HUSZONKILENC

Az első lövések menetrend szerint dördültek el: távoli dörrenések sorozata hallatszott a töltés végéből. Éjjel egy óra volt. Michael a fémbarakk előtt rejtőzött Randdel és a többiekkel. Kivágódott az ajtó, fény és nevetés zaja tódult ki; egy férfi botladozott kifelé egy szajha vállát átkarolva.

Szörcsögő hangot hallatva múlt ki. Ott hagyták, ahol összeesett, a talajt vérrel áztatta a nyakába vájó drót. Michael odalépett a nőhöz. Nem ismerte. Rand befogta a száját, elfojtotta rémült nyüszítését. Egy nappal sem lehetett idősebb tizennyolcnál.

– Semmi bajod nem esik, ha csöndben maradsz. Világos?

Rövid vörös hajú, jól táplált lány volt. Vastagon kikent szeme tágra nyílt. Némán bólintott.

– A barátom most leveszi a kezét a szádról, te pedig megmondod, melyik szobában van a nagyfőnök.

Rand óvatosan elhúzta a kezét.

– Az utolsóban, a folyosó végén.

– Egész biztos?

A lány hevesen bólogatott. Michael neveket sorolt neki. Négyen az elülső teremben kártyáztak; másik kettő hátul volt a bokszokban.

– Oké, és most tűnés!

A lány futásnak eredt. Michael a többiekre nézett.

– Két csapatra oszlunk. Rand velem jön; ti várakozzatok a külső szobában, amíg mindenki készen nem áll.

Az asztaloknál ülők tekintete a belépőkre vetődött, de csak futólag. A brancsba tartoztak ők is, bizonyára ugyanazért jöttek, mint mindenki más: egy italért, a kártyáért, néhány perc eksztázisért a bokszokban. A kettes számú csapat szétszóródott a teremben, míg Michael és a társai feltűnés nélkül beszivárogtak a folyosóra, és elhelyezkedtek a szobák előtt. A megbeszélt jelre egyszerre lökték be az ajtókat.

Dunk meztelenül feküdt az ágyban, egy nő buzgón lovagolt rajta.

– Michael, mi a fasz? – De amikor meglátta Randet és a többieket, elváltozott az arcszíne. – Na, húzzatok el innen!

Michael a szajhára nézett.

– Nem akarsz sétálni egyet?

A nő felkapta a ruháját a földről, és kirohant. Az épület többi részéből sikolyok és kiáltások, csörömpölő üveg és egyetlen lövés zajának egyvelege hallatszott.

– Előbb-utóbb úgyis sor került volna rá – közölte Michael Dunkkal. – Vágj hozzá jó képet!

– Kibaszott okosnak hiszed magad, mi? Amint kilépsz innen, véged van.

– Elég alaposan kitakarítottuk az egész épületet, Dunk. Téged hagytunk utoljára.

Dunk arcáról átlátszó műmosoly sugárzott; a pimaszság álcája mögött tudta jól, hogy nagy bajban van.

– Értem én. Nagyobb részt akarsz. No, ki is érdemelted. Meg tudjuk oldani.

– Rand?

Társa előrelépett, öklében szorongatta a drótot. Hárman közben lefogták Dunkot, és durván visszalökték az ágyra.

– A kurva anyádat, Michael! – Úgy ficánkolt, mint egy hal. – Apád helyett apád voltam!

– El se tudod képzelni, milyen viccesen hangzik.

Amikor a drót Dunk nyakára feszült, Michael kilépett a szobából. Dunk utolsó szárnysegédje nem adta magát könnyen, de aztán egy utolsó nyögés és egy súlyos test zuhanása hallatszott a második bokszból. Greerrel a külső teremben találkozott össze; a felborult kártyaasztalok között holttestek hevertek szanaszét. Fastau volt az egyik: szemen lőtték.

– Kész vagyunk? – kérdezte Michael.

– McLean és Dybek elmenekült egy teherautóval.

– Megállítják őket a töltésnél. Nem jutnak messzire. – Michael a halott Fastau-ra nézett. – Elveszítettünk még valakit?

– Nem tudok róla.

A holttesteket felpakolták a kint várakozó öttonnás teherautóra. Összesen harminchat tetem volt, Dunk belső köre, csupa gyilkos, strici és tolvaj: a kikötőbe szállítják őket, átteszik egy csónakra, és bedobálják mindet a csatornába.

– Mi lesz a nőkkel? – kérdezte Greer.

Michaelnak Fastau-n járt az esze – ő volt az egyik legjobb hegesztője. Jelenleg minden veszteség aggodalomra adott okot.

– Őrizze őket Pacni az egyik gépszínben. Amint készen állunk az indulásra, elszállítjuk őket.

– El fog járni a szájuk.

– És ki hisz nekik?

– Mondasz valamit.

A hullaszállító kocsi elhajtott.

– Nem akarlak sürgetni – szólalt meg Greer –, de Lore-ral kapcsolatban döntöttél már?

Michaelt hetek óta foglalkoztatta a kérdés. Mindig ugyanarra a válaszra jutott.

– Ő az egyetlen, akire ezt rá merem bízni.

– Egyetértek.

Michael szembefordult Greerrel.

– Biztos, hogy nem akarod átvenni az irányítást? Szerintem jól csinálnád.

– Az nem az én szerepem. A Bergensfjord a tiéd. Ne izgulj, a sereget kordában tartom.

Hallgattak egy darabig. Csak a kikötő nagy reflektorai világítottak. Michael emberei előtt hosszú éjszaka állt.

– Valamit már rég meg akartam kérdezni – mondta Michael.

Greer kérdőn félrebillentette a fejét.

– A látomásodban… tudom, hogy nem láttad, ki van veled a hajón…

– Csak a szigetet láttam és az öt csillagot.

– Ezt értem. – Tétovázott. – Nem is tudom, hogy fogalmazzam… Érezted az én jelenlétemet?

Greert meghökkentette a kérdés.

– Nem tudnám megmondani. Ilyesmi nem tartozott hozzá.

– Velem lehetsz őszinte.

– Tudom.

Fegyverropogás zaja hallatszott a töltés felől: öt lövés, szünet, aztán még kettő, határozott és végleges. Dybek és McLean.

– Hát azt hiszem, megvagyunk – állapította meg Greer.

Rand jött oda hozzájuk.

– Mindenki a kikötőben gyülekezik.

Michael hirtelen megérezte a helyzet súlyát. Nem az nyomasztotta, hogy ennyi ember halálos ítéletét hozta meg; az könnyebben ment a vártnál. Most már ő a parancsnok – övé a földszoros. Megnézte az oldalfegyvere tölténytárát, biztosította az ütőszeget, és a pisztolyt visszadugta a tokjába. Mostantól egy pillanatra sem válik meg tőle.

– Nos, az olajszállítmány harminchat nap múlva indul. Kezdődjön a műsor!