30. fejezet

Lehet, hogy már előbb döntöttem, mintsem megkaptam volna ezt a csomagot. Lehet, hogy a csomag csupán gyorsító volt, mint az alkohol, amit Parker kilocsolt a klubban azon az éjszakán. Harminc se vagyok még, és már vénembernek érzem magam. Még csak most lesz az ötödik évfolyam-találkozó, de mintha ötven év telt volna el.

Képzeld el, mondta Paul egyszer, hogy a jelen csak a jövő tükörképe. Képzeld el, amint egész életünket azzal töltjük, hogy háttal a jövőnek bámulunk egy tükröt, és csak a visszaverődésből tudjuk, hogy mi van itt és most. Lenne, aki azt hinné, hogy jobban láthatjuk a holnapot, ha megfordulunk, és szembenézünk vele. De akik megteszik, még ha öntudatlanul is, elveszítik a kulcsot az egykori perspektívához. Legalábbis magukat sose látnák többé. Ha hátat fordítanának a tükörnek, beolvadnának a jövőbe, olyan alkotórészként, amit a szemük sose találna meg.

Akkoriban azt hittem, Paul valami Tafttől hallott bölcsességet szajkóz, míg Taft viszont valami görög filozófustól lopta a gondolatot, hogy egész életünk nem egyéb, mint hátrálás a jövőbe. Nem láthattam, mert a rossz irányba fordultam, hogy Paul nekem és rólam beszél. Éveken át úgy akartam élni, hogy csökönyösen hajszoltam a jövőt, mert mindenkitől azt hallottam, hogy ezt kell tennem, felejtsem el a múltat, előre nézzek, és végül ez olyannyira sikerült, amit talán senki sem várt volna tőlem. Viszont mikor megérkeztem, kezdtem azt képzelni, hogy pontosan tudom, mit érezhetett az apám, amikor úgy rémlett, hogy megmagyarázhatatlan módon ellene fordulnak a dolgok.

Pedig az az igazság, hogy nem is konyítok hozzá. Most megfordulok a jövő felé, és azt látom, hogy nekem egyáltalán nem kellett átélnem olyan csalódásokat, mint neki. Nagyon jól kitettem magamért egy olyan szakmában, amiről semmit se tudtam, és sose adtam bele a szívemet. A feletteseim csak ámulnak, hogy mindig én zárom be az irodát, és öt év alatt sose vettem ki szabadnapot. Mivel nem ismernek, öntudatos kötelességteljesítésnek hiszik.

Ha ezt összehasonlítom azzal, hogy apám sose tett olyat, amit nem szeretett, megértek egy s mást. Apámat semmivel sem ismerem jobban, de megtanultam valamit a saját álláspontomról: ezekben az években mindig a jövőbe bámultam. Pedig ez vakká tesz, akkor megy el mellettünk a világ, mikor azt hisszük, mindjárt két marokra kaphatjuk.

Este van, jó sok ideje, hogy eljöttem az irodából, és ma ott fogom hagyni a texasi állásomat is. Néztem, ahogy lemegy Austin fölött a nap, és rádöbbentem, hogy egyszer se havazott, amióta itt lakom, nemhogy áprilisban, de télen sem. Majdnem elfelejtettem, milyen érzés olyan hideg ágyba belebújni, hogy az ember rögtön kíván magának egy ágytársat. Jó a texasi forróság, segít elhitetni, hogy jobb egyedül aludni.

A csomag itthon várt, amikor ma megjöttem a munkából. Kis barna cső támaszkodott az ajtóhoz, olyan meglepően könnyű, hogy azt hittem, üres. Kívül nem volt rajta semmi, csak a házszámom és a postai irányítószámom; feladó se volt rajta, csak egy kézzel írott irányítószám a bal sarokban. Eszembe jutott a poszter, amit Charlie ígért, egy Eakins-kép, amely magányos evezőst ábrázol a Schuylkill folyón. Arra próbált rábeszélni, hogy költözzek közelebb Philadelphiához, mert az épp a magamfajta embernek való hely. A fia is gyakrabban láthatná a keresztapját, mondta. Charlie attól tartott, hogy el fogok tűnni.

Tehát miután túlestem a rendes postán, a hitelkártyareklámokon, a sportfogadási hirdetéseken, és mindenen, ami nem hasonlított egy Katie-féle levélre, felbontottam a csövet. Üresnek tűnt a televízió izzásában, mint amiben nincs se poszter, se üzenet. Csak mikor beledugtam az ujjamat, akkor éreztem, hogy van benne valami vékony, aminek az egyik oldala síkos, a másik rojtos. Kihúztam, kevesebb kímélettel, amit kapott volna tőlem, ha tudom, mi az.

Egy olajfestményt rejtettek a kis csomagba. Szétgöngyöltem, egy pillanatig az is megfordult a fejemben, hogy Charlie felülmúlta önmagát, és eredetit küldött. De a kép láttán rögtön megváltoztattam a véleményemet. Sokkal régibb stílusú volt a tizenkilencedik századi, amerikai festészetnél, minden amerikai festészetnél. Vallási témájú volt és európai, a festészet első igazi korából.

Nehéz megmagyarázni, milyen érzés az, ha az ember a múltat tartja a kezében. Annak a vászonnak erősebb, szövevényesebb szaga volt, mint egész Texasnak, ahol még a bor és a pénz is fiatal. Princetonban lehetett érezni hasonlót, talán a Borostyánban is, de a Nassau Hall legvénebb szobáiban egész biztosan. Ám ebben az apró hengerben sokkal töményebb, keményebb, sűrűbb volt a kor szaga.

A vászon sötét volt a mocsoktól, de fokozatosan sikerült felismernem, mit ábrázol. A hátteret az ókori Egyiptom kellékei alkották, szobrok, obeliszkek, hieroglifák, szokatlan építmények. Az előtérben magányos ember állt, aki elé hódolni járultak a többiek. Tüzetesebben szemügyre vettem, mert ez mintha színes lett volna. Az ember köntösét tarkábbra festették, mint a jelenet többi részét. Az a palást sugárzott a poros sivatagban. Évek óta nem is gondoltam erre az emberre, aki előttem állt. József volt, immár egyiptomi főemberként, akit ezzel jutalmazott az álomfejtésért a fáraó. József, aki megismerteti magát testvéreivel, mikor azok eljönnek gabonát vásárolni, ugyanazokkal a testvérekkel, akik sok-sok éve a kútba vetették. József, aki visszakapta a czifra ruhát.

A szobrok aljára három feliratot festettek. Az első így szólt: CRESCEBAT AUTEM COTIDIE FAMES IN OMNI TERRA APERUITQUEIOSEPH UNIVERSA HORREA. És az éhség mind az egész földön vala. Akkor mind megnyitá József a gabonás házakat. A második. FESTINAVITQUE QUIA COMMOTA FUERANT VISCERA EIUS SUPER FRATRE SUO ET ERUMPEBANT LACRIMÆ ET INTROIENS CUBICULUM FLEVIT. Akkor elsiete onnan József, mert felgerjede szíve az ő öccse iránt, és erőlteti vala a sírás. A harmadik szobor aljára csak egy nevet írtak. SANDRO DL MARIANO – aki ismertebb a bátyjától kapott becenéven, mint „hordócska” vagy Botticelli. A név alatti dátumból ítélve a festmény több mint félezer éves volt.

Bámultam ezt az ereklyét, amelyet az enyémen kívül csak egy kéz érinthetett azóta, hogy elzárták a föld alá; bámultam csodálatos szépségét, amelynek egyetlen humanista sem állhatott ellen, pogány szobrait, amelyeket sose tűrt volna meg Savonarola. Már majdnem elpusztította az idő, valamiért mégis ép maradt, még mindig tündökölt a szenny alatt. Élt, ennyi év után.

Az asztalra tettem, mert a kezem túlságosan reszketett, hogy tarthassam, aztán ismét benyúltam a csőbe, hátha elkerülte a figyelmemet valami. Egy levél, egy cédula vagy csak egy jelkép. De a henger üres volt. Mennyi gonddal írta rá a külsejére a címemet egy kéz. Ám ezenkívül semmi. Csak bélyegek, és az egyik sarokban egy postai irányítószám.

Azon a számon akadt meg a szemem. 39-055-210185-GEN4519. Felismerhető volt benne a minta, mint a rejtvényben a logika. Európai telefonszám volt.

Az egyik polc sötét végében megkerestem a könyvet, amit évekkel ezelőtt kaptam karácsonyra valakitől. Most váratlan hasznát vettem ennek a hőmérsékleteket, kódokat és irányítószámokat tartalmazó évkönyvnek. A vége felé megtaláltam a külföldi címjelzések listáját.

39, Olaszország irányítószáma.

055, Firenze térségi irányítószáma.

Bámultam a hátralévő számokat. Pulzusom meglódult, éreztem fülemben a régi dobolást. 21 01 85, egy helyi telefonszám. GEN4519, valószínűleg egy szobaszám, egy mellék. Egy szállodai lakosztályé.

És az éhség mind az egész földön vala. Akkor mind megnyitá József a gabonás házakat.

Megint ránéztem a festményre, aztán a csőre.

GEN4519.

Akkor elsiete onnan József, mert felgerjede szíve az ő öccse iránt, és erőlteti vala a sírás.

GEN4519. GEN45:19.

Az otthonban, amit teremtettem magamnak, könnyebb volt évkönyvet találni, mint egy Bibliát. A padláson kellett kotorásznom, régi dobozokban, mire megtaláltam a bibliát, amelyet Charlie, állítása szerint véletlenül, nálam hagyott az utolsó látogatásakor. Azt gondolta, képes lesz megosztani velem a hitét, a vele járó bizonyosságot. A fáradhatatlan Charlie, aki remél mindhalálig!

Most itt van előttem. A Genezis 45:19-ben fejeződik be a történet, amelyet Botticelli megfestett. Józsefből, miután megismertette magát testvéreivel, ajándékozó lesz, mint az apjából. Azok után, amit el kellett szenvednie, azt mondja, visszafogadja testvéreit, akik Kánaánban éheznek, megosztja velük Egyiptom bőségét. Milyen tökéletesen megértem, én, aki elkövettem azt a hibát, hogy életem nagyobb részében magam mögött akartam hagyni az apámat, és azt gondoltam, úgy is lehet haladni, ha őt elrekesztem a múltba.

Vegyétek fel atyátokat, és jöjjetek hozzám, mondja a vers. A ti házi eszközeitekre pedig ne tekintsetek sóhajtva, mert egész Egyiptom földjének a legjava a tiétek.

Fölemelem a telefonkagylót.

Vegyétek fel atyátokat, és jöjjetek hozzám. Arra gondolok, milyen sokat megértett már akkor is, amikor én még nem.

Visszateszem a kagylót, és a noteszemért nyúlok, hogy bemásoljam a számot, mielőtt bármi történne vele. A magányos oldalakon nincsen más bejegyzés Paul Harris új H-ján és Katie Marchand régi M-jén kívül. Természetellenes érzés, hogy most írjak hozzá egy nevet, de leküzdöm, mert nincs másom, mint ez a számsor a hengeren, egyetlen esély, amit a legegyszerűbb véletlen is megsemmisíthet, olyan lehetőség, amely egyetlen esőcsepptél elvérezhet semmivé.

Izzad a kezem, amikor ismét felemelem a kagylót. Nem is tudom, mióta ülök itt, keresve az ehhez való szavakat. Hálószobám zárt erkélyéről csak az eget látni a villogó texasi éjszakában.

A ti házi eszközeitekre pedig ne tekintsetek sóhajtva, mert egész Egyiptom földjének a legjava a tiétek.

Nyomkodni kezdem a billentyűket. Sose gondoltam, hogy ujjaim lezongorázzák ezt a számot, sose hittem, hogy még egyszer hallom ezt a hangot. Négyszer kicseng, aztán beleszól egy gép.

Itt Katie Marchand üzenetrögzítője a manhattani Hudson galériában. Kérjük, hagyjon üzenetet.

Sípszó.

– Katie – mondom a zümmögő csendben –, itt Tom. Nálam már majdnem éjfél. Texasi idő szerint.

Borzongató a csend a vonal másik végén. Belém is fojthatná a szót, ha nem tudnám pontosan, hogy mit akarok mondani.

– Holnap reggel elutazom Austinból. Hosszabb ideig távol leszek; pontosan nem tudom, meddig.

Az asztalomon kettőnk képe áll apró keretben. Két kézzel tartjuk magunk felé a fényképezőgépet. Mögöttünk a campus kápolnájának megkövült mozdulatlansága. A háttérben még most is ott susog Princeton.

– Ha visszajöttem Firenzéből – mondom a fénykép másodévesének, az én véletlen ajándékomnak, épp mielőtt New Yorkban kikapcsolna a gép –, majd beszélni akarok veled.

Aztán visszahelyezem a kagylót a villára, és megint kibámulok az ablakon. Csomagolni kell, utazási ügynököknek kell telefonálni, új útlevélképet kell csináltatni. Csak most kezd derengeni, micsoda óriási dologban van részem. És ekkor támad egy gondolatom. Valahol az újjászületés városában Paul most kászálódik ki az ágyból. Kinéz az ablakon és vár. Galambok turbékolnak a háztetőkön, a távoli tornyokból odahallatszanak a székesegyház harangjai. Itt ülünk, földrészektől elválasztva, úgy, ahogy szoktuk: az ágyunk szélén, együtt. Ott, ahová megyek, szentek, istenek, repülő angyalok lesznek a mennyezeteken. Ahová csak lépek, mindenütt emlékeztetők fogadnak, azé az időé, amelyet nem érinthetek. Szívem kalitkába zárt madara türelmetlenül bontogatja szárnyait. Olaszországban most kel fel a nap.