3. fejezet

Az észak felé tartó vágat alakja továbbra is négyszögletes, de a betonozott falazást fokozatosan felváltja a kövezet. Apám hangját hallom, ahogy magyarázza a szarkofág szó eredetét:

Görögül azt jelenti, hogy „húsevő”... mert a görög koporsókat mészkőből készítették, ami negyven napon belül – a fogak kivételével – felemésztette az egész testet.

Gil előnye már húsz láb. Charlie-hoz hasonló fürgeséggel mozog a megszokott terepen. Paul alakja hol felvillan, hol elenyészik az egyenetlen fényben. Haja izzadtságtól csapzottan tapad a homlokához. Eszembe jut, hogy napok óta alig alszik.

Gilt százlábnyival odébb találjuk meg. Tekintete ide-oda villan, ahogy terelget a kijárat felé. Már a tartalék terven töpreng. Túlságosan lassúak vagyunk.

Behunyom a szememet, megpróbálom elképzelni a campus térképét.

– Már csak ötven láb! – kiált Charlie Paulnak. – Legfeljebb száz!

Mikor megérkezünk a Clio melletti aknához, Gil felénk fordul.

– Felnyomom a fedlapot és körülnézek. Készüljetek rá, hogy vissza kell rohannunk arra, amerről jöttünk. – Az órájára pillant. – Nálam hét huszonkilenc.

Megmarkolja a legalsó fokot, feltornássza magát, alkarját a fedlapnak feszíti, de mielőtt felnyomná, hátranéz.

– Ne feledjétek, a rendészek nem jöhetnek le, hogy elkapjanak! Annyit tehetnek, hogy felszólítanak, jöjjünk ki. Maradjatok lent, és senkinek se mondjátok ki a nevét! Világos?

Bólintunk.

Gil mély lélegzetet vesz, felfelé nyomja az öklét, és elfordítja a fedlapot. Féllábnyi rést nyit, gyors szemlét tart – és akkor egy hangot hallunk felülről:

– Ne mozduljon! Maradjon, ahol van!

Hallom Gil sziszegését: – A francba!

Charlie megmarkolja az ingét, visszarántja, és elkapja, amikor Gil megtántorodik.

– Tűnés! Arra! Oltsd el a lámpád!

Bukdácsolok a sötétségben, tolom előre Pault, próbálom felidézni magamban az utat.

Jobbra tarts. Balra csövek vannak, jobbra tarts!

A vállam a falnak ütközik. Elszakad az ingem. Paul dülöngél, kimerítette a hőség. Húsz tántorgó lépést teszünk, aztán Charlie megállít, hogy Gil utolérhessen. A távolban egy elemlámpa ereszkedik le az alagútba a nyitott aknán át. Követi egy kar, majd egy fej.

– Jöjjenek ki!

A csóva ide-oda fordul, fényháromszöget szúrva az alagútba.

Egy másik hang, egy nőé.

– Ez az utolsó figyelmeztetés!

Gilre nézek. Csak a körvonalai sejlenek a sötétségben. Rázza a fejét, hogy meg ne szólaljunk!

Paul lélegzete párásán legyezi a nyakamat. A falnak dől, mint aki rosszul van. Megint a nő beszél. Szándékosan felemelt hangon mondja a társának:

– Szólj be! Őröket minden aknához!

Az elemlámpa visszahúzódik a nyílásból. Charlie rögtön meglöki a hátunkat. Rohanunk, áthaladunk egy T alakú kereszteződésen, aztán jobbra fordulunk, és ismeretlen területen találjuk magunkat.

– Itt már nem láthatnak! – zihálja Gil, és felkapcsolja az elemlámpáját. Újabb hosszú járat nyúlik a messzeségbe, úgy vélem, a campus északnyugati része felé.

– És most? – kérdezi Charlie.

– Vissza a Dodhoz – javasolja Gil.

Paul a homlokát törülgeti. – Nem lehet. Lelakatolták a kijáratot.

– Az összes nagyobb nyílást figyelni fogják – teszi hozzá Charlie.

Elindulok a nyugati járatban. – Ez a leggyorsabb út északnyugat felé?

– Miért?

– Mert úgy gondolom, hogy a Rocky-Mathey mellett kijuthatunk. Milyen messze van az innen?

Charlie odaadja a maradék vizünket Paulnak, aki mohón iszik. – Pár száz méter – mondja. – Esetleg valamivel több.

– Ebben az alagútban?

Gil gondolkozik egy pillanatig, aztán bólint.

– Nincs jobb ötletem – mondja Charlie, követnek a sötétségbe.

Egy darabig szótlanul megyünk a járatban. Charlie elemlámpát cserél velem, amikor az enyémnek a fénye túlságosan elhalványul, és figyeli Pault, aki egyre zavarodottabbnak tűnik. Egyszer megáll, és a falnak dől; attól fogva Charlie támogatja, figyelmeztetve Pault, hogy ne érjen a csövekhez. A palackoknak már csak az alján kotyog egy kis víz. Eltévedtem volna?

– Haverok – mondja mögöttük Charlie –, Paul össze fog csuklani.

– Csak le kell ülnöm egy kicsit – mondja ő erőtlenül.

Gil belevilágít az alagút mélyébe. Vasrudak ugranak elő a sötétségből. – Rohadt életbe!

– Biztonsági rács – mondja Charlie.

– Most mit csinálunk?

Gil leguggol, belenéz Paul szemébe. – Hé! – Megrázza Paul vállát. – Hogy lehet innen kijutni?

Paul a rács melletti fűtőcsőre mutat, aztán bizonytalanul kaszáló mozdulatot tesz. – Alatta.

Végigsöprők a fénnyel a csövön, és látom, hogy alul, alig pár ujjnyira a padlótól, lehántották a szigetelést. Valaki már próbálkozott.

– Kizárt – mondja Charlie. – Nincs elég hely.

– Kilincs van a másik oldalon – mutatja Gil a csappantyút. – Csak egynek kell átmennie. Aztán kinyithatjuk a kaput. – Ismét leereszkedik Paul szintjére. – Csináltad már?

Paul bólint.

– Kiszáradt – mormolja Charlie. – Van még vize valakinek?

Gil egy félig teli palackot nyújt Paulnak, aki szomjasan kortyol.

– Kösz. Most jobb.

– Vissza kellene mennünk – véli Charlie.

– Nem – mondom. – Megcsinálom.

– Vedd fel a kabátomat – javasolja Gil. – Szigetelésnek.

Rá teszem a tenyeremet a csőre. Még a tömítésen is átlüktet a forróság.

– Nem férsz alá – mondja Charlie. – Kabátban nem.

– Kabát nélkül megyek – válaszolom.

Csak mikor a földre hasalok, akkor jövök rá, milyen szűk a nyílás. A szigetelés perzsel. Bepréselem magamat a cső és a padló közé.

– Fújd ki a levegőt, úgy nyomd át magadat rajta – mondja Gil.

Előrébb araszolok, kényszerítve magamat, hogy ellapuljak – de mikor a legkeskenyebb részhez érek, nem találok kapaszkodót, csak nyálkás tócsákat. Hirtelen elakadok a cső alatt.

– Francba! – morogja Gil, és térdre veti magát.

– Tom! – szólít Charlie. Két kezet érzek a lábamon. – Rúgd el magadat rólam!

A tenyeréhez nyomom a talpamat. Mellkasomat végigkaristolja a beton, az egyik combom súrolja a csövet, ott, ahol lehámlott a szigetelés. Ösztönösen elrántom, de így is belém nyilall a tűzforró kín.

– Jól vagy? – kérdezi Charlie, mihelyst átevickélek a túloldalra.

– Fordítsd el az óramutató irányába – mondja Gil.

Amint elfordítom, kinyílik a zár. Gil egy lökéssel kitárja a rácsot. Jön utána Charlie, aki még mindig támogatja Pault.

– Biztos vagy benne? – kérdezi, mikor beljebb megyünk a feketeségbe.

Bólintok. Pár lépés után feltűnik a falra mázolt, otromba R betű. A Rockefeller, az egyik kollégium közelében vagyunk. Gólyakoromban jártam egy Lana McKnight nevű lánnyal, aki itt lakott. Azon a télen sokat üldögéltünk a szobájában, a lustán pattogó tűznél. Ez még azelőtt volt, hogy örökre lezárták a campus kéményeit. Milyen távolinak tűnik, amiről akkor vitatkoztunk: Mary Shelley, az egyetemi gótika, a Buckeyes. Lana anyja az Ohio Állami Egyetemen tanított, ugyanott, ahol apám. Lana melle olyan formájú volt, mint a padlizsán, a füléből piros rózsaszirom lett, ha túl sokáig maradtunk a tűz mellett.

Hamarosan hangokat hallok. Sok hangot.

– Mi ez? – kérdezi Gil, közelebb lopakodva a hang forrásához.

Épp a válla fölött van az aknafedlap.

– Ez az – köhécselek. – A kiutunk.

Néz és nem ért.

A csendben tisztábban hallatszanak a hangok. Zabolátlan hangok. Diákok, nem rendészek. Tömegek járkálnak fölöttünk.

Charlie elmosolyodik. – A Meztelen Olimpia! – mondja.

Gilnek most kezd derengeni. – Pont alattuk vagyunk!

– Az udvar közepén van egy akna. – A kőfalnak támaszkodom, zihálok. – Annyi a dolgunk, hogy felnyomjuk a fedlapot, csatlakozunk a nyájhoz és eltűnünk.

Ekkor rekedten megszólal mögöttem Paul: – Annyi a dolgunk, hogy levetkőzünk, csatlakozunk a nyájhoz és eltűnünk.

Egy percig csend van. Elsőnek Charlie kezdi kigombolni az ingét.

– Juttass ki innen! – mondja a nevetését nyeldekelve, miközben lehámozza magáról az inget.

Lerántom a farmeremet. Gil és Paul követik a példámat. Úgy teletömjük az egyik hátizsákot, hogy majd' kiszakad.

– Elbírod? – kérdezi Charlie, ismét felajánlva, hogy ő viszi a két zsákot.

Habozok. – Azt ugye tudjátok, hogy rendészek is lesznek?

Most Gil az, aki nem ismer kételyt. Kapaszkodni kezd a hágcsón.

– Háromszáz pucér másodéves, Tom! Ha ezzel az álcázással se vagy képes hazajutni, akkor megérdemled, hogy elkapjanak!

Azzal felnyomja az aknafedlapot. Jeges hideg ront be az alagútba. Úgy hat Paulra, mint az éltető balzsam.

– Oké, fiúk! – kiált le Gil, és még egyszer hátranéz. – Piacra a hússal!

Szabadulásom első emléke, hogy milyen világos lett váratlanul. Utcai lámpák világították meg az udvart. Vészlámpák rajzoltak legyezőket a fehér földre. Villanófények szentjánosbogarai rajzottak az égen.

A következő emlék a hirtelen hideg, a szél süvöltése, amely hangosabb a lábdobogásnál és a kurjongatásnál. A hópelyhek harmattá olvadnak a bőrömön.

Végül meglátom a karok és lábak sövényét, amint végenincs kígyóként gyűrűzik körülöttünk. Időnként kiugrik belőle egy arc – évfolyamtársak, focisták, lányok, akiken jártamban-keltemben megakadt a szemem a campuson – de rögtön vissza is mosódik, mint rész a kollázsba. Látok furcsa szereléseket – cilindert, Superman-köpenyt, az összes elképzelhető mintára kifestett mellkasokat –, de rögtön vissza is szippantja magába őket a rengedező behemót, a huhogástól, ordítozástól, vakuk csillagszóróitól kísért kínai sárkány.

– Gyertek! – ordítja Gil.

Paul és én mintegy révületben követjük. Már elfelejtettem, milyen a Holder az első hóesés éjszakáján.

A nagy kígyó bekap, egy pillanatra megsemmisülök. Minden oldalról testek tapadnak hozzám, hátamon zsákkal próbálok megállni a havas kövön. Hátulról meglöknek, érzem, ahogy szétpattan a cipzár. Mielőtt behúzhatnám, az összes ruhánk kiömlik, és tüstént bele is tapossák őket a sárba. Körülnézek, abban a reményben, hátha Charlie mögöttem van, és megmenti a maradékot, de nincsen sehol.

– Didik és farok, didik és farok! – kántálja valahol egy fiatalember cockney kiejtéssel, mintha a My Fair Lady előadásán árulna virágot. Velem szemben épp most lopakodik be a másodévesek közé egy rengő hasú, kövér harmadéves, akit az irodalmi szemináriumról ismerek. Minden öltözéke két reklámtábla, az elsőn INGYEN PRÓBAMENET!, a hátsón ÉRDEKLŐDNI BENT! felirattal. Végre kiszúrom Charlie-t. Már odaért a kör másik oldalára, ahol ott van Will Clay, egy másik mentős, a fején sörösdobozokkal ékesített vájársisak. Charlie lekapja Clay sisakját, aztán addig kergetik egymást az udvaron, míg eltűnnek a szemem elől.

Nevetés hullámzik. A tülekedésben egy kéz ragadja meg a karomat.

– Gyerünk!

Gil a kör széle felé vonszol.

– Most mi van? – kérdezi Paul.

Gil körülnéz. Minden kijáratnál rendészek.

– Erre – mondom.

Célba vesszük a kollégium egyik bejáratát, és eltűnünk a Holder Hallban. Egy részeg másodéves kinyitja a szobája ajtaját, és olyan zavartan ácsorog a küszöbön, mintha nekünk kellene köszönteni őt. Végigmér, aztán fölemeli a sörösüvegét.

– Csirió! – Böfög, becsukja az ajtót, de még láthatom, hogy az egyik szobatársa egy szál törülközőben melegszik a kandallónál.

– Gyertek! – mondom.

Követnek a lépcsőn. Megdöngetem az egyik ajtót.

– Mit mű... – kezdi Gil.

De mielőtt befejezhetné, felpattant az ajtó, és egy nagy zöld szempár köszönt. A száj kissé elnyílik a látványomtól. Katie szűk kincstári tengerészpólót és vedlett farmert visel, bronz haját rövid lófarokba kötötte. Kipukkad belőle a nevetés, és beenged a szobájába.

– Tudtam, hogy itt leszel! – dörgölöm a kezemet. Amikor hozzálépek és átkarolom, melegen és örvendezve viszonozza az ölelésemet.

– Szülinapi szerkó a születésnapomra! – mondja Katie és végigmér. Ragyog a szeme. – Hát ezért nem telefonáltál!

Ahogy hátrébb lép a szobában, észreveszem, hogy Paul mereven bámulja a kezében lévő fényképezőgépet. Pentax, a teleobjektív majdnem olyan hosszú, mint Katie karja.

– Ez meg minek? – kérdezi Gil, mikor Katie megfordul, hogy föltegye a gépet egy könyvespolcra.

– A Prince-nek fényképezek – magyarázza. – Ezúttal talán megjelenik.

Nyilván ezért nem olimpiázik. Egész évben azon próbálkozott, hogy elhelyezze egy képét a Daily Princetonian címlapján, de a rangidősség elve meghiúsította. Most viszont fordult a kocka. A Holderben csupán gólyák meg másodévesek laknak, és Katie ablakából be lehet látni az egész udvart.

– Hol van Charlie? – kérdezi.

Gil vállat von, lebámul az ablakból. – Kint játszik seggrepacsit Will Clay-jel.

Katie visszafordul hozzám. Még mindig mosolyog. – Mennyi ideig tartott, amíg kitervelted ezt?

Megbicsaklok.

– Napokig – rögtönöz Gil, mert nekem semmi sem jut az eszembe, amivel megmagyarázhatnám, hogy ez az előadás nem Katie-nek szól. – Talán egy hétig.

– Lenyűgöző – állapítja meg Katie. – A meteorológia csak ma reggel közölte, hogy havazni fog.

– Órákig – helyesbít Gil. – Talán egy napig.

Katie rám szegezi a tekintetét. – Hadd találgassak. Váltás ruhára van szükséged.

– Három váltásra.

Katie elvonul a szekrényéhez. – Jó kis cidri lehet odakint. Úgy veszem észre, fiúk, kezd lestrapálni benneteket a hideg.

Paul úgy néz rá, mintha Katie nem találhatná ki, amit ő gondol. Összeszedi magát. – Van itt valahol egy telefon, amit használhatok?

Katie az asztalon heverő mobilra mutat. Keresztülvágok a szobán, rátapadok, belesajtolom a szekrénybe, hiába próbál lerázni. De túlzásba viszem a nyomást, és belezuhanunk a cipőspolcba, ahol rossz helyen van az összes tűsarkú. Beletelik egy időbe, hogy szétbogozódjunk. Felállok, és várom, hogy Gil meg Paul morogjon, de mással foglalkoznak. Paul a sarokban suttog a telefonba, Gil az ablakon bámul ki. Először azt hiszem, Charlie-t keresi. De mikor követem a pillantását, meglátom a közeledő rendészt, aki a rádiójába beszél.

– Hé, Katie! – mondja Gil. – Nem kell, hogy összeillő darabok legyenek. Minden jó.

– Nyugi! – feleli Katie. Összemarkol néhány vállfát, és elénk tesz három mackónadrágot, két pólót és egy kék ingblúzt, amit március óta hiányolok. – Hirtelenjében ez a legjobb, amivel szolgálhatok.

Magunkra rángatjuk a ruhákat. A földszinti bejáratnál váratlanul elsercegi magát egy adóvevő. Az ajtó döngve becsapódik.

Paul leteszi a telefont. – A könyvtárba kell mennem!

– Hátul menjetek ki, fiúk! – Katie beszéde felgyorsul. – Ezt majd én elintézem.

Gil megköszöni a ruhákat. Kézen fogom Katie-t.

– Akkor majd találkozunk? – kérdezi. Azt látom a szemében, amit mostanában mindig mosoly kísér, mert nem tudja elhinni, hogy még mindig bukok rá.

Gil felmordul, és a karomnál fogva kihurcol a szobából. Éppen kiosonunk az épületből, mikor hallom, hogy Katie lekiált a rendésznek:

– Biztos úr! Biztos úr! Segítsen már, legyen szíves...

Gil visszafordul, Katie szobájának ablakát keresi. Mikor meglátja az osztott üveg célkeresztjében a rendészt, felderül az arca. Elindulunk a csontig maró szélben, mögöttünk hamarosan eltakarja a hófüggöny a Holdért. A Dod felé tartunk a csaknem kihalt campuson át. Elpárolgott belőlem az alagutak forrósága, utolsó cseppjei apró, jeges gyöngyökben siklanak le az arcomról. Paul kevéssel előttünk gyalogol céltudatosan, és egyfolytában hallgat.