KETTŐ

Majdnem lebukott már a nap, mikor Peter visszaért a házhoz. Feje fölött az irdatlan utah-i égbolt hosszú színsávokra hasadt a sötétedő kék háttér előtt. Kora őszi este: az éjszakák hidegek, a nappalok még kellemesek. Horgászbotját vállára vetve Peter a zúgó folyót követte hazáig, a kutya a lábánál poroszkált. Aranysárga levelek közé csomagolva két kövér pisztrángot vitt a zsákjában.

A tanyához közeledve zeneszót hallott a házból. Sáros bakancsát levetette a tornácon, lerakta a zsákot és besurrant. Amy a pianínónál ült, háttal az ajtónak. Peter csöndben megállt mögötte. A lány olyan mélyen összpontosított, hogy a belépését észre sem vette. Peter mozdulatlanul, lélegzetét is visszatartva hallgatta a dallamot. Amy teste finoman himbálózott a zene ütemére. Ujjai fürgén szaladtak a billentyűkön, nem is lejátszotta, inkább előhívta a hangokat. A dal a színtiszta érzelem hangba öntött megtestesülése volt. Futamai mélyén szívfájdalom bujkált, de olyan gyöngéden kifejezve, hogy nem is tűnt szomorúnak. Petert arra emlékeztette, ahogy az idő múlását érzékeli az ember: minden perc a múltba zuhan és emlékké válik.

– Hát itt vagy?

Peter észre sem vette, mikor ért véget a dal. Amikor kezét Amy vállára tette, a lány odébb csúszott a padon, és felfelé fordította az arcát.

– Gyere ide – hívta.

Peter lehajolt a csókjáért. A lány szépsége lenyűgöző volt, minden alkalommal újra elkápráztatta. A billentyűk felé biccentett.

– Még mindig nem értem, hogyan csinálod – jegyezte meg.

– Tetszett? – mosolygott Amy. – Egész nap gyakoroltam.

Peter azt felelte, tetszett, nagyon is. Annyi mindent felidézett benne. Nehéz szavakba önteni.

– Milyen volt a horgászat? Sokáig elvoltál.

– Tényleg? – Ma is, mint oly sokszor, bágyadt elégedettségben telt a nap. – Olyan szép ez az évszak, úgy látszik, elvesztettem az időérzékem. – Megcsókolta a lány feje búbját. Frissen mosott haja illatozott a csípős lúgszappan lágyítására használt gyógyfüvektől. – Játssz csak, én fölteszem sülni a vacsorát.

Átment a konyhán a hátsó ajtóhoz és kilépett az udvarra. Hervadásnak indult a kert, hamarosan hó alatt alszik majd, ajándékait elteszi télire. A kutya elcsatangolt valamerre. Nagy utakat járt be, de Peter nem aggódott érte: sötétedés előtt mindig hazatalált. A kútnál Peter teletöltötte a lavórt, levette az ingét, meglocsolta arcát és mellkasát, aztán megtörölközött. A nap utolsó sugarai visszaverődtek a domboldalakról és hosszú árnyékokat terítettek a földre. Peter ezt a napszakot szerette a legjobban, mikor a dolgok egymásba olvadtak, és minden elpihent egy időre. Ahogy megsűrűsödött a sötétség, előbukkantak a csillagok, előbb egy, aztán még egy, és még egy. Ugyanolyan érzéseket keltett ez az óra, mint Amy dala: emlékek és vágyak, boldogság és bánat, kezdet és vég egységét.

Tüzet gyújtott, megtisztogatta a zsákmányt, és egy adag zsírral belepottyantotta a puha fehér halhúst a serpenyőbe. Amy kijött, leült mellé, és együtt nézték, ahogy sül a vacsorájuk. Gyertyafénynél ették meg a konyhában a pisztrángot, szeletelt paradicsomot, parázson sült krumplit. Desszertnek megosztoztak egy almán. Aztán begyújtottak a nappaliban, és takaró alá bújtak a kanapén, míg a kutya a lábukhoz telepedett, a szokott helyére. Szótlanul nézték a lángokat; nem volt szükség beszédre, már mindent elmondtak egymásnak, mindent megosztottak és megtudtak egymásról. Egy idő után Amy fölkelt és a kezét nyújtotta.

– Gyere, feküdjünk le.

Gyertyával a kézben fölmentek a lépcsőn. Az apró padlástéri hálószobában levetkőztek és összebújtak a paplan alatt, melegítették egymást. Az ágy lábánál nagyot fújva leheveredett a kutya. Derék öreg állat, rendíthetetlenül hűséges: reggelig ott marad és vigyáz rájuk. Testük közelsége, lélegzésük közös ritmusa nem egyszerűen boldoggá tette Petert: valami mélyebb, gazdagabb érzés volt. Egész életében arra vágyott, hogy egyvalaki teljesen ismerje. Ez a szerelem, állapította meg magában. A szerelem az, hogy valaki mindenestül ismer.

– Peter? Mi az?

Közben eltelt egy kis idő. Az álom és ébrenlét közti testetlen világban lebegve Peter elméje régi emlékek között bolyongott.

– Theón és Mauson járt az eszem. Volt az az éjszaka a pajtában, amikor rájuk támadt egy fertőzött. – Ellebegett mellette egy gondolat, nem tudta megragadni. – A bátyám sose tudott rájönni, mi ölhette azt meg.

Amy hallgatott egy pillanatig.

– Hiszen az te voltál, Peter. Te mentetted meg őket. Mondtam neked, nem emlékszel?

Mondta volna? És hogyan érthette ezt? A támadáskor Peter Coloradóban volt, sok kilométernyi útra, több nap távolságra. Hogy lehetett volna ő az?

– Elmagyaráztam neked, hogy van ez. A tanya különleges hely. A múlt, jelen és jövő itt egy és ugyanaz. Ott voltál a pajtában, mert ott kellett lenned.

– De nem emlékszem rá, hogy megtettem.

– Mert még nem történt meg. Számodra nem. De majd eljön az ideje. Ott leszel, hogy megmentsd őket. Hogy megmentsd Calebet.

Caleb, a kisfiú. Petert váratlan szomorúság taglózta le, mindent átható, sóvárgó szeretet. Összeszorult a torka. Mennyi év, mennyi éve már!

– De most itt vagyunk – jegyezte meg. – Te meg én ebben az ágyban. Ez a valóság.

– Semmi sem valóságosabb ennél. – Amy közelebb bújt hozzá. – Ne foglalkozzunk most ezzel! Fáradt vagy, érzem.

Az is volt. Nagyon, nagyon fáradt. Csontjaiban érezte az eltelt éveket. Elméjében előszállingózott egy emlék: hogy a saját arcát nézi egy folyóban. Mikor volt ez? Ma? Tegnap? Egy hete, hónapja, éve? Magasan járt a nap, szikrázó tükröt feszített a vízre. Peter tükörképe ringatózott a hullámokon. Mély árkok, megereszkedett áll, évek szürkítette táskák a szeme alatt, és a haja, már amennyi maradt, sima fehér, mint hegyen a hósapka. Egy öregember arca.

– Akkor… halott voltam?

Amy nem válaszolt. Peter megértette végre, mit próbál elmondani neki. Nemcsak azt, hogy Peternek meg kell halnia, ahogy mindenkinek, hanem hogy a halál nem mindennek a vége. Itt fog maradni ezen a helyen, óvó szellem lesz az idő falain kívül. Ez a kulcs, ez nyitja az ajtót, amely mögött az élet minden talányára megvan a válasz. Eszébe jutott az a nap, amikor megérkezett a tanyára hosszú-hosszú évekkel ezelőtt. Mindent megmagyarázhatatlanul épen talált, a kamrát feltöltve, az ablakokat befüggönyözve, az asztalt megterítve, mintha minden rájuk várt volna. Ez volt az igazi, az egyetlen otthona.

A sötétben fekve érezte, hogy mellkasát feszíti a megelégedettség. Sok minden volt, amit elveszített, és sokan elmentek már. Minden elmúlik. Még a föld maga is, az égbolt, a folyó, a szeretett csillagok, egy nap nem lesznek többé. De nem volt ebben semmi félelmetes: hozzátartozott az élet keserédes szépségéhez. Elképzelte a halála pillanatát. Olyan erőteljes volt a látomás, mintha nem is képzelete, hanem emlékezete idézné fel. Ezen az ágyon fog feküdni; nyári délután lesz, és Amy tartja majd a karjában. Épp úgy fog kinézni, mint most, erős lesz, szép, eleven. Az ágy az ablak felé néz, a függöny izzik a szórt fényben. Nem érez majd fájdalmat, csak feloldódást. Minden rendben lesz, Peter, mondja Amy. Minden rendben, hamarosan ott leszek én is. A fény egyre dagad, betölti a szemét, aztán egész tudatát, és így fogja elhagyni ezt a világot: a fény hullámain.

– Annyira szeretlek – szólalt meg.

– Én is téged.

– Csodás nap volt, ugye?

Amy bólintását érezte a testén.

– És mennyi lesz még! Csodás napok óceánja.

Peter magához húzta. Odakint hideg és mozdulatlan volt az éjszaka.

– Gyönyörű volt az a dal – jegyezte meg. – Örülök, hogy rátaláltunk erre a zongorára.

Azzal összegömbölyödtek a nagy, puha ágyban a tető alatt, és átadták magukat az álomnak.

Örülök, hogy rátaláltunk erre a zongorára.

Zongorára…

Zongorára…

Zongorára…

Peter arra eszmélt, hogy meztelen, és nyirkos takaró tekeredik rá. Egy pillanatig mozdulatlanul feküdt. Hát az előbb nem…? És most vajon…? Homokízű volt a szája, a hólyagja kemény, mint a kő. Lehunyt szeme mögött egy döféssel megérkezett a másnaposság, és berendezkedett hosszabb távra.

– Boldog szülinapot, hadnagy!

Lore feküdt mellette. Azaz nem éppen mellette, inkább körülötte, testük összegabalyodott, bőrük síkos volt a verejtéktől, ahol egymáshoz értek. Ezt a kunyhót – csak két szobából állt és egy kinti árnyékszékből – használták már korábban is, bár Peter nemigen tudta, kié igazából. Az ágy lábánál a kis ablak szürke négyszögén át látszott a nyári nap virradat előtti fénye.

– Összekeversz valakivel.

– Á, hidd el – mondta Lore, és ujjával Peter mellkasára bökött –, téged nem lehet összekeverni senkivel. Szóval milyen érzés harmincévesnek lenni?

– Mint huszonkilencnek, csak több fejfájással.

Lore csábosan mosolygott.

– Hát remélem, tetszett az ajándékom. Bocs, hogy lapot nem írtam hozzá.

Lefejtette magát a férfiról, kiült az ágy szélére, és felkapta a blúzát a földről. Haja olyan hosszúra nőtt, hogy már össze kellett fogni; háta széles volt és izmos. Felráncigálta magára piszkos farmerját, bakancsba szuszakolta a lábát, aztán visszanézett a válla fölött.

– Bocs, amigo, de rohanok, várnak a tartálykocsik. Csinálnék neked reggelit, de erősen kétlem, hogy van itt miből. – Lehajolt, és fürgén szájon csókolta Petert. – Add át üdvözletem Calebnek, jó?

A fiú Sarával és Hollisszal töltötte az éjszakát. Ők sose kérdezték, Peter merre jár, bár nyilván sejtették, milyen ügyben.

– Úgy lesz.

– Találkozunk legközelebb, ha a városban járok? – Mikor Peter nem válaszolt, Lore félrebillentette a fejét és ránézett. – Vagy… lehet, hogy nem.

Peter nem tudott mit felelni. Ami kettejük közt volt, azt nem nevezte volna szerelemnek – soha nem is beszéltek erről –, ugyanakkor nem puszta testi vonzódásról volt szó. A kettő közti szürke mezsgyébe tartozott, sem az egyik, sem a másik, ebben állt a probléma. Lore mellett folyvást arra kellett gondolnia, ami nem lehetett az övé.

Lore arca megnyúlt.

– Ó, a francba. Pedig úgy kedveltelek, hadnagy.

– Nem tudom, mit mondjak.

A lány felsóhajtott és félrenézett.

– Végül is úgysem tartott volna sokáig. Csak az a kár, hogy nem dobtalak inkább én téged.

– Ne haragudj. Nem lett volna szabad hagynom, hogy idáig jussunk.

– Á, hidd el, majd elmúlik. – A mennyezetre nézett, és mély levegőt vett, hogy összeszedje magát, aztán lesöpört egy könnycseppet az arcáról. – Bassza meg, Peter! Látod, mit csináltál?

Peter borzalmasan érezte magát. Nem így tervezte; egy perccel ezelőttig úgy hitte, hagyják sodortatni magukat ennek a ki tudja, minek a hátán, amíg el nem hidegülnek, vagy találnak valaki mást.

– Nem Michael miatt, ugye? – kérdezte Lore. – Mert megmondtam, hogy annak vége.

– Nem tudom. – Peter elgondolkodott, vállat vont. – Talán egy kicsit miatta is. Ha folytatjuk, a fülébe jut.

– És ha a fülébe jut?

– Michael a barátom.

Lore megtörölte a szemét, és halkan, keserűen fölnevetett.

– Bámulatos a lojalitásod, de nekem elhiheted, Michaelnak eszébe se jutok. Valószínűleg még hálás is lenne neked, hogy megszabadítod tőlem.

– Ez nem igaz.

A lány vállat vont.

– Csak azért mondod, hogy vigasztalj. Lehet, hogy épp ezért kedvellek annyira. De nem kell hazudnod nekem, mindketten tudjuk, miért műveljük ezt. Én folyton azt mondogatom magamnak, hogy túlleszek a fickón, de persze hogy nem megy. Tudod, mi az, ami megőrjít? Hogy nem képes őszinte lenni hozzám. Az az átkozott vörös bige! Mitől olyan nagy szám?

Peter egy pillanatra elvesztette a fonalat.

– Mármint… Lishre gondolsz?

Lore éles pillantást vetett rá.

– Ne légy már ilyen értetlen, Peter! Mégis, szerinted mit csinál azon a hülye hajón? Három éve tűnt el a csaj, ő meg nem bírja elfelejteni. Talán ha nem tűnt volna el, több esélyem lenne. De egy szellemmel nem tudok versenyezni.

Eltartott még egy pillanatig, mire Peter felfogta. Egy perce még azt sem állította volna, hogy Michael kedveli Aliciát egyáltalán; régen mindig úgy civakodtak, mint két macska egy darab spárgán. De a felszín alatt tagadhatatlanul hasonlítottak egymásra – ugyanaz a szilárdság, eltökéltség, makacs kitartás az elgondolásaik mellett. És persze a hosszú közös múlt. Ez lenne a magyarázata Michael hajójának? Így gyászolja Alicia elvesztését? Mindannyian a maguk módján birkóztak meg vele. Peter egy darabig haragudott a lányra. Alicia magyarázat és búcsú nélkül hagyta el őket. De sok minden változott azóta; az egész világ megváltozott. Amit érzett, az a magány sajgó fájdalma volt, hideg űr a szívében Alicia helyén.

– Ami meg téged illet – folytatta Lore, és keze fejével megdörgölte a szemét –, nem tudom, ki az, de szerencsés lány.

Minek is tagadta volna?

– Tényleg nagyon sajnálom.

– Mondtad már. – Savanyú mosollyal a térdére csapott. – Hát, nekem ott van az olaj. Melyik lány vágyhat ennél többre? Tégy meg nekem egy szívességet, és érezd magad szarul, jó? Nem kell sokáig húzni meg minden, egy-két hét elég lesz.

– Már most is szarul érzem magam.

– Akkor jó. – Lore előrehajolt és könnyízű mély csókkal beszippantotta Peter száját, majd hirtelen elhúzódott. – Útravalóul. Viszlát, hadnagy!

Kelőben volt a nap, amikor Peter felment a lépcsőn a gát tetejére. Másnapossága tartósnak ígérkezett, és aligha fog segíteni rajta, hogy a tűző napsütésben egy tetőn kalapál egész nap. Jól jött volna még egy óra alvás, de a Lore-ral történt beszélgetés után szerette volna kiszellőztetni a fejét, mielőtt munkára jelentkezik.

A gát tetejére érve már a reggeli nap köszöntötte, fényét alacsony felhőréteg tompította, mely úgyis elpárolog egy órán belül. Mióta Peter leszerelt az Expedíciós Egységtől, a gát valamiféle totemisztikus jelentőségre tett szert nála. A Haza sorsdöntő megtámadása előtti napokban elhozta ide az unokaöccsét. Voltaképp nem történt semmi rendkívüli. Megcsodálták a kilátást, beszéltek Peter küldetéseiről az Egységben, és Caleb szüleiről, Theóról és Mausról, aztán lementek a duzzasztómedencéhez úszni, ilyet ugyanis Caleb még sosem csinált azelőtt. Szokványos kirándulás volt, a nap végére valami mégis megváltozott. Kinyílt egy ajtó Peter szívében. Akkor még nem értette meg, de az ajtó túloldalán új létezés várt rá: az, amelyben a fiú apjának szerepébe lép.

Ez volt az egyik élete, ezt ismerték az emberek. Peter Jaxon, az Expedíciós Egység leszerelt tisztje, azóta ács és apa, a texasi Kerrville lakója. Átlagos élet, örömökkel és csalódásokkal, hullámhegyekkel és hullámvölgyekkel, otthon ülős és kimozdulós napokkal, és jó volt így élni. Caleb most lett tízéves. Peterrel ellentétben, aki ilyen idősen már a Kolónia őrszemeként szolgált, a kisfiúnak igazi gyerekkora volt. Iskolába járt, játszott a barátaival, kevés noszogatásra és majdnem zokszó nélkül besegített a házimunkába, és minden este, miután Peter ágyba dugta, abban a jóleső tudatban merült álomba, hogy a holnap is ugyanolyan nap lesz, mint az előző. Korához képest magas volt, mint a Jaxonok általában; a kisfiús pufókság kezdett eltűnni az arcáról. Minden nappal jobban hasonlított Theóra, az apjára, bár mostanában már nem jöttek szóba a szülei. Nem mintha Peter kerülte volna a témát, egyszerűen a fiú nem kérdezett róluk. Egy este, amikor fél éve laktak kettesben, Caleb sakkozás közben, a következő lépésén töprengve egyszer csak megkérdezte – olyan szenvtelenül, mintha csak az időjárásról beszélne –, Mit szólnál, ha Apunak hívnálak? Peter meghökkent, erre valahogy nem volt felkészülve. Ezt szeretnéd?, kérdezte, és a fiú bólintott. Hát, felelte, szerintem jó lenne.

Ami a másik életét illeti, Peter nem tudta pontosan, mi is az, csak hogy létezik, és éjszaka játszódik. A tanyáról szóló álmaiban sokféle nap, sokféle történés szerepelt, de a hangulatuk egységes volt: az összetartozás, az otthon érzése. Olyan elevenek voltak, hogy ébredéskor úgy érzékelte: tényleg egy másik helyen, másik időben járt, mintha az ébrenlét és álom órái ugyanazon érem két oldala lennének, egyik sem valóságosabb a másiknál.

Mik voltak ezek az álmok? Honnan származtak? Saját elméje szüleményei, vagy talán külső forrásból eredtek – esetleg magától Amytől? Peter senkinek nem beszélt az iowai evakuáció első éjszakájáról, amikor Amy eljött hozzá. Több oka is volt ennek, legfőképpen az, hogy nem lehetett biztos benne, hogy valóban megtörtént. Mély álomból lépett át abba a pillanatba, Sara és Hollis lánya aléltan feküdt az ölében, a hideg iowai égboltot úgy átitatták a csillagok, hogy Peter szinte ott lebegett közöttük, és egyszer csak mellette volt Amy is. Nem szóltak egymáshoz, nem kellett szólni. Elég volt megérinteni egymás kezét. Örökké tartó perc, egy szempillantásnyi idő; mire Peter felocsúdott, Amy eltűnt.

Azt is álmodta? Minden jel erre mutatott. Mindenki úgy vélte, Amy meghalt a stadionban, ugyanaz a robbanás ölte meg, ami a Tizenketteket. Semmi nem maradt utána. Az a bizonyos pillanat mégis olyan valóságosnak érzett. Néha meg volt győződve róla, hogy Amy még mindig él valahol; máskor kétségek fogták el. Mindenesetre a kérdéseit megtartotta magának.

Egy darabig csak állt és nézte, hogy a nap szétteríti sugarait a texasi dombokon. Lent a duzzasztómedence felszíne olyan sima és fényes volt, mint a tükör. Jó lett volna úszni egyet, hogy leküzdje a másnaposságot, de el kellett mennie Calebért, hogy iskolába vigye, mielőtt dolgozni indul. Ácsnak nem volt épp kiváló – elvégre egyetlen dolgot tanult életében, a katonáskodást –, de a munka legalább rendszerességet hozott az életébe és állandó, közeli lakhelyet. Annyi építkezés folyt mindenfelé, hogy a Lakhatási Hivatalnak minden kéz jól jött, amit munkára tudott fogni.

Kerrville pukkadásig megtelt; ötvenezer lélek utazott ide Iowából, alig két év alatt megduplázva a lakosságot. Ennyi ember befogadása nem volt egyszerű régebben sem és most sem. A várost maximált lakosságszámra tervezték; a pároknak súlyos pénzbírság terhe mellett nem lehetett kettőnél több gyerekük. Ha valamelyikük nem érte meg a felnőttkort, a szülők vállalhattak egy harmadikat, de csak ha a gyerek még tízéves kora előtt halt meg.

Az iowaiak érkezésekor az egész koncepció felborult. Élelmiszerhiánnyal küszködtek, rohamosan megnőtt az üzemanyag- és gyógyszerkereslet, ellehetetlenült a köztisztaság fenntartása, és a túlzsúfoltság okozta gondokhoz kölcsönös ellenségesség is társult. A bevándorlás első hullámait befogadta a kapkodva felvert sátorváros, ám ahogy egyre többen érkeztek, az ideiglenes tábor nyomorteleppé vált. Míg sok iowai a kényszermunkával töltött évtizedek után nehezen szokta meg, hogy önálló döntéseket kelljen hoznia – elterjedt a „lusta, mint a Haza népe” szólás –, mások éppen az ellenkező végletbe estek: megszegték a kijárási tilalmat, elözönlötték Dunk bordélyait és játéktermeit, ittak, loptak, verekedtek és garázdálkodtak. A seftesek voltak a lakosság egyetlen elégedett szegmense, mivel dőlt hozzájuk a pénz: a feketepiacon minden vevőre talált az ételtől a kötszeren át a kalapácsig.

Sokan kezdtek nyíltan arról beszélni, hogy legszívesebben kiköltöznének a városon túlra. Peter úgy vélte, ez csak idő kérdése; miután három éve egyetlen fertőzött sem bukkant fel, se drak, se holdkóros, egyre nagyobb nyomás nehezedett a Polgári Hatóságra, hogy nyissa meg a városkaput. A nép körében százféle legenda terjedt a stadionban történtekről, de lassanként már a legmegveszekedettebb kételkedők is elfogadták a gondolatot, hogy tényleg elmúlt a veszély. Mi sem lett volna természetesebb, mint hogy épp Peter legyen az, aki elsőként bólint rá az új telepek megnyitásának tervére.

Megfordult, és szemügyre vette a várost. Majdnem százezer lélek: valaha fejbe kólintotta volna ez a szám. Olyan településen – olyan világban – nőtt fel, ahol százan sem laktak. A kapunál dízelfüstöt okádó járművek gyülekeztek, hogy a mezőgazdasági egységhez vigyék a munkásokat; mindenünnen az ébredő, nyújtózkodó város zaja és szaga áradt. Tagadhatatlanul voltak problémák, de eltörpültek ennek a pillanatnak a reményteljessége mellett. Vége a fertőzöttek korának, végre újra fejlődésnek indult az emberi nem. Egy egész kontinens újrafoglalásának feladata állt előttük, és Kerrville lesz az új korszak bölcsője. De akkor miért látja olyan csenevésznek, olyan törékenynek? Ezen az amúgy derűt árasztó nyári reggelen miért gyötri ez a belső, balsejtelemmel teli kétely?

Hát, gondolta Peter, lesz, ahogy lesz. Ha valamit megtanult az apaságból, az az volt, hogy akármennyit aggódhat az ember, attól még semmi nem változik. Be kellett csomagolnia az ebédet, elmondania a szokásos „jó legyél” intelmeit, aztán nekigyürkőzhet az egyszerű, becsületes munkával töltött napnak, és huszonnégy óra múlva ugyanígy megismételheti. Harminc, tűnődött. Ma lettem harminc éves. Ha tíz évvel ezelőtt megkérdezte volna valaki, vajon megéri-e ezt a napot, sőt, hogy lesz-e fia, akit felnevel, őrültnek hitte volna. Szóval, talán csak ez az egy számít. Talán annál, hogy életben van és szeret valakit, aki viszontszereti, nem is kell több.

Megmondta Sarának, hogy nem akar ünneplést, de persze hogy az asszony nem hagyta annyiban a dolgot. Azok után, amiken keresztülmentünk, a harminc mégiscsak jelent valamit. Gyere át munka után! Csak öten leszünk. Megígérem, hogy nem lesz nagy felhajtás. Elhozta Calebet az iskolából, és hazament megmosakodni, majd röviddel 1800 után megérkeztek Sara és Hollis lakásához, átléptek a küszöbön, és belepottyantak abba az ünnepségbe, amit Peter egyáltalán nem akart. Többtucatnyian voltak a két apró, fülledt szobában – szomszédok, kollégák, Caleb barátainak szülei, egykori bajtársak, még Peg nővér, az apáca is, aki komor szürke ruhájában együtt nevetett és társalgott a többiekkel. Sara megölelte Petert az ajtónál, boldog szülinapot kívánt, Hollis közben italt nyomott a kezébe és hátba veregette. Caleb és Kate pukkadozott a nevetéstől.

– Te tudtál erről, Caleb? – kérdezte Peter. – És te, Kate?

– Naná, hogy tudtunk! – kiáltotta a fiú. – Látnod kellene magad, apu!

– Ezért még számolunk, fiacskám – felelte Peter a mérgesapa hangján, de közben ő is nevetett.

Volt étel, ital, torta, még ajándékok is, csupa olyasmi, amit maguk csináltak vagy valahonnan kerítettek az emberek, némelyik csak tréfa: zokni, szappan, zsebkés, kártyapakli, óriás szalmakalap; ezt Peter föl is vette, hadd mulasson mindenki. Sarától és Hollistól iránytűt kapott közös utazásaik mementójaként, sőt Hollis még egy kis acél laposüveget is a kezébe dugott.

– Dunk legújabb dobása, igazi különlegesség – kacsintott rá –, és meg ne kérdezd, hogyan jutottam hozzá. Még mindig vannak barátaim a legalacsonyabb polcokon.

Az utolsó ajándékok kibontása után Peg nővér átnyújtott neki egy nagy, összetekert papírlapot. Boldog születésnapot kívánunk a hősnek!, ez volt a felirat, s alatta ott sorakozott az árvaházban lakó összes gyerek neve – többé-kevésbé olvasható aláírásokkal. Peter elérzékenyülten átölelte az idős hölgyet, amivel mindkettejüket meglepte.

– Köszönöm mindenkinek – szólalt meg. – Köszönöm nektek, egytől egyig.

Majdnem éjfél lett, mire véget ért az ünnepség. Caleb és Kate elaludt Sara és Hollis ágyán, egymáshoz gömbölyödve, mint két kiskutya. Peter és Sara az asztalnál beszélgetett, míg Hollis rendet rakott.

– Hallottál Michael felől? – kérdezte Peter.

– Egy hangot sem.

– Nem aggódsz?

Sara bosszúsan felrántotta a szemöldökét, aztán vállat vont.

– Michael olyan, amilyen. Én ugyan nem értem ezt a hajó dolgot, de úgyis mindig a maga feje után megy. Kicsit arra számítottam, hogy Lore mellett megállapodik, de azt hiszem, annak vége.

Peterbe belenyilallt a bűntudat; alig tizenkét órája ő volt a lánnyal egy ágyban.

– Mi a helyzet a kórházban? – váltott témát.

– Őrültekháza. Beosztottak szülésznek. Rengeteg szülés van. Jenny az asszisztensem.

Gunnar Apgar húgáról beszélt, akit a Hazában találtak. Terhes nőként Jenny az evakuáltak első transzportjával jött vissza Kerrville-be, és szinte azonnal meg is szült. Egy évvel ezelőtt összeházasodott egy másik iowaival, bár Peter szerint nem biztos, hogy ő a gyerek apja. Sokszor elég spontánul történtek a dolgok.

– Nagyon bántotta, hogy nem tudott eljönni – tette hozzá Sara. – Eléggé csodál téged.

– Tényleg?

– Elég sokan, ami azt illeti. Össze sem tudom számolni, hányan kérdezték tőlem, hogy ismerlek-e.

– Ugratsz?

– Már bocs, te nem olvastad azt a plakátot?

Peter zavartan vállat vont, bár egy kicsit örült is.

– Csak egy ács vagyok. Nem is valami jó, az igazat megvallva.

– Ha te mondod – nevetett Sara.

Ilyenkor már élt a kijárási tilalom, de Peter tudta, hogyan lehet elkerülni az őrjáratokat. Caleb szeme alig rebbent meg, amikor Peter a vállára vette és elindult vele haza. Éppen lefektette az ágyába és betakargatta, amikor kopogást hallott az ajtó felől.

– Peter Jaxon?

A látogató katonatiszt volt, az Expedíciós Egység vállrojtjait viselte.

– Késő van. Alszik a fiam. Mit tehetek önért, százados?

A katona lepecsételt lapot nyújtott át neki.

– Jó éjszakát, Mr. Jaxon.

Peter halkan betette az ajtót, új zsebkésével levágta a viaszpecsétet, és kibontotta az üzenetet.

Mr. Jaxon,

Lenne szíves meglátogatni az irodámban szerdán 0800 órakor? Felettesénél intézkedtünk, hogy a munkanapot később kezdhesse.

Üdvözlettel:

Victoria Sanchez

a Texasi Köztársaság elnöke

– Apu, mit akart itt az a katona?

Caleb szemét dörgölve, álmosan cammogott be a szobába. Peter újra elolvasta az üzenetet. Mit akarhat tőle Sanchez?

– Semmi különöset – felelte.

– Megint belépsz az Egységbe?

Ránézett a fiúra. Tíz éves! Olyan gyorsan felnő.

– Nem, dehogy – mondta, és félretette a levelet. – Gyerünk vissza aludni!