HUSZONNÉGY

Peter Jaxon, a Texasi Köztársaság ötvenegy éves elnöke, a kerrville-i kapunál állt a sápadt hajnali fényben, és várta, hogy elköszönhessen a fiától.

Most érkezett meg Sara és Hollis; Kate a kórházban dolgozott, de megígérte, hogy a férje, Bill elhozza a lányokat. Caleb a felszerelés utolsó darabjait pakolta a kocsira, míg Pim bő kartonruhában állt nem messze, karjában a kis Theóval. Két erős, szántásra alkalmas ló hámba fogva várakozott.

– Hát azt hiszem, ennyi – mondta Caleb, miután az utolsó ládát is rögzítette. Hosszú ujjú munkásinget és overallt viselt; haja jó hosszúra nőtt. Megnézte .30-06-os alsókulcsos puskája töltését, és föltette az ülésre. – Tényleg indulni kéne, ha sötétedésig Huntba akarunk érni.

Az egyik külső telepre készültek, mely szekérrel kétnapos útra volt a várostól. A terület nemrég lett önálló településként bejegyezve, bár évek óta laktak és gazdálkodtak ott az emberek. Caleb az elmúlt két év nagy részét azzal töltötte, hogy előkészítette a költözést – felépítette a házat, kiásta a kutat, felhúzta a kerítést –, mielőtt visszajött volna Pimért és a babáért. Jó volt a termőföld, tiszta a folyóvíz, vadban gazdag az erdő: egész jó hely az életkezdéshez, gondolta Peter.

– Még nem mehettek – szögezte le Sara. – A lányok szíve megszakad, ha nem búcsúztok el tőlük indulás előtt.

Sara miközben beszélt, jelelte is a szavakat Pimnek, aki most szigorú tekintettel fordult a férjéhez.

Ismered Billt, jelelte Caleb. Egész nap itt fogunk szobrozni.

Nem. Várjunk.

Ellenkezésnek nem volt helye, ha egyszer Pim valamit a fejébe vett. Caleb mindig azt mondta, az asszony csökönyössége tartotta őket együtt, mialatt ő az Olajúton állomásozott a hadsereggel, és Peter nem is kételkedett ebben. Egy nappal azután házasodtak össze, hogy Caleb végre beadta a derekát, és leszerelt – bár ahogy gyakran hangoztatta, nem sok maradt a hadseregből, ahonnan leszereljen. Mint majdnem minden más Kerrville-ben, a hadsereg is szétszóródott; jóformán senki nem emlékezett már a húsz évvel ezelőtt, a Texasi Törvénykönyv felfüggesztésekor feloszlatott Expedíciós Egységre. Caleb életének egyik legnagyobb csalódása volt, hogy már nincs ki ellen harcolni. Katonáskodás címen lényegében árokásással teltek a szolgálati évei, a Kerrville és Boerne közti távíróvonal kiépítésén dolgozott. Más világ volt már ez, mint amit Peter ismert annak idején. A városfal őrségét megszüntették; a védelmi lámpák egyenként kialudtak, és nem lettek kicserélve; a kaput egy évtizede nem zárták be. Egy egész nemzedék nőtt fel úgy, hogy a fertőzötteket csak az idősebbek eltúlzott rémmesei mumusainak tartotta, de hát az öregek már csak ilyenek, mindig azt hiszik, hogy ők mérhetetlenül nehezebb időket éltek, fajsúlyosabb tetteket vittek véghez.

Kate férje, Bill senkit nem lepett meg azzal, hogy késett. Megvoltak a jó tulajdonságai – sokkal oldottabb természet lévén Kate-nél, gyakran ellensúlyozta felesége gyakorlatias földhözragadtságát –, és ahhoz nem fért kétség, hogy a lányaikat imádta. Viszont szétszórt volt és rendetlen, szerette a nyalatot és a kártyát, és a munkamorált hírből sem ismerte. Sara és Hollis iránti szívességből Peter megpróbált kormányzati munkát szerezni neki, kezdő szintű állást ajánlott az adózási hivatalban, ahova nemigen kellett több szakértelem, mint amennyi a bélyegző használatához szükséges. De ez sem tartott tovább, mint Bill többi rövidre szabott kiruccanása, hol ácsként, hol patkolókovácsként, hol teherautósofőrként. Úgy látszott, zömmel megelégszik azzal, hogy a lányaira vigyáz, olykor főz valamit Kate-nek, és éjszaka kisurran a játékasztalokhoz – nyert is, veszített is, de Kate szerint hangyányira a nyerés felé billent a mérleg.

A kis Theo nyűgösködni kezdett. Caleb a várakozás ideje alatt megtisztogatta a lovak patáját, Sara pedig átvette Pimtől Theót, hogy tisztába tegye. Amikor már kezdett úgy tűnni, hogy Bill el sem jön, megjelent Kate, hozta a lányokat, s mögöttük Bill baktatott szégyenkező arckifejezéssel.

– Hogy szabadultál el? – kérdezte Sara a lányát.

– Ne izguljon, igazgató asszony! Jenny helyettesít. Meg úgysem rúgsz ki, mert szeretsz.

– Nagyon utálom, ha így szólítasz.

Elle és a húga, Merry, akit mindenki Bogárnak szólított, odarontott Pimhez, aki letérdelt és a karjába zárta őket. A lányok jelnyelvtudása egyszerű kifejezésekre szorítkozott, hát mindhárman szeretleket jeleltek, lapos tenyerükkel kört írtak a szívük fölé.

Gyertek el hozzám, jelelte Pim, és Kate-re pillantott, aki lefordította, mit kér tőlük.

– Lehet? – kérdezte Bogár lelkesen. – Mikor?

– Meglátjuk – felelte Kate. – Talán majd ha meglesz a baba.

Érzékeny téma volt ez; Sara szerette volna, ha Pim vár még az indulással a második gyerekük születéséig. De addigra majdnem eltelik a nyár, túl késő a vetéshez. S Pim csökönyös természete nem engedte, hogy egyedül visszajöjjön pusztán a szülés miatt. Nem először csinálom, mondta. Csak nem olyan nehéz!

– Légyszi, anyu! – könyörgött Elle.

– Mondtam, hogy meglátjuk.

A búcsúölelések következtek. Peter Sarára pillantott; ő is ugyanúgy érzett. A gyerekeik végleg kirepülnek. Elvileg ezt kívánja nekik egy szülő, ezért dolgozik, de más dolog megélni.

Caleb kezet rázott Peterrel, aztán férfias ölelésbe vonta.

– Hát, azt hiszem, itt az idő. Baj, ha mondok pár hülyeséget? Például hogy szeretlek. De azért még mindig pocsékul sakkozol.

– Ígérem, gyakorolni fogok. Ki tudja, lehet, hogy nemsokára utánatok megyek.

Caleb elvigyorodott.

– Látod, én megmondtam! Elég a politikából. Ideje keresni egy helyes lányt és megállapodni.

Ha sejtenéd, gondolta Peter. Minden este, amikor behunyom a szemem, pontosan így teszek.

Lehalkította a hangját.

– Megcsináltad, amit kértem?

Caleb unottan sóhajtott.

– Na, válaszolj vén atyád kedvéért.

– Igen, igen, kiástam.

– És azt az acélszerkezetet használtad, amit küldtem? Ez fontos.

– Pont úgy csináltam, ahogy mondtad, esküszöm. Legalább lesz hol aludnom, amikor Pim kidob.

Peter a menyére pillantott, aki már elhelyezkedett az ülésen. A kis Theót úgy kimerítette a dédelgetés, hogy álomba merült az ölében.

Vigyázz a fiamra, jelelte Peter.

Úgy lesz.

És a gyerekekre is.

Pim rámosolygott. A gyerekekre is.

Caleb felkapaszkodott a szekérre.

– Jó utat – mondta Peter. – Sok szerencsét!

Eljött az indulás elkerülhetetlen pillanata: mindenki hátralépett, a kocsi kigurult a kapun. Bill és a lányok mentek el elsőnek, utána Kate és Hollis. Peter estig be volt táblázva, de nem tudta rávenni magát, hogy elkezdje a napot.

S a jelek szerint Sara sem. Szótlanul álltak egymás mellett, nézték a kocsit, melyen egyre távolodtak a gyerekeik.

– Miért érzem néha úgy, hogy ők a szülők, mi a gyerekek?

– Nem is olyan sokára úgyis a második gyermekkorunkat éljük.

– Már alig várom – horkant fel Sara.

Még mindig látszott a kocsi. Most haladt át a régi kerítés vonalán a Narancssárga Övezetbe. Azon túl csak a földek egy töredéke lett felszántva; egyszerűen nem volt elég munkaerő. Nem mintha olyan sok etetni való száj maradt volna a városban; Kerrville népessége alig ötezer lakosra zsugorodott. Most már csak 4997, gondolta Peter.

– Bill szét van csúszva – jegyezte meg.

Sara felsóhajtott.

– Kate viszont szereti. Mit tehet ilyenkor egy anya?

– Megpróbálhatok új állást szerezni neki.

– Félek, hogy reménytelen eset. – Peterre pillantott. – Erről jut eszembe, mit hallok, hogy nem indulsz újra az elnökségért?

– Honnan veszed ezt?

Sara ártatlanságot mímelve vállat vont.

– Ó, csak folyosói pletykákból.

– Vagyis Chase-től.

– Ki mástól? Egyfolytában ezen csámcsog. Szóval igaz?

– Még nem döntöttem el. De tíz év talán tényleg elég már.

– Hiányolni fognak az emberek.

– Kétlem, hogy egyáltalán észrevennék.

Peter arra számított, hogy Sara Michaelról fogja faggatni. Tud az öccséről valamit? Legalább jól van? A részletekről, a fájdalmas tényekről nem szívesen beszéltek. Michael belebonyolódott a seftelésbe, állítólag valami őrült vállalkozásba fogott, Greer összeszűrte a levet Dunkkal, a hajózócsatorna melletti fölfegyverzett táborból több teherautónyi nyalatot és isten tudja, még mit szállítanak el nap mint nap.

De nem faggatta. Hanem azt kérdezte:

– Vicky mit szól hozzá?

Peterbe belenyilallt a bűntudat. Hetek, sőt hónapok óta tervezte, hogy meglátogatja Vickyt.

– El kell mennem hozzá – felelte. – Hogy van?

Még mindig szorosan egymás mellett állva követték tekintetükkel a kocsi útját. Most már csak egy pontnak látszott a távolban. Felkapaszkodott egy bukkanóra, ereszkedni kezdett, majd eltűnt szem elől. Sara Peter felé fordult.

– A helyedben nem halogatnám – mondta.

Peter napját a szokásos feladatok töltötték ki. Egyeztetés az adószedővel a fizetést megtagadó telepesekről; új bíró kinevezése; a helyi törvényhozó testület következő ülésének napirendje; aláírandó papírok, melyeket Chase tolt elé minimális tájékoztatás kíséretében. Háromkor Apgar jelent meg az ajtóban. Volna egy perce az elnök úrnak? Az egész kabinet a keresztnevén szólította Petert a saját kérésére, de Gunnar egy jottányit sem engedett a protokollból. Neki csakis „elnök úr” lehetett.

A lőfegyverekről akart tanácskozni – pontosabban a hiányukról. A hadsereg mindig is felújított polgári és katonai fegyverekkel dolgozott. Ezekből sok a Ford Hood támaszpontról származott, meg aztán Texas jól felfegyverzett hely volt. Gyakorlatilag minden házban volt fegyverszekrény, és államszerte voltak gyárüzemek, ahonnan bőséggel lehetett pótalkatrészeket és töltényeket szerezni. De hosszú idő eltelt már, és nem mindegyik gyártmány bírta egyformán a strapát. A fémtokos pisztolyok, mint a régi Browning 1911-es, a SIG Sauer félautomata és a katonai Beretta M9-es, már-már elpusztíthatatlanok voltak megfelelő karbantartás mellett. Ahogy a legtöbb revolver, sörétes és tolózáras puska is. A polimertokos pisztolyok, mint a Glock meg a katonaság alapfelszerelése, az M4-es és AR-15-ös puska, nem bírtak ilyen örökszavatossággal. Ahogy műanyag borításuk elfáradt és megrepedt, egyre többet kellett kivonni a használatból; mások polgári kezekbe kerültek a seft útján; néhány egyszerűen eltűnt.

De ez csak a kisebbik része volt a problémának. Sürgetőbb gondot jelentett az egyre fogyatkozó lőszerkészlet. Évtizedek óta nem lőttek ki a háború előttről származó töltényt; a Tifty légmentesen lezárt bunkerében tároltakat kivéve sem a csappantyú, sem a lőpor nem bírt ki húsz évnél többet. A hadsereg összes lőszere vagy újratöltött töltényhüvely volt, vagy a két közeli lőszergyár egyikéből, a wacóiból vagy a victoriaiból származó üres hüvellyel készült. Golyót könnyen öntöttek ólomból; ennél sokkal keményebb dió volt a töltetet legyártani. Fegyverbe alkalmas kordit előállításához igen illékony vegyi anyagok bonyolult egyvelegére volt szükség, többek közt nagy mennyiségű nitroglicerinre. Meg lehetett oldani, de nem könnyen, komoly munkaerőt és szakértelmet igényelt, s mindkettőben szűkölködtek. A hadsereg mindössze kétezer katonára fogyott – ezerötszáz a környéki településeken állomásozott, és ötszáz fős helyőrség maradt Kerrville-ben. Vegyész nem volt köztük egy se.

– Szerintem mindketten tudjuk, miről van szó – mondta Peter.

Apgar, aki a papírokkal megrakott íróasztal túloldalán ült, a körmeit mustrálta.

– Nem állítottam, hogy örülök neki. De a seftnek megvan a gyártási kapacitása, és végtére is nem először egyezkednénk velük.

– Dunk nem Tifty.

– És Michael?

Peter összevonta a szemöldökét.

– Érzékeny téma.

– Első osztályú szerelő volt a finomítóban. Tudja, hogy kell olajat főzni… ez is menni fog.

– És mi lesz a hajójával? – kérdezte Peter.

– Elnök úr barátja. Nálam jobban tudhatja, mit akar a hajóval.

Peter nagy levegőt vett.

– Bárcsak tudnám! Húsz éve nem találkoztam vele. A tetejébe, ha megmondjuk a sefteseknek, hogy elfogyott a lőszerünk, azzal kiteregetjük az összes kártyánkat. Hétfő reggelre már Dunk ülne ebben a székben.

– Akkor fenyegesse meg. Vagy együttműködik, vagy kész, az egyezség lefújva, lerohanjuk a földszorost, és vége a bizniszének.

– Azon a töltésen keresztül? Vérfürdő lenne belőle. Kiszagolná a blöffünket, mielőtt befejeznénk a mondatot.

Peter hátradőlt a székben. Elképzelte, ahogy felvázolja Apgar feltételeit Dunknak. A pasas a képébe röhögne, nem vitás.

– Rázós ügy. Nem működne. Mit tudunk neki ajánlani?

Gunnar arca elsötétült.

– Mármint mi érdekli a pénzen, fegyvereken és kurvákon kívül? Tudtommal mindháromból van neki bőséggel. Plusz gyakorlatilag népi hősnek számít. Tudja, mi történt múlt vasárnap? A banderai táborban, az útépítők szállásán minden előzmény nélkül egyszer csak felbukkant egy öttonnás teherautó nőkkel megpakolva. A sofőr üzenetet vitt: „Egy kis figyelmesség a barátotoktól, Dunk Witherstől.” Vasárnap, érti!

– Elküldték őket?

Gunnar felhorkantott.

– Nem, elkísérték a templomba. Mit gondol?

– Nos, valami csak van, amivel meggyőzhetjük!

– Megkérdezhetné tőle személyesen.

Tréfa volt, de nem teljesen. És még Michaellal is számolni kellett. Mindennek dacára Peter merte azt remélni, hogy a férfi szóba állna vele.

– Lehet, hogy végül az lesz.

Miközben Gunnar felkelt, Chase bukkant fel az ajtóban.

– Mi történt, Ford? – kérdezte Peter.

– Újabb víznyelő nyílt. Jó nagy. Ezúttal két ház tűnt el.

A tavasz kezdete óta nem először fordult elő: morajlik a föld, és másodperceken belül beomlik a talaj. A legnagyobb lyuk tizenöt méternél is szélesebb volt. Tényleg szétesik ez a hely, gondolta Peter.

– Van sérült? – kérdezte.

– Ezúttal nincs. Üresen álltak a házak.

– Ez legalább szerencse. – Ford még mindig várakozásteljesen nézett rá. – Van még valami?

– Gondoltam, kiadunk egy nyilatkozatot. Az emberek nyilván tudni szeretnék, milyen intézkedést tervezünk.

– Mint például? Megfeddjük a földfelszínt? – Ford nem válaszolt, Peter felsóhajtott. – Jó, üssön össze valamit, és aláírom. Mérnökök dolgoznak a problémán, kézben tartjuk a helyzetet, satöbbi. – Felvonta a szemöldökét. – Rendben?

Apgar alig bírta visszafojtani a nevetést. Jézusom, gondolta Peter, ennek sose lesz vége. Felállt az asztal mellől.

– Jöjjön, Gunnar! Járjunk egyet.

Nem azért lett elnök, mert különösképpen vágyott a pozícióra, hanem Vicky iránti szívességből. Közvetlenül a második újraválasztása után állandó remegés alakult ki az elnök asszony jobb kezében. Ezután egy sor baleset következett, többek közt egy bokatöréssel végződött esés a kapitólium lépcsőjén. Mindig gondos kézírása macskakaparássá torzult; beszédébe dallam nélküli, bizarr monotónia költözött; a remegés aztán a másik kezére is átterjedt, feje pedig akaratlan meg-megrándult. Peter és Chase sikerrel leplezte az állapotát azzal, hogy nyilvános szerepléseit a minimumra korlátozta, de a második év felénél világossá vált, hogy az elnök nem folytathatja tovább a munkát. A Texasi Alkotmány, mely hatályon kívül helyezte a Rendkívüli Jogrend Módosított Törvénykönyvét, lehetővé tette számára, hogy ideiglenes elnököt nevezzen ki.

Peter a kitelepülési ügyek minisztere volt ebben az időben, már Vicky második hivatali ciklusának közepe óta. Az egyik legtöbb figyelmet kapó pozíció volt a kormányzatban, és Vicky meg sem próbálta titkolni, hogy fontosabb szerepre készíti fel vele. Mindamellett Peter arra számított, hogy Chase veszi át a tisztséget; ő és Vicky hosszú évek óta dolgoztak együtt. Mikor Vicky az irodájába hívatta, Peter meg volt róla győződve, hogy Chase elnökségének részleteiről fognak egyeztetni; helyette egy bíró és egy Biblia várta. Két perc múlva ő volt a Texasi Köztársaság elnöke.

Később megértette, hogy Vicky kezdettől fogva ezt tervezte: az alapokról akarta felépíteni az utódját. Peter két év múlva elindult a választáson, könnyen meg is nyerte, és második ciklusára kihívója sem akadt. Részben a személyes népszerűségének köszönhette, hogy sikeres vezető lett; ahogy Vicky megállapította, az emberek igen nagyra tartották. De az is igaz, hogy épp akkor vette át a hivatalt, amikor könnyű volt kedvére tenni a lakosságnak.

Maga Kerrville egyre inkább súlyát vesztette. Vajon mikor lesz csupán egy a számtalan vidéki városból? Minél távolabbra települtek ki az emberek, annál kevesebb létjogosultságát látták a központi kormányzásnak. A törvényhozás átköltözött Boerne-be, és szinte soha nem ülésezett. A humántőke után a pénztőke is kivonult a környéki falvakba; az emberek vállalkozásokba kezdtek, piaci áron kereskedtek az áruikkal, saját kezükbe vették az életük irányítását. Fredericksburgben magánbefektetők egy csoportja összeadta a pénzét, hogy elsőként alapítson bankot. Még mindig voltak gondok, és csak a szövetségi kormányzat rendelkezett a nagyobb infrastrukturális fejlesztésekhez – utak, gátak, távíróvonalak kiépítéséhez – szükséges forrásokkal. Ám ez sem tarthatott örökké. Ha Peter őszinte akart lenni magához, belátta, hogy nem irányítja a hajót, hanem csak a kikötőbe kormányozza. Hadd kapjon Chase is egy esélyt, gondolta. Két évtized közszolgálat, s a vele járó végeérhetetlen, zárt ajtók mögötti civódás bárkit próbára tenne. Peter soha nem gazdálkodott; még egy paradicsomot sem ültetett el soha. De meg tudná tanulni, és ami a leglényegesebb: az eke nem kötekszik.

Vicky visszavonult egy kicsi faházba a város keleti részén. A környék jobbára elnéptelenedett már, az emberek rég elköltöztek. Sötétedett, mikor Peter a tornácra lépett. Egyetlen lámpa égett az utca felőli szobában. Lépések hallatszottak; kinyílt az ajtó, és Meredith, Vicky élettársa nézett ki, kezét egy konyharuhába törölgetve.

– Peter! – Körülbelül hatvanéves, apró termetű, metsző kék szemű nő volt. Sok éve éltek már együtt Vickyvel. – Nem tudtam, hogy jössz.

– Bocsánat, szólnom kellett volna.

– Dehogy, gyere csak be! – Hátralépett. – Ébren van… épp most akartam megvacsoráztatni. Biztosan örülni fog neked.

Vicky ágya a nappaliban állt. Amikor Peter belépett, feléje pillantott, feje jobbra-balra billent a felpolcolt párnákon.

– Iiii… deee… jeee… vott már… eee… eeenök… úúú…

Mintha lenyelte, majd kiköpte volna a szavakat. Peter széket húzott az ágya mellé.

– Hogy vagy?

– Maaa… eeeggészj… jóóó…

– Bocsánat, hogy így elmaradtam.

Vicky keze nyughatatlanul járt a takarón. Féloldalas mosollyal felelte:

– Sss… seee… mi… b… baj. M… min lááátot… soh… a d… dolg… gom.

Meredith tálcával a kezében lépett be, és letette az éjjeliszekrényre. Egy tál üres húsleves és egy pohár víz állt rajta szívószállal. Meredith a tenyerével megemelte Vicky fejét, és pamutelőkét kötött a nyakába. Közben leszállt az este, tükrökké sötétedtek az ablakok.

– Csináljam én? – kérdezte Peter Meredithtől.

– Vicky, segítsen Peter megvacsorázni?

– M… m… mér… n… n… ne.

– Apró kortyokat – intette Meredith, és megveregette Peter karját. Haloványan rámosolygott; arca nyúzott volt a kimerültségtől. Valószínűleg hónapok óta nem tudta kialudni magát, ezért hálásan fogadta a segítséget. – Ha kellek, megtalálsz a konyhában.

Peter a vízzel kezdte, a szívószálat Vicky száraz, cserepes ajkához tartotta, aztán következett a leves. Látta, hogy a legkisebb mennyiséget is emberfeletti erőfeszítés lenyelnie. A nagyja lecsorgott a szája szélén; Peter az előkével törölte meg az állát.

– Fff… fff… visssszes.

– Mi vicces?

– Teee… etesssz. Mint eeed… kiiizs… babááát.

Peter megint megmerítette a kanalat.

– Ez a legkevesebb. Nemegyszer kellett a számba rágnod a dolgokat.

Vicky nyakizma görcsösen összerándult, ahogy erőlködött a nyeléssel. Petert már a látvány is kimerítette.

– Hooo… megy a k… k… kamm… pány?

– Még be sem indult igazán. Mostanában eléggé el voltam havazva.

– H… hhh… hazug d… d… disssz… nó.

Egyből átlátott rajta, mint mindig. Peter még egy kanál levest emelt a szájához, nem sok sikerrel.

– Caleb és Pim ma elköltözött vidékre.

– A… rossz… sssz… kedv… eeel… m… múlik.

– Mi, szerinted nem tudnék gazdálkodni?

– Isss… meee… lekk… P… Peter. B… belebb… bolonn… dulnáá… ááál.

Nem szólt többet. Peter letette a tálat; alig fogyott a levesből. Mire felpillantott, Vicky szeme csukva volt. Peter lekapcsolta a lámpát, és csak nézte. Alvás közben csillapodott a test szüntelen mozgása. Eltelt néhány perc; Peter neszt hallott a háta mögül: Meredith állt a konyhaajtóban.

– Mindig így van – mondta csendesen. – Egyik percben még jelen van, aztán… – Nem fejezte be a gondolatot.

– Tehetek érte valamit?

Meredith megfogta Peter karját és a szemébe nézett.

– Olyan büszke volt rád, Peter! Boldoggá tette, amit elértél.

– Ugye hívsz, ha szükség van rám? Ha bármi kell, jövök.

– Szerintem ez a látogatás tökéletes volt, hát nem? Hadd legyen ez az utolsó.

Peter visszafordult Vickyhez, és egyik kezét fölemelte a takaróról. A nő meg sem rezzent. Peter fogta egy percig a kezét, és csak rá gondolt, aztán lehajolt és arcon csókolta, először életében.

– Köszönöm – suttogta.

Kiment Meredith mögött a tornácra.

– Nagyon szeretett ám téged – jegyezte meg a nő. – Nem gyakran mondta ki az ilyesmit, még nekem sem. Ilyen volt a természete. De szeretett.

– Én is őt.

– Tudja ő azt, Peter. – Megölelték egymást. – Isten veled.

Csöndes volt az utca, nem égett egy lámpa sem. Peter a szeméhez nyúlt; nedves lett az ujja. No, hisz ő az elnök, sírhat is, ha akar. Elment a fia; elmennek majd mások is. Életének abba a szakaszába ért, amikor lassanként lemorzsolódnak a dolgok. Peter az ég felé emelte az arcát. Igaz, amit a csillagokról mondanak. Minél tovább nézed őket, annál többet látsz. Vigaszt nyújtottak, éber őrködésük megnyugvással töltötte el; ám nem volt ez mindig így. Peter állt, nézte az eget, és visszagondolt arra az időre, amikor ennyi csillag látványa egészen mást jelentett.