ÖTVENKILENC

Fél óra telt el; mindenki elfoglalta a helyét. Peter a gyalogoskapu előtt állt, és Henneman felé biccentett.

– Nyissa ki, ezredes!

Henneman elfordította a tárcsát, és elhátrált. Az átjáróból lópatkók kopogása hallatszott. A kapu előtti katonák sorfalán végigborzongott a várakozásteljes izgalom; minden fegyver csöve a bejáratra szegeződött, minden tekintet a cső vonalára tapadt. Egy árnyék egyre hosszabbra nyúlt az átjáró falán; végül fölbukkant Alicia. Fél kézzel a ló kantárjához erősített rövid kötelet fogta, a másikat könnyedén lógatta az oldala mellett. Haja, a jellegzetes vörös sörény most szorosan összefogva, sűrű fonatban csüngött le a háta közepéig. Ujjatlan pólója kiemelte karja és válla izmait; bő nadrágja meg volt kötve a derekán; lábán bőrcsizmát viselt. Fürgén végigpásztázta az összegyűlteket, szemüvege úgy verte vissza a gyülekezési körlet lámpáinak a fényét, mint két kis reflektor. Lépett még egyet előre, aztán megállt, várta az utasítást.

– Közelebb! – vezényelt Peter. – Lassan.

Alicia előrébb jött még öt métert; Peter rászólt, hogy álljon meg.

– Először a tőröket! Dobd őket magad elé.

– Ennyi a mondanivalód?

Peter úgy érezte, valami szürreális világba csöppent; akárha egy kísértethez szólt volna.

– A tőröket, Lish!

Alicia Peter jobbjára pillantott.

– Michael! Csak most veszlek észre.

– Szia, Lish!

– És Apgar ezredes. – Alicia kurtán biccentett felé. – Örülök, hogy látom, uram.

– Magának csak „tábornok”, Donadio. – Apgar karba tett kézzel, mogorván méregette a lányt. – Elnök úr, csak egy szavába kerül, és elintézem.

– „Elnök úr?” – Alicia elfintorodott. – Sokra vitted, Peter.

A régi csipkelődés, a gunyoros hangnem: taktika volna?

– Azt mondtam, dobd le őket!

Peter számára komótosnak tűnő mozdulattal Alicia lecsatolta a szíjakat és a földre dobta őket.

– És most a kardot! – folytatta Peter.

– Én csak beszélgetni jöttem, semmi másért.

Peter a fal teteje felé kiáltott.

– Mesterlövészek! Megcélozni a lovat! – Aliciához fordult. – Katona, jól mondom?

Ha sikerült is kibillenteni a nyugalmából, Alicia nem adta semmi jelét. A kardhüvelyt mindenesetre áthúzta a feje fölött, és levetette a földre.

– És most a szemüveget – mondta Peter.

– Nem vagyok veszélyes, Peter. Csak hírnök.

Peter várt.

– Ahogy akarod.

Levette a szemüveget, előtűnt a szeme. Narancssárga színe intenzívebb lett, áthatóbb. A lány számára megállt az idő; egy napot sem öregedett. Valami mégis megváltozott benne, inkább érződött, mint látszott rajta; mint a vihar előszele, még mielőtt megsötétednek a felhők. Tekintetét nem fordította el, Peterre szegezte. Kihívás sugárzott belőle, noha most, hogy az arcát már nem rejthette el, csupasznak tűnt, már-már védtelennek. Magabiztossága álca volt csak; bizonytalanság bujkált mögötte.

– Fényeket!

Három hordozható nátriumlámpasor helyezkedett el Peter háta mögött. Mint a sortűz, úgy csapták szembe Aliciát. Amint a lány fölkapta a kezét, fél tucat katona rontott rá, és arccal előre a földre teperték. Katona hangos nyerítéssel fölágaskodott, és vadul kapálta a levegőt. Az egyik katona Alicia nyakszirtjének nyomta a pisztolya csövét, míg a többiek a testét fogták le.

– Valaki zabolázza meg azt az állatot – vakkantotta Peter. – Ha nem bír magával, lőjék le!

– Hagyják békén!

– Henneman ezredes, bilincselje meg a foglyot!

Miközben két katona elvezette a lovat, Henneman a tokjába süllyesztette a pisztolyát, előrelépett, és megláncolta Alicia csuklóját és bokáját. Egy harmadik lánc hátul kötötte össze a béklyókat.

– Kelj föl, és nézz rám – szólította föl Peter.

Alicia térdelő helyzetbe tornázta magát. Szemét összeszorította, arcát elfordította a lámpák vakító fényétől, mint aki egy ütés elől húzódik el.

– Az életeteket akarom megmenteni, Peter!

– Sajátosan fogtál hozzá.

– Meg kell hallgatnod!

– Hallgatlak.

Egy pillanatnyi hallgatás után Alicia belekezdett:

– Van egy ember… több embernél, voltaképp fertőzött, de úgy néz ki, mint mi. Fanningnek hívják. New Yorkban van, a Grand Central nevű épületben. Ő küldött ide.

– Ott voltál egész idő alatt?

Alicia bólintott.

– Bizonyos dolgokat nem árultam el neked, Peter. Nem árulhattam el. A fertőzött énem mindig erősebb volt, mint mutattam. Egyre rosszabbá vált… tudtam, hogy nem tudok a végtelenségig uralkodni rajta. Iowa után elkezdtem hallani Fanninget a fejemben. Ezért mentem New Yorkba. Meg akartam ölni. Vagy ha ő öl meg, azt sem bántam volna. Csak véget akartam vetni az egésznek.

– És mi tartott vissza?

– Hidd el, komoly volt a szándékom. Le akartam nyisszantani a fejét a rohadéknak. De nem voltam rá képes. A fertőzött, aki megharapott Coloradóban, nem Babcocké volt, hanem Fanningé. Az ő vírusa van bennem. Hozzá tartozom, Peter.

Hozzá tartozom. Hátborzongató vallomás. Peter Apgarra pillantott, vajon ő is fölfogta-e, mit is jelent ez. Látta, hogy igen.

– Fanninggel egyezséget kötöttem. Ha vele maradok, békén hagy titeket.

– A jelek szerint meggondolta magát.

Alicia erélyesen rázta a fejét.

– Ebben nem volt semmi részem! Mire rájöttem, mit művel, késő volt megakadályozni. Végig arra várt, hogy szétszóródjatok, és felhagyjatok a védekezéssel. Amy kell neki. Ha elviszem hozzá, lefújja a támadást.

Tehát erről van szó.

– Mit akar Amytől?

– Nem tudom.

– Ne hazudj!

– Hol van Amy, Peter?

– Fogalmam sincs. Senki sem látta már több mint húsz éve.

Alicia modora megváltozott, végleg lefoszlott róla a fölényesség.

– Kérlek, hallgass rám! Nem lehet megállítani. Láttad, hogy mire képes! Ő nem olyan, mint a többi. A többi semmi nem volt hozzá képest!

– Vannak falaink. Vannak reflektoraink. Máskor is megküzdöttünk velük. Menj vissza, és mondd meg neki, hogy ezt üzenjük.

– Peter, nem érted az egészet! Nem is kell csinálnia semmit. Nektek van, hány is, mondjuk néhány ezer katonátok? És mennyi élelmetek? Üzemanyagotok? Add meg neki, amit akar! Ez az egyetlen esélyetek.

– Wilson közlegény, lépjen ki, kérem!

Hollis a lámpafénybe lépett.

– Emlékszel Hollisra, ugye, Lish? Nem is köszönsz?

Alicia lehajtotta a fejét.

– Miért kérdezel ilyet?

– És a lányára, Kate-re? Amikor utoljára láttad, még kisgyerek lehetett.

Alicia bólintott.

– Mondd ki! Mondd, hogy emlékszel Kate-re!

– Igen, emlékszem rá.

– Ennek örülök. Orvos lett belőle, mint az édesanyjából. Neki is született két kislánya. Aztán az egyik barátod megharapta tegnap este. Akarod tudni, mi történt azután?

Alicia hallgatott.

– Akarod?

– Csak bökd ki, Peter!

– Rendben, azt teszem. Az a kislány, akire te is emlékszel, agyonlőtte magát.

Dühítette a lány hallgatása. Mi történt vele? Mivé lett?

– Nincs semmi mondanivalód?

– Mit akarsz hallani? Hogy sajnálom? Azt tehetsz velem, amit akarsz, de az nem segít semmin.

Peter pulzusa lüktetett; ökölbe szorult a keze. Ujjával a lány felé döfött.

– Nézz a szemébe! Kihívom Sarát is és Kate lányait. Megmondhatod mindegyiküknek, milyen rohadtul sajnálod!

Alicia nem felelt.

– Kétszázezer ember, Lish! És erre idejössz, és a megadásról szónokolsz? A barátod kedvéért?

Megrázkódott Alicia válla. Vajon sír?

– Még egyszer kérdezem. Mit akar Fanning Amytől?

Alicia a fejét ingatta.

– Nem tudom.

– Gunnar, kérem az oldalfegyverét!

Apgar előhúzta a pisztolyt, megpörgette a kezében, és átnyújtotta Peternek. Peter kivette a tárat, ellenőrizte, és visszanyomta a tölcsérbe, tüntető zajossággal.

– Peter, mi a fenét csinálsz? – szólt közbe Michael.

– Ez a nő egy fertőzött. Az ellenséggel cimborál.

– Ő Alicia! Közénk tartozik!

Peter előrelépett, és a csövet Alicia halántékához emelte.

– Mondd meg, mit akar, bassza meg!

– Tudom, hogy Amy itt van – mormolta Alicia. – Hallom a hangodon.

Peter hátrahúzta a kakast, és összeszorított foga között szűrte a szót; most már az ösztönei irányították, a minden józan észt felülíró vak düh.

– Válaszolj a kérdésre, különben golyót repítek a fejedbe!

– Várj!

Peter megfordult. Amy a kör szélén állt, Greer karjába kapaszkodott.

– Lucius, vigye innen azonnal!

Két katona eléjük lépett, elállta az útjukat. Az egyik a tenyerét Greer mellkasának nyomta. Az öregember teste megfeszült, aztán meggondolta magát, és nem ellenkezett.

– Hadd beszéljek vele – kérte Amy.

Abszurd ötlet volt. A lány alig állt a lábán, egy széllökés feldöntötte volna.

– Komolyan mondom, Greer!

– Megértem, hogy dühös vagy – mondta Amy –, de ez a dolog bonyolultabb, mint gondolod.

Úgy szólt hozzá, mintha egy veszélyes állatot vagy egy szakadék szélén álló embert csitítana. Peter hirtelen nehéznek érezte a kezébe simuló pisztolyt.

– Lucius maradhat itt – folytatta Amy –, de ha válaszokra van szükséged, akkor engem oda kell engedned.

Peter visszanézett Aliciára. A nő alázatosan lehajtotta a fejét; kicsinek, sebezhetőnek, megtörtnek látszott. Tényleg majdnem lelőtte? Lehetetlennek tűnt, mégis abban a pillanatban elvesztette az uralmat a tettei fölött, valami felülkerekedett a józanságán.

– Kérlek, Peter!

Egy hosszú pillanatig mindenki Peterre bámult.

– Rendben – mondta végül. – Engedjék ide.

A katonák hátraléptek. Amy hosszú árnyékot vetett, ahogy Alicia földön kuporgó alakjához közeledett. Testével elállta a bántó fényt, és leguggolt Alicia mellé.

– Üdvözöllek, húgom. Jó látni téged.

– Bocsáss meg, Amy! – Megrázkódott a válla. – Bocsáss meg!

– Nincs miért. – Gyengéden fölemelte Alicia állát az ujja hegyével. – Tudod, milyen büszke vagyok rád? Olyan erős voltál!

Könnyek peregtek Alicia arcán, fényes csíkokat húztak piszkos bőrén.

– Hogy mondhatsz ilyet?

Amy rámosolygott.

– Hiszen testvérek vagyunk, nem igaz? Vértestvérek. Sokat gondoltam ám rád.

Alicia nem felelt.

– Megvigasztalt, igaz?

Alicia ajka nedves volt, állán legördültek a könnyek.

– Igen.

– Befogadott, törődött veled. Megmutatta neked, hogy nem vagy egyedül.

Alicia hangja suttogássá halkult.

– Igen.

– Érted már? Ezért vagyok olyan büszke rád! Mert nem adtad föl magad, a szíved mélyén nem.

– De igen.

– Nem, húgom. Én tudom, milyen érzés egyedül lenni. A falakon kívül élni. De ennek már vége. – Nem eresztette el Alicia tekintetét, úgy szólt az egybegyűltekhez. – Hallanak engem? Letehetik a fegyvereket. Ez a nő a barátunk.

– Mindenki maradjon a helyén! – vezényelt Peter.

Amy odakapta az arcát.

– Peter, nem hallottad? Alicia velünk van!

– Lépj hátra a fogolytól!

Amy zavartan fordult Aliciához, aztán megint Peterhez.

– Semmi baj – mondta Alicia. – Csináld, amit mond.

– Lish…

– Azt teszi, amit tennie kell. Most itt kell hagynod.

Némi habozás után Amy fölkelt. Bizonytalan arckifejezéssel állt még egy pillanatig, aztán elhátrált. Alicia lehajtotta a fejét.

Henneman a háta mögül lépett hozzá. Vastag gumikesztyűt húzott; kezében rézdróttal betekert fémrudat tartott, melynek egyik végét hosszú zsinór kötötte össze a lámpákat működtető generátorral. Amikor a rúd vége Alicia tarkójához ért, a lány teste ívbe feszült, válla hátrarándult, dereka előrebicsaklott, mintha hátba döfték volna. Egyetlen hang sem jött ki a torkán. Néhány másodpercig így maradt, minden tagja megnyúlt, mintha húznák. Aztán kiszakadt belőle a lélegzet, és arccal előre a porba bukott.

– Eszméletlen?

Henneman a bakancsa orrával megbökte Alicia bordáit.

– Úgy fest.

– Peter, miért?

– Sajnálom, Amy. Nem bízhatok benne.

Feléjük tolatott egy teherautó. Ketten kiugrottak a raktérből, és lehajtották az ajtaját.

– Nos, uraim – mondta Peter –, vigyük a fogdába ezt a nőt! És csak óvatosan. Nehogy elfeledkezzenek róla, mi is ő valójában.