, sajgó ízületeire nehezedve ácsorog majd a hidegben, és arra gondol, ami lehetett volna, de nem lett.

A fogház hátsó részében lakott egy szobában. Tíz éve, azóta, hogy azon az éjszakán nem bírta rávenni magát, hogy visszamenjen a házba, mindig itt aludt. Mindig olyan embernek tartotta magát, aki könnyen talpra áll és továbblép, és hát nem ő volt az első, akivel mostohán bánt a sors. De valami kiveszett belőle és soha nem tért vissza, így hát itt lakott, ebben a salakbeton kockában, ahol egy ágyból, egy mosdókagylóból és egy székből állt a berendezés, a mellékhelyiség kint volt a folyosón, és összes társaságát a részegek szolgáltatták, akik itt aludták ki az alkoholt.

Odakint felkelőben volt a nap, bátortalanul, amilyen a tipikus márciusi hajnal Iowában. Eustace vizet melegített a tűzhelyen egy kannában, majd a mosdóhoz vitte a szappannal és borotvakéssel együtt. Ócska, repedt tükörben vizslatta az arcát. Hát nem volt szívderítő látvány. Elülső fogainak fele kitörött, bal füle rózsaszín gumóvá zsugorodott egy lövés nyomán, hályogos fél szeme semmire sem volt jó: úgy festett, mint egy gyerekmese réme, a híd alatt lakó gonosz, öreg emberevő szörny. Megborotválkozott, vizet lötykölt az arcára és a hónaljába, aztán megtörölközött. Nem akadt más reggeli, csak némi kőkemény maradék kétszersült. Az asztalnál ülve alaposan megőrölte őket a hátsó fogai közt, és a mosdó alatti kancsóban tárolt kukoricawhiskyvel öblítette le. Nem volt iszákos, de reggel szeretett inni egy fél decit, kivált ezen a reggelek reggelén, március 24-én.

Föltette a kalapját és elindult. A hó maradéka is elolvadt már, sártengerré változtatva a földet. A fogház egyike volt a régi belváros utolsó, még használatban lévő épületeinek; a legtöbbje évek óta üresen állt. Eustace a tenyerére lehelt, elhaladt a Kupola romjai mellett – csak egy halom kő meg néhány elszenesedett gerenda maradt belőle –, és a dombon lement arra a területre, melyet még mindig mindenki Síkföldnek hívott, bár az egykori munkások szállásait rég szétszedték tűzifának. Laktak itt néhányan, de nem sokan; túl rossz emlékek kötődtek a helyhez. Általában fiatalabbak telepedtek meg itt, akik a vörös szeműek kora után születtek, vagy a nagyon idősek, akik nem tudták lerázni magukról a régi rezsim lélektani bilincseit. Nyomorúságos viskók szemétdombja volt ez, folyó víz nélkül, miazmás szennyvízpatakoktól lucskos utcákkal, ahol a szemét közt turkáló piszkos gyerekek és girhes kutyák nagyjából egyforma arányban oszlottak meg. Eustace szíve majd megszakadt, ahányszor meglátta őket.

Nem így kellett volna alakulnia. Neki tervei voltak, reményei. Persze sokan éltek a Texasba költözés lehetőségével; Eustace számolt ezzel. Sebaj, gondolta akkor, hadd menjenek. Aki marad, csupa derék ember lesz, olyanok, akik a vörös szeműek uralmának végében nem csupán a rabság alóli felszabadulást látják, hanem többet annál: a jóvátétel, az újrakezdés, a nulláról történő újjáépítés esélyét.

De ahogy a szeme láttára szivárgott el a lakosság, aggodalmaskodni kezdett. Azok, akik maradtak, nem az építők, nem a nagyot álmodók voltak. Sokan egyszerűen gyengék voltak az utazáshoz; néhányan túlságosan féltek; mások annyira megszokták, hogy mindent eldöntenek helyettük, hogy jóformán magatehetetlenné váltak. Eustace megtett minden tőle telhetőt, de senkinek nem volt fogalma se róla, hogyan kell egy várost működtetni. Nem voltak mérnökeik, vízszerelőik, villamosmérnökeik, orvosaik. A vörös szeműek után maradt gépeket tudták kezelni, de ha elromlottak, senki sem tudta őket megjavítani. Nem telt el három év, és leállt az erőmű, újabb két éven belül tönkrement a víz- és szennyvízcsatorna-hálózat is; egy évtizeddel a felszabadulás után szinte semmi nem működött már. A gyerekek iskoláztatása lehetetlennek bizonyult. Kevés felnőtt tudott olvasni, és a zömük értelmét sem látta. A telek kegyetlenek voltak – az emberek a saját házukban fagytak halálra –, és a nyarak is majdnem ennyire nehezek, egyik évben szárazság sújtott, a következőben szakadó esők áztatták szét a földet. Hiába volt szennyezett a folyó, az emberek vödörszám vitték belőle a vizet; rengetegen haltak meg a „folyóláz” néven emlegetett betegségben. Elhullott a marhaállomány fele, a lovak és birkák zöme meg az összes disznó.

A vörös szeműektől megörökölték a működő társadalom kiépítéséhez szükséges eszközöket, egyet kivéve: a kellő akaratot.

A Síkföldön átvezető út a folyó mentén haladt, és keletre vitte Eustace-t, a stadionhoz. Azon túl terült el a temető. Eustace végigment a sírkövek között. Némelyik szépen fel volt díszítve – lecsorgott viaszgyertyákkal, játékszerekkel, rég megaszalódott vadvirágszálakkal. Szabályosan sorakoztak a kövek: a sírásás volt az egyetlen dolog, amiben nagy szakértelemre tett szert a lakosság. Eustace megtalálta azt, amelyikhez jött, és lekuporodott mellé.

NINA VORHEES EUSTACE

SIMON TIFTY EUSTACE

SZERETETT FELESÉGEM, SZERETETT FIAM

Néhány óra különbséggel veszítette el őket. Neki csak két nap múlva mondták meg; ő lázasan hánykolódott akkor, tébolyult álmok közt, melyekre szerencsére nem emlékezett később. A járvány megtizedelte a lakosságot. Véletlenszerűnek tűnt, hogy ki éli túl, ki hal bele; egy egészséges felnőtt éppen olyan eséllyel esett neki áldozatul, mint egy csecsemő vagy egy hetvenéves. A betegség hirtelen csapott le: lázzal, hidegrázással, tüdőt megreszkettető köhögéssel kezdődött. Gyakran már úgy tűnt, hogy a beteg túl van a nehezén, hogy aztán a kór újult erővel törjön ki rajta és percek alatt legyűrje. Simon hároméves volt – éber, okos tekintetű, életvidám fiú. Eustace soha ilyen mély szeretetet nem érzett senki, még Nina iránt sem. Még tréfálkoztak is ezen – hogy egymás iránti érzéseik szinte eltörpülnek a fiuk iránt érzett szeretetük mellett, noha ez persze nem volt teljesen igaz. Ez az érzés inkább az egymás iránti szerelem kiterjesztése volt.

Pár percet töltött a sírnál. Ilyenkor apróságokra emlékezett szívesen. Közös étkezésekre, beszélgetésfoszlányokra, minden apropó nélküli futó simogatásokra. A lázadás már alig jutott eszébe; elvesztette a jelentőségét, és Nina harciassága csak kis alkotórészét jelentette az egész embernek, aki volt. Igazi énjét csak neki, a szerelmének mutatta meg.

Mikor betelt az emlékezéssel, tudta, hogy ideje menni. Újabb éven van hát túl. Megérintette a sírkövet, rajta nyugtatta a kezét, amíg elbúcsúzott, aztán elindult visszafelé a sírok labirintusában.

– Hé, öreg!

Megfordult, és ekkor ököl méretű jégdarab zúgott el a feje mellett. Három kamasz fiú állt tőle tizenöt méterre a sírkövek között, s éktelenül vihogtak. De amikor jobban megnézték Eustace-t, hirtelen abbamaradt a nevetés.

– Rohadt életbe! Ez a seriff!

Elporzottak, még mielőtt Eustace megszólalhatott volna. Igazából kár volt; szeretett volna mondani nekik valamit. Semmi baj, mondta volna. Engem nem zavar. Ő is nagyjából egykorú lenne veletek.

Mikor visszaért a fogházba, Fry Robinson, a helyettese bakancsos lábát az asztalra támasztva, lebillent fejjel horkolt a gallérjába. Szinte gyerek volt még, a huszonötöt sem töltötte be, széles, derűs arcát és puha, kerek állát borotválnia is alig kellett. Nem volt feltűnően okos, de buta sem; tovább maradt Eustace mellett, mint a legtöbben, ami sokat számított. Eustace bevágta maga mögött az ajtót, amitől Fry egyszerre vigyázzba ült.

– Jézusom, Gordo! Ezt meg mi a fenének csináltad?

Eustace felcsatolta a fegyverét. Inkább csak a látszat kedvéért; megtöltve tartotta ugyan, de a vörös szeműek után maradt lőszer majdnem teljesen elfogyott, és ami maradt, az megbízhatatlan volt. Nemegyszer befulladt lövedékre csapódott az ütőszeg.

– Megetetted Rudyt?

– Épp arra készültem, amikor felébresztettél. Hol jártál? Azt hittem, még hátul vagy.

– Ninát és Simont látogattam meg.

Fry kifejezéstelenül bámult rá, aztán leesett a tantusz.

– Basszus, huszonnegyedike van, mi?

Eustace vállat vont. Mit mondhatott volna?

– Ellátom a szolgálatot egyedül, ha gondolod… – ajánlotta Fry. – Kivehetnéd a mai napot.

– És mit kezdjek vele?

– Aludj vagy tudomisén. Idd le magad.

– Elhiheted, hogy eszembe jutott.

Eustace hátravitte a reggelit Rudy cellájába: két kiszáradt kekszet és egy szeletekre vágott nyers krumplit.

– Hasára süt a nap, pajtás!

Rudy csont és bőr alakja fölemelkedett a priccsről. Hol lopásért, hol verekedésért, hol azért, mert folyamatosan borsot tört az orruk alá, a pasas annyit ült börtönben, hogy már volt kedvenc cellája is. Ezúttal részeg randalírozás volt a vád. Förtelmes horkantással felöklendezett egy váladékgombócot, belekrákogta a vécét helyettesítő vödörbe, és lecsúszó nadrágját markolva a rácshoz csoszogott. Legközelebb nála hagyhatnám az övét, gondolta Eustace. Mindenkinek szívességet tenne, ha felakasztaná magát. Betolta a tányért a nyíláson.

– Ennyi? Keksz meg krumpli?

– Mit akar? Március van.

– Régen jobb volt itt a kiszolgálás.

– Akkor egyszer az életben maradjon ki a balhéból.

Rudy leült a priccsre, és beleharapott az egyik kekszbe. Undorító volt a fogsora, barna és egyenetlen, bár Eustace-nak sem lehetett oka bárki fogát kritizálni. Morzsák fröcsköltek a férfi szájából.

– Mikor jön Harold?

Harold a bíró volt.

– Honnan tudjam?

– Tiszta vödör is kellene.

Eustace már a folyosó közepénél járt.

– Komolyan mondom! – ordított utána Rudy. – Büdös van!

Eustace visszament az irodába, és leült az íróasztalhoz. Fry a revolverét törölgette, ahogy napjában átlag tízszer. Úgy bánt vele, mint egy háziállattal.

– Mi baja?

– Elégedetlen a menüvel.

Fry megvetően húzta össze a szemöldökét.

– Hálás lehetne. Én se ettem sokkal többet. – Elhallgatott és a levegőbe szimatolt. – Jézusom, mi ez a bűz?

– Hé, seggfejek! – ordította Rudy a cellából. – Meglepetés!

A rács mögött állt, és diadalmas arccal fogta az immáron üres vödröt. Szar és húgy barna patakja csorgott végig a folyosón.

– Ez a véleményem a kurva krumplijukról!

– A rohadt életbe! – rikoltotta Fry –, ezt maga takarítja fel!

Eustace a helyetteséhez fordult.

– Add ide a kulcsot.

Fry leakasztotta a szíjáról a kulcscsomót, és átnyújtotta Eustace-nak.

– Nem viccelek, Rudy! – bökött felé az ujjával. – Nagy szarban van, barátocskám!

Eustace kinyitotta az ajtót, belépett a cellába, becsukta maga után a rácsot, a kulccsal kinyúlt a zárhoz, és ráfordította. Aztán a kulcscsomót a zsebébe süllyesztette.

– Mi a fenét csinál? – kérdezte Rudy.

– Gordon? – Fry bizonytalanul nézett rá. – Mire készülsz?

– Adj egy percet!

Eustace előhúzta a revolverét, megpördítette a kezében, aztán a fegyver agyával arcon vágta Rudyt. A férfi megtántorodott és a földre roskadt.

– Elment az esze? – Rudy hátrakúszott a falig. Nyelvét megforgatta a szájában, és a tenyerébe köpött egy véres fogat. Fölemelte hosszú, rothadt gyökerénél fogva. – Nézze! Most aztán hogy egyek?

– Aligha fogja hiányolni!

– Ez már régóta érett, maga rohadék! – szólt közbe Fry. – Gyere, Gordo, hozzunk egy felmosórongyot ennek a seggfejnek. Szerintem megtanulta a leckét.

Eustace nem értett egyet. Megleckéztetni a pasast – mit jelent ez egyáltalán? Nem volt biztos benne, mi az, amit érez, de tudta, hogy hamarosan rájön. Rudy a jogos felháborodás kifejezésével az arcán mutatta a fogát. Végtelenül undorító látvány volt; mintha magába foglalt volna mindent, ami Eustace életét megrontotta. Revolverét visszadugta a tokjába, hadd higgye Rudy, hogy a legrosszabbon már túl van, aztán felrántotta a földről, és arccal a falhoz vágta. Nedves roppanás hallatszott, mint amikor az ember széttapos egy csótányt. Rudy felüvöltött fájdalmában.

– Gordon, komolyan mondom – szólt be a rácson Fry –, most már ki kéne nyitni az ajtót.

Eustace nem volt dühös. Évekkel ezelőtt elszállt belőle minden düh. Megkönnyebbülést érzett. A férfit áthajította a cella másik végébe, és nekiesett: ököllel, a revolver agyával, a bakancsa orrával. Fry rimánkodását, hogy hagyja abba, jóformán fel sem fogta. Valami zár kipattant benne, és ez mámoros érzéssel töltötte el, mint amikor lóháton ülve teljes sebességgel vágtat valaki. Rudy a földön hevert, karjával védte az arcát. Te szánalmas emberi roncs! Te hitvány csontkollekció! A te fajtádtól olyan ez a hely, amilyen, és most beleverem a fejedbe!

Éppen megragadta Rudyt a gallérjánál fogva, hogy fölemelje és a fejét belevágja a priccs szélébe – az aztán jólesően fog reccsenni! –, amikor kulcs fordult a zárban, és Fry ragadta meg hátulról. Eustace belenyomta a könyökét Fry gyomrába és ellökte magától, aztán átkulcsolta Rudy nyakát a karjával. A férfi olyan volt, mint egy óriási rongybaba, egy petyhüdt tagokból lazán szőtt húsos zsák. Bicepszét ráfeszítette Rudy légcsövére, és a hátába mélyesztette a térdét, hogy megtámassza. Egyetlen erős rántás, és vége van.

S akkor jöttek a hópelyhek. Fry fölötte állt, hangosan zihált, és azt a piszkavasat szorongatta, mellyel az imént csapott Eustace fejére.

– Jézusom, Gordo! Ez meg mi a fene volt?

Eustace pislogott; a hópelyhek egyenként elenyésztek. A feje mintha kettéhasadt volna, a gyomra is kavargott kissé.

– Azt hiszem, kicsit elragadtattam magam.

– Nem mintha nem érdemelte volna meg a pasas, de a kurva életbe már!

Eustace elfordította a fejét, hogy megszemlélje a terepet. Rudy magzatpózban kucorgott a földön, kezét az ágyékára szorította. Az arca, akár a nyers hús.

– Hát ezzel jól elbántam, mi?

– Amúgy sem a szépségéből élt. – Fölemelte a hangját. – Ide figyelj, Rudy! Ha erről akár egy sóhaj is elhagyja a szádat, egy árokban fogod végezni, érted, seggfej? – Eustace-ra nézett. – Bocs, nem akartam ekkorát ütni.

– Semmi baj.

– Nem azért, hogy sürgesselek, de valószínű jobb lenne, ha egyelőre elpárolognál. Fel tudsz állni?

– Mi lesz Rudyval?

– Megoldom. Gyere, próbálj fölkelni.

Talpra segítette. Eustace egy másodpercre megkapaszkodott a rácsban, hogy szilárdnak érezze a földet a lába alatt. Jobb kezén véreztek és feldagadtak az ujjpercek, a bőr fölrepedt a csont mentén. Megpróbálta ökölbe szorítani, de az ízületek nem engedték.

– Minden oké? – nézett rá Fry.

– Azt hiszem, ja.

– Menj, kapd össze magad! A kezeddel is kezdeni kéne valamit.

A cella ajtajából Eustace visszanézett. Fry ülő helyzetbe húzta Rudyt. Az ingén partedliként terült szét a vér.

– Hallod, neked volt igazad – jegyezte meg Eustace.

Fry felpillantott.

– Miben?

Eustace nem bánta, amit tett, bár sejtette, hogy később fogja. Sok mindennel van ez így, a várható reakció lassan érik be.

– Mégiscsak ki kellett volna vennem a mai napot.