24. fejezet

Az utolsó, amit a Daedalus toborzója nekem szegezett az elbeszélgetés során, egy találós kérdés volt: ha egy béka beleesik egy ötven láb mély kútba, és naponta háromlábnyit mászik fölfelé, de minden éjszaka kétlábnyit csúszik vissza, hány nap alatt jut ki a kútból?

Charlie azt válaszolta, hogy sehány alatt, mert az a béka, amely ötvenlábnyit esik, már sehova se mászik vissza. Paul válaszában valami ókori filozófus szerepelt, aki úgy halt meg, hogy addig bámulta séta közben a csillagokat, míg belesétált egy kútba. Gil azt válaszolta, sose hallott még békáról, amelyik kutakban mászkál, és különben is, mi köze ennek a texasi szoftverfejlesztéshez?

Szerintem az a helyes válasz, hogy negyvennyolc napig kell másznia a békának, vagyis két nappal kevesebb ideig, mint gondolnánk. Azt kell észben tartani, hogy mindent összevetve a béka minden nap egylábnyit halad fölfele, de a negyvennyolcadik napon háromlábnyit mászik, és kiér a kútból, mielőtt visszacsúszhatna.

Nem tudom, miért jut ez eszembe éppen most. Talán ez az a pillanat, amikor a rejtvények utóizzása világítja meg az élmények körvonalait, mert erre semmi más nem képes. Abban a világban, ahol a falu lakosainak fele mindig hazudik, a másik fele mindig igazat mond, ahol a végtelenségig feleződő idő miatt a nyúl sosem éri utol a teknősbékát, ahol a róka sose hagyható egy parton a tyúkkal, vagy a tyúk a maggal, mert az egyik begyakorlott szabályossággal megeszi a másikat, és ezt semmivel sem akadályozhatjuk meg, abban a világban minden ésszerű, kivéve a premisszát. A rejtvény olyan vár, amit a levegőbe építenek; lakható, ha nem nézünk le. Annak a grandiózus lehetetlensége, amit Paul mondott – hogy egy szerzetes és egy humanista réges-régi ellenségeskedésének következtében kincsekkel tömött kripta rejtőzik egy elfelejtett erdő alatt – azon a még kolosszálisabb lehetetlenségen alapul, hogy a Hypnerotomachia, egy ilyen megfejthetetlen rébuszokban írott, félezer évig ignorált könyv létezhet! Mert nem létezhetne, nekem mégis olyan valóságos, mint én magam. Márpedig ha elfogadom a létezését, akkor lefektettem az alapját, és fel lehet húzni rájuk a képtelen kastélyt. A többi már csak kő és habarcs.

Mintha alagútból kerültünk volna elő, amikor a liftajtó kitárul a fagyos fénytől súlytalannak tűnő előcsarnokra. Ahányszor eszembe jut a Daedalus-rébusz, elképzelem, mennyire meglepődött a béka, amikor az utolsó napon úgy léphetett hármat, hogy utána nem kellett két lépést hátrálnia! Ezt érzem most, a váratlanságot, ami a kútkáván fogadta a békát, a befejeződött utazást követő, felgyorsult időt. A rejtvényt, amit gyerekkorom óta ismerek, a Hypnerotomachia rejtvényét nem egészen egy nap alatt megoldották.

Keresztülmegyünk a homlokzati kattogó forgóajtón. A kapu alatt ismét belénk mar a szél. Paul kilöki az ajtót, én összehúzom magamon a kabátomat. Hó alatt a világ, sehol fal, kő vagy árnyék, csak a fehér vakító forgószele. Pörgeti körülöttem Chicagót és Texast, a diplomát, a kollégiumot és az otthont. Itt vagyok hirtelen a föld felett.

Dél felé indulunk, vissza a kollégiumhoz. Út közben látunk egy felfordult szemeteskonténert. Apró szemétkupacok kandikálnak ki a hóbuckákból. A mókusok már megrohamozták őket, szedegetik az almacsutkákat, a majdnem kiürült testápolósflakonokat, és mindent megszaglásznak, mielőtt enni kezdenének. Finnyás kis jószágok. A tapasztalat megtanította őket, hogy itt minden nap bőségesen lesz étel, ezért nem is tárolnak makkot és mogyorót. Mikor egy tekintélyt parancsoló, keselyű nagyságú varjú ereszkedik le a felfordult konténer kerekére, a mókusok csak rácsicseregnek, és esznek tovább, ügyet se vetnek a madárra.

– Tudod, mi jut eszembe arról a varjúról? – kérdezi Paul.

Megrázom a fejemet. A madár fantasztikus szélességűre tárja a szárnyát, és mérgesen elmenekül, mindössze egy kenyérbeles zacskót visz magával.

– A sas, amely úgy ölte meg Aiszkhüloszt, hogy egy teknőst ejtett a fejére – mondja Paul.

Rá kell néznem, hogy lássam, komolyan mondja-e.

– Aiszkhülosz kopasz volt – folytatja. – A sas úgy próbálta feltörni a páncélt, hogy leejtette a teknőst egy sziklára. Nem tudta megkülönböztetni a kettőt.

Erről megint eszembe jut a kútba esett filozófus. Paul elméje mindig ezt csinálja, átgyűri a jelent a múltba, ágyat vet a tegnapnak.

– Ha most ott lehetnél, ahol akarsz – kérdezem –, hol szeretnél lenni?

Derűsen néz rám. – Ahol akarok?

Bólintok.

– Rómában, egy ásóval.

Egy mókus felnéz ránk a kenyérszeletről. Figyel.

Paul felém fordul. – Hát te? Texasban?

– Nem.

– Chicagóban?

– Nem tudom.

Keresztülmegyünk a hátsó udvaron, ami elválasztja a múzeumot a Dodtól. Lábnyomok cikcakkoznak ide-oda.

– Tudod, mit hallottam Charlie-tól? – kérdezi, a hóba taposott csapásokat bámulva.

– Mit?

– Ha elsütsz egy pisztolyt, a lövedék ugyanolyan gyorsan leesik, mintha elejtetted volna.

Mintha a fizikai bevezetőn tanultam volna ilyet.

– Sose menekülhetsz a nehézkedés elől – mondja Paul. – Mehetsz akármilyen gyorsan, akkor is úgy fogsz zuhanni, mint a kő. Az ember komolyan nem tudja, hogy nem érzékcsalódás-e a vízszintes mozgás. Hogy nem csak azért mozgunk-e, mert el akarjuk hitetni magunkkal, hogy nem zuhanunk.

– Mire akarsz kilyukadni?

– A teknőcpáncélra – mondja. – Hozzátartozott a jóslathoz. Egy orákulum szerint Aiszkhülosznak az égből érkező ütéstől kellett meghalnia.

Az égből érkező ütéstől, gondolom, isten humorizál.

– Aiszkhülosz nem menekülhetett a jóslat elől – folytatja Paul. – Mi nem menekülhetünk a nehézkedés elől. – Fecskefarkú illesztéket formál összekulcsolt ujjaiból. – Menny és föld egy nyelven beszél.

Szeme tágra nyílik, hogy mindent magába igyon. Kisgyerek az állatkertben.

– Nyilván ezt mondod a lányoknak is – jegyzem meg.

Mosolyog. – Elnézést. Szenzorikus túlterhelés. Szét vagyok esve. Nem tudom, miért.

Én tudom. Van más, aki a kriptáért izguljon, van más, aki a Hypnerotomachiáért izguljon. Atlasz könnyebbnek érzi magát, ha nincs a vállán a világ.

– Olyan, mint a te kérdésed. – Elém vág, ahogy megyünk a szoba felé. – Ha ott lehetnél, ahol akarsz, hol szeretnél lenni? – Kitárja a tenyerét, és mintha a kezébe hullana az igazság. – Felelet: nem számít, mert akárhova mész, mindig esésben leszel.

Elmosolyodik, ahogy mondja, mintha semmi nyomasztó nem lenne a gondolatban, hogy szabadesésben vagyunk. Vélhetőleg úgy érti, hogy ha mindegy, hova megyünk, mit csinálunk, akkor a Dodban az én társaságom is van olyan jó, mint Rómában lenni, ásóval. A maga módján, a saját szavaival talán azt mondja, hogy boldog.

Előhalássza a kulcsát, és a zárba dugja. Mozdulatlan szobába lépünk, tegnap óta annyi minden történt itt, betörésekkel, rendészekkel és rendőrökkel, hogy most nyomaszt a sötét üresség.

Paul bemegy a hálóba, hogy letegye a kabátját. Gépiesen felemelem a telefont, és ellenőrzőm a hangpostát.

Hé, Tom! – kezdi statikus sercegés közepette Gil. – Majd próbállak utolérni benneteket, de... úgy néz ki, mégse tudok bemenni a kórházba... Charlie nekem... Tom... fekete nyakkendő. Kölcsönözhetsz... muszáj.

Fekete nyakkendő. A bál.

De már el is kezdődött a második üzenet.

Tom, itt Katie. Csak azért telefonálok, hogy amint végeztem a sötétkamrában, átmegyek a klubba, és segítek teríteni. Mintha mondtad volna, hogy Gillel jössz. Szünet. Akkor, gondolom, majd este beszélünk.

Habozik, mielőtt bontaná a vonalat, mintha nem tudná, kellő nyomatékot helyezett-e az utolsó szavakra, emlékeztetve, hogy valami függőben maradt.

– Mi az? – kiált ki Paul a hálóból.

– Készülődnöm kell – mondom halkan. Érzem, ahogy elfordulnak a dolgok.

Paul kijön a szobából. – Mire?

– A bálra.

Nem érti. Nem mondtam el neki, miről beszélgettünk Katie-vel a sötétkamrában. Az, amiket láttam, amiket mondott, a feje tetejére állította a világot. Csend lesz, és a csendben ugyanott találom magamat, ahol azelőtt álltam. Az eltaszított régi szerető visszatért, hogy megkísértsen. Kör van itt, amit mostanáig nem törtem meg, mert túlságosan le voltam nyűgözve. Colonna könyve a tökély látomásaival kecsegtet; lakozhatnék az irrealitásban, nem is kellene sokkal fizetnem érte, csupán csak eszelős odaadással, kivonulással az emberek világából. Francesco, amikor kitalálta ezt a bizarr üzletet, nevet is talált hozzá: Hypnerotomachia, harc a szerelemért egy álomban. Ha volt idő, amikor meg kell vetnem a lábamat a földön, amikor védekeznem kell a harc és az álom ellen – ha volt valaha idő, amikor emlékeznem kell a szerelemre, amely egyedül rajtam csügg, amikor emlékeznem kell a Katie-nek tett ígéretemre – akkor az most van.

– Mi baj? – kérdi Paul.

Nem tudom, hogy mondjam meg neki. Még azt se nagyon tudom, mit mondjak.

– Tessék – nyújtom ki a karomat.

Nem mozdul.

– Vedd el a térképet.

– Miért? – Először csak zavart; még mindig túlságosan lázas ahhoz, hogy értse.

– Nem tehetem, Paul. Sajnálom.

Elhalványodik a mosolya. – Hogy érted ezt?

– Nem dolgozhatom ezen tovább. – A tenyerébe teszem a térképet. – A tied.

– A mienk! – Nem érti, mi történt velem.

Nem a mienk. Sose volt az. Kezdettől mi voltunk a könyvé.

– Ne haragudj. Nem tehetem.

Sem itt, sem Chicagóban, sem Rómában.

– Már megtetted! – mondja. – Kész. Már csak a zár tervrajzára van szükségünk.

De már közöttünk áll a bizonyosság. Előkúszik a szemébe az a tekintet, a vízbefúló nézése, mintha váratlanul kiment volna alóla a felhajtóerő, és most fejvesztetten bucskázik a világ. Olyan sok időt töltöttünk együtt, hogy nem kell szólnia, anélkül is látom a szabadulásomat, leszakadásomat a születésem előtt kezdődött láncról. Csak benne fordítva tükröződik.

– Itt nincs vagy/vagy! – szedi össze magát. – Megkaphatnád mindkettőt, ha akarnád.

– Nem gondolom.

– Apád megkapta.

Pedig tudja, hogy nincs így.

– Nincs neked szükséged a segítségemre – mondom. – Megkaptad, amit akartál.

Pedig tudom, hogy nincs így.

Különös csend következik. Mindketten érezzük, hogy a másiknak igaza van, de azt is, hogy egyikünk sem téved. Megbicsaklik a morál matematikája. Paul mintha vitatkozni akarna, még egyszer kifejtve az álláspontját, de hát ő is tudja, hogy reménytelen.

Így hát inkább elismétli csendesen a viccet, amit ezerszer hallottam Giltől. Nincs más szava arra, amit érez.

– Mit mond az utolsó ember a földön, amikor bemegy a bárba? – dünnyögi.

Az ablak felé fordítja a fejét. Nem teszi hozzá a poént. Tudjuk, mit mond az utolsó ember a földön. Belenéz a sörébe, bambán, magányosan, és azt mondja: „Sör, még egy csapost”.

– Sajnálom – mondom.

De Paul már másutt jár. – Meg kell találnom Richardot – motyogja.

– Paul?

Megfordul. – Most mit akarsz, mit mondjak?

– Mit akarsz Currytől?

– Nem felejtetted még el, mit kérdeztem, amikor mentünk a Firestone-ba? Mi történt volna, ha sose veszem a kezembe a papád könyvét? Emlékszel, mit feleltél?

– Azt, hogy sose találkoztunk volna.

Ezernyi törékeny véletlen halmozódott, hogy ő és én találkozzunk, és most itt lehessünk. Öt évszázad hordalékából fabrikált a sors egy légvárat, hogy két egyetemista királynak érezhesse magát. Nekem ezt jelenti ez, üzeni Paul.

– Ha látod Gilt – mondja, és felszedi kabátját a padlóról –, szólj neki, hogy visszakaphatja az elnöki szobát. Nekem nincs szükségem rá többé.

Az autójára gondolok, amely lerobbant egy mellékutcában az intézet közelében, és elképzelem, amint Curryt keresve gázol a hóban.

– Nem biztonságos egyedül járkálni... – kezdem.

De mindig egyedül járt. Már kívül is van az ajtón.

Utánamentem volna, ha a következő percben nem hív fel a kórház, mert Charlie üzent.

– Fent van és beszél – mondta az ápolónő. – És magát szeretné látni.

Már veszem is a sapkámat-kesztyűmet.

A fele utat tettem meg a kórházig, amikor eláll a havazás. Néhány saroknyira még a nap is látszik a szemhatáron. A felhők mindenfelé különféle asztalneműk alakját öltik: fazekakét, levesestálakét, kancsókét, ott egy villa és egy kanál hömpölyög. Most érzem, milyen éhes vagyok. Remélem, Charlie valóban olyan jól van, ahogy az ápolónő mondta. Remélem, enni is adnak neki.

Amikor megérkezem, a szoba ajtaját az a személy torlaszolja el, aki külsőre még Charlie-nál is félelmetesebb: az anyja. Mrs. Freeman azt fejtegeti egy doktornak, hogy miután az első vonattal utazott ide Philadelphiából, miután a dékanátuson közölte vele egy illető, hogy Charlie veszedelmesen közel áll a felfüggesztéshez, és miután tizenhét évig volt gyakorló ápolónő, mielőtt természettudományt kezdett tanítani, neki ne magyarázzák ilyen vállveregető modorban, hogy mi baja a fiának! A ruhája színéről felismerem a doktort: ez mondta Paulnak és nekem, hogy Charlie állapota stabil. Ez az, akinek konzerv-mosolya van, és kórházi szakkifejezéseket használ. Úgy látszik, nem tudja, hogy nincs az a mosoly, ami elmozdíthatná ezt a hegyet.

Ahogy befordulok a sarkon, Mrs. Freeman rögtön kiszúr.

– Thomas! – mondja, és átcsoportosítja a súlyát.

Mrs. Freemantól mindig az az ember érzése, hogy egy földtani jelenséget lát, és ha nem vigyáz, összelapítják. Mrs. Freeman tudja, hogy anyám egyedül nevel, és önként járul hozzá a magáéval ehhez a neveléshez.

– Thomas! – ismétli. Ő az egyetlen, aki még mindig így szólít. – Gyere ide!

Közelebb araszolok.

– Hát mibe vitted bele? – kérdezi.

– Ő csak azt próbálta...

Közelebb lép. Mozdulni se tudok az árnyékából. – Én figyelmeztettelek! Nem figyelmeztettelek? Mikor az a másik ügy volt, annak az épületnek a tetején!

A harangnyelv. – Mrs. Freeman, az az ő ötlete...

– Ó, ne, ne kezdd megint ezt! Az én Charlie-m nem egy géniusz, Thomas. Őt úgy kell belevinni a rosszba!

Anyák! Charlie akkor se térhetne rossz útra, ha belelépne az ördög bocskorába. De ha Mrs. Freeman ránk néz, rossz társaságot lát. Én az egy szülőmmel, Paul a semmi szülőjével, Gil a mostohák vetésforgójával együttvéve se láttunk annyi pozitív szerepmodellt, mint Charlie egyetlen fedél alatt. Valamilyen okból mégis én vagyok a hasított körmű a vasvillával. Hiszen ha tudná az igazat Mrs. Freeman! Mózesnek is volt szarva.

– Hagyd már békén! – lihegik bentről.

Mrs. Freeman úgy fordul el, mint a földgolyó a tengelyén.

– Tom engem próbált kimenteni onnan – mondja Charlie még erőtlenebb hangon.

Szívverésnyi csend következik. Mrs. Freeman úgy néz rám, mintha azt mondaná, ne mosolyogj, nincs abban semmi mulatságos, hogy megpróbáltad kimenteni a kalamitásból, amibe te lökted bele. De mikor Charlie megint beszélni kezd, Mrs. Freeman rám szól, hogy menjek be a fiához, ne fárassza magát agyon azzal, hogy keresztülkiabál a szobán. Neki úgyis a doktorral van dolga.

– Továbbá, Thomas! – mondja, mielőtt eliszkolhatnék mellette. – Nehogy megint mindenféle ideákat ültess el ennek a fiúnak a fejében!

Bólintok. Ismerőseim között Mrs. Freeman az egyetlen pedagógus, aki úgy tudja mondani az „idea” szót, mintha trágárság lenne.

Charlie-t egy olyan kórházi ágyon polcolták fel, amelynek a két oldalán rövid korlát van; nem elég magas, hogy egy nagydarab hapsi le ne gurulhasson az ágyról egy rossz éjszakán, de ahhoz pont megfelelő, hogy egy ápoló átcsúsztathasson rajtuk egy seprűnyelet, és hozzászögezhesse a beteget az ágyhoz, az örökös lábadozás állapotába. Seherezádénak nincs annyi meséje, ahány rossz álmom nekem volt a kórházról, és még nem is mindet törülte el az idő.

– Tíz perc múlva lejár a látogatási idő – közli a nővér, rá se nézve az órájára. Egyik kezében vesetálat szorongat, a másikban törlőrongyot.

Charlie figyeli, ahogy kicsoszog, majd azt mondja vontatott, rekedt hangon: – Szerintem tetszel neki.

Nyaktól felfelé egész jól néz ki. A kulcscsontján van egy élénkrózsaszín cakk, de különben csak fáradtnak tűnik. A mellkasában esett a kár. Odáig pólyálták be gézzel, ahol a dereka az ágyhoz ér, és a pólyán itt-ott átüt a gennyes savó.

– Itt maradhatnál, segíthetnél nekik, mikor tisztába tesznek – mondja Charlie, visszaterelve a figyelmemet a fejéhez.

A szeme fehérje sárgás. Az orra környéke nedves. Valószínűleg megtörülné, ha tudná.

– Hogy érzed magad? – kérdezem.

– Hogy nézek ki?

– Klasszul, a körülményekhez képest.

Sikerül mosolyognia. Bár mikor megpróbál végignézni magán, én is láthatom, mennyire nincs fogalma arról, hogy fest. Annyira van eszén, hogy tudja, nem bízhat az érzékeiben.

– Volt már nálad valaki? – kérdezem.

Beletelik egy percbe, hogy válaszolni tudjon. – Gil nem, ha arra gondolsz.

– Bárkire gondolok.

– Talán átsiklottál odakint anyun – mosolyog Charlie. Gépiesen megismétli magának: – Könnyű átsiklani rajta.

Kinézek az ajtón. Mrs. Freeman még mindig az orvossal beszél.

– Ne aggódj – érti félre Charlie a pillantásomat. – Jönni fog.

De mostanra az ápolónő mindenkit végigtelefonált, akit érdekelhet, hogy Charlie magához tért. Ha Gil még mindig nincs itt, akkor nem is fog jönni.

– Hé! – tereli másra a szót Charlie. – Ugye nem akasztott ki, ami ott történt?

– Mikor?

– Tudod. Amit Taft mondott.

Próbálom felidézni a szavakat. Órákkal ezelőtt jártunk az intézetben. Valószínűleg ez az utolsó, amire Charlie emlékszik.

– A papádról. – Megpróbál arrébb csúszni, de eltorzul az arca.

Bámulom a korlátot. Hirtelen nem jutok szóhoz. Mrs. Freemannek sikerült megtörnie az orvost, aki most kíséri el valamilyen szobába, ahol zavartalanul beszélhetnek. Már el is tűntek egy távoli ajtó mögött. Üres a folyosó.

– Figyelj – mondja Charlie gyönge hangon –, ne hagyd, hogy egy ilyen fajta szórakozzon veled.

Ezt csinálja Charlie a halál küszöbén. Az én bajommal törődik.

– Örülök, hogy jól vagy – mondom.

Látom, hogy valami aranyköpésre készül, de egyszerűre fogja, amikor megszorítom a kezét.

– Én is.

Megint mosolyog, aztán elneveti magát. – Mi a fene! – mondja, és megcsóválja a fejét. – Mi a fene! – ismétli.

Arra gondolok, hogy gyengül, de amikor megfordulok, az ajtóban ott áll Gil, egy csokor virággal.

– A báli dekorációból loptam – mondja habozva, mint aki nem tudja, szívesen fogadják-e. – Úgyhogy jobb lesz, ha örülsz neki.

– Bor nincs? – kérdi Charlie erőtlenül.

Gil félszegen mosolyog. – Neked csak az olcsó jár. – Odamegy Charlie-hoz, a kezét nyújtja.

– Az ápolónő szólt, hogy csak két percünk van – mondja. – Hogy érzed magad?

– Voltam már jobban – felei Charlie. – Rosszabbul is.

– Mintha anyukádat láttam volna kint – válaszolja Gil. Még mindig azt keresi, hol kezdje.

Charlie már sodródóban van, de még kiszorít magából egy mosolyt. – Anyun könnyű átsiklani.

– Nem fogsz lelépni tőlünk, ugye? – kérdezi Gil halkan.

– A kórházból? – Charlie már messze van ahhoz, hogy felfogja a kérdés értelmét.

– Ja.

– Meglehet – suttogja Charlie. – Az itteni koszt – sóhajt egyet – rettenetes.

Feje abban a pillanatban csuklik hátra a párnára, amikor belép a bőrarcú nővér, és közli, lejárt az időnk, Charlie-nak pihennie kell.

– Szép álmokat, főnök – mondja Gil, az éjjeliszekrényre téve a csokrot.

Charlie nem hallja. Már a száján át lélegzik.

Kifelé menet még visszanézek rá, ahogy fekszik ott felpolcolva, bepólyáltan, és infúziósállványok strázsálják. Kölyökkorom képregényeire emlékeztet. Az elhullott óriás, akit az orvostudomány újjáépített. A titokzatos páciens, akinek gyógyulása megdöbbentette a helyi orvosokat. Sötétség ereszkedik Gothamre, de a sajtóban a helyzet változatlan. Ma egy szuperhős megvívott egy természeti erővel, és túlélte, hogy a kosztra panaszkodhasson.

– Meg fog gyógyulni? – kérdezi Gil, mikor odaérünk a látogatók parkolójához, ahol magányosan kuksol a Saab. A motorház teteje még mindig olyan meleg, hogy megolvad rajta a hó.

– Úgy gondolom.

– Elég csúnyán fest a mellkasa.

Nem tudom, milyen az égési sérültek rehabilitációja, de nem lehet könnyű visszaszokni a saját bőrödbe.

– Nem hittem, hogy bejössz – mondom.

Gil tétovázik. – Bánom, hogy nem voltam veletek.

– Mikor?

– Egész nap.

– Viccelsz?

Felém fordul. – Nem. Mit akarsz ezzel mondani?

Megállunk az autónál. Rájövök, hogy dühös vagyok rá, dühös, amiért annyira nem talált szavakat Charlie-nál, amiért félni látszott ettől a délutáni látogatástól.

– Ott voltál, ahol lenni akartál – mondom.

– Jöttem rögtön, ahogy meghallottam!

– Nem voltál velünk.

– Mikor? – kérdezi. – Délelőtt?

– Egész idő alatt.

– Jézusom, Tom...

– Tudod, miért van itt Charlie? – kérdezem.

– Mert hibásan döntött.

– Mert segíteni próbált. Nem akarta, hogy egyedül menjünk be Taft irodájába. Nem akarta, hogy Paul megsérüljön az alagútban.

– Mit akarsz, Tom? Bocsánatkérést? Mea culpa! Én nem kelhetek versenyre Charlie-val. Ő ilyen. Mindig ilyen volt.

– Te voltál ilyen. Tudod, mit mondott Mrs. Freeman? Mi volt az első, amit felhozott? A harangnyelv ellopása a Nassau Hallból.

Gil beletúr a hajába.

– Engem hibáztat érte. Mindig engem hibáztatott. Tudod, miért?

– Mert azt gondolja, hogy Charlie egy szent.

– Mert nem tudja elhinni rólad, hogy ilyesmire lennél képes.

Fúj egyet. – Na és?

– Te képes vagy ilyesmire. Te megtetted.

Mintha nem tudná, mit mondjon. – Az nem fordult meg a fejedben, hogy fél tucat sör is lehetett bennem, amikor összefutottunk azon az éjszakán? Talán már nem tudtam rendesen gondolkozni.

– Vagy talán más voltál akkor.

– Igen, Tom. Talán az voltam.

Leszáll a csend. A Saabra felrajzolja első fodrait a hó. Ezek a szavak valamiért olyanok, mint a gyónás.

– Nézd – mondja –, sajnálom.

– Mit?

– Rögtön be kellett volna jönnöm Charlie-hoz. Amikor te voltál itt, meg Paul.

– Felejtsd el.

– Csökönyös vagyok. Mindig csökönyös voltam.

Megnyomja azt a szót, hogy mindig, mintha azt mondaná: nézd, Tom, vannak dolgok, amik nem változnak.

Pedig minden megváltozott. Egy hét, egy nap, egy óra alatt. Charlie, aztán Paul. Most meg váratlanul Gil.

– Nem tudom – mondom neki.

– Mit nem tudsz?

– Hogy mit csináltál egész idő alatt. Miért lett más minden. Jézusom, azt se tudom, mit fogsz csinálni jövőre!

Gil előhúzza a farzsebéből a kulcsot, és kinyitja a Saab ajtaját.

– Menjünk – mondja. – Mielőtt megfagyunk.

Állunk a hóban, egyedül a kórház parkolójában. A nap már majdnem lecsúszott a szemhatár alá. Sötétség jön utána, mindennek hamuszíne lesz.

– Szállj be – mondja Gil. – Beszélgessünk.