HUSZONEGY

Szeretők lettünk. Azt hiszem, addig nem is értettem ezt a szót. Nem csak a szexről volt szó, bár hozzátartozott – kapkodás nélküli, aprólékosan művelt, sosem ismert szenvedély. Hanem arról, hogy olyan gazdag életet éltünk, amilyet két ember csak élhet, azzal az abszolút bizonyossággal, hogy így helyes. Csak sétálni mentünk ki a lakásból. A hó utáni csontig hatoló hideg lepecsételte a város fehérségét. Jonas neve sosem vetődött fel. Nem azért, mert kerültük a témát. Egyszerűen csak nem számított.

Mindketten tudtuk, hogy végül haza kell majd mennie; nem léphetett ki csak úgy az életéből. Ugyanakkor el sem tudtam képzelni, hogy hátralévő idejéből egy percet is külön töltsünk. Azt gondoltam, ő is így érez. Ott akartam lenni, amikor bekövetkezik. Hozzá akartam érni, fogni a kezét, a fülébe súgni, mennyire szeretem, miközben elfogy benne az élet.

Egy héttel karácsony után egy reggel egyedül ébredtem az ágyban. Lizt a konyhában találtam, teát kortyolgatott, és már tudtam, mit készül mondani.

– Vissza kell mennem.

– Tudom – mondtam. – Hova?

– Először Greenwichbe. Anyám biztosan aggódik. Aztán, azt hiszem, Bostonba. – Nem kellett többet mondania, világos volt a helyzet. Jonas hamarosan hazajön.

– Értem – feleltem.

Taxival mentünk a Grand Centralra. Kevés szót váltottunk a bejelentése óta. Úgy éreztem magam, mint akit kivégzőosztag elé visznek. Légy erős, mondtam magamnak. Légy olyan férfi, aki nyitott szemmel, egyenes háttal néz szembe a puskacsövekkel.

Bemondták a vonatát. A peronhoz mentünk, ahol a szerelvény állt. Liz körém fonta a karját és sírt.

– Nem akarok elmenni – mondta.

– Akkor ne menj! Ne szállj fel a vonatra.

Éreztem, hogy habozik. Nemcsak a szavaiban; a testében is. Nem tudta rávenni magát, hogy elengedjen.

– Muszáj.

– Miért?

– Nem tudom.

Emberek siettek el mellettünk. A szokásos felszólítás recsegett a hangszóróból: A New Haven… Bridgeport… Westport… New Canaan… Greenwich… felé utazók, kérjük, szálljanak fel a vonatra! Becsukódott egy ajtó; hamarosan lezárják.

– Akkor gyere vissza! Tedd meg, amit kell, aztán gyere vissza. Elmehetünk valahova együtt.

– Hova?

– Olaszországba. Görögországba. Egy Csendes-óceáni szigetre. Mindegy. Valahova, ahol nem talál meg senki.

– Szeretnék.

– Mondj igent!

Dermedt pillanat. Aztán Liz a mellkasomra dőlve bólintott.

– Igen.

Felujjongott a szívem.

– Mennyi ideig tart, amíg mindent elintézel?

– Egy hét. Nem, kettő.

– Legyen tíz nap. Találkozzunk itt, az óránál. Mindent előkészítek.

– Szeretlek – mondta. – Azt hiszem, az első pillanattól fogva.

– Én már azelőtt is szerettelek.

Utolsó csók, aztán tett egy lépést a vonat felé, majd megfordult és még egyszer megölelt.

– Tíz nap – ismételte.

Megtettem az előkészületeket. Néhány dolgot el kellett intéznem. Kanyarítottam egy e-mailt a dékánnak, fizetés nélküli szabadságot kértem tőle. Tudtam, hogy már nem leszek itt, mire kiderül, hogy elfogadta-e, de nemigen érdekelt. Úgysem tudtam elképzelni az életemet a következő hat hónapon túl.

Felhívtam egy onkológus barátomat. Elmagyaráztam neki a helyzetet, és ő elmondta, mire számítsak. Igen, fájdalommal fog járni, de jórészt lassú leromlással.

– Ez nem az a helyzet, amit egyedül kellene kezelned – mondta. Nem feleltem, mire felsóhajtott. – Felíratok egy receptet.

– Milyet?

– Morfiumot. Segíteni fog. – Egy pillanatra elhallgatott. – Sokan a végén többet vesznek be, mint amennyit elvileg szabadna.

Azt mondtam, értem, és megköszöntem. Hova menjünk? Olvastam egy cikket a Timesban egy égei-tengeri szigetről, ahol a fél lakosság megéri a száz évet. Nem volt rá tudományos magyarázat; a lakosok, zömmel kecskepásztorok természetesnek vették. A cikk idézett egy helyi embertől: „Itt máshogy telik az idő.” Vettem két első osztályú jegyet Athénba, és az interneten találtam kompmenetrendet. Csak hetente egyszer indult hajó a szigetre. Két napot kell majd maradnunk Athénban, de az nem a legrosszabb hely a várakozásra. Megnézzük az ókori templomokat, egy elveszett világ elpusztíthatatlan műemlékeit, aztán eltűnünk.

Eljött a nagy nap. Összecsomagoltam; a pályaudvarról egyenest a reptérre megyünk az este tízkor induló repülőhöz. Alig bírtam gondolkozni; az érzelmeim meg leírhatatlan összevisszaságban kavarogtak. Az öröm és a szomorúság egybeolvadt a szívemben. Ostoba módon semmi mást nem terveztem be egész napra, így késő délutánig tétlenül ülhettem a lakásban. Nem volt mit ennem, mivel a hűtőt kiürítettem, de kétlem, hogy tudtam volna enni.

Taxival mentem a pályaudvarra. Megint öt óra volt a megbeszélt időpont. Liz Amtrak-vonattal megy Stamfordba, hogy utoljára még találkozzon az anyjával Greenwichben, onnan pedig helyi vasúttal a Grand Centralra. Minden elhagyott útkereszteződéssel tovább szilárdult bennem a tiszta céltudatosság. Tudtam, amit csak kevesen, hogy miért születtem meg: egész életem e felé a pont felé tartott. Kifizettem a taxit, bementem és vártam Lizt. Szombati nap lévén gyér volt a forgalom. A színjátszó óralapok 4.36-ot mutattak. Liz vonata húsz perc múlva jön.

Felgyorsult a szívverésem, amikor bemondta a hangszóró: A 16-os vágányra vonat érkezik… Felötlött bennem, hogy kimegyek elé a peronhoz, de elkerülhettük volna egymást a tömegben. Az utasok beáramlottak a központi csarnokba. Hamar világossá vált, hogy Liz nincs köztük. Lehet, hogy későbbi vonatra szállt; a New Haven-i vonalon félóránként jöttek a járatok. Megnéztem a telefonom, de nem kaptam üzenetet. Megérkezett a következő vonat, Liz még mindig sehol. Kezdtem aggódni, hogy valami baj történt. Egyelőre nem merült föl bennem, hogy Liz meggondolta magát, bár a gondolat csak a kellő pillanatra várt. Hatkor felhívtam a mobilján, de rögtön a hangposta jelentkezett. Kikapcsolta volna?

Vonatról vonatra nőtt bennem a pánik. Most már nyilvánvaló volt, hogy Liz nem jön, mégis vártam, reméltem tovább. Az ujjaim hegyével kapaszkodtam a szakadék szélén. Időnként hívni próbáltam mobilon, de mindig ugyanazzal az eredménnyel. Elizabeth Lear telefonja. Jelenleg sajnos nem vagyok elérhető. Az óramutatók is engem gúnyoltak könyörtelen forgásukkal. Kilenc óra. Tíz óra. Öt órája vártam. Mekkora szamár vagyok!

Kimentem a pályaudvarról és elindultam gyalog. Szinte szúrt a levegő; a város hatalmas, élettelen jószágnak, irtózatos tréfának hatott. Nem gomboltam be a kabátomat, kesztyűt sem vettem, érezni akartam a szél csípését. Valamivel később felpillantottam, és a Broadway-n találtam magam, a Vasalóház közelében. Rájöttem, hogy a pályaudvaron felejtettem a bőröndömet. Először vissza akartam menni érte – valaki biztos leadta –, de az elhatározás hamar kihunyt bennem. Kit érdekel egy bőrönd? Persze ott volt benne a morfium. Lehet, hogy aki megtalálta, annak lesz egy jó napja.

A következő logikus lépésnek az tűnt, hogy a sárga földig leiszom magam. Bementem az első étterembe, amit megláttam, egy irodaház előcsarnokában – tipp-topp, elegáns hely volt, csupa króm és márvány. Néhány pár még vacsorázott, holott elmúlt már éjfél. Leültem a bárpulthoz, skót whiskyt rendeltem, felhajtottam, még mielőtt a pultos visszatette az üveget a polcra, és kértem még egyet.

– Elnézést, maga ugye Fanning professzor?

Néhány székkel odébb ült a nő, aki megszólított. Fiatal volt, kissé molett, de elég vonzó, indiai vagy közel-keleti lehetett, a haja hollófekete, arca telt, ajka ívelt. Sablonosan szexis fekete szoknyát és leheletvékony krémszínű felsőt viselt. Valami gyümölcs látszott az italában, a pohár szélét rozsdaszínű rúzsfoltok tarkították.

– Tessék?

Elmosolyodott.

– Gondolom, nem emlékszik rám… – Mivel nem válaszoltam, hozzátette: – Bevezetés a molekuláris biológiába? Kétezerkettő tavasza?

– Tehát tanítottam magát.

Felkacagott.

– Már amennyire. Kettest adott.

– Ó. Sajnálom.

– Á, sose bánja! Sőt, hálás lehet magának az emberiség. Sok életet kímélt meg azzal, hogy nem jutottam be az orvosira.

Nem emlékeztem rá; százával jártak a hozzá hasonló fiatal nők az óráimra. Meg aztán más dolog reggel nyolckor a katedráról látni valakit, aki sportszerkóban ül és buzgón gépel a laptopján, mint egy bárban találni rá éjjeli kalandhoz öltözve három székkel odébb.

– És végül milyen pályát választott? – Unalmas megjegyzés, de csak témát kerestem, ha már muszáj volt beszélgetni.

– A könyvkiadást, mi mást? – Egyenest a szemembe nézett. – Tudja, akkor teljesen bele voltam zúgva magába. De teljesen. Meg egy csomóan még a lányok közül.

Rájöttem, hogy részeg, különben nem tenne ilyen vallomást, mikor még a nevét sem mondta meg.

– Miss…?

Átült a szomszédos székre, és a kezét nyújtotta. Tökéletesen manikűrözött, a rúzsához illő színű körmei voltak.

– Nicole.

– Nehéz napom volt ma, Nicole.

– Valami megsúgta, amikor ledöntötte azt a whiskyt. – Minden ok nélkül megigazította a haját. – Nos, tanár úr? Nem akar meglepni egy itallal? Jóvátehetné a kettest.

Láthatóan remekül szórakozott, ismerte a hatalmát és élt is vele. Körbepillantottam; csak néhány vendég volt a bárban rajtunk kívül.

– Egyedül van?

Fölnevetett.

– Gondolja, hogy pasival jöttem, csak kiment cigizni?

Hirtelen zavarba jöttem; nem azért kérdeztem, hogy kikezdjek vele.

– Csak feltételeztem. Hogy egy ilyen csinos lány, mint maga…

– Hát tévedett. – Ujjaival kihalászott egy cseresznyét a poharából, és lassan az ajkához emelte. Tekintete az arcomra szegeződött; a cseresznyét a nyelvére helyezte, fél másodpercig egyensúlyozta rajta, aztán kipattintotta a szárát, és a vörös gyümölcshúst a szájába kanyarította a nyelve hegyével. A legmodorosabb dolog volt, amit életemben láttam.

– Érti már, tanár úr? Ma este csak a magáé vagyok!

Taxiban ültünk. Nagyon részeg voltam. Keskeny utcákon furikázott velünk a sofőr, mi meg úgy smároltunk, mint két tinédzser, heves nyeldekléssel estünk egymás szájának. Elszállt belőlem az önálló akarat; egyszerűen csak maguktól történtek velem a dolgok. Valamit akartam, nem tudtam, hogy mit. Egyik kezem a lány szoknyája alatt matatott, a sima bőr és csipke női birodalmában; másikkal a fenekét emeltem magam felé, egymáshoz préselve a csípőnket. Lehúzta a sliccemet és kiszabadított a nadrágból, aztán az ölembe ejtette a fejét. A taxis hátrapillantott, nem szólt semmit. A lány fel-le mozgott rajtam, ujjaim hajának dús őserdejébe markoltak. Forgott velem a világ, alig kaptam levegőt.

Lefékezett a taxi.

– Huszonhét ötven – közölte a sofőr.

Mintha hideg vízzel öntöttek volna nyakon. Sietve rendbe szedtem magam és fizettem. Mikor kiszálltam a taxiból, a lány – Natalie? Nadine? – már a háza lépcsőjén állt, és a szoknyáját igazgatta. Valami nagy és hangos haladt el fölöttünk zörögve; úgy tippeltem, Brooklynban lehetünk, a Manhattan híd lehajtójánál. Az ajtónál némi dulakodás után a lány eltolt magától.

– Várj meg itt! – Kipirult az arca, kapkodta a levegőt. – Valamit el kell intéznem. Majd beengedlek a kapucsengővel.

Besurrant, még mielőtt tiltakozhattam volna. A járdán ácsorogva próbáltam összerakni a fejemben az este történéseit. Grand Central, többórás reménytelen várakozás. Vigasztalan séta a jeges utcákon. A bár meleg oázisa, és a lány – Nicole, ez az – mosolyog, közelebb csúszik, a térdemre teszi a kezét, aztán jön az óhatatlan, sietős távozás. Emlékeztem minderre, de semmi nem tűnt belőle egészen valóságosnak. Ahogy elhagyatva álltam a hidegben, elfogott a rémület. Nem akartam egyedül maradni a gondolataimmal. Hogy tehette ezt? Hogy hagyhatta Liz, hogy órákon át hiába várjak az állomáson? Ha a kapu nem zörren meg hamarosan, szó szerint felrobbanok.

Eltelt néhány gyötrelmes perc. Hallottam, hogy nyílik a kapu, és mire megfordultam, egy nő lépett ki a házból. Idősebb volt, nagydarab, talán latinó. Puffos tollbélésű kabátba bugyolálva, görnyedten indult el a szélben. Nem vette észre, hogy ott állok a félhomályban; mögé siklottam, és elkaptam az ajtót, mielőtt becsukódott volna.

Ahogy beléptem a lépcsőházba, jóleső meleg járt át. Végignéztem a neveket a postaládákon. Nicole Forood, 0. lakás. Lementem a lépcsőn az alagsorba, ahol egyetlen ajtót találtam. Kopogtattam, majd amikor nem jött válasz, az öklömmel vertem az ajtót. Leírhatatlan frusztráció vett erőt rajtam. Színtiszta kétségbeeséssé, majdnem haraggá sűrűsödtek az érzéseim. Épp emeltem megint az öklömet, amikor lépteket hallottam bentről. Elkezdődött a New York-i lakások jellegzetesen komplikált ajtónyitási művelete, aztán résnyire kinyílt az ajtó, és a lány arca bukkant fel a lánc mögött. Lemosta már a sminkjét, mely meglehetősen szokványos, pattanásnyomokkal pettyezett arcot kendőzött el. Más férfi értette volna a helyzetet, de zaklatottságomban az agyam nem volt képes feldolgozni az adatokat.

– Miért hagytál kint?

– Szerintem ez nem jó ötlet. Menj haza.

– Nem értem!

Merev arccal állt, mint egy vak ember.

– Valami közbejött. Sajnálom.

Hogy lehet ez ugyanaz a lány, mint aki a bárban ostromolt? Ez valami játszma? Szerettem volna kirobbantani a láncot a falból és berontani az ajtón. Lehet, hogy épp ezt várja tőlem? Olyan típusnak tűnt.

– Késő van. Nem volt szép, hogy úgy kint hagytalak, de most becsukom az ajtót.

– Kérlek, csak hadd melegedjek föl odabent. Ígérem, utána elmegyek.

– Sajnálom, Tim. Jól éreztem magam. Valamikor esetleg megismételhetjük. De most tényleg mennem kell.

Beismerem: agyam egy része azt latolgatta, milyen erős lehet a lánc.

– Nem bízol bennem, ezért nem engedsz be?

– Nem arról van szó, csak… – Nem fejezte be.

– Esküszöm, jól fogok viselkedni. Úgy, ahogy akarod. – Szégyenlős mosolyra húztam a szám. – Az az igazság, hogy még mindig egy kicsit részeg vagyok. Ki kéne józanodnom.

Láttam a tétovázást rajta. Rimánkodásom megtette a hatását.

– Kérlek szépen – unszoltam. – Megfagyok odakint.

Eltelt egy pillanat; megenyhült az arca.

– De csak egypár percre, oké? Korán kell kelnem.

Feltartottam három ujjamat.

– Cserkész becsületszavamra.

Becsukta az ajtót, kiakasztotta a láncot, és újból kinyitotta. Kiábrándító látvány fogadott: a szoknya és a vékony felső helyett köntös volt rajta, meg egy formátlan flanel hálóing. Félreállt, hogy beeresszen.

– Felteszek egy kávét.

Nyomorúságos kis lakás volt: kis nappali magasan lévő, utcára néző ablakokkal, főzőfülke egy rakás mosatlan edénnyel a mosogatóban, keskeny folyosó, mely feltehetőleg a hálóba vezetett. Régimódi képcsöves tévével szemben állt a kanapé, rajta szennyes ruhák kupaca hevert. Kevés könyvet láttam, a szinte csupasz falakat csak két olcsó múzeumi poszter díszítette, egy tavirózsás meg egy táncosnős.

– Bocs a rendetlenségért – mondta Nicole, és a kanapé felé intett. – Lökd csak odébb a cuccokat, ha akarod.

Háttal állt nekem. A csapnál vizet töltött egy kannába, és elkezdte áttölteni egy foltos kávéfőzőbe. Valami különös történt velem. Nem tudom máshogy jellemezni, mint hogy testen kívüli élmény volt. Mintha szereplő lettem volna egy mozifilmben, kívülről néztem önmagam. Ebben a kettéosztott állapotban láttam, hogy a lány mögé lépek. Őrölt kávét töltött a gépbe. Épp átkaroltam volna, amikor megérezte, hogy ott vagyok mögötte, és megpördült.

– Mit művelsz?

A konyhapultnak nyomtam a testemmel. Csókolgatni kezdtem a nyakát.

– Szerinted mit?

– Tim, hagyd abba. Komolyan!

Izzott belül a testem. Zsibongtak az érzékeim.

– Úristen, de jó az illatod! – Nyalogattam, kóstolgattam, meg akartam inni.

– Megijesztesz, Tim! El kell innen menned.

– Mondd, hogy te vagy ő! – Honnan jöttek ezek a szavak? Ki beszélt? Én? – Mondd ki! Mondd, hogy nagyon sajnálod!

– Bassza meg, elég!

Meglepő erővel taszított el magától. Nekiestem a pultnak, majdnem elvesztettem az egyensúlyom. Mikor felnéztem, hosszú kést vett elő egy fiókból. Úgy szegezte rám, mint egy pisztolyt.

– Ki innen!

Sötét erő kerített hatalmába.

– Hogy tehetted? Hogy hagyhattál ott kint?

– Sikítani fogok!

– Te ribanc! Te büdös ribanc!

Rárontottam. Mi volt a szándékom? Ki volt nekem ez a nő a késsel? Liz? Emberi lény, vagy csak tükör, melyben önnön nyomorúságom képét láttam meg? A mai napig nem tudom; az a pillanat mintha valaki más életéhez tartozna. Nem azért mondom ezt, hogy fölmentsem magam, csak hogy a lehető legprecízebben számoljak be a történtekről. Fél kézzel befogtam a száját, a másikkal megragadtam a karját, és lefelé rántottam a kést. Puhán összeütközött a testünk, majd a föld felé zuhantunk, én felül, köztünk a kés.

A kés. A kés.

Mikor a földnek csapódtunk, megéreztem. Nem lehetett eltéveszteni azt az érzést, sem a hangot.

Ami ezután történt, az is idegen test az emlékezetemben, elsötétíti az iszony. Rémálomba kerültem, ahol ez a súlyos, visszavonhatatlan tett bekövetkezett. Föltápászkodtam a lány testéről. Sűrű, sötét, majdnem fekete vértócsa terjengett a test alatt; az ingemet is karmazsinvörös folt áztatta. A penge a lány szegycsontja alatt hatolt be, és a zuhanó súlyom lökte mélyen a mellüregbe. Nicole a plafont nézte; eltátotta a száját, egész aprót pihegett, mint akit enyhe meglepetés ért. Vége az életemnek? Ennyi az egész? Egy ilyen kis hülyeség, és mindennek vége? Lassanként kihunyt a fény a szemében, és természetellenes nyugalom ült ki az arcára.

A mosogató felé fordultam és belehánytam.

Nem emlékszem tudatos elhatározásra, hogy eltüntessem a nyomokat. Nem szőttem semmilyen tervet, csak végrehajtottam. Egyelőre nem gyilkosként gondoltam magamra; inkább olyan valaki voltam, aki belekeveredett egy súlyos balesetbe, ami könnyen félremagyarázható. Alsó trikóra vetkőztem; azt a lány vére nem itatta át. Körbepásztáztam a helyiséget, van-e valami, amihez hozzáértem. A kés, természetesen; attól meg kell majd szabadulni. Az ajtó? Megfogtam a kilincset, a keretet? Láttam a sorozatokat a tévében, ahol jóvágású detektívek a legapróbb nyomok után kutatva fésülik át a helyszínt. Tudtam, hogy képességeiket erősen felnagyítják dramaturgiai célokból, de más kiindulópontom nem volt. Milyen láthatatlan jeleket hagyok itt ebben a pillanatban is a nő lakásában, hogy aztán begyűjtsék, megvizsgálják és rám bizonyítsák vele a bűnösséget?

Kiöblítettem a számat, és lemostam a kilincseket és a mosogatót egy szivaccsal. A kést is letisztogattam, aztán az ingembe csavartam és óvatosan a kabátzsebembe csúsztattam. A holttestre nem néztem rá többször; nem bírtam volna elviselni. Lesikáltam a konyhapultot, majd megfordultam, hogy felmérjem a lakás többi részét. Valami megváltozott. Mit láthatok máshogy?

Hangot hallottam a folyosó végéről.

Mi a legrosszabb dolog a világon? Milliók halála? A világ pusztulása? Nem: a legrosszabb dolog az a hang, amit hallottam.

Egyszerre olyan részletek tűntek elő, melyeket addig nem vettem észre. A szennyeskupac tele volt pici rózsaszín ruhadarabokkal. Élénk színű plüssállatok és műanyag játékok borították a padlót. A széklet jellegzetes, hintőporral elfedett szaga. Eszembe jutott a nő, akit láttam kijönni a házból. Nem volt véletlen a távozása ideje.

Megint hallottam azt a hangot; menekülni akartam, de nem bírtam. Azzal vezekeltem, hogy mentem a hang után; ezt a terhet kell majd viselnem egész életemben. Lassan lépkedtem végig a folyosón, egyre nőtt bennem a rettegés. Sápadt fény virrasztott odabent, kivetült a résnyire nyitott ajtón. Erősödött a szag, szám belsejét bevonta az ízével. Megálltam a küszöbön, kővé dermedtem, de tudtam, mit kell tennem.

A kislány ébren nézelődött. Féléves, egyéves lehetett – sosem tudtam az ilyesmit jól megítélni. Kartonból kivágott állatokból készült forgó játék lógott a kiságya fölött. Hadonászott, rugdalta a matracot, amitől az állatok egymásnak lökődtek zsinórjaikon; a baba megint azt a hangot hallatta, vidáman visongott. Látod, milyen ügyes vagyok? Mama, nézd! De az anyja vértócsában feküdt a szomszéd szobában, szeme az idő végtelen mélységeibe meredt.

Mit tettem hát? Térdre estem előtte, és a bocsánatáért esedeztem? Felkaptam tisztátalan kezemmel, gyilkos kezemmel, és azt mondtam, sajnálom, hogy anya nélkül fogja leélni az életét? Hívtam a rendőrséget, és megkezdtem szégyenletes virrasztásomat a kiságya mellett, amíg oda nem érnek?

Egyiket sem tettem. Gyáván elrohantam.

S az éjszaka mégsem itt ér véget. Voltaképp nem ért véget azóta sem.

Lépcsősor vezetett az Old Fulton Streetről a Brooklyn híd gyalogos pályájára. A híd közepén fogtam a kést és a véres inget, és a vízbe ejtettem őket. Majdnem reggel öt volt már; hamarosan fölkel a város. Máris sűrűsödött a forgalom – korán kelő ingázók, taxik, árukihordó teherautók, és még néhány arcát elfedő, fázós biciklista is úgy suhant el mellettem, mint megannyi kerekeken járó démon. Senki sem érzi magát olyan névtelennek, olyan elfeledettnek, olyan magányosnak, mint egy egyedüllétre vágyó New York-i járókelő, de ez puszta illúzió; jövés-menésünk minden lépése lekövethető. A Washington Square-en vettem egy olcsó baseballsapkát egy utcai árustól, hogy elrejtsem az arcom, és kerestem egy nyilvános telefont. A segélyszámot nem hívhattam, a telefont azonnal lenyomozták volna. A tudakozótól megkaptam a New York Post számát, tárcsáztam, és a városi tudósítót kértem.

– Itt a Metro.

– Gyilkosságot szeretnék bejelenteni. Leszúrtak egy nőt.

– Egy pillanat! Kivel beszélek?

Megadtam a címet.

– A rendőrség még nem tudja. Az ajtó nyitva van. Menjen, nézze meg – mondtam, s azzal letettem.

Még két helyre telefonáltam, a Daily Newsnak és a Timesnak, két különböző telefonról, a Bleecker Streetről és a Prince-ről. Mostanra teljes sebességre kapcsolt a reggel. Úgy éreztem, vissza kéne mennem a lakásomba. Elvégre az volt a természetes, ha ott vagyok, és ami ennél lényegesebb, máshová nem is mehettem.

Ekkor eszembe jutott az elhagyott bőrönd. Nem tudtam pontosan elképzelni, hogyan kapcsolható össze a lány halálával, de helyesnek láttam mielőbb elvágni ezt a szálat. Metróval elmentem a Grand Centralra. Rögtön feltűnt a pályaudvaron az erős rendőri jelenlét; immáron gyilkos voltam, aki arra ítéltetett, hogy környezetét abnormális mélységig észlelje, örök félelemben éljen. A kioszknál útbaigazítottak a talált tárgyak osztálya felé, mely az alsó szinten volt. Megmutattam a jogosítványomat a pult mögött ülő nőnek, és leírtam, hogy néz ki a bőrönd.

– Azt hiszem, a nagy csarnokban hagytam – mondtam, és igyekeztem átlagos, zaklatott utasnak mutatkozni. – Annyi poggyászunk volt, szerintem azért felejtettem el.

A legkevésbé sem érdekelte a sztorim. Eltűnt a csomagok polcsorai között, és egy perc múlva a bőröndömmel és egy papírral tért vissza.

– Ezt töltse ki, és írja alá.

Név, rendfokozat, azonosító szám. Mintha vallomást tettem volna; úgy reszketett a kezem, hogy alig bírtam fogni a tollat. Abszurd félelem: csak egy újabb kitöltött űrlap abban a városban, ahol naponta egy erdő fogy el a bürokrácia oltárán.

– Le kell fénymásolnom a jogosítványát – mondta a nő.

– Muszáj? Eléggé sietek.

– Fiam, nem én találtam ki a szabályokat. Kell a táska vagy nem?

Átadtam a jogosítványt. Lehúzta a géppel, visszaadta, és a másolatot az űrlaphoz tűzte, majd egy fiókba dugta a pult alatt.

– Gondolom, jó sok elveszett táska van – jegyeztem meg, mert úgy éreztem, illene mondani valamit.

Elkerekedett szemmel sóhajtott föl.

– Ó, angyalom, maga el sem tudja képzelni, miket hoznak be ide.

Taxival mentem haza. Útközben leltárt készítettem a helyzetemről. A lány lakása, amennyire meg tudtam állapítani, tiszta volt; minden felületet lemostam, amelyhez hozzáértem. Senki nem látott bemenni vagy kijönni, csak a taxis; ebből még lehet gond. Aztán figyelembe kellett venni a bárpultost is. Elnézést, maga ugye Fanning professzor? Nem emlékeztem, hogy hallótávolságon belül volt-e, bár az biztos, hogy jól megnézett mind a kettőnket. Készpénzzel fizettem vagy kártyával? Készpénzzel, úgy véltem, de nem lehettem biztos benne. Volt hozzám vezető nyom, de tudja-e valaki követni?

A lakásban az ágyra tettem a bőröndöt és kinyitottam. Nem meglepő módon a morfium hiányzott, de minden más megvolt. Kiürítettem a zsebeimet – tárca, kulcsok, mobiltelefon. Az akkumulátor lemerült az éjszaka folyamán. Feltettem töltődni az éjjeliszekrényre, és lefeküdtem, bár tudtam, hogy nem fogok elaludni. Úgy éreztem, nem alszom soha többé.

Amint magához tért az akku, csipogott a telefon. Négy új üzenet ugyanarról a számról. 401-es körzetszám. Rhode Island? Kit ismerek Rhode Islanden? Ahogy a kezemben tartottam, meg is szólalt a telefon.

– Timothy Fanninggel beszélek?

Nem ismertem a hangot.

– Igen, itt doktor Fanning.

– Á, szóval orvos. Így már értem. Lois Swan vagyok, ápoló a Westerly Kórház intenzív osztályán. Tegnap délután behoztak egy beteget, bizonyos Elizabeth Leart. Ismeri?

Szívem a torkomba ugrott.

– Hol van? Mi történt?

– Leszállították egy bostoni Amtrak-vonatról, és behozta a mentő. Régóta próbálom elérni önt. Az orvosa?

Kezdtem érteni a hívás jellegét.

– Úgy van – hazudtam. – Milyen az állapota?

– Sajnos Mrs. Lear elhunyt.

Nem szóltam semmit. Széthullott körülöttem a szoba. Nemcsak a szoba, a világ.

– Halló!

Nagy nehezen nyeltem egyet.

– Itt vagyok.

– Nem volt eszméletén, amikor behozták. Egyedül voltam vele, mikor magához tért. Ő adta meg az ön nevét és telefonszámát.

– Üzent valamit?

– Sajnálom, semmit. Nagyon legyengült. Abban sem voltam biztos, hogy jól értettem a számot. Néhány perc múlva meghalt. Próbáltuk elérni a férjét, de kiderült, hogy külföldön van. Ismer mást is, akit értesíteni kell?

Letettem. Párnát borítottam az arcomra. Aztán elkezdtem ordítani.