5. fejezet

A Holderből Paul, Gil és én dél felé folytatjuk az utat, be a campus gyomrába. Kelet felől a Firestone könyvtár hosszú, keskeny ablakai tüzes csíkokat húznak a hóba. Sötétben az épület olyan, mint egy ősrégi kohó, amelynek kőfalai elválasztják a külvilágot a tanulás lobogásától és hevétől. Egyszer álmomban a Firestone-ban jártam késő éjszaka; tele volt rovarokkal, parányi szemüveget és hálósipkát viselő könyvmolyokkal, amelyeknek az olvasás volt a tápláléka. Másztak lapról lapra, utaztak a szavakon keresztül, és ahogy fokozódott a feszültség, egymásé lettek a szerelmesek és a gonoszok elnyerték büntetésüket, a könyvmolyok potroha felizzott, míg végül az egész könyvtár olyan lett, akár egy templom, tele szelíden imbolygó gyertyalángokkal.

– Bill itt vár – torpan meg Paul.

– Veled menjünk? – kérdezi Gil.

Paul megrázza a fejét. – Nem muszáj.

De én hallom a zökkenést a hangjában.

– Én jövök – mondom.

– Akkor a koleszban találkozunk – mondja Gil. – Visszaértek időben? Taft előadása kilenckor kezdődik.

– Igen – válaszol Paul. – Természetesen.

Gil integet és megfordul. Paul és én megyünk tovább az ösvényen a Firestone felé.

Amint ketten maradunk, rádöbbenek, hogy egyikünk se tudja, mit mondjon. Sok nap telt el az utolsó igazi beszélgetésünk óta. Mint a testvérek, akik nem helyeslik egymás párválasztását, mi még felületes csevegésbe sem bocsátkozhatunk anélkül, hogy bele ne botlanánk a nézeteltéréseinkbe. Paulnak az a véleménye, hogy Katie miatt mondtam le a Hypnerotomachiáról, nekem az a véleményem, hogy többet adott oda magából a Hypnerotomachiának, mint gondolja.

– Mit akar Bill? – kérdezem a főbejáratnál.

– Nem tudom. Nem akarta megmondani.

– Hol találkozunk vele?

– A Ritkaságok Szobájában.

Ahol Princeton a Hypnerotomachiaját tartja.

– Azt hiszem, valami fontosat talált.

– Mifélét?

– Nem tudom. – Habozik, mintha a megfelelő szavakat keresné. – De ez a könyv sokkal több annál, mint aminek gondoltuk. Biztos vagyok benne. Bill is, én is úgy érezzük, hogy valami igazán nagynak a küszöbén állunk.

Bill Steint hetek óta nem láttam. Kényelmesen elfeküdt a vég nélküli posztgraduális programban, és hat éve rakosgatta össze komótosan a reneszánsz nyomdatechnikáról szóló disszertációját. A zörgő csontvázember könyvtáros akart lenni, amíg magasabb ambíciói nem támadtak: véglegesítés, professzorság, karrier, vagyis az összes rögeszme, ami azzal jár, ha előbb a könyveket akarjuk szolgálni, aztán azt akarjuk, hogy a könyvek szolgáljanak minket. Ahányszor látom a Firestone-on kívül, mindig olyan a fakó szemével, és a furcsa, félig zsidó, félig ír göndör, vörös hajával, akár egy szökött kísértet, egy túl szorosan összekötözött zsák, tele csontokkal. Olyan szaga van, mint a könyvtári penésznek, mint azoknak a könyveknek, amelyeket rajta kívül mindenki elfelejtett. Ha vele beszélek, utána néha rosszakat álmodok a Chicagói Egyetemről, azt, hogy tele lesz Bill Steinekkel, akik azzal az automata megszállottsággal dolgoznak, ami belőlem mindig hiányzott, és nikkelszínű szemük átlát rajtam.

Paulnak más a véleménye. Azt mondja, hogy Billnek, bármilyen lenyűgöző jelenség, van egy intellektuális fogyatékossága: hiányzik belőle az élő szikra. Úgy futkos a könyvtárban, mint pók a padláson, halott könyveket habzsol, és finom szálakba göngyöli őket. Annyira mániája a szimmetria, hogy amit kihoz a könyvekből, az nem lehet más, csakis gépies és lélektelen.

– Erre? – kérdezem.

Paul végigvezet a folyosón. A Ritkaságok Szobája annyira megbújik a Firestone egyik zugában, hogy könnyű elnézni. Bent, ahol a fiatalabb könyvek is több száz évesek, érvényét veszti az idő. Irodalom szakos végzősöket úgy hoznak ide, mint a gyerekeket a tanulmányi kirándulásra; tollaikat, ceruzáikat elkobozzák, ellenőrzik, piszkos-e a kezük. Véglegesített tanárokat pirongatnak a könyvtárosok, hogy mindent a szemnek, semmit a kéznek. Nyugalmazott professzorok jönnek ide, hogy megint fiatalnak érezzék magukat.

– Már zárva kellene lennie. – Paul a folyadékkristályos órájára pillant. – Bill rábeszélhette Mrs. Lockhartet, hogy tovább tartson nyitva.

Stein világában járunk. Mrs. Lockhart, a könyvtáros, akit elfelejtett az idő, fénykorában alighanem Gutenbergnével együtt stoppolta a harisnyát. Sima fehér bőre légies csontokra borul, amelyek azért fejlődtek ki, hogy Mrs. Lockhart lebeghessen a toronymagas polcok között, holt nyelveken motyogva a könyveknek, mint preparátor a kedvenc kitömött állatainak. Oda se nézve osonunk tova, épp csak annyi időre állunk meg, hogy beírjuk a nevünket az asztalhoz láncolt ceruzával a csiptetős dossziéba.

– Itt van – mondja Mrs. Lockhart Paulnak, akit felismer. Nekem csak egy szipogás jár.

Egy keskeny összekötő folyosón megérkezünk egy ajtóhoz, amelyen sose nyitottam be. Paul odalép, kétszer kopog, vár.

– Mrs. Lockhart? – kérdezi egy magas, glisszandós hang.

– Én vagyok – mondja Paul.

A másik oldalon zár kattan, az ajtó lassan kinyílik, és megjelenik Bill Stein, aki fél fejjel magasabb Paulnál és nálam. Elsőnek azt veszem észre rajta, milyen véreres a fémszürke szeme, ami elsőnek engem vesz észre.

– Tom veled jött – mondja az arcát vakargatva. – Oké. Helyes, jól van.

Ha megállapít valami nyilvánvalót, felsorolja az árnyalatait is, mintha a szája és az agya közül eltűnt volna egyféle hézagpótló. A benyomás félrevezető. Pár perc után átvillan a sivárságon a képesség.

– Rossz napom volt – mondja, míg befele vezet. – Rossz hetem. Nem ügy. Jól vagyok.

– Miért nem beszélhettünk telefonon? – kérdezi Paul.

Stein szája kinyílik, de nem válaszol. Most a két metszőfoga között kapirgál valamit. Lehúzza a kabátja cipzárját, aztán visszafordul Paulhoz. – Kikölcsönözte valaki a könyveidet? – kérdezi.

– Hogy?

– Mert az enyéimet kikölcsönözte valaki.

– Bill, az ilyesmi megesik.

– A William Caxton-dolgozatomat? Az Aldus mikrofilmemet?

– Caxton elég jelentős alak – mondja Paul.

Soha életemben nem hallottam William Caxtonról.

– Az 1877-es dolgozatot? – folytatja Bill. – Kizárólag a Forrestal-függelékében van meg. És Aldustól a Szent Katalin leveleit... – Felém fordul. – A közhiedelemmel ellentétben, nem ebben használnak először kurzívot... – Vissza Paulhoz. – Rajtad vagy rajtam kívül utoljára a hetvenes években nézte meg valaki ezt a mikrofilmet. Hetvenegyben, hetvenkettőben. Erre tegnap kikérik. Veled nem történt ilyen?

Paul elkomorodik. – Beszéltél a kölcsönzési osztállyal?

– A kölcsönzéssel? Rhoda Carterrel beszéltem. Nem tudnak semmit.

Rhoda Carter a Firestone vezetője. Ahol a könyv útja véget ér.

– Nem tudom – mondja Paul, azon igyekezve, hogy ne zaklassa föl még jobban Billt. – Valószínűleg tényleg semmi. Én nem aggódnék miatta.

– Én nem. Én sem. De itt ez a dolog. – Bill átmanőverezi magát a szoba túlsó végében az asztal és a fal között, ahol a rés járhatatlanul keskenynek tűnik. Ő hang nélkül átcsusszan rajta, és megveregeti ócska bőrkabátja zsebét. – Jöttek ezek a telefonok. Felveszem... katt. Felveszem... katt. Először a lakásomon, aztán az irodámban. – A fejét rázza. – Nem érdekes. Térjünk vissza a tárgyhoz. Találtam valamit.

– Idegesen sandít Paulra. – Talán az, ami neked kell, talán nem. Nem tudom. De úgy gondolom, segít befejezni.

Előhúz a kabátja alól egy vászonba csomagolt valamit, ami nagyjából akkora, mint egy tégla. Óvatosan az asztalra teszi, kezdi kicsomagolni. Már régebben felfigyeltem Steinnek arra a jellegzetes vonására, hogy reszket a keze, amíg nincs benne könyv. Most is ez történik: amint lefejtette a vásznat, a mozdulatai nyugodtabbak lesznek. A csomagban egy kopott könyv van, legfeljebb ha százlapos, és sós szaga van.

– Milyen gyűjteményből való? – kérdezem, mert nem látok címet a gerincen.

– Nem gyűjteményből – mondja Bill. – New Yorkból. Egy antikváriumból. Én találtam.

Paul hallgat. Lassan kinyújtja a kezét a könyvért. Bőrfonallal összevarrott, repedezett, durván cserzett irhába kötötték. A lapokat kézzel vágták. Talán a határvidéken készült. Egy pionír naplója.

– Százéves is lehet – mondom, mikor Stein nem szolgál további részletekkel. – Százötven.

Stein olyan bosszúsan néz, mint egy kutya most tisztelte volna le a szőnyegét. – Hibás! – mondja. – Hibás! – Ekkor jövök rá, hogy én vagyok a kutya. – Ötszáz éves!

Szemem visszatér a könyvhöz.

– Genovából – folytatja Bill, mereven nézve Pault. – Szagold meg.

Paul hallgat. Kihegyezetten ceruzát húz elő a zsebéből, megfordítja, és a radíros végével óvatosan felnyitja a könyvet. Bill selyemszalaggal megjelölt egy oldalt.

– Óvatosan! – mondja Stein, széttárva ujjait a könyv felett. A körmét húsig lerágta. – Nehogy nyom maradjon rajta! Kölcsönbe kaptam. – Habozik. – Vissza kell adnom, mihelyt végeztem.

– Kinél volt ez? – kérdezi Paul.

– A Kincsestár Antikváriumban – ismétli Bill. – New Yorkban. Erre volt szükséged, nem? Most már befejezhetjük.

Paul nem látszik észrevenni, hogy Stein beszédében megváltoztak a ragok.

– Mi ez? – kérdezem nyomatékosabban.

– A genovai kikötőmester naplója – mondja Paul. Hangja csendes, pillantása oldalanként végigpásztázza az írást.

Elhűlök. – Richard Curry naplója?

Paul bólint. Harminc évvel ezelőtt Curry egy régi genovai kéziraton dolgozott, amely, mint állította, meg fogja fejteni a Hypnerotomachiat. Nem sokkal azután, hogy beszélt Taftnek a könyvről, a naplót ellopták a lakásából. Curry erősködött, hogy Taft lopta el. Bármi volt is az igazság, Paul és én már az elején belenyugodtunk, hogy számunkra a könyv elveszett. Nélküle kell dolgoznunk. Most, Paul szakdolgozatának hajrájában a napló felbecsülhetetlenül értékes lehet.

– Richardtól hallottam, hogy Francesco Colonnára hivatkoznak benne – mondja Paul. – Francesco egy hajót várt, hogy befusson a kikötőbe. A kikötőmester naponta feljegyzéseket készített róla és az embereiről. Hol voltak, mit csináltak.

– Vidd el egy napra – szakítja félbe Bill. Feláll, az ajtóhoz indul. – Készíts róla másolatot, ha kell. Kézzel. Akármit, ami segít befejezni a munkát. De kérem vissza.

Paul összpontosítása megtörik. – Elmész?

– Mennem kell.

– Jössz Vincent előadására?

– Előadásra? – Stein megáll. – Nem. Nem mehetek.

Annyira be van sózva, hogy már attól ideges leszek, ha ránézek.

– Az irodámban leszek – folytatja, és egy vörös skótkockás sálat csavar a nyakára. – Ne felejtsd, kérem vissza.

– Persze – mondja Paul, és közelebb húzza a kis csomagot. – Ma éjszaka átnézem. Jegyzetelhetek.

– És ne szólj Vincentnek! – teszi hozzá Stein. Felhúzza a cipzárját. – Ez a kettőnk dolga!

– Holnap visszahozom – mondja Paul. – Éjfélkor van a határidőm.

– Akkor holnap. – Stein hátradobja a sálját és elpályázik. Drámai hirtelenséggel szokott kivonulni. Pár hosszú lépéssel ott terem a küszöbnél, amely mögött Mrs. Lockhart trónol, aztán már nincs is sehol. Az ősöreg könyvtáros ráteszi fonnyadt tenyerét egy foszlott Victor Hugóra, mintha egy régi barát nyakát simogatná.

– Mrs. Lockhart! – halljuk Bill halkuló hangját egy helyről, amit nem láthatunk. – Jó éjszakát!

– Tényleg a napló? – kérdezem, mihelyt Stein elment.

– Csak figyelj – mondja Paul.

Hangosan olvasni kezd a kis könyvből. Először döcög a fordítás, Paulnak meg kell küzdenie a franciásan hangzó szavakkal megtűzdelt ligur dialektussal, Columbus Genovájának nyelvével, de aztán fokozatosan belelendül.

– Éjszaka magas hullámok. Egy hajó... összetört a parton. Cápákat mosott ki a tenger, az egyik nagyon nagy. Francia matrózok mennek a bordélyokba. Mór... kalózhajót?... láttak a közelben.

Lapoz, találomra beleolvas a könyvbe.

– Szép nap. Maria lábadozik. A doktor azt mondja, hogy jobb a vizelete. Méregdrága sarlatán! A... füvesember... azt mondja, ő fele annyiért is meggyógyítja. És kétszer olyan gyorsan! – Elhallgat, rámered a lapra. – A denevérpiszok – folytatja – mindent meggyógyít.

Félbeszakítom. – Mi köze ennek a Hypnerotomachiához?

De ő csak ugrál ide-oda a lapok között.

– Egy velencei kapitány túl sokat ivott az éjszaka, és hetvenkedni kezdett. Gyengeségünk Fornovónál. A régi portofinói vereség. Az emberek kivitték a... műhelybe... és felakasztották egy magas árbocra. Még ma reggel is ott lóg.

Mielőtt megismételhetném a kérdésemet, Paul szeme kerekre nyílik.

– Este megint eljött ugyanaz a római ember – olvassa. – Fényesebben öltözik, mint egy herceg. Senki se tudja, mit keres itt. Miért jött? Kérdeztem másoktól is. Azok, akik tudnak valamit, nem akarnak beszélni. A szóbeszéd szerint egy hajóját várja. Azért jött, hogy lássa, befut-e épségben.

Előredőlök a székemen. Paul lapoz és folytatja.

– Mi lehet olyan fontos, hogy egy ilyen ember ide fáradjon? Miféle rakomány? Asszonyok, mondja a részeges Barbo. Török rabszolganőid, egy hárem. De én láttam ezt az embert, akit Messer Colonnának szólítanak a szolgái, Colonna testvérnek a barátai: ez egy igazi úr. És láttam, mi van a szemében. Az nem bujaság. Az félelem. Úgy néz, mint egy farkas, amely egy tigrist látott.

Paul elhallgat, rámered a szavakra. Curry többször elismételte neki ezt az utolsó mondatot: Egy farkas, amely egy tigrist látott.

Ráhajtja a könyvre a csomagolást, a kemény fekete mag eltűnik a vászonhéjban. Sűrű sós szaga van a levegőnek.

– Fiúk! – szól egy hang a semmiből. – Lejárt az idő!

– Jövünk, Mrs. Lockhart! – Paul megmozdul, szorosan begöngyöli a könyvet a vászonba.

– Most mi van? – kérdezem.

– Meg fogjuk mutatni Richardnak – válaszolja, elrejtve az apró csomagot a Katie-tól kapott ing alá.

– Ma este? – kérdem.

Ahogy megyünk kifelé, Mrs. Lockhart motyog valamit, de nem néz fel.

– Richardnak tudnia kell, hogy Bill találta meg – mondja Paul, és az órájára pillant.

– Hol van?

– A múzeumban. Ma este összejövetelt tartanak a kurátorok.

Tétovázok. Azt hittem, Richard Curry a városban ünnepeli, hogy Paul befejezte a szakdolgozatát.

– Holnap ünnepelünk – mondja Paul, aki olvas az arcomban.

Az ing alól kikukucskál a napló, a befáslizott fekete tégla. A magasból leszól egy hang, majdnem olyan, mintha kacagna.

– Weh! Steck ich in dem Kerker noch? Verfluchtes dumpfes Mauerloch, Wo selbst das liebe Himmelslicht Trüb durch gemalte Scheiben bricht!

– Goethe – magyarázza Paul. – Mindig a Fausttal zár. – Kinyitja az ajtót, visszakiált: – Jó éjszakát, Mrs. Lockhart!

– Igen – feleli ő. – Jó éjszakát!