HARMINCHÁROM

Igen, elfáradtam. Belefáradtam a várakozásba, a gondolkodásba. Önmagamba.

Kedves Aliciám, mily jó is voltál hozzám! Solamen miseris socios habuisse doloris: „A nyomorúság szereti a társaságot.” Ha rád gondolok, Alicia, és arra, hogy mit jelentünk egymásnak, eszembe jut első látogatásom a borbélynál. Hallgass végig – az emlékezés számomra minden dolgok szervező ereje, és a történet igenis kapcsolódik ide, majd meglátod. Gyermekkorom városában csak egy borbély volt. Afféle klubként működött. Egy szombat délutánon apám kíséretében beléptem ebbe a férfiszentélybe. Mámorítónak találtam minden apró részletet. A hajszesz, a bőrhuzatok, a hintőpor illatát. A türkiz fertőtlenítőfürdőben ázó fésűket. A tranzisztoros rádió sziszegését és recsegését, ahogy férfias szabadtéri sportokat közvetített. Apámmal az oldalamon egy repedt piros PVC széken várakoztam. Olló, szappan, sampon dolgozott a vendégek fején. A tulajdonos nevezetes második világháborús bombázópilóta volt. A pénztár mögötti falon egykori harcos énjéről készült fénykép függött. Zizzenő ollója és zümmögő borotvája alól mindegyik kisvárosi koponya a saját fejének tökéletes másaként került ki, úgy, ahogy annak idején festett, amikor fölvette a védőszemüveget, sálat kötött a nyakára, és a mennyek párkányára kapaszkodott, hogy cafatokra robbantsa a szamurájokat.

Sorra kerültem; szólítottak. A jelenlevők összemosolyogtak, összekacsintottak. Leültem a helyemre – egy szék krómkarfáira fektetett deszkára –, míg a borbély, akár a köpenyét suhogtató torreádor, kirázta a függönyt, mellyel beteríteni készült, vécépapírt tekert a nyakam köré, és a vállamnál mintegy kettészelt egy műanyag gallérral. Akkor vettem észre a tükröket. Egy a falon előttem, egy mögöttem, és a képmásom – tükörképem tükörképének a tükörképe – a hideg végtelenség folyosóján görgött mindkét irányba. A látvány egzisztenciális iszonyt keltett bennem. Végtelen: a szót ismertem, igen, de a gyermekkor világa véges és kerek. A végtelen szívébe nézvén, és arcán milliószorosan viszontlátván a képmásomat, megszédültem. A borbély közben vígan munkához látott, s közben könnyed társalgásba merült apámmal a világ felnőtt dolgairól. Arra gondoltam, ha az első képmásra szegezem a tekintetem, azzal valahogy kiiktatom a többit, de ellenkező hatást értem el: még inkább tudatosodott bennem a mögötte lappangó megszámlálhatatlan árnyalak, ad infinitum, infinitum, infinitum.

S akkor történt valami velem. Kényelmetlen érzésem elhalványult. Érzékeim telítődtek a helyiség dús ingereivel, s ez a borbély ollójának jóleső csiklandozásával elegyítve transzállapothoz hasonlatos bódulatba ringatott. Egyszerre felötlött bennem: nem egyetlen apró lény vagyok. Hanem sokaság. Ahogy végtelen számú társaimon futott a tekintetem, finom különbségeket fedeztem föl köztük. Egyiknek közelebb ült a két szeme, a másiknak egy hajszállal följebb helyezkedett el a füle, a harmadik csöppet lejjebb ült a széken. Elméletem tesztelésére kis igazításokat végeztem az arcomon – más szögbe fordítottam a tekintetemet, ráncoltam az orromat, egyik szememmel kacsintottam, aztán a másikkal. Mindegyik verzióm hasonlóképp reagált, ám így is érzékeltem a pici elcsúszást, a másodperc töredékéig tartó késést a mozdulat és annak sokszoros ismétlődése között. A borbély figyelmeztetett, hogy ha nem maradok nyugton, még véletlenül levágja a fülem – a hallgatóság férfiasan göcögött –, de a szavai nem hatottak, annyira élveztem új fölfedezésemet. Olyan lett, mint egy társasjáték. Én, a játékvezető kiadom a parancsot: „Nyújtsd ki a nyelved! Emeld az ujjad!” Micsoda édes hatalom! – Elég, fiam – intett apám –, ne légy olyan izgága! – Pedig szó sem volt türelmetlenségről, ellenkezőleg. Soha nem éreztem még magam ennyire élettel telinek.

Az élet elragadja tőlünk ezt az érzést. A gyermekkor magasztos felismerései fokozatosan elenyésznek. A szerelem, csakis a szerelem adja vissza önmagunkat, legalábbis ebben bízunk, de a szerelem elpártol tőlünk. Mi marad nekünk a szerelem nélkül? Egy kötél és egy szikla.

Réges-régen haldoklom. Ezt próbálom elmondani. Haldoklom én is, ahogyan te is, Alicia. Téged láttalak a tükörben azon a gyermekkori délelőttön; s téged látlak most, ahogy az üvegfalú utcákat járom. Kétféle szeretet van: az egyik a remény sarja, a másik a gyászé.

S én szeretlek téged, Aliciám.

Hát elmentél; tudtam, hogy eljön ez a nap. Az arcodon, amikor bevonultál a csarnokba, harag ült, igen. Milyen dühös voltál rám, hogy villámlott a szemed az árulás gondolatára, hogy visszhangoztak bősz szitkaid! Nem ebben állapodtunk meg, mondtad. Azt ígérted, békén hagyod őket! De te is jól tudod, hogy nem lehet; felsőbb hatalom rendelése dönti el a célunkat. A remény csak jellegtelen édesség a vér íze nélkül. Mi mások lennénk, mint az emberiség vesszőfutása? A világ kése, Isten fogai közé szorítva?

Bocsásd meg nekem e szerény megtévesztést, Alicia. Megkönnyítetted a dolgom. Védekezésül hadd jegyezzem meg: nem hazudtam neked. Ha rákérdeztél volna, megmondtam volna az igazat; azért hittél nekem, mert hinni akartál. Fölteheted magadnak a kérdést: ki követett kit, kedvesem? Ki figyelt kit? Minden éjjel úgy portyáztál az alagutakban, mint egy tanítónő, aki névsorolvasást tart a folyosón. Őszintén szólva kissé csalódást keltett a hiszékenységed. Tényleg azt hitted, hogy itt van minden gyermekem? Hogy ilyen óvatlan vagyok? Hogy megelégszem az örökkévalóságig tartó céltalan léttel? Tudós vagyok, mindenben módszeres; mindenütt ott a szemem, mindent látok. Leszármazottaimat, a Sokaságomat mindig kísérem, velük barangolok éjjel, és mit látok? A nagyszerű város védtelen, szinte elnéptelenedett. A falvak és a farmok követelik a jogaikat. Az érett és felkészült emberiséget, mely újra tért hódít. Megfeledkeztek rólunk, gondolataik visszatértek a hétköznapok medrébe. Milyen lesz az idő? Mit vegyek fel a táncmulatságra? Kivel házasodjak össze? Legyen gyerekem? Mi legyen a neve?

Mit mondanál nekik, Alicia?

Az istenek játszadoznak velem; a végén diadalmaskodom. Épp eleget vártam erre a megmentőre, a Sehonnan Jött Lányra, Amy VNI-re. Hallgatásával, határtalan taktikai önuralmával ingerel. Ki akarja ugrasztani a nyulat a bokorból, ez a szándéka, hát megkapja. Tudom, mi jár az eszedben, Alicia. Hogy bizonyára gyűlölöm őt elvetemült társaim, a Tizenkettek halála miatt. Távol álljon tőlem! Az a nap, amikor szembeszállt velük, boldogtalan száműzetésem egyik legboldogabb napja volt. Önfeláldozása mindent eldöntött. Isten lemosolygott rá. S engem – merjem ezt a szót használni? – reménnyel töltött el. Alfa nélkül nincs ómega; kezdet nélkül nincs vég.

Hozd el őt hozzám, ezt mondtam neked. Nem az emberiség az én ellenségem; ők pusztán a váltságdíj a nemes célért. Hozd el őt hozzám, kedvesem, drága Lish, és megkímélem a többit.

Ó, nincsenek illúzióim! Tudom, mit fogsz tenni. Mindig is tudtam, és nemhogy kevésbé szerettelek tőle, hanem ellenkezőleg. Te vagy az én jobbik felem; mindketten a magunk szerepét játsszuk.

Eljött hát a várva várt nap. Azt kérdezted tőlem: Ki a király, ki fennakad a tőrön? Én volnék, vagy van valaki más? Megesik-e a teremtő lelke a teremtményén? Hamarosan megtudjuk. A színpad készen áll, kialszanak a fények, a színészek a helyükre lépnek.

Kezdődjék hát!