11. fejezet

– Nem találtad meg Pault? – kérdezi Charlie, mikor utolérem őket.

– Nem kért a segítségemből.

De mikor elmondom, mit hallgattam ki, Charlie úgy néz rám, mintha mégse kellett volna hagynom, hogy Paul elmenjen. Mellettünk megáll valaki, hogy köszönjön Gilnek. Charlie ismét hozzám fordul.

– Curry után ment Paul? – kérdezi.

Megrázom a fejemet. – Bill Steinhez.

– Jöttök a fogadásra? – kiáltja Gil, felkínálva a gyors menekülés lehetőségét. – Kihasználhatnánk a csődületet.

– Persze – mondom. Gil láthatólag megbékélt. Másutt jár az esze; most az ő elemébe térünk vissza.

– Csupán Jack Parlow-t és Kellyt kell kikerülni, mert azok másról se akarnak beszélni, csak a bálról – mondja, mikor visszajön mellénk. – Egyébként biztos nem is lesz rossz.

Levezet a halványkék udvarra, ahol Paul és Curry összes nyomát befújta a hó. A sátrak között hemzsegnek az egyetemisták. Szinte azonnal arra kell gondolnom, milyen lehetetlen vállalkozás bárkit is megkerülni, ha Gillel vagyunk egy társaságban. Egy olyan sátor felé lábalunk a hóban, amely majdnem a kápolna mögött van, de Gil olyan társasági mágneses pólus, amelynek a vonzásától nem lehet szabadulni.

Elsőnek az ajtónülő szőke jön.

– Hogy vagy, Tara? – kérdezi Gil udvariasan, mikor a lány megjelenik a ponyvatető alatt. – Nem számítottál ekkora izgalomra, mi?

Charlie nem kér Tara társaságából. Hogy ne legyen jelenet a dologból, az asztalnak szenteli a figyelmét, amelyen ezüstös termoszok tartják forrón a kakaót és a kávét.

– Tara – mondja Gil – ugye, ismered Tomot?

Tara megtalálja az udvarias módját, hogy közölje, miszerint nem ismer.

– Hát persze – veti oda Gil. – Más osztály.

Nem azonnal jövök rá, hogy a másodévesekre és a végzősökre céloz.

– Tom, ő Tara Pierson a 2001-es szekcióból – folytatja Gil, észrevéve, hogy Charlie szándékosan húzódott félre. – Tara, ő az én jó barátom, Tom Sullivan.

A bemutatás csak arra volt jó, hogy zavarba hozzon. Alighogy elhangzottak a szavak, Tara megragadja az első alkalmat, amikor úgy beszélhetünk, hogy Gil ne lásson. Charlie-ra mutat.

– Nagyon sajnálom, amit ott fent mondtam a barátodnak – kezdi. – Fogalmam se volt, hogy ti...

És így tovább. Beszédének lényege, hogy mi jobb elbánást érdemelünk a többi nullagyulánál, akiket sose látott, mert Gil és én ugyanazon kézmosó kagyló fölött sikáljuk a fogunkat. Minél tovább beszél, annál kevésbé értem, hogyhogy nem röhögték körül a Borostyánban. A legenda szerint – hogy igaz-e vagy se, én meg nem mondom – az ilyen Tara-féle másodévesek, akik mellett semmi sem szól a külsejükön kívül, időnként mégis bejutnak a klubba, egy „második emeleti heccelés” névre hallgató, különleges eljárással. Felhívják őket a klub rejtelmes második emeletére, és közlik velük, hogy nem veszik fel őket, hacsak nem bizonyítják be valamivel a hajlandóságukat. Csak találgathatom, mi ennek a valaminek a pontos természete, mert Gil persze tagadja, hogy ilyesmi létezne. Ám gondolom, épp ebben rejlik a második emeleti heccelés mítoszának a varázsa; minél jobban hallgatnak róla, annál zamatosabb disznósággá dagad.

Tara sejtheti, mire gondolok, vagy csak azt vette észre, hogy nem figyelek, mert végre elővakar valamilyen ürügyet, és elpipiskél a hóban. A soha viszont nem látásra, gondolom, miközben ő szélben lobogó hajjal, oldalogva becserkész egy másik sátrat.

Kiszúrom Katie-t. Úgy áll a másik oldalon, a sátor végében, mint aki már beleunt a beszélgetésbe. Kezében gőzölög a forró kakaó, a fényképezőgép úgy lóg a nyakából, mint egy amulett. Beletelik egy kis időbe, mire kitalálom, mit néz. Pár hónapja a legrosszabbra gondoltam volna, a titokzatos másikat kerestem volna, aki talált időt Katie-re, miközben én a Hypnerotomachiával töltöttem az éjszakákat. Ma már több eszem van. Katie a kápolnát méri be. Szirtként magasodik a fehér tenger partján. Fotósok álma.

Érdekes dolog a vonzalom, olyasmi, amit csak most kezdek tanulni. Amikor megismertem Katie-t, azt képzeltem, egy pillantásától megáll a közlekedés. Nem mindenki értett egyet velem (Charlie-nak, aki a tömörebb nőket kedveli, jobban tetszett Katie karaktere, mint a külseje), de én kész voltam. Egymásnak öltöztünk ki – a legjobb ruháinkba, a legjobb modorunkba, a legjobb sztorijainkba – amíg arra a következtetésre nem jutottam, hogy a két év korkülönbség és a klubja elnökéhez fűződő barátságom ruházhatott fel azzal a csekély varázzsal, ami egy ilyen fogáshoz kell. Akkoriban elég volt arra gondolnom, hogy megérintem a kezét, vagy beszívom haja illatát, és máris rohanhattam verejtékezve a hideg zuhany alá. Egymás trófeái voltunk, piedesztálon töltöttük az életünket.

Azóta levettem a magas polcról. Ő is megtette nekem a szívességet. Veszekszünk, mert túlságosan befűtöm a szobámat, ő pedig nyitott ablaknál alszik; Katie kárpál, mert repetázok az édességből: eljön a nap, mondja, amikor a férfiaknak is meg kell fizetniük a piti kihágásokért. Gil azzal ugrat, hogy háziasítottak; nevetnem kell a gondolattól, hogy én és a vadság! Papucsnak születtem. Feljebb állítom a termosztátot, amikor nem fázom, desszertet eszem, amikor nem vagyok éhes, mert Katie minden figyelmeztetésében ott lappang, hogy a jövőben nem fogja tűrni az ilyet, mert lesz jövő. Ábrándjaim, amelyeknek az idegenség feszültsége adta az erőt, ma már nem ráznak annyira. Legjobban ilyennek szeretem, amilyen most, az udvaron.

Pillantása merev, látszik rajta, hogy hosszú volt a nap. Haját leengedte, a szél játszik a fürtökkel a vállán. Azt se bánnám, ha csak nézhetném így távolról, hogy beigyam magamba. De mikor lépek egyet, hogy csökkenjen a távolság, észrevesz, és int, hogy menjek oda mellé.

– Mi volt ez? – kérdezi. – Ki volt az az előadáson?

– Richard Curry.

– Curry? – Megfogja a kezemet, és elhelyezi a két tenyere között. Beszívja az alsó ajkát. – Paul jól van?

– Nyilván.

Rövid csend lopózik közénk, míg a tömeget nézzük. Viharkabátos férfiak ajánlják fel az anorákjukat alulöltözött barátnőiknek. Tara, a szőke az asztaltól, levarázsolta egy idegenről a sajátját.

Katie az auditórium felé int.

– Mi a véleményed?

– Az előadásról?

Bólint. Elkezdi kontyba tekerni a haját.

– Kicsit véres volt. – Én ugyan nem bókolok az emberevő óriásnak.

– De érdekesebb a szokásosnál – mondja, és nyújtja a forró kakaóját. – Megfogod ezt?

Csomóra köti a haját és átdöfi két hosszú hullámcsattal, amelyeket a zsebéből vett elő. A könnyed ügyességről, amellyel keze formálja a szemmel nem látható dolgot, anyámra kell gondolnom, amikor apám mögött állva megigazította a férje nyakkendőjét. Katie olvas az arcomban.

– Mi baj? – kérdezi.

– Semmi. Csak Paulra gondoltam.

– Kész lesz időre?

A szakdolgozat határideje. Katie még most is a Hypnerotomachián tartja a fél szemét. Holnap éjfélkor sírba teheti a régi szeretőmet.

– Remélem.

Újabb csend, ezúttal kényszeredettebb. Éppen megpróbálok kitalálni valami más témát – valamit Katie születésnapjáról, az ajándékról, amely a szobában várja –, amikor beüt a mennykő, mégpedig Charlie alakjában, aki, miután megtett húsz kört a büféasztal körül, úgy dönt, mégis csatlakozik hozzánk.

– Későn jöttem – közli. – Kaphatnék valami infót?

Charlie furcsaságai között az a legfurcsább, hogy amilyen rettenthetetlen gladiátor férfitársaságban, olyan tahó mód csetlik-botlik nők között.

– Infót? – kérdezi Katie derűsen.

Charlie a szájába dob egy minyont, aztán még egyet, miközben a tömeget pásztázza lehetséges fogások után.

– Tudod. Hogy hogy megy a tanulás. Ki kivel jár. Mit fogsz csinálni jövőre. A szokásos.

Katie mosolyog. – A tanulás jól megy, Charlie. Még mindig Tommal járok. – Rosszallóan néz Charlie-ra. – És csak harmadéves leszek. Még jövőre is itt vagyok.

– Á! – mondja Charlie, mert sose jegyezte meg Katie korát. Elővarázsol lapáttenyeréből egy teasütit, és megfelelő témát keres a társalgáshoz, amit egy végzős folytathat egy másodévessel. – Valószínűleg a harmadév a legnehezebb – mondja, a legrosszabb megoldást választva: a tanácsadást. – Két évfolyamdolgozat. Előzetes tesztek a főtárgyhoz. És távolsági hívások ezzel a hapsival. – Egyik kezével rám mutat, a másikkal táplálkozik. – Nem könnyű. – Miközben a jövőnkön rágódik, nyelve körülvándorol a szájában, nehogy kárba vesszen az íze valaminek is, amit magába tömött. – Nem mondhatnám, hogy irigykedek.

Elhallgat, hogy megemésztessük, amit mondott. Charlie, a takarékosság csodája, nem egészen húsz szóval még tovább rontotta a dolgok állását.

– Nem bánod, hogy nem futhattál ma este? – kérdezi most.

Katie, aki még mindig reménykedik, hogy jöhet jobb is, várja a magyarázatot. Én jobban ismerem Charlie észjárását, és nincsenek reményeim.

– A Meztelen Olimpián – mondja Charlie, figyelmen kívül hagyva jelzésemet, hogy térjen át más témára. – Nem szerettél volna futni?

Ez a kérdés egy mestervágás. Előre láttam, hogy jönni fog, de semmit se tehettem a hárítására. Bizonyítandó, hogy tudja, miszerint Katie másodéves, sőt azt is, hogy a Holderban lakik, Charlie azt kérdezi a barátnőmtől, kiborította-e, hogy ma este nem illeghetett meztelenül a campus többi lakója előtt. Azt hiszem, ebbe azt a bókot akarta csomagolni, hogy egy Katie külsejével megáldott nő nyilvánvalóan odáig lehet érte, hogy ezeket a csábokat mutogathassa. Charlie-nak sejtelme sincs arról az egymilliárd bajról, amik ebből származhatnak.

Katie arca megmerevedik. Egy mérföldről megérzi Charlie gondolatmenetének szagát. – Miért? Kellett volna?

– Kevés olyan másodévest ismerek, aki kihagyná ezt az esélyt – feleli Charlie. Diplomatikusabb hangjából arra következtetek, megérezhette, hogy melléfogott.

– Mire lenne esély? – üti a vasat Katie.

Igyekszem segíteni Charlie-nak, szépítő kifejezéseket keresnék a részeg pucérkodásra, de olyan az agyam, mint egy csattogó szárnyú galambraj, folyton elszállnak, nem marad utánuk más gondolat, mint fos és tollak.

– Hát hogy négy évben egyszer levetkőzhessen – szerencsétlenkedik Charlie.

Katie ráérősen végigmér minket. Látja Charlie alagúti szerelését, az én szekrény hátuljából kihalászott cuccomat, és nem pazarol szavakat a nyájaskodásra.

– Akkor úgy vélem, egálban vagyunk. Mert kevés olyan negyedévest ismerek, aki kihagyná az esélyt, hogy négy évben egyszer átöltözhessen.

Nehezen állom meg, hogy nyomkodni ne kezdjem a redőket az ingemen.

Charlie hallgat az előérzetére, és kereket old, hogy ismételten megrohamozza az asztalt. Itt már elvégezte a munkáját.

– Fiam, direkt sármőrök vagytok ti ketten – mondja Katie. – Tudtad ezt?

Vidáman próbál beszélni, de van a hangjában egy csipet komorság, amit nem rejthet el. Belefúrja ujjait a hajamba, hátha így változtathat a dolgon. Ekkor Gilbe karolva megjelenik egy lány a Borostyánból. Gil bocsánatkérő arcából megértem, hogy ez az a Kelly, akit el kellett volna kerülnünk.

– Tom, ugye ismered Kelly Dannert?

Mielőtt felelhetnék, hogy nem, Kelly arcát elönti a harag. Az udvar túlsó végében bámul valamit.

– Hülye szarjankók! – szitkozódik, és földhöz vágja a papírpoharát. – Tudtam, hogy ilyesmit tartogatnak ma estére!

Megfordulunk. A klubok felől tunikába és tógába öltözött csoport masírozik felénk.

Charlie kurjant egyet, és közelebb jön, hogy jobban lásson.

– Mondjátok meg nekik, hogy tűnjenek innen! – parancsolja Kelly nagy általánosságban.

A csoport kirajzolódik a havon. Most már látni lehet, mitől félt Kelly: a koreografált marhaságtól. Minden tóga mellrészére két betűsort írtak. Az alsót még nem tudom kiolvasni, de felül a TF van.

A TF a Tigris Fogadó, a harmadik legrégibb klub nevének közkeletű rövidítése. A Tigris az egyetlen hely a campuson, ahol az ápoltak igazgatják a diliházat. Ritkán olyan sebezhető a Borostyán, mint mikor a TF kiagyal egy új, idétlen viccet, és ki is próbálja a tiszteletreméltó testvérintézményen. A mai este a tökéletes alkalom!

Itt-ott vihognak az udvaron, hunyorognom kell, hogy lássam, miért. A csoport hosszú szürke parókát és álszakállt öltött. A mellettünk lévő sátrakat megrohanják a zajongó diákok a jobb kilátás reményében.

Rövid zűrzavar után a TF követei hosszú sorba rendezik magukat. Most már ki tudom olvasni a második sort a tógákon. Mindenkinek a mellére egy szót írtak, és minden szó egy név. A középen álló legmagasabb Jézus. Mellette jobbról-balról hat-hat apostol.

A kacagás és az éljenzés hangosodik.

Kelly összeszorítja a fogát. Gil arcából nem állapíthatom meg, hogy a derűjét akarja vajon elfojtani, nem akarván megsérteni Kellyt, vagy olyan benyomást akar kelteni, hogy ez mulattatja, holott egyáltalán nem mulat rajta.

A Jézus kilép a sorból, és csendet kérve felemeli a karját. Amint az udvar elcsendesedett, parancsot ad, mire a sor átrendezi magát úgy, mintha csoportképhez állnának be. Jézus oldalról vezényel. Hangoló sípot húz elő a tógája alól, belefúj. Az ülő sor utána zümmögi a hangot. A térdelő sor kivág egy tökéletes tercet. Mikor úgy látszik, hogy a két sor kifogy a szuszból, az álló apostolok is beszállnak egy kvinttel.

A tömegnek tetszik az előkészület. Hangosabban nevetnek és éljeneznek.

– Szép a tógád! – rikoltja valaki egy közeli sátorban. Jézus a hang irányába fordítja a fejét, felhúzza a szemöldökét, aztán visszafordul. Háromszor megcsóválja vezénylő pálcáját a levegőben, színfalhasogató mozdulattal hátraveti karjait, előrelendíti őket, és a kórus elbődül, a Köztársaság harci himnuszának dallamára. Hangjuktól harsog az udvar:

Jöttünk elmondani, hogy is volt az Úr egyeteme,

Ám az üvegben erjedni kezdett a szőlő leve,

Muszáj volt innunk egy kicsit, már megbocsáss,

A szent menet így vonul tovább.

Glóri, glóri, itten vagyunk

Nazarénus apostolok,

Jézus Krisztus hiányában,

Horgászhatnánk Gileádban.

Most elmondunk egy mesét.

Az átlag levantiner hímtől ő se különbözött,

Szent hivatása már az elemiben kiütközött;

Nem kell Harvard, se Yale, inkább az elkárhozás,

Logikus volt a választás.

Glóri, glóri, Jézus döntött

Princetonba tanulni jött,

Teológiai szakra,

A helyes döntést hozta,

A többi história,

A campusra az őszön megérkezett így tehát,

A létező legnagyobb ember, akit látott a világ,

Lett az irigységtől borostyánzöld a többi népbüfé,

Mikor Jézus voksa lett a TF-é.

Az első sorban két apostol feláll és előrelép. Az egyik szétgöngyöl egy tekercset, amelyre az van írva: „Borostyán”, a másik is szétgöngyöl egy tekercset, amire az van írva: „Major.” Fitymálón végigmérik egymást, fontoskodva illegnek Jézus körül, aztán folytatódik az ének:

Glóri, glóri, hecceit potyán,

Csak röhögött a sok pogány,

Borostyán: Ide nem jöhet zsidó,

Major: Egy ács nem elég nívó,

Kórus: Az Úrnak csak aTF a jó!

Kelly olyan erősen ökölbe szorítja az ujjait, hogy majdnem véresre karmolja a tenyerét.

Most a tizenkét apostol ismét feláll vonalba, mint a pom-pom-lányok, közrefogják Jézust, ügyesen rugdalnak a levegőbe, és így fejezik be:

Jézus, Jézus, ő egy jó fej,

Nála mindenkinek jut hely,

Ha jön az isteni műsor,

Lesz a kútvízból bor,

Igaza velünk vonul.

Ekkor mind a tizenhármán hátat fordítanak, pontosan egyszerre felrántják a tógájukat, és megmutatják a fenekükre írott, farpofánként egy-egy betűből összeálló üzenetet:

BOLDOG HÚSVÉTOT KÍVÁN A TIGRIS

Kitör az eszeveszett tapsolásból, viharos éljenzésből, egy-egy elszórt pfujból álló duhaj hangzavar. Majd mikor éppen távozni készül a tizenhárom ember, reccsenés hallatszik az udvar túlsó végéből, amit üvegcsörömpölés követ.

Fejek fordulnak a zaj forrása felé. A Dickinson, a történelmi tanszék legfelső emeletén egy lámpa felgyullad, majd kialszik. Az egyik ablaktábla betört. Mozgást látok a sötétségben.

Az egyik TF hangosan éljenezni kezd.

– Mi ez? – kérdezem. Ha hunyorítok, látok egy alakot a törött üveg mellett.

– Ez egyáltalán nem vicces! – morogja Kelly a hallótávolságon belülre csámborodott Júdásnak.

Júdás rá sem hederít.

– Mit csinál ez? – folytatja Kelly, és az ablakra mutat. Júdás gondolkozik egy másodpercig.

– Pisilni fog! – Pityókásan nevet, aztán megismétli: – Ki fog pisilni az ablakon!

Kelly Jézus után csörtet.

– Derek, mi a fene folyik itt? – kérdezi.

Az alak feltűnik az iroda ablakában, aztán eltűnik. Darabos mozgásából látom, hogy részeg. Egyszer mintha a törött üveget tapogatná, aztán eltűnik.

– Azt hiszem, van ott fent valaki – mondja Charlie. Hirtelen meglátom az egész embert. Az osztott üvegű ablaknak támaszkodik.

– Pisilni fog! – ismétli Júdás.

A többi apostol kásás hangon rivalog: – Ugorj! Ugorj! Kelly sarkon fordul. – Pofa be, a fene egye meg! Hozzátok le onnan!

Az ember ismét eltűnik.

– Nem hinném, hogy a TF-hez tartozna – mondja Charlie aggodalmasan. – Szerintem ez valami részeg ürge a Meztelen Olimpiáról.

De az az ember fel volt öltözve. Meregetem a szememet, próbálok alakokat kivenni a sötétségben. Ez alkalommal nem tér vissza az ember.

Mellettem a beszeszelt apostolok fújolnak.

– Ugorj! – kiáltja megint az egyik. Derek visszalöki, és rászól, hogy fogja be.

– Menjetek már innen a fenébe! – parancsolja Kelly.

– Nyugi! – mondja Derek, és kezdi összeterelni az elkódorgott tanítványokat.

Gil ugyanazzal a kifürkészhetetlen derűvel nézi őket, mint mikor megérkeztek. Az órájára pillant. – Hát azt hiszem, megvolt minden mulatságunk.

– Francba! – kiáltja Charlie.

Hangja majdnem elfojtja a második reccsenést. Ezúttal felismerem a hangot. Ez lövés volt.

Gil és én még időben fordulunk oda, hogy lássuk. Az ember háttal kirobban az üvegen, és egy tört pillanatra megmerevedik szabadesés közben a levegőben, aztán becsapódik a hóba. A tompa puffanás magába szívja az udvar összes lármáját és nyüzsgését.

Aztán semmi.

Az első, amire emlékszem, Charlie lábának dobogása, ahogy rohan a hóban fekvő testhez. Nagy tömeg követi, körülállják a jelenetet, nem látok tőlük.

– Jézusom! – súgja Gil.

Valakik ordítanak a tolongásban: – Jól van? – De nem látok mozgást.

Végül meghallom Charlie hangját: – Hívjon mentőt valaki! Mondjátok nekik, hogy van egy eszméletlen ember az udvaron a kápolna mellett!

Gil előrántja a zsebéből a mobilját, de mielőtt tárcsázhatna, megérkezik a campus két rendőre. Az egyik átnyomakodik a sokaságon. A másik elkezdi hátrafelé terelni a bámészkodókat. Egy percig látom Charlie-t, amint guggol az ember mellett, és szívmasszázst ad neki, olyan tökéletesen egyforma lökésekkel, mintha egy dugattyú mozogna. Hirtelen milyen különös látni, amit éjszakánként csinál!

– Már jön a mentő!

A távolban már hallatszik halkan a szirénázás.

A lábam remegni kezd. A hátamon póklábakkal szalad végig a sejtelem, hogy valami sötét dolog ment át a fejem felett.

Megérkezik a mentőautó. A hátsó ajtót kicsapják, kiugrik két mentős, hordágyra és merevítőkbe szíjazzák az embert. A mozgás rángatózik, a bámészkodók pulzálnak a fényben. Mikor a mentőautó ajtaja becsapódik, a hóban kirajzolódik a belezuhant test nyoma. Olyan csúnya a folt a kockaköveken, mint a karmolás a mesekönyvben a királylány arcán. Most már tisztábban látom, amit a becsapódás szétfröccsenő sarának néztem. Nem fekete, hanem piros, nem sár, hanem vér. Fent az irodában vaksötét van.

A mentőautó kikanyarodik a Nassau utcára, és elrobog, a szirénázás halkul, a villogás tompul. Ismét a lenyomatot bámulom. Torz, mint egy megtört angyal. A szél sziszeg, szorosan átfogom magamat. Már gyérül a tömeg az udvaron, mikor rájövök, hogy Charlie nincs itt. Elment a mentőautóval, és ott, ahol a hangját szeretném hallani, nyomasztóan összesűrűsödik a csend.

Fojtott mormolással, lassan elszivárognak az udvarból a diákok. – Remélem, nem lesz semmi baja – mondja Gil, és a vállamra teszi a kezét.

Egy pillanatig azt hiszem, Charlie-ra gondol.

– Menjünk haza – mondja. – Elviszlek.

Hálás vagyok a keze melegéért, de nem mozdulok. Meredt szemem előtt ismét zuhan az ember, összeütközik a földdel. A mozdulatsor szétpereg, hallom a betört ablak roppanását, aztán a lövést.

Émelyegni kezdek.

– Gyere! – mondja Gil. – Tűnjünk innen!

Nem tiltakozom, mert a szél újból feltámad. Katie eltűnt valahol a mentő körüli kavarodásban, egy barátnője, aki a közelünkben áll, azt mondja, visszament a szobatársaival a Holderbe. Úgy döntök, otthonról fogom felhívni.

Gil a lapockáim közé nyomja a tenyerét, és kíméletesen tolni kezd a Saab felé, amely az auditórium bejárata mellett ül a hóban. Azzal a tévedhetetlen ösztönével, amely mindig megsúgja neki, mi a jó, kellemesen melegre állítja a fűtést, annyira felhangosít egy régi Sinatra-balladát, hogy a szél sóhajtássá tompuljon, egy kicsit ráadja a gázt, a megnyugtatásomra, hogy nem férhetnek hozzánk az elemek, és elindul lefelé a campuson. Mögöttünk fokozatosan elnyel mindent a hó.

– Láttad az illetőt, aki leesett? – kérdezi halkan, mikor már jövünk egy darab ideje.

– Nem láttam semmit.

– De ugye nem hiszed... – Gil előrébb fészkeli magát az ülésen.

– Mit?

– Nem kellene felhívnunk Pault, hogy jól van-e?

Nyújtja a mobilját, de nincs térerő.

– Biztos, hogy nincs semmi baja – felelem, míg a telefonnal piszmogok.

Percekig meghúzzuk magunkat a csendben, és igyekszünk kiverni a fejünkből a lehetőséget. Végül Gil erővel másra tereli a beszélgetést.

– Mesélj valamit az utazásodról – mondja. A hét elején hazarepültem Columbusba, hogy megünnepeljem a szakdolgozatom befejezését. – Milyen volt otthon?

Összetűzdelünk egy rongyolt beszélgetést, ugrálunk témáról témára, hogy ne kelljen lebuknunk a gondolataink áramlatába. Elmesélem a legfrissebb híreket a nővéreimről, akik közül az egyik állatorvos, a másik most fog doktorálni üzleti ismeretekből. Gil az anyámról kérdez, akinek a születésnapját megjegyezte. Elmeséli, hogy bár rengeteg ideje elment a bál megszervezésére, távollétemben, a tanszéki határidő lejártát megelőző utolsó napokban mégis sikerült befejeznie a szakdolgozatát. Hangos elmélkedésbe bocsátkozunk, hogy felvették-e Charlie-t az orvosi karra, ahová feltételezésünk szerint menni akar, mert ezek olyan kérdések, amelyekről Charlie szerényen hallgat, még előttünk is.

Dél felé tartunk. Kétoldalt kollégiumok kushadnak a homályban. Híre mehetett a campuson, mi történt a kápolnánál, mert nem látunk gyalogost, csak az autók ülnek néma fürtökben az útpadkán. A fél mérföld, amit meg kell tennünk a Dod mögött a parkolóig, legalább olyan hosszúnak tűnik, mint a lassú visszaút. Paul sehol.