28. fejezet

Csend van a klubban, amikor megérkezünk. Valaki teleteregette rongyokkal az előcsarnok padlóját, hogy felitassa az alkoholt, amit Parker kiborított, ám míg így is maradtak fénylő szesztócsák. A függönyök és az abroszok mocskosak. A személyzet sehol. Úgy látszik, Kelly Danner az utolsó lelket is eltüntette a klubból.

Az emeletre vezető lépcsőn lucskos a szőnyeg, mert a bulizók felhordták az italokat a cipőjük talpán. Gil becsukja utánunk az elnökségi szoba ajtaját, és felkapcsolja a mennyezeti világítást. A bárpult roncsait az egyik sarokba tolták. A kandallóban hagyták kialudni a tüzet, de még mindig vörösen izzik, és időnként lángokat köpköd a parázs.

Látom az asztalon a telefont, a számra gondolok, ami nem jutott eszembe, amikor Gil telefonja bedöglött. Hirtelen rájövök, mi az. Emlékezetkiesés, az összeköttetés hiánya. Richard Curry és Paul között a vonal belefulladt a statikus recsegésbe, és Curry üzenete elveszett. Holott világosan közölte, mit akar.

Vincent, mondd meg, hol van a tervrajz, és nem látsz soha többé! Így mondta a nagypénteki előadáson. Nekünk már nincs más ügyünk! De Taft nem volt hajlandó.

Gil elővesz egy kulcsot, kinyitja a mahagónival burkolt páncélkazettát. – Tessék! – adja oda Paulnak a térképet.

Ismét látom Curryt az udvaron, ahogy közeledik Paul-hoz, majd pedig távolodik a kápolna felé, arra, ahol a Dickinson és Bill Stein irodája van.

– Jézusom! – sóhajtja Gil. – Hogy fogjuk tisztázni ezt?

– Telefonálj a rendőrségre – mondom. – Curry bármikor idejöhet Paulért.

– Nem! – tiltakozik Paul. – Ő nem fog bántani engem!

Ám Gil nem ezt értette tisztázás alatt. Azt mivel fogjuk tisztázni, hogy elmenekültünk Taft házából? – Curry ölte meg Taftet? – kérdezi.

Bezárom az ajtót. – És megölte Steint.

Hirtelen kevés lesz a levegő a szobában. A bár romjai, amelyeket a földszintről hoztak fel ide, a rothadás édeskés szagát árasztják.

Gil szólni se bír, csak áll az asztalfőn.

– Engem nem fog bántani – ismétli Paul.

De én még emlékszem a Stein asztalán talált levélre. Lenne számodra egy ajánlatom. Több mint elég jut itt mindkettőnknek. És alatta Curry válasza, amit mostanáig félreértettem: Mi van Paullal?

– De fog! – mondom.

– Nincs igazad, Tom! – formed rám Paul.

Én azonban egyre tisztábban látom, hova vezet ez.

– Megmutattad Currynek a naplót, amikor elmentünk a kiállításra – mondom. – Tudta, hogy Taft lopta el.

– Igen, de...

– Stein még közölte is vele, hogy el fogják lopni a témádat! Curry meg akarta előzni őket.

– Tom...

– Azután a kórházban részletesen elmesélted neki, hogy mit találtál. Még azt is megmondtad, hogy a tervrajzot keresed!

A telefonért nyúlok, de Paul ráteszi a kezét a kagylóra és leszorítja.

– Hagyd ezt abba, Tom! Figyelj rám!

– Megölte őket!

Most Paul hajol előre, és nagyon szomorúan mond valamit, amire se Gil, se én nem számítottam:

– Igen. Ezt próbálom megértetni veled. Lennél szíves figyelni? Erre célzott a kórházban. Emlékszel? Mielőtt kijöttél a váróba. Mi értjük egymást, fiam. Azt mondta, aludni se bír, annyira aggódik értem.

– És?

Paul hangja megremeg. – Aztán azt mondta: Ha tudtam volna, mit akarsz tenni, másképp csinálom a dolgokat. Azt hitte, én tudom, hogy megölte Billt. Arra célzott, hogy akkor csinálta volna másképp, ha tudja, hogy korábban jövök el Vincent előadásáról. Akkor nem keresett volna meg a rendőrség.

Gil járkálni kezd. A szoba túlsó végében egy hasáb eltörik a kandallóban.

– Emlékszel arra a versre, amit a kiállításon idézett?

– Browning. Andrea del Sarto.

– Hogy is volt az?

– „Megteszed, miről számosan álmodnak élethosszan” – mondom. – „Álmodnak? Küzdenek, tűrnek érte, s belebuknak.”

– Miért azt a verset választotta?

– Mert az ment a del Sarto-képhez.

Paul az asztalra csap. – Nem! Hanem mert mi megoldottuk azt, amit neki, apádnak és Vincentnek sohasem sikerült! Aminek a megfejtéséről Richard egész életében álmodott! Amiért küzdött és tűrt, amibe belebukott!

Utoljára akkor láttam rajta ilyen tehetetlen haragot, mikor együtt dolgoztunk, és ő mintha azt várta volna, hogy úgy tudunk majd együtt cselekedni és gondolkozni, mint egyetlen szervezet. Nem tarthat ilyen sokáig! Nem lehet ilyen nehéz! Ismét rejtvényt fejtünk, latolgatjuk, mit akarhatott egy ember, akit Paul szerint nekem ugyanolyan jól kellene ismernem. Neki én sose értettem eléggé se Colonnát, se Curryt.

– Nem értem! – mondja Gil. Látja, hogy közénk állt valami, ami kívül esik az ő tapasztalatain.

– A festmények! – magyarázza Paul, továbbra is nekem, az én szememet próbálva felnyitni. – József történetei! Még mondtam is, mit jelentenek! Csak azt nem tudtuk, hogy Richard mit akar üzenni velük! Izrael pedig minden fiánál inkább szereti vala Józsefet, mivelhogy vén korában nemzette vala őt; és czifra ruhát csináltat vala néki.

Vár, hogy reagáljak, hogy adjam valamilyen jelét a megértésnek, de nem tudok.

– Ajándék – mondja végül. – Richard azt hiszi, hogy ajándékot ad nekem.

– Ajándékot? – kérdezi Gil. – Elment az eszed? Miféle ajándékot?

– Ezt! – Széles karmozdulattal átfogja a szobát. – Amit Steinnel csinált. Amit Vincenttel csinált. Megakadályozta, hogy elvegyék tőlem. Nekem adja, amit a Hypnerotomachiában találtam.

Ijesztő higgadtsággal mondja. Félelem, bánat, büszkeség fonja körül a csendes bizonyosságot.

– Harminc éve őt lopta meg Vincent – folytatja. – Richard nem akarta megengedni, hogy velem ugyanez történjék.

– Curry hazudott Steinnek! – Nem hagyhatom, hogy bolonddá tegye egy olyan ember, aki visszaél egy árva sebezhetőségével! – Hazudott Taftnek! Ugyanazt csinálja veled!

Ám Paul már túl van a kételyen. Hangjának hitetlenkedő iszonyata olyasmit rejt, ami közel jár a hálához. Itt vagyunk egy másik szobában, kölcsönzött festmények között, egy újabb kiállításon az apaság múzeumában, amelyet Curry épített a soha meg nem kapott fiúgyermeknek, és a gesztusok olyan fenségesek lettek, hogy az indokok immár elhanyagolhatók. Ez az utolsó ütés az éken. Erről jut eszembe, hogy Paul és én nem is vagyunk testvérek. Másban hiszünk.

Gil beszélni kezd, közénk áll, hogy visszatérítse vitánkat a földre. Ekkor csoszogás hallatszik lentről. Mind a hárman megfordulunk.

– Mi az ördög volt ez? – kérdezi Gil.

Most megszólal Curry.

– Paul! – mormolja az ajtó másik oldalán.

Megdermedünk.

– Richard! – eszmél fel Paul, és mielőtt Gil vagy én visszatarthatnánk, már nyúl is a kilincsért.

– Menj onnan! – parancsolja Gil.

De Paul már kinyitotta a zárat, és egy kéz az ajtó túloldalán elfordítja a kilincset.

Ott áll a küszöbön Richard Curry, ugyanabban a fekete öltönyben, amit tegnap este viselt. A tekintete lázas, eszelős. Valami van a kezében.

– Négyszemközt kell beszélnem Paullal – mondja rekedten.

Paul is látja, amit mi: a véres permetet Curry inggallérja alatt.

– Takarodjon innen! – förmed rá Gil.

– Mit tettél? – kérdezi Paul.

Curry rámered, aztán kinyújtja a karját, és elébe tart valamit.

Gil kióvakodik a folyosóra. – Takarodjon! – ismétli.

Curry ügyet sem vet rá. – Megvan, Paul. A tervrajz. Vedd el.

– A közelébe ne menjen! – figyelmezteti Gil remegő hangon. – Hívjuk a rendőrséget!

Tekintetem rátapadt a sötét lapra Curry kezében. Kilépek a folyosóra Gil mellé, úgy, hogy Paul előtt legyünk. Ám mikor Gil a mobiljáért nyúl, Curry az egyetlen óvatlan pillanatot kihasználva átszökken közöttünk, visszalöki Pault az elnökség szobájába, és becsapja az ajtót. Mielőtt felocsúdhatnánk, kattan a zár.

Gil az öklével veri az ajtót. – Nyissa ki! – ordítja. Hátralök, az ajtónak veti a vállát. A vastag deszka meg se moccan. Hátrálunk, aztán együtt vetődünk az ajtónak, egyszer, kétszer, míg meg nem hajlik a zár. Mindkét alkalommal hangokat hallok bentről.

– Még egyszer! – ordítja Gil.

A harmadik lökésre a zár nyelve kipattan, és az ajtó kivágódik, olyan hanggal, mint egy puskalövés.

Bezuhanunk a szobába. Curry és Paul a kandalló átellenes végénél áll. Curry még mindig nyújtogatja a kezét. Gil ráront Curryre, telibe találja, Curry elvágódik. Esés közben leveri a fejével a kandalló vasrácsát. Szikrák röpködnek, az üszök hirtelen kiszínesedik.

– Richard! – kiáltja Paul. Fut hozzá.

Felemeli a földről, és a bárpultnak támasztja. Curry tátongó fejsebéből patakzik a vér, a szemébe folyik, alig lát. Csak most veszem észre Paul kezében a tervrajzot.

– Jól vagy? – rázza meg Curry vállát. – Mentőt kell hívni hozzá!

De Gil már döntött. – Majd a rendőrség gondot visel rá!

Ekkor csap meg a forróság. Curry zakójának háta tüzet fogott, és lángra lobbantotta a bárpultot.

– Vissza! – formed rám Gil.

De nekem földbe gyökerezik a lábam. A lángok a mennyezet felé kúsznak a függönyökön. A szesszel locsolt tűz gyorsan terjed, és az útjában felfal mindent.

– Tom! – ordítja Gil. – Vidd őket innen! Megyek poroltóért!

Paul segítségével Curry feltápászkodik. Hirtelen ellöki magától Pault, kitántorog a folyosóra, és letépi magáról a zakót.

– Richard! – esdekel Paul.

Gil visszarohan, és locsolni kezdi a függönyöket a poroltóval. De a tűz túl gyorsan terjed, hogy el lehessen fojtani. Füst gomolyog a mennyezet alatt, kiömlik az ajtón.

Kénytelenek vagyunk az ajtó felé hátrálni a hőség és a füst elől. Eltakarom a szájamat, nehezen kapok levegőt. Mikor a lépcső felé fordulok, látom, hogy Curry és Paul átvágják magukat egy vastag fekete füstfellegen. Hangjuk élesen felcsattan.

Pault szólítom, de a bárpulton robbanni kezdenek a palackok, és elfojtják a kiáltásomat. Gilt eltalálja az üvegszilánkok első hulláma. Elvonszolom az útjukból, közben hegyezem a fülemet, hogy Paul válaszol-e.

Akkor meghallom a füst mögül: – Menj, Tom! Menj ki innen!

A falak villódznak a tűz parányi tükörcserepeitől. Üvegnyak repül felénk, lángokat permetezve megáll egy pillanatra a levegőben a lépcső felett, aztán lebucskázik a földszintre.

Egy másodpercig nem történik semmi. Aztán a csonk belezuhan az ázott rongykupacba, rátalál a whiskyre, a konyakra, a ginre és a parkett lobot vet. A földről pattogás hallatszik, az égő fa, a terjedő tűz hangja. Az utcára nyíló ajtón már nem lehet kijutni. Gil üvöltve kér segítséget a mobilon. A tűz az emelet felé nyúlik. Agyamat is betöltik a szikrák, fehér fényt látok, ha behunyom a szememet. Úszom, hány-vet a hőség. Minden olyan lassú, olyan nehézkes. A földön recseg-ropog a mennyezetről lezuhanó vakolat. A táncparkett vibrál, mint a délibáb.

– Hogy jutunk ki? – üvöltöm.

– A melléklépcsőn – mondja Gil. – Föl!

– Paul! – rikoltok.

Nincs válasz. A lépcső felé araszolok. A hangok elhallgattak. Paul és Curry eltűnt.

– Paul! – bömbölöm.

A tűzvész elnyelte az elnökség szobáját, és most közeledik felénk. Furcsa zsibbadást érzek a combomban. Gil felém fordul, mutat valamit. A nadrágszáram felszakadt. Vér folyik a szöveten, fekete a feketén. Gil lekapja a zakóját, ráköti a vágásra. A tüzes alagút utolér, felkerget a lépcsőn. A levegő majdnem fekete.

Gil a második emelet felé taszigál. Fent semmit sem látni, csak az árnyékok fokozatait. A folyosó végén fénysáv izzik egy ajtó alatt. Arra indulunk. A tűz a lépcső aljába ért, de mintha nem akarna feljebb jönni.

Meghallom a szobából a magas hangú, elcsukló nyögést.

Egy pillanatra megdermedünk. Aztán Gil az ajtóhoz repül és kinyitja. Mikor ezt teszi, visszatér belém a báli részegség. A testek melege, ami olyan, mint a repülés bizsergése. Katie érintése rajtam, Katie lélegzete rajtam, Katie szája rajtam.

A szoba túlsó végében Richard Curry vitatkozik Paullal egy hosszú asztal mögött. Üres palack van a kezében. Félrecsukló fejéből patakzik a vér. Mindent betölt az alkohol szaga, az asztalra ömlött szeszé, a kitárt faliszekrényben újabb üvegek ütege, egy régi elnök titka. A szobát, ami az épület teljes szélességében végighúzódik, ezüsttel keretezi be a holdfény. Curry feje mögött polcok takarják a falakat, a bőrkötésű könyvgerincek mélyen behúzódnak a sötétségbe. Az északra néző falon két ablak. Mindenfelé tócsák fénylenek.

– Paul! – üvölti Gil. – Elállja mögötted a melléklépcsőt!

Paul arra fordul, de Curry nem veszi le a szemét Gilről és rólam. Ijesztő látvány. Arcának redői annyira megnyúltak, mintha a nehézkedés húzná le a földre.

– Richard – mondja Paul olyan határozottan, mintha egy gyerekkel beszélne –, ki kell mennünk innen.

– Menjen onnan! – ordítja Gil, és lép egyet.

Curry abban a pillanatban az asztalhoz csapja a palackot, előreszökken, és odavág Gil karjához a fűrészes üveggel. A vér fekete szalagokban szalad lefelé Gil ujjai között. Gil hátratántorodik, a karjából ömlő vért bámulja. Paul roskatagon dől a falnak.

– Nesze! – kiáltom, előrántva a zsebkendőmet.

Gil lassan mozog. Mikor fölemeli a kezét, hogy elvegye a zsebkendőt, látom, milyen mély a vágás. Amint nem szorítja el, azonnal kibuggyan a barázdából a vér.

– Menj! – vonszolom az ablak felé. – Ugorj! A bokrok felfognak!

De ő sóbálvánnyá dermedve nézi Curry kezében az üveget. Megnyikkan a könyvtár ajtaja, mert a túloldalán felforrósodik a levegő. A küszöb felett megjelennek a füst indái. A szemem könnybe lábad, nehezen kapok levegőt.

– Paul! – kiáltom bele a füstbe. – Ki kell menned innen!

– Richard! – kiáltja Paul. – Gyere!

– Engedje el! – üvöltök rá Curryre. A tűz most már bömbölve követel bebocsátást. Lentről iszonyú, tépő hangok hallatszanak, a saját súlyától összeroppanó fa hangjai.

Mellettem Gil hirtelen a falnak tántorodik. Az ablakhoz rohanok, kinyitom, a rámának támasztom Gilt, akit alig bírok megtartani.

– Segíts Paulnak... – motyogja. Ezek az utolsó szavai, mielőtt fakulni kezd tekintetéből az élet.

Jeges szél nyomul be a szobába, idáig hozza a lenti bokrokról a havat. Amilyen kíméletesen csak tudom, felemelem Gilt, aki egészen angyalszerűnek látszik a fényben, még most is hiányzik belőle minden erőlködés. Ahogy a tekintetem a véres zsebkendőre pillantok, amelyet egyedül a súlya tapaszt Gil karjához, elkezd szétfolyni körülöttem a világ. Még egyszer megnézem magamnak, aztán elengedem. Gil egy szempillantás alatt eltűnik.

– Tom! – hallom Paul hangját. Olyan távoli, mintha egy füstfelhőből jönne. – Menj!

Megfordulok. Paul Curryvel viaskodik, az ablakhoz próbálja húzni, de az öregember sokkal erősebb. Egy tapodtat se mozdul, inkább ő löki Pault a melléklépcső irányába.

– Ugorj! – hallom a mélyből. Hangok zúdulnak be a nyitott ablakon. – Ugorj!

Tűzoltók, akik észrevettek az ablakban.

De én elfordulok. – Paul! – üvöltöm. – Gyere!

– Menj, Tom! – hallom még egyszer utoljára. – Kérlek!

Túlságosan gyorsan távolodnak a szavak, mintha Curry lefelé hurcolná a homályba. Hátrálnak vissza az ősi máglyába, mint két angyal, akik egymással tusáznak emberöltőkön át.

– Le! – Ez az utolsó szó, amit hallok a szobából, Curry hangján. – Le!

És lentről ismét: – Siess! Ugorj!

– Paul! – sikoltom a párkánynak dőlve. A lángok bekerítenek. Mellbe vág a forró füst ökle. A szoba túlsó végén csapódik a melléklépcső ajtaja. Semmit sem lehet látni. Elengedem magam.

Ezek az utolsó dolgok, amelyekre emlékszem, mielőtt beszippantana a lucskos hó. Aztán már csak egy magányos robbanás következik, éjféli hajnal. Egy gázvezeték, amely leteríti az egész épületet. Aztán szitálni kezd a korom.

Ordítok a csendben. A tűzoltóknak. Gilnek. Mindenkinek, aki hajlandó figyelni rám. Láttam, ordítom: Richard Curry kinyitotta a melléklépcső ajtaját, és elhurcolta Pault.

Figyeljenek rám!

Először figyelnek is. Két tűzoltó közelebb megy az épülethez. Miféle lépcső?, kérdezi mellettem egy mentős. Hol fognak kijönni?

Az alagutaknál, mondom. Az alagutak közelében jönnek ki.

Majd felszáll a füst, a fecskendők kirajzolják a klub homlokzatát, és minden változni kezd. Kevesebb kutatás, kevesebb odafigyelés. Nem maradt semmi, mondja a lépések lomhasága. Ebben nincs már bent senki.

Paul él!, ordítom. Láttam!

De minden másodperc ellene dolgozik. Minden perc egy újabb marék föld. Ahogy Gil most rám néz, abból tudom, mennyi minden megváltozott.

– Semmi bajom – mondja a karját ellátó mentősnek. Megtörli nedves arcát, rám mutat. – A barátomnak segítsen.

A hold úgy világít felettünk, mint egy figyelő szem. Ülök, elbámulok a hallgató emberek mellett, akik a romos klubot locsolják, és elképzelem magamnak Paul hangját. Valamiért, mondja nagyon messze, míg fürkészve néz a kávé fölött, úgy érzem, hogy az én apám is. Látom az arcát, túl az ég fekete függönyén; annyira tele van bizonyossággal, hogy még most is hiszek neki.

Szóval mi a véleményed?, kérdezi.

Arról, hogy mész Chicagóba?

Arról, hogy megyünk Chicagóba.

Hogy hova vittek akkor éjszaka, miket kérdeztek tőlünk, arra nem emlékszem. A tűz ropogott előttem, és Paul hangja zümmögött a fülemben, mintha még mindig feltámadhatna a lángokból. Ezer arcot láttam hajnal előtt, akik a remény üzeneteit hozták; barátokét, akiket kiugrasztott szobájukból a tűz; tanárokét, akik felriadtak a szirénázásra; a kápolnában is félbeszakították a prédikációt. Úgy gyűltek körénk, mint egy mozgó kincstár, minden egyes arc egy érme, mintha felsőbb helyen úgy döntöttek volna rólunk, hogy akkor éljük át igazán a veszteségünk fájdalmát, ha számba vesszük, ami megmaradt. Talán tudtam, hogy most lépünk be a gazdag szegénységbe. Hogy szeretik a fekete komédiát az istenek, akik ezt rendezték! Az én Paul testvérem, akit feláldoztak hús vét hajnalán! A sors grimaszának békapáncélja, amely roppanva hullik a koponyánkra.

Azt az éjszakát hárman éltük túl, együtt, kényszerűségből. A kórházban találkoztunk, Gil, Charlie meg én, szobatársak lettünk újból. Egyikünk sem szólt, Charlie a nyakában lógó keresztet babrálta, Gil aludt, én a falakat bámultam. Miután nem volt hírünk Paulról, túlélésének, feltámadásának mítoszába kapaszkodtunk. Ha több eszem van, nem hiszem el, hogy a barátság ugyanolyan megoszthatatlan, mint egy család. Pedig annak a mítosza tartott meg akkor. Akkor és utána is.

Mítosz, mondom. Sohasem a remény.

Mert a remény szelencéje üresen tátongott.