HUSZONÖT

Huntban éjszakáztak, a szekér mellett aludtak a földön, és a második nap délutánján értek Mystic faluba. Kopár, félreeső település volt: rövid főutcáján alig néhány ház állt, meg egy vegyesbolt és egy kormányhivatal, amely minden funkciót betöltött a postától a börtönig. Végigmentek az utcán, és a folyó menti országúton haladtak tovább nyugat felé, a fák egyre sűrűsödő alagútjában. Pim még sosem járt kint vidéken; minden, amit látott, szemlátomást lenyűgözte. Nézd a fákat!, jelelte a babának. Nézd a folyót! Nézd a világot!

Lemenőben volt a nap, mire a tanyára értek. A ház egy dombtetőn állt, a Guadalupéra nézett, külön kifutó volt a lovaknak, a kettő közt fekete termőtalajjal borított földek, hátul egy árnyékszék. Caleb leszállt a szekérről, és felnyújtotta a kezét Theóért, aki mózeskosarában aludt.

– Hogy tetszik?

Theo születése óta Caleb rászokott, hogy mindig egyszerre beszéljen és jeleljen, ha velük van a kisfiú. Így, hogy csak a család veszi körül, úgy fog felnőni, hogy a beszéd és a jelnyelv számára elválaszthatatlanul összetartozik.

Ezt mind te csináltad?

– Hát nem egyedül.

Mutasd meg az egészet!

Caleb bevezette a házba. Két szoba volt a földszinten, valódi üvegablakokkal, egy konyha tűzhellyel és szivattyús vízzel; lépcső vezetett a padlásra, ahol majd aludni fognak. Lábuk alatt megnyugtatóan szilárd volt a tölgyfa deszkákból ácsolt padló.

– Nyáron túl meleg lesz idebent, de fabrikálok egy alvós tornácot hátulra.

Pim mosolygott; úgy tűnt, alig hisz a szemének. Mikor lesz arra időd?

– Megcsinálom, ne félj!

Lepakolták a szekérről az éjszakára szükséges holmit. Néhány nap múlva Calebnek vissza kell majd térnie a tizenhárom kilométerre fekvő városba, hogy elkezdje feltölteni az állatállományt: fejőstehén kell, egy-két kecske, tyúkok. A magok készen álltak a vetésre; a talaj meg lett forgatva. Kukoricát és babot fognak termeszteni váltott sorokban, a konyhakert pedig elfér hátul. Az első év versenyfutás lesz az idővel. Caleb remélte, hogy utána beáll egy kiszámíthatóbb ritmus, bár az élet semmiképp sem lesz könnyű soha.

Egyszerű vacsorát ettek, és lefeküdtek a matracra, melyet Caleb behozott a szekérről, és letette a nagyszoba padlójára. Vajon Pim nem fog félni vagy legalábbis nyugtalankodni, ha ezen a kieső helyen alszanak, csak így hármasban? Még sosem éjszakázott a városfalon túl. De épp az ellenkezőjét tapasztalta: Pim fesztelennek látszott, egyszerűen kíváncsinak, hogy miképp alakul itteni életük. Persze megvolt ennek az oka. Ami kislány korában történt vele, megacélozta a természetét.

Caleb nagyon lassan engedte be az életébe Pimet. Kezdetben, amikor Sara hazahozta a lányt az árvaházból, Caleb jóformán nem is látta emberi lénynek. Nyers mozdulatai és hörgő torokhangja riasztóan hatottak rá. A legapróbb kedvességre is értetlenül, sőt dühösen reagált. Akkor kezdett változni a helyzet, amikor Sara megtanította Pimet jelelni. Rögtönözve haladtak, eleinte minden szót kibetűztek, aztán eljutottak a komplett kifejezésekig és gondolatokig, melyeket egyetlen kézmozdulattal meg lehetett ragadni. Egy könyvtári könyvet is felhasználtak, de később, amikor Kate odaadta Calebnek tanulmányozásra, kiderült, hogy Pim gesztusai közül sok nem is szerepelt benne: saját fejlesztésű nyelvet használt, melyet csak ő, az anyja és valamennyire Kate és Kate apja ismert. Caleb tizennégy-tizenöt éves volt ekkoriban. Okos fiú lévén nem volt hozzászokva a megoldhatatlan problémákhoz. Ráadásul kezdte érdekesnek találni Pimet. Miféle ember lehet? Az, hogy vele nem tud úgy kommunikálni, mint mindenki mással, egyszerre volt frusztráló és vonzó. Elkezdte alaposan figyelni a családtagokkal való társalgását, hogy gesztusait jól megjegyezze. Szobájában órákig gyakorolt egy tükör előtt, véletlenszerű témákban eljelelte a párbeszéd mindkét felét. Hogy vagy ma? Köszönöm, jól. Mit szólsz ehhez az időhöz? Szeretem az esőt, de már várom, hogy melegebb legyen.

Fontosnak tartotta, hogy addig ne árulja el új képességeit, amíg nem tudja a lányt számos témában magabiztosan szóval tartani. Egy közös családi kiránduláson adódott a nagy alkalom, amikor a délutánt a bukógátnál töltötték. Míg a többiek a víz mellett piknikeztek, Caleb felmászott a gát tetejére. Ott meglátta Pimet, aki a betonon ülve írt a naplójába. Állandóan írt; Caleb csodálkozott ezen. Ahogy közeledett hozzá, Pim felpillantott, sötét szeme élesen összeszűkült, aztán elutasítóan elfordította a fejét. Hosszú, barna, füle mögé simított haja megcsillant a napfényben. Caleb csak állt egy pillanatig és nézte. Pim idősebb volt három évvel a fiúnál, Caleb szemében szinte már felnőtt. Nagyon csinos lány lett belőle, bár konokul őszinte, nyers természete lenézőnek, sőt kissé hidegnek mutatta.

Láthatóan nem örült Caleb felbukkanásának, de a fiú most már nem hátrálhatott meg. Odament hozzá. Pim félrebillent fejjel nézett rá, egyszerre unottan és mulatva.

Helló, jelelte Caleb.

Pim rácsukta a naplót a ceruzájára. Meg akarsz csókolni, ugye?

Olyan váratlanul szegezte neki a kérdést, hogy Caleb összerezzent. Azt akarja? Erről szólt volna ez az egész? A lány most már igazán mulatott – nevetett a szeme.

Tudom, hogy tudod, mit mondok, jelelte Pim.

Caleb keze eldadogta a választ. Megtanultam.

Értem vagy magadért?

Úgy érezte magát, mint akit rajtakaptak valamin. Is-is.

Csókolóztál már?

Nem, még nem. De már tervezte. Tudta, hogy elpirult.

Párszor.

Nem is igaz. A kezek nem hazudnak.

Caleb érezte ennek az igazságát. A sok tanulás és gyakorlás közben nem vette észre a nyilvánvaló tényt, melyre Pim egy pillanat alatt rátapintott: a jelelés a tökéletes őszinteség nyelve. Tömör kifejezésmódja nem adott teret a kertelésnek, az önvédelmi féligazságoknak, melyeket az emberek általában közölnek egymással.

Te szeretnéd?

Pim felkelt és elébe állt. Legyen.

Hát csókolóztak. Caleb behunyta a szemét, úgy vélte, így kell, oldalt billentette a fejét, és előrehajolt. Összeütközött az orruk, aztán elfordult egymáson, és a szájuk puhán összeért. Mire felfogta volna, ami történik, már vége is volt.

Tetszett?

Alig bírta elhinni, hogy ez valóban megtörténik. Eljelelte a választ: Nagyon.

Most nyisd ki a szád közben.

Így még jobb volt. Puha nyomás hatolt a szájába, és rájött, hogy az a lány nyelve. Ő is utánozta, és most már igazából csókolóztak. Mindig úgy képzelte, hogy csak a bőr sima súrlódása a csók, ajak az ajkon, de most megértette, hogy sokkal összetettebb annál. Nem érintés, inkább egyesülés. Folytatták így egy darabig, kutatták egymás száját, aztán Pim elhúzódott, jelezvén, hogy a csókolózásnak vége. Caleb sajnálta; sokáig tudta volna még csinálni. De egyszerre megértette a félbeszakítás okát: Sara hívta őket a gát aljáról.

Pim rámosolygott. Jól csókolsz.

Mindössze ennyi történt, legalábbis egyelőre. Később aztán csókolóztak megint, és mást is csináltak, de nem nagyon lett belőle semmi, és közben más lányok is feltűntek a színen. Ám az a néhány hamar elillanó perc ott a gáton meghatározó pont maradt az életében. Amikor tizennyolc évesen belépett a hadseregbe, a parancsnoka azt mondta, találjon valakit odahaza, akivel levelezhet. Ő Pimet választotta. Az ő levelei csupa vidám semmiségről szóltak, az élelmezés hiányosságairól, meg a barátaival kapcsolatos jópofa sztorikról, de Pim írásai egészen egyediek voltak, mélyenszántók és élettelik. Olykor szinte költészetnek hatottak. Egyetlen szófordulata, akár csak valami hétköznapi dologról – mint a napsütötte lomb vagy egy ismerős futó megjegyzése, a készülő vacsora illata –, megragadta a képzeletét, és napokig motoszkált az agyában. Szemben a jelnyelv egyértelmű tömörségével, írásban Pim szavai túlcsordultak az érzésektől – mélyebb igazságot árultak el róla, közelebbről mutatták meg a szívét. Amilyen gyakran csak tudott, írt neki, mohón várta minden válaszát. Végre megismerte a hangját, az igazit, és innen már nem tartott sokáig, hogy beleszeressen. Mikor megmondta neki, nem levélben, hanem személyesen, egy háromnapos eltávozás alkalmával, odahaza Kerrville-ben, Pim ránevetett a szemével, és azt jelelte, Mikor jöttél rá végre?

Ezekkel az emlékekkel aludt el. Kicsit később arra ébredt, hogy Pim nincs mellette. Nem aggódott; Pim éjjeli bagoly típus volt. Theo még mindig aludt. Caleb felhúzta a nadrágját, meggyújtotta a lámpást, felkapta a puskáját az ajtó mellől, és kilépett. Pim a tűzifa-hasogatáshoz használt tuskónak dőlve ücsörgött.

Minden rendben?

Oltsd el a lámpát, jelelte Pim. Ülj ide.

Csak hálóinget viselt, noha elég csípős volt a levegő; mezítláb jött ki. Caleb leült mellé, és kioltotta a lámpás lángját. A sötétben külön módszert használtak: Pim megfogta a kezét, és a tenyerébe miniatűr jeleket rajzolt. Nézd!

Mit?

Mindent.

Megértette, amit a sorok közt mondott: Ez mind a miénk.

Jó itt lenni.

Örülök neki.

Caleb mozgást észlelt a bozótban. Aztán újból hallotta a hangot, balra tőlük surrogott a fű. Nem mosómedve vagy oposszum volt – valami nagyobb.

Pim megérezte Caleb hirtelen éberségét. Mi az?

Maradj itt.

Meggyújtotta a lámpást, mely fénytócsát vetett a földre. A surrogás most már több helyről hallatszott, bár nagyjából ugyanabból az irányból. Puskáját a hóna alá vette, és könyökével az oldalához szorította. Fél kezében a lámpással, a másikban a puskával előrelopózott, a neszek felé.

A fény megcsillant egy szempáron.

Fiatal szarvas volt az. Megdermedt a fényben, Calebre bámult. Ekkor meglátta a többit is, összesen hatan voltak. Egy pillanatra nem moccant semmi, az ember és a szarvasok kölcsönös megrökönyödéssel meredtek egymásra. Aztán mintha közös elme irányítaná őket, a csorda egyszerre fordult meg és eliramodott.

Mit tehetett volna? Mi mást tehetett Caleb Jaxon, mint hogy felkacag?