HATVANEGY

S most, Aliciám, közöttük vagy.

Hogy honnan tudom? Ahonnan mindent; millió elme, millió élet, millió fürkész szempár vagyok egyszerre. Ott vagyok mindenütt, Alicia, és téged figyellek. A kezdetektől fogva figyeltelek, fölmértelek, elkönyveltelek. Vajon túloznék, ha azt mondanám, éreztem a világba lépésedet a születésed napján – lucskos, visító méregzsák voltál, már akkor is az ereidben keringett a heves dac. Persze ez lehetetlen, mégis így érzem. Ilyen a gondviselés varázsereje; minden elrendeltetettnek, öröktől fogva ismertnek tűnik, előre- és visszatekintve is.

Micsoda belépőt produkáltál! Az a vakmerő kinyilatkoztatás, az a tökéletes ritmusérzék, az a tiszteletet parancsoló méltóság, mellyel a város fényébe léptél, és büszkén kihirdetted a rangodat! Hogyhogy nem aléltak el az ostromlott metropolisz lakói mágikus erőd, drámai érkezésed hatására? Alicia Donadio vagyok, az Expedíciós Egység századosa! Nézd el nekem ezt a bőbeszédű csapongást, Alicia; a grandiózusságra fogékony hangulatban vagyok. Azóta, hogy a nagy Akhilleusz megállt Trója bástyái előtt, nem látott a világ hozzád fogható csodát. A falakon belül, semmi kétség, most összeül a nagytanács. Viták, határozatok, fenyegetések és ellenfenyegetések következnek – az ostrom szokásos koreográfiája. Harcoljunk? Meneküljünk? Mily komoly, mily csodálatra méltó, és mégis – bocsáss meg az analógiáért – olyanok ezek a megbeszélések az eredmény szempontjából, mint a kapálózás a fuldoklónak: csak siettetik a véget.

Távollétedben, Alicia, hogy úgy mondjam, követem a példádat. Minden éjjel hívogat a sötétség; újra és újra a hatalmas Gotham City utcáira visz a lábam. Végre elérkezett a nyár erre a lakatlan szigetre. Az ágakon dalolnak a madarak; a levegőt a fák és virágok nemi életének salakanyagai dúsítják; a fűben mindenféle újszülött teremtmények indulnak életük első, óvatos felfedező útjára. (Tegnap este, visszaemlékezvén az erőnlétemmel kapcsolatos aggodalmaidra, fél tucat kisnyulat, egy egész almot faltam föl a tiszteletedre.) Mi ez a váratlan nyughatatlanság bennem? Manhattan üveg-, acél- és kőrengetegében kóborolva közelebb érzem magam hozzád, ez igaz, de van itt valami más is: olyan égetően heves nosztalgia, akárha hallucinálnék. Hisz nyár volt akkor is, amikor Lucessi barátom temetésére New Yorkba utaztam, s amikor a szerelem elragadta a szívem és nem eresztette többé. Behunyom a szemem és ott vagyok vele, Lizzel, a nő és a hely elszakíthatatlanul összetartoznak, a kettő egy és ugyanaz. A megbeszélt időpont az óránál, sodródásunk a tömeg párás melegében, majd a taxi váratlan zártsága, repedt műbőr huzata és rajta a milliónyi korábbi utas lenyomata; az utakat és járdákat eltömő, hullámzó embersereg; a türelmetlenül, szaggatottan fölvisító dudák és a tüzelő macskák rikoltásaira emlékeztető szirénák; a belváros fenséges toronyházai a fáradt déli fényben csillogó üvegfalukkal; érzékeim szinte fájdalmas túlterheltsége, ahogy az ingerek válogatás nélkül rohanták meg az agyamat, és minden elválaszthatatlanul összetartozott vele, a drága, örök Lizzel. Fényes, napbarnított válla. Verejtékének halovány, nőies illata a taxi zárt terében. Sápadt, kifejező arca, a benne tükröződő halandóság, és rövidlátó pillantása, mely mindig mélyebbre nézett a láthatónál. Kezembe simuló kezének tökéletessége, mikor a sötét utcákon csatangoltunk, kettesben a milliók között. Van olyan nézet, hogy az ősidőkben egyetlen emberi nem volt csak, se nő, se férfi; abban az üdvözült állapotban létezett az egész emberiség, míg aztán az istenek büntetésképpen kettévágtak mindannyiunkat, s a kegyetlen mitózis örök bolyongásra készteti a két felet, keresik a párjukat, hogy újra egésszé válhassanak.

Így éreztem én magam Liz kezét fogva, Alicia: mintha én lennék az egyedüli ember a földön, aki megtalálta a másik felét.

Megcsókolt azon az éjszakán, miközben aludtam? Álom volt csak? Mi a különbség? Ez az én New Yorkom, mint egykor oly sokaké: az álmok csókjának városa.

Mindennek vége, minden elveszett – a te szíved városa is, Alicia, Rose leányod városa. Hívjátok Fanninget, írta a barátom, Lucessi. Hívjátok Fanninget, és mondjátok meg neki, hogy csak a szerelem számít, és a szerelem fáj, és a szerelem elpártol tőlünk. Hány órán át lóghatott ott? Hány napon és éjszakán át küzdött az anyám, meddig úszott a kín tengerében? És hol voltam akkor én? Milyen bolondok is vagyunk! De bolond az ember faj!

Közeledik hát az igazság pillanata. Istenhez folyamodom jogos panaszommal; ő kecsegtetett minket lelketlenül a szerelem ígéretével, mint aki tarka játékot függeszt a csecsemő bölcsője fölé. A semmiből teremtette ezt a bús világot; semmivé oszlik majd egykoron.

Tudom, hogy Amy itt van, mondtad tegnap. Hallom a hangodon.

Én pedig a tiéden, Alicia. Én a tiéden.