HUSZONHAT

– Oké, Rand, próbáld most!

Michael a hátán feküdt, a padló és a kompresszor alja közti szűk résbe ékelődve. Hallotta, hogy kinyílik a szelep; a gáz megindult a csövön át.

– Na, mi az ábra?

– Úgy tűnik, tart a cső.

Ne merészelj szivárogni, gondolta Michael. Elment rád a fél délelőttöm.

– Nem. Csökken a nyomás.

– Bassza meg! – Az összes szóba jöhető tömítést ellenőrizte. Honnan a fenéből jön a gáz? – A fene egye meg! Kapcsold le.

Michael kikecmergett a résből. Az alsó szerelőszinten voltak. Fölöttük a pallóról fémnek ütköző fém döngése, ívhegesztő sziszegése, egymásnak kiabáló férfiak hangja hallatszott, s mindet felerősítette a gépház akusztikája. Michael negyvennyolc órája nem látott napfényt.

– Valami ötlet? – kérdezte Randtől.

A férfi zsebre dugott kézzel állt. Volt benne valami lószerű. Kicsi szeme szelídnek hatott markáns arcán, hullámos fekete hajába a kora ellenére – nem lesz még egyszer negyvenöt éves – csak elvétve vegyültek ősz szálak. Rand, a mindig higgadt, megbízható kolléga soha nem emlegetett feleséget, barátnőt; soha nem járt Dunk szajháihoz. Michael egyszer sem faggatta minderről, a kérdés szerfölött lényegtelen lévén.

– Valahol a generátorban lehet – vetette föl Rand. – Csak oda ki fér be?

Michael felnézett a pallóra, és elkiáltotta magát, hallja, aki hallja:

– Hol van Pacni?

Pacni valódi neve Byron Szumanski volt. Becenevét a szénfekete borostájától elütő ősz foltról kapta. Mint Michael emberei közül oly sokan, ő is az árvaházban nőtt fel; szolgált a katonaságnál, ott megtanult ezt-azt a motorokról, utána szerelőként dolgozott a polgári hatóságoknak. Rokonai nem voltak, soha nem házasodott meg és nem is vágyott rá. Michael nem tudott semmilyen rossz szokásáról; jól bírta az elszigeteltséget, nem beszélt sokat, zokszó nélkül teljesítette az utasításokat, és szeretett dolgozni – más szóval tökéletesen megfelelt Michaelnak. Százhatvan centis mokány termetével a hajó olyan szegleteiben kuksolt naphosszat, ahol mások levegőt sem bírtak volna venni. Michael jól meg is fizette, bár a bérekre a többiek sem panaszkodhattak. Minden centet, melyet a szeszfőzdéken keresett, a Bergensfjordra fordított.

Odafent felbukkant egy arc: Weir. Hegesztőpajzsát feltolta a homlokára.

– Szerintem a hídon van.

– Küldjetek érte valakit!

Michael lehajolt a szerszámostáskájáért. Rand megböködte a karját:

– Vendégünk jött.

Michael felpillantott; Dunk jött lefelé a lépcsőn. Kettejüknek szükségük volt egymásra, de a viszony korántsem volt felhőtlen. Dunk persze mit sem tudott Michael valódi céljairól. A Bergensfjordot különcködő hóbortnak tartotta, komplikált, időrabló hobbinak, amely csak elvonja Michael figyelmét a lényegről, Dunk zsebének a megtöméséről. Az, hogy eszébe sem jutott eltöprengeni rajta, minek akar Michael tengerképessé tenni egy száznyolcvan méteres teherhajót, csak újabb bizonyítéka volt a korlátoltságának.

– Remek – mondta Michael.

– Hívjak össze párat a fiúk közül? A pasas be van pöccenve.

– Gondolod?

Rand eloldalgott. Dunk megállt a lépcső alján, csípőre tette a kezét, és bágyadt bosszankodással hordozta körbe tekintetét a helyiségen. Arcán a tetoválások átmenet nélkül fogytak el egykori hajvonala mentén. Zűrös életvitele nyomot hagyott az arcán, de alkatra még mindig olyan volt, mint egy tank. Szívesen múlatta azzal az időt, hogy teherautókat emelgetett a lökhárítójuknál fogva.

– Miben segíthetek, Dunk?

Mosolyáról Michaelnak általában a kirobbanni készülő pezsgősdugó jutott eszébe.

– Gyakrabban kéne lejárnom ide. A cucc feléről gőzöm sincs, micsoda. Mint például azok az izék. – Vastag virsliujjával körbemutogatott.

– Vízhűtőszivattyúk.

– Mire valók?

A fél nap elúszott már nulla eredménnyel, és most még ez is.

– Hosszú lenne elmagyarázni. Ne terheld magad vele.

– Miért vagyok itt, Michael?

Most meg kitalálósdit játszanak, mint az ötévesek.

– A hajógépészet iránti váratlan érdeklődésed hozott?

Dunk tekintete megkeményedett.

– Azért vagyok itt, Michael, mert nem tartod be az egyezségünket. Mystic megnyílt a telepesek előtt. Ez keresletet jelent. Kell nekem az új főző, működésre készen. Nem majd valamikor, hanem ma.

Michael elbődült a palló irányába:

– Megtalálta valaki Pacnit?

– Keressük!

Michael visszafordult Dunk felé. Mekkora egy ökör ez az ember, eke elé kéne fogni.

– Kicsit sok a dolgom.

– Hadd emlékeztesselek a feltételekre! Te bűvészkedsz a szeszfőzdékkel, én átadok tíz százalékot a haszonból. Nem olyan bonyolult.

Michael megint felkurjantott.

– Jó lenne még napnyugta előtt!

A következő pillanatban felkenődött a rekeszfalra, miközben Dunk karja a torkát szorította.

– Most már ide tudsz figyelni?

A pasas széles, ragyás orra centikre volt Michaelétól; savanyú, borszagú lehelet áradt belőle.

– Nyugi, amigo. Nem kéne ezt a gyerekek előtt.

– Te dolgozol nekem, bassza meg!

– Ha megengedsz egy futó megjegyzést: lehet, hogy átmenetileg jólesne kitörni a nyakamat, de attól nem jutsz több nyalathoz.

– Minden oké, Michael?

Rand ott állt Dunk háta mögött két társával, Fastau-val és Weirrel. Rand hosszú villáskulcsot szorongatott a kezében, a másik kettő egy-egy csövet. Hanyagul lógatták ezeket az eszközöket, mintha csak a kezükben maradt volna munka közben.

– Csak egy kis félreértés – magyarázta Michael. – Ugye, Dunk? Nem kell ezt így felfújni. Odafigyelek, esküszöm.

Dunk karja még mélyebben nyomódott Michael torkának.

– Megdöglesz!

Michael Weirre és Fastau-ra pillantott Dunk válla fölött.

– Ti ketten, menjetek, nézzétek meg a főzdéket, mérjétek fel a helyzetet, aztán gyertek beszámolni. Oké? – Ismét Dunkra fordult a szeme. – El van intézve. Látod, csak egy szavadba kerül.

– Húsz éve! Húsz éve tűröm ezt a baromságot. A hülye hobbidat!

– Abszolút megértelek. Elszaladt velem a ló. Új főzők kellenek, működésre készen. Semmi akadálya.

Dunk tekintete ölni tudott volna. Nehéz lett volna megtippelni, mi sül ki ebből. Végül még egyszer durván nekitaszította Michaelt a rekesz oldalának, aztán eleresztette. Megfordult, és Michael embereire szegezte rideg tekintetét.

– Ajánlom, hogy vigyázzatok magatokra!

Michael visszafojtotta a köhögést, amíg Dunk el nem tűnt a szemük elől.

– Jézusom, Michael – bámult rá Rand.

– Á, csak nehéz napja van. Majd lenyugszik. Ti ketten csak dolgozzatok tovább. Rand, gyere velem!

Weir összevonta a szemöldökét.

– Ne nézzük meg a főzdéket?

– Ne. Majd később beugrom én.

Magukra maradtak Randdel.

– Nem kéne így heccelni – jegyezte meg Rand.

Michael nem felelt, köhögött. Ostobán érezte magát, bár furcsa módon ez az egész egyszersmind némi örömmel is eltöltötte. Jó dolog, amikor tisztán lehet látni.

– Nem tudod, hol van Greer?

– Reggel elment egy motorcsónakkal.

Szóval etetésnap van. Michael mindig aggódott ilyenkor. Amy minden alkalommal megpróbálta megölni Greert, de az öreg könnyen túltette magát ezen. Rand kivételével, aki a kezdetektől velük volt, Michael emberei nem tudtak erről a dologról: Amyről és Carterról a Chevron Marineren, a vérrel teli kannákról, melyeket Greer lelkiismeretesen szállított nekik kéthavonta.

Rand körbepillantott.

– Szerinted mennyi időnk van még, míg visszajönnek a fertőzöttek? – kérdezte halkan. – Most már nem lehet sok hátra.

Michael vállat vont.

– Nem mintha nem lennék hálás. Mindannyian azok vagyunk. Csak jó lenne felkészülni.

– Ha mindenki teszi az istenverte dolgát, rég felszívódunk, mire bekövetkezik. – A vállára vetette a szerszámostáskát. – És az istenit, valaki megkeresné végre Pacnit? Nem akarok délig várni rá.

Beesteledett, mire Michael előbújt a hajó gyomrából. Majd szétment a térde; a nyakát is meghúzhatta munka közben. És még a szivárgást sem találta meg.

De úgyis sikerül; mindig sikerült. Megtalálja, ahogy az összes többi lyukas csövet, rozsdás szegecset és kirojtosodott vezetéket a Bergensfjord kábeleinek, vezetékeinek és csöveinek rengetegében, és hamarosan, hónapokon belül feltöltik az akkumulátorokat, kipróbálják a motorokat, és ha minden szabályszerűen működik, akkor készen állnak. Michael szerette elképzelni azt a napot. A szivattyúk beindulnak, a víz a dokkba zúdul, a támfal megnyílik, és a Bergensfjord húszezer tonnás tömege elegánsan lesiklik az állványról a tengerbe.

Az elmúlt húsz évben Michael jóformán nem is gondolt másra. A seftelés Greer ötlete volt – méghozzá egyszerűen zseniális. Pénzre volt szükségük, jó sokra. Mit tudtak pénzzé tenni? Egy hónappal azután, hogy megmutatta Luciusnak a Bergensfjordon talált újságot, Michael a Bátyó Klub nevű játékterem hátsó szobájában ült egy asztalnál Dunk Withersszel. Heves vérmérsékletű, gátlástalan embernek ismerte, akit egyedül a haszonlesés motivál; Michael élete mit sem jelentett neki, mert senki másé sem. De Michael hírneve elért hozzá, és a felkészültsége is imponáló volt. Hamarosan megnyílnak a kapuk, az emberek a városon kívülre tódulnak. A lehetőségek adottak, mutatott rá Michael, de megvan-e a kapacitás a rohamosan növekvő kereslet kielégítésére? Mit szólna Dunk ahhoz, ha Michael azt mondaná, meg tudja háromszorozni – nem, négyszerezni – a hozamot? És hogy zavartalan hozzáférést tud biztosítani a munícióhoz? És ha ráadásul Michael ismer olyan helyet, ahol teljes biztonságban üzemelhet a seft, ahol nem éri el sem a katonaság, sem a civil hatóság, de ahonnan Kerrville és a városon túli települések is könnyen megközelíthetők? Vagyis mit szól Dunk ahhoz, hogy Michael gazdagabbá teheti, mint álmodni merte?

Így született meg a földszoros.

Az elején sok időt elvesztegettek. Még mielőtt Michael hozzájutott volna, hogy egyetlen csavart is meghúzzon a Bergensfjordon, el kellett nyernie a pasas bizalmát. Három évig felügyelte a hatalmas szeszfőzdék építését, melyek Dunk Withersből legendát csináltak. Michael tisztában volt vele, milyen ára van ennek. Hány embert csépelnek véresre és fogatlanra, hány hullát vetnek a sikátorokba, hány feleséget és gyereket vernek össze vagy akár ölnek meg Dunk mentális mérge miatt? Igyekezett nem gondolni rá. Csak a Bergensfjord számít, semmi más; a hajó követeli meg a véráldozatot.

Időközben valódi céljaihoz is megvetette az alapokat. Az olajfinomítóban kezdte. Óvatos puhatolózással: kik tűnnek fásultnak? Elégedetlennek? Nyughatatlannak? Rand Horgan volt az első; évekig együtt dolgoztak a párlók mellett. Aztán jöttek a többiek, a város minden csücskéből toboroztak embereket. Greer néha napokra eltűnt, aztán beállított egy terepjárón valakivel, aki egy szál útitáskát hozott meg azt az ígéretet, hogy öt évig marad a földszoroson cserébe a csillagászati fizetésért, melyből egy életre megélhet. Gyarapodott a csapat; hamarosan ötvennégy szívós lelket számlált, csupa olyat, akinek nincs vesztenivalója. Michael felfigyelt valamire, ami minden jelentkezőben azonos vonás volt. A pénz ígérete csábította őket ide, de valójában az, amit kerestek, valami kevésbé kézzelfogható dolog volt: anyagiakban nem kifejezhető. Sokuk minden céltudatosság nélkül sodródott egész életében. Napjaik összefolytak, semminek nem látták az értelmét. Amikor az újoncoknak megmutatta a Bergensfjordot, látta, hogy megváltozott a tekintetük: a monoton hétköznapokon túlmutató valami állt előttük, az emberiséget ért csapás előtti idők tanúja. Michael a múltat ajándékozta ezeknek az embereknek, s vele a jövőt. Ezt tényleg meg tudjuk javítani?, kérdezte mindegyikük. Nem „ezt”, helyesbített Michael. Hanem „őt”. És nem, nem megjavítjuk: felébresztjük.

Nem mindenki volt egyformán fogékony. Michael a következő rendszert vezette be: három év elteltével, ha már megbizonyosodott az embere lojalitásáról, elvitte egy eldugott kunyhóba, leültette egy székre, és elmondta neki a rossz hírt. A legtöbben jól fogadták: röpke hitetlenkedés, a kozmosszal való átmeneti perlekedés, bizonyítékok követelése, melyeket Michael nem volt hajlandó kiadni, aztán az ellenkezést felváltotta az elfogadás, és végül a szomorúsággal vegyes hála. Elvégre ők a túlélők közé fognak tartozni. Akik nem bírták ki a három évet, vagy a kunyhó próbáján elbuktak, nos, ők szerencsétlenül jártak. Ezt a részét Greer intézte, Michael távol tartotta magát a dologtól. Telephelyüket víz övezte, ahol könnyen eltűnhetett egy ember. Azontúl a nevét sem ejtették ki többet.

Két évig tartott a dokk helyrehozása, újabb kettőig a hajótest kiszivattyúzása és úszóképessé tétele, az ötödik év elment arra, hogy bevontassák. Az a nap, amikor a hajótestet elhelyezték az állványzaton, leeresztették a zsilipet és kiszivattyúzták a dokkot, Michael életének legstresszesebb napja volt. Az állvány vagy megtartja, vagy nem; a hajótest vagy megreped, vagy nem. Ezer dolog üthetett ki balul, és nem volt második esély. Ahogy az apadó víz és a hajó feneke közé bekúszott egy fénysáv, az emberei éljenzésben törtek ki, de Michael másként érzett. Nem az eufória, hanem a sorsszerűség szele csapta meg. Leereszkedett a lépcsőn a dokk fenekére. Az éljenzés elhalkult; mindenki őt nézte. Bokáját mosta a víz, ahogy óvatosan a hajóhoz lépdelt, mintha valami szent ereklyéhez közelítene. A vízből kiemelkedve egészen új hatást keltett a hajó. Hatalmas mérete, rendíthetetlen tömege lélegzetelállító látványt nyújtott. A hajótest vízvonal alatti görbülete szinte nőiesen lágyan ívelt; a hajóorron kerekded dísz meredt előre, mint egy emberi orr vagy egy ágyúgolyó félgömbje. Michael a hajó alá lépett; most fölötte volt a Bergensfjord teljes tömege, mint egy feje fölé felfüggesztett hegy. Felágaskodott, és megérintette a hajótestet. Hűvösnek érezte, és ujja hegye mintha bizsergett volna. A hajó szinte lélegzett, életre kelt. Michael ereibe átszivárgott a megingathatatlan bizonyosság: ez az ő küldetése. Minden más út bezárult; amíg él, ez lesz az egyetlen célja.

Azóta csak a Nautiluson hagyta el a földszorost. Lehetett ebben szolidaritást vagy politikai éleslátást feltételezni, de a szíve mélyén tudta a valódi okot. Csakis ide tartozott.

Előrement a hajóorrba, hogy Greert keresve kikémleljen. Nyirkos márciusi szél fújt. A földszoros, egy régi hajóépítő telep része, a hídtól fél kilométerre délre nyúlt a csatornába. A Nautilus száz méterre horgonyzott a parttól. A hajótest még mindig jól bírta, és a vitorlák is sértetlenek voltak. Michael hűtlennek érezte magát, ha ránézett; hónapok óta nem hajózott ki rajta. Ő volt pedig az úttörő; ha a Bergensfjord a felesége, akkor a Nautilus az a lány, aki megtanította szeretni.

Előbb hallotta meg a csónakot, mint hogy meglátta volna az ezüstös fényben: a csatornahíd alatt csobbant a víz. Michael lement a szerelőszintre, míg Greer a mólóhoz kormányozta a csónakot. Kötelet dobott Michaelnak.

– Mi volt?

Greer kikötötte a csónakot, átnyújtotta a puskáját és kimászott a mólóra. Elmúlt hetven, de úgy öregedett, ahogy a bikák: egyik percben fújtatnak és prüszkölnek, fel akarnak öklelni, a következőben arra eszmélsz, hogy legyek lepik el testüket a mezőn.

– No – próbálkozott tovább Michael –, mindenesetre nem ölt meg… ez pozitívum.

Greer nem felelt. Michael érezte, hogy barátja fel van dúlva; a látogatás nem alakult valami jól.

– Lucius, mondott valamit Amy?

– Mondott? Tudod, hogy megy az.

– Ami azt illeti, soha nem tudtam.

– Csak egy megérzés – vont vállat. – Az ő megérzése. Valószínűleg nem jelent semmit.

Michael úgy döntött, nem forszírozza a kérdést.

– Valami másról akartam veled beszélni. Volt egy kis összetűzésem Dunkkal ma.

Greer feltekert egy kötelet.

– Tudod, hogy felszívja magát néha. Holnap ilyenkorra elfelejti.

– Szerintem ezt nem hagyja annyiban. Elég durva volt.

Greer felpillantott.

– Az én hibám. Fölhergeltem.

– Mi történt?

– Lejött a gépházba. A szokásos baromságával traktált az újabb szeszfőzdékről. Rand és két másik fiú majdnem le kellett szedje rólam.

Az öreg gondterhelten ráncolta a homlokát.

– Kicsit sok volt ebből mostanában.

– Pontosan. Kezd útban lenni. – Néhány pillanatra elhallgatott, aztán kimondta: – Azt hiszem, eljött az idő.

Greer hallgatott, emésztette a gondolatot.

– Beszéltünk már erről.

Greer fontolóra vette, aztán biccentett.

– A jelen körülmények között valószínűleg igazad van.

Végigvették a neveket: kire lehet számítani, kire nem, ki az, aki valahol a kettő közt van, és ezért óvatosan kell kezelni.

– Most egy ideig húzd meg magad – javasolta Greer. – Randdel intézkedünk.

– Ahogy gondolod.

Felkapcsolódtak a reflektorok, fényárban úszott a dokk. Michael fél éjszaka dolgozni fog.

– Csak legyen kész a hajó – tette hozzá Greer.

Sara felnézett az íróasztal mellől; Jenny állt az ajtóban.

– Sara, valamit látnod kell.

Utánament a földszintre, a kórtermekhez. Jenny félrehúzott egy függönyt.

– A BB-sek találták egy sikátorban.

Eltartott egy pillanatig, mire Sara ráismert a vejére. Arcát pépesre verték. Mindkét karja be volt gipszelve.

Visszamentek a folyosóra.

– Csak most láttam meg a kórlapját, és rájöttem, ki az – magyarázta Jenny.

– Hol van Kate?

– Esti műszakos.

Majdnem négy óra volt. Kate bármelyik másodpercben beléphet az ajtón.

– Tartsd fel valamivel!

– Mit mondjak neki?

Sara elgondolkozott.

– Küldd át az árvaházba. Nincs ideje a vizitnek?

– Nem tudom.

– Nézz utána. Siess!

Sara belépett a kórterembe. Ahogy az ágyhoz közeledett, Bill ránézett, és a tekintetéből egy olyan ember riadalma sugárzott, aki tudja, hogy mindjárt még rosszabb napja lesz.

– Na jó, mi történt? – kérdezte Sara.

Bill elfordította az arcát.

– Csalódtam benned, Bill.

A férfi fölrepedt ajka közt szűrte a szót.

– Sejtettem.

– Mennyivel tartozol nekik?

Bill megmondta. Sara lehuppant egy székbe az ágy mellett.

– Hogy lehettél ilyen átkozottul ostoba?

– Gondolhatod, hogy nem így terveztem.

– Ezek végeznek veled! Valószínűleg hagynom kéne.

Meglepetésére Bill sírva fakadt.

– A mindenségit, ezt ne csináld! – sóhajtotta Sara.

– Nem tehetek róla. – Takony folyt feldagadt orrából. – Szeretem Kate-et, szeretem a gyerekeket. Annyira sajnálom!

– A sajnálattal nem megyünk semmire. Mennyi időt adtak, hogy előteremtsd a pénzt?

– Vissza tudom nyerni. Csak adj kölcsön egy estére! Nem kell sok, csak amennyivel el tudom kezdeni.

– Kate bedől az ilyen szövegnek?

– Nem kell tudnia róla.

– Költői kérdés volt, Bill. Mennyi időt adtak?

– A szokásos. Három napot.

– Mi ebben a szokásos? Bár tudod, mit, inkább ne mondd el. – Fölkelt a székről.

– Nehogy szólj Hollisnak! Kinyírna.

– Bizony lehet.

– Bocsáss meg, Sara! Tudom, hogy elcsesztem.

Jenny lépett be kifulladva.

– Minden oké, azt hiszem, Kate bevette.

Sara az órájára pillantott.

– Ezzel körülbelül egy órát nyertél, Bill, mielőtt megjelenik a feleséged. Azt javaslom, hogy vallj be mindent, és könyörögj kegyelemért.

A férfi halálra rémült.

– Mit fogsz csinálni?

– Nem azt, amit érdemelsz.