NEGYVENNÉGY

Egész nap ömlött az eső. A ház foglyaként mindenki csupa ideg volt. Caleb látta, hogy Pim türelme Kate iránt fogyóban van, és parázs veszekedés várható. Néhány napja még örült is volna ennek a fejleménynek; legalább túlesnek rajta.

Esteledett már, mikor felszakadoztak a felhők. Az alacsonyan járó nap sugarai beragyogták a földeket, a felázott táj csillogott a fényben. Caleb átkutatta a ház környékét, de nem látott hangyákat, hát kijelentette, hogy sötétedésig kimehetnek a friss levegőre. A hangyabolyokból csak ovális, horpadt sárhalmok maradtak, szinte beleolvadtak a talajba. Nyugalom, mondta magának. Ezen az isten háta mögötti helyen túl sokat képzelődsz, semmi több.

Kate és Pim a gyerekekre vigyázott, akik a kertben cipókat gyúrtak a sárból, Caleb pedig kiment megnézni a lovakat. A kifutó túlsó végébe épített nekik egy fedett menedéket, hogy rossz időben az alá húzódhassanak be, és most ott talált rájuk. Délcegnek nem volt semmi baja, de Jeb furcsán vette a levegőt és fennakadt a szeme. Ráadásul a levegőben tartotta a bal hátsó lábát. Hagyta, hogy Caleb behajlítsa az ízületet; látszott is egy apró seb a pata homorú közepén. Egy hosszú és éles valami fúródhatott bele. Elment a fészerbe, és hozott egy kötőféket, egy hegyes végű csipeszt és egy kötelet. Miközben Jeb kötőfékét rögzítette, meglátta, hogy Kate közeledik felé.

– Nem tűnik valami vidámnak az a jószág.

– Tüske ment a patájába.

– Elkél a segítség?

Caleb egyedül is boldogult volna, de ha már az asszonyban végre feltámadt a segítőkészség, esze ágában sem volt visszautasítani.

– A kötél elvileg megfogja. Csak tartsd a kötőféket.

Kate megmarkolta a ló szájánál a bőrszíjat.

– Betegnek tűnik. Normális, hogy így veszi a levegőt?

Caleb az állat hátsó fertályánál guggolt.

– Te vagy az orvos… szerinted?

Fölemelte a ló lábát. Másik kezével a sebhez illesztette a csipeszt. Nehéz volt fogást találni. Amikor összecsattant a csipesz hegye, az állat hátrahőkölt, nyihogott és a fejét rángatta.

– A fenébe, fékezd meg!

– Próbálom!

– Ez egy ló, Kate. Mutasd meg neki, ki a főnök.

– Mit csináljak, verjem?

Jeb hevesen tiltakozott. Caleb otthagyta őket, majd visszajött egy két centi vastag lánccal, összefűzte a kötőfékkel és rátekerte a ló orrára. Meghúzta a láncot Jeb állánál, és a két végét Kate kezébe adta.

– Fogd meg – mondta. – És ne finomkodj!

Jebnek nem tetszett ugyan a lánc, de bevált. A csipesz szárai közt lassan előbukkant a baj okozója. Caleb a fény felé tartotta. Körülbelül öt centi hosszú volt, merev, majdnem áttetsző anyagból való, mint a madárcsont.

– Valamiféle tövis lehet – jegyezte meg.

A ló kissé lenyugodott, de még mindig szaporán vette a levegőt. Nyálcseppek lógtak a szája sarkában; nyaka és horpasza csillogott a verejtéktől. Caleb egy vödörből vizet lötykölt a sebre, aztán bekente jóddal. Délceg a búvóhely mellett ácsorgott és gyanakodva figyelte őket. Kate tartotta a kötőféket, míg Caleb bőrpapucsot húzott a patára, és egy zsineggel rögzítette. Mást nemigen tehetett érte. Éjszakára kikötve hagyja az állatot, és reggel meglátja, jobban van-e.

– Köszönöm a segítséget.

A fészer ajtajában álltak; szinte teljesen besötétedett már.

– Figyelj – szólalt meg végül Kate –, tudom, hogy mostanában nem voltam kellemes társaság.

– Semmi baj, nem érdekes. Mindenki megérti.

– Ne légy ilyen tapintatos, Caleb. Túl régóta ismerjük egymást ehhez.

Caleb nem felelt.

– Bill egy seggfej volt. Tisztában vagyok vele.

– Kate, erre semmi szükség.

Az asszony nem tűnt dühösnek, inkább csak rezignáltnak.

– Csak azért mondom, mert tudom, mit gondol mindenki. És nem is tévednek. Valójában a felét se tudjátok az igazságnak.

– Akkor miért mentél hozzá? – Caleb maga is meglepődött, hogy a kérdés így kibukott belőle. – Bocsánat, ez kicsit túl nyersre sikerült.

– Nem, teljesen jogos kérdés. Elhiheted, hogy én is föltettem már magamnak. – Elhallgatott egy pillanatra, aztán kissé földerült. – Tudtad, hogy amikor Pimmel gyerekek voltunk, azon veszekedtünk, hogy melyikünk fog hozzád menni feleségül? Valódi verekedésig fajult, pofozkodtunk, húztuk egymás haját, ami csak kell.

– Ne hülyéskedj.

– Ne vigyorogj annyira! Kész csoda, hogy egyikünk sem kötött ki a kórházban. Egyszer elloptam a naplóját. Tizenhárom éves lehettem. Úristen, micsoda szemétláda voltam! Tele volt rólad szóló bejegyzésekkel. Hogy milyen jóképű vagy, és milyen okos! Mindkettőtök nevét beleírta egy nagy, dagadó szívbe. Hú, de gusztustalan volt.

Caleb határtalanul szórakoztatónak találta a gondolatot.

– És mi történt?

– Na vajon? Idősebb volt nálam, nem lehetett kiegyenlített a küzdelem. – Megcsóválta a fejét és fölnevetett. – Nézzenek oda! Élvezed, mi?

Nem is tagadta.

– Vicces sztori. Most hallok róla először.

– De ne áltasd magad, öcsi… nem fogom a lábad elé vetni magam.

Caleb elmosolyodott.

– Megnyugtató.

– Ráadásul majdnem vérfertőzés lenne. – Megborzongott. – Pfuj, de komolyan.

Leszállt az este a földeken. Caleb ráeszmélt, mit hiányolt eddig: Kate barátságát. Gyerekkorukban sülve-főve együtt voltak, mint két testvér. De aztán közbejött az élet – a hadsereg, Kate orvosi tanulmányai, Bill és Pim, Theo és a lányok, meg a jövőt illető tervezgetések – s ők valahogy elvesztették egymást az élet kanyaraiban. Évekig nem is beszélgettek igazán úgy, ahogy most.

– De a kérdésedre nem válaszoltam. Hogy miért mentem feleségül Billhez. Elég egyszerű a válasz. Azért, mert szerettem. Nem tudnék jó okot mondani, hogy miért, de az ilyesmit nem választja az ember. Aranyos, életvidám semmirekellő volt, és az enyém. – Elhallgatott, aztán hozzátette: – Igazából nem azért jöttem ki, hogy a lovaknál segédkezzek.

– Nem?

– Azért jöttem, hogy megkérdezzem, miért vagy ilyen ideges. Pim szerintem még nem vette észre, de előbb-utóbb fogja.

Caleb úgy érezte, rajtakapták.

– Valószínűleg semmiség.

– Ismerlek, Caleb. Nem semmiség. És a lányaimra is gondolnom kell. Bajban vagyunk?

Nem szívesen válaszolt, de Kate sarokba szorította.

– Nem biztos. De lehet.

Hangos nyerítés szakította félbe a gondolatmenetét. A kifutó felől csattanást hallottak, majd ütemes döngések sorát.

– Ez meg mi a fene? – kérdezte Kate.

Caleb fölkapott egy lámpást a fészerből, és végigszáguldott a kifutón. Jeb az oldalán feküdt, és vadul rángatta a fejét. Hátsó lábai görcsösen rugdalták a búvóhely falát.

– Mi baja van? – kérdezte Kate.

Az állat haláltusáját vívta. Előbb a belei engedtek, aztán a hólyagja. Három görcs rázta meg a testét egymás után, s végül egy utolsó, heves rángás után minden tagja megmerevedett. Másodpercekig feküdt így, mintha drótok feszítenék ki. Aztán kiszállt belőle a lélegzet, és elernyedt.

Caleb lekuporodott a tetem mellé, és a lámpást az állat arcához tartotta. Vérrel szennyezett tajték csorgott a ló szájából. Sötét szeme fölfelé bámult, visszaverődött róla a fény.

– Caleb, miért van nálad fegyver?

Lenézett a kezére: és tényleg. George revolvere volt, a nagy .357-es, a fészerben rejtegette. Nyilván fölkapta, amikor a lámpásért nyúlt – olyan gépiesen, hogy nem is tudatosult benne a mozdulat. Még a kakast is felhúzta.

– El kell mondanod, mi folyik itt – közölte Kate.

Caleb visszaengedte a revolver kakasát, és megfordult a sarkán a ház felé. Gyertyafény pislákolt az ablakokban. Pim bizonyára vacsorát főz, a lányok a földön játszanak vagy könyveket nézegetnek, a kis Theo az etetőszékében fészkelődik. De lehet, hogy nem; akár el is aludhatott már. Előfordult, hogy vacsoraidőben elnyomta az álom, hogy aztán órák múltán az éhségtől bömbölve ébredjen.

– Válaszolj, Caleb!

Fölkelt, a pisztolyt a nadrágja derekába csúsztatta, és ingét ráhúzta, hogy ne látszódjon. Délceg a fénykör szélén állt, fejét mélyen, búsan lehajtotta, mint aki gyászol. Szegény fiú, gondolta Caleb. Mintha sejtené, hogy az ő dolga lesz egyetlen barátjának tetemét kihúzni a mezőre, ahol aztán reggel Caleb a maradék benzinnel elégeti.