13. fejezet

Egy lélekkel se találkozunk a Dod folyosóin, amikor a hosszú gyaloglástól elgémberedve visszaérünk az északra eső parkolóból. Testetlen csönd van az épületben. Vagy a Meztelen Olimpiára, vagy a húsvéti ünnepekre mentek a népek.

Bekapcsolom a televíziót, hogy mi történt. A helyi csatorna a késői hírekben foglalkozik a Meztelen Olimpiával, mert mostanra írták meg a kísérőszöveget. A Holder udvarán fehér foltokká mosódnak a futók. Úgy villognak a képernyőn, mint a szentjánosbogarak a befőttes üvegben.

Végre visszatér a műsorvezető.

– Most pedig térjünk vissza legfontosabb hírünkhöz.

Gil előjön a hálószobájából és figyel.

– A mai este folyamán már beszámoltunk a Princeton Egyetemen történtekről. Mostanra tragikus fordulatot vett a Dickinson Hallnál történt baleset, amelyet egyes szemtanúk szerint rosszul végződött diákcsíny volt. A princetoni kórház hivatalosan megerősítette, hogy a sérült, aki állítólag az egyetem hallgatója volt, meghalt. Kiadott nyilatkozatában Daniel Stout városi rendőrfőnök megismételte, hogy a nyomozók tovább vizsgálják annak lehetőségét, hogy, idézem, fennáll-e annak a lehetősége, hogy nem baleset történt. Az egyetem vezetősége addig is kéri a hallgatókat, hogy maradjanak szobáikban, illetve, ha ma este el kell menniük hazulról, csoportosan tegyék.

A stúdióban a műsorvezető a társához fordul. – Elég nehéz helyzet, azok után, amit az előbb láttunk a Holder Hallból. – Visszanéz a kamerába, és azzal folytatja: – Később még visszatérünk az eseményre.

– Meghalt? – ismétli Gil. Nem hisz a fülének. – De én azt hittem, hogy Charlie... – Nem fejezi be a mondatot.

– Egyetemi hallgató – mondom.

Gil hosszan hallgat, majd felnéz rám. – Ne gondolj erre, Tom. Charlie telefonált volna.

A kép, amit Katie-nek vettem, kényelmetlen szögben támaszkodik a túlsó falhoz. Éppen tárcsázom Taft irodáját, amikor előjön a szobájából Gil, és a kezembe nyom egy palack bort.

– Mi ez? – kérdezem.

A készülék kicseng az intézetben. Semmi.

Gil a rögtönzött bárhoz lép, amit a szoba sarkában rendezett be. Dugóhúzót, két poharat vesz elő. – El kell lazulnom.

Taft irodája még mindig nem válaszol, így kelletlenül leteszem a kagylót. Éppen mondanám Gilnek, milyen vacakul érzem magam, de ránézek, és látom, hogy ő még rosszabbul fest.

– Mi a baj? – kérdezem.

Megtölti a poharakat. Az egyiket fölemeli, rám köszönti, kortyol.

– Igyál egy kicsit – mondja. – Jó.

– Persze – mondom, bár nem tudom, nem csak azért kínál-e, mert kell neki valaki, akivel együtt ihat. De a bornak még a gondolatától is felfordul a gyomrom.

Gil vár, így hát belenyalok a poharamba. A burgundi csíp, amíg lemegy a torkomon. Gilre épp ellenkezőleg hat. Minél többet iszik, annál jobban néz ki.

Magamba döntöm a boromat. A távolban hópelyhek hömpölyögnek az utcai lámpa fénytócsáiban. Gil felhajtja a második pohár bort.

– Ne szívd mellre, főnököm. – Megpróbálok könnyed lenni. – Nem akarsz te macskajajosan menni a bálba.

– Ja igen – mondja. – Holnap kilenckor a szállítónál kell lennem. Szólnom kellett volna nekik, hogy én még az órákra se járok be olyan korán.

A hangja élesebb a kelleténél. Megpróbálja összeszedni magát. Fölveszi a padlóról a távirányítót. – Lássuk, van-e valami újság.

Három tévétársaság közvetít valahonnan a campusról, de miután nincs semmi új adat, Gil feláll, és betesz egy videót.

– Római vakáció – mondja, miközben visszaül. Lassan kezd fölengedni az arca. Megint Audrey Hepburn. Gil leteszi a borát.

Minél többet látok a filmből, annál inkább egyetértek Gillel. Akármilyen nyomasztóak a gondolataim, előbb-utóbb visszatérek tőlük Audreyhoz. Nem bírom levenni róla a szememet.

Gil figyelme egy idő után lanyhulni kezd. Gondolom, a bortól. De mikor megdörgöli a homlokát, és egy túlságosan hosszú pillanatig bámulja a kezét, megérzem, hogy többről van szó. Talán Annára gondol, aki akkor szakított vele, mialatt otthon voltam. A szakdolgozat hajrája és a bál szervezése csinálta ki őket, mondta Charlie. Gil nem akart beszélni róla. Anna kezdettől rejtély volt számunkra; Gil úgyszólván sose hozta be a szobába, noha a Borostyánban, mint hallottam, elválaszthatatlanok voltak. Anna volt Gil első barátnője, aki sose tudta, melyikünk veszi föl a telefont, néha elfelejtette Paul nevét, és sose nézett be hozzánk, ha tudta, hogy Gil nincs otthon.

– Tudod, ki hasonlít egy kicsit Audrey Hepburnre? – kérdezi váratlanul.

– Ki? – kérdezem, miközben ismét Taft irodáját tárcsázom.

– Katie.

Meghökkenek. – Ezt meg honnan veszed?

– Nem tudom. Csak figyeltelek benneteket ma este. Klasszak vagytok együtt.

Ezt úgy mondja, mint aki valami megbízhatóra szeretné emlékeztetni magát. Szeretném azt felelni, hogy nekünk is megvannak a magunk hullámvölgyei, nem ő az egyetlen, aki vergődik egy kapcsolatban, de most helytelen lenne ilyeneket mondani.

– A te típusod, Tom – folytatja Gil. – Okos. Az idő felében még csak nem is értem, miről beszél.

Bontom a vonalat, mert most se veszik fel. – Hol van?

– Majd telefonál. – Gil mélyen beszívja a levegőt, és igyekszik figyelmen kívül hagyni a lehetőségeket. – Mióta jártok?

– Jövő szerdán leszünk négy hónaposak.

Gil megcsóválja a fejét. Három lánnyal szakított azóta, hogy megismertem Katie-t.

– Gondolkoztál már rajta, hogy ő-e az igazi?

Ezt először kérdezték tőlem.

– Néha. Nem bánnám, ha több időnk lenne. Nyugtalanít a jövő év.

– Hallanod kellene, hogy beszél rólad. Mintha gyerekkorotok óta ismernétek egymást.

– Hogy érted ezt?

– Egyszer ott találtam a Borostyán emeletén, ahol éppen a tévéből vett fel neked egy kosárlabdameccset. Azt mondta, azért, mert annak idején együtt jártatok a papáddal a Michigan-Ohio államközi bajnokságra.

Még csak nem is kértem rá. Katie-t a megismerkedésünk előtt nem is érdekelte a kosárlabda.

– Szerencsés vagy – mondja Gil.

Bólintok.

Beszélgetünk még egy kicsit Katie-ről, aztán Gil lassan visszatér Audreyhoz. Arca felderül, de később ismét látom rajta a régi gondolatokat. Paul. Anna. A bál. Csakhamar a borért nyúl. Éppen meg akarom pendíteni, hogy eleget ivott, amikor csoszogás hallatszik a folyosóról. Nyílik az ajtó, Charlie áll a folyosói sárga fényben. Rosszul fest. A kézelője vérfoltos.

– Baj van? – Gil feláll.

– Beszélnünk kell – feleli Charlie kissé nyersen.

Gil elnémítja a televíziót.

Charlie a hűtőszekrényhez megy, és kivesz egy palack vizet. Félig kiissza, aztán a kezére önt egy keveset, hogy benedvesítse az arcát. A tekintete zavaros. Leül, és azt mondja:

– Bill Stein volt az az ember, aki kiesett a Dickinsonból.

– Úrjézus! – suttogja Gil.

Érzem, ahogy kihűlök. – Nem értem.

Charlie arca ugyanazt mondja. – Az irodájában volt, a történelmi tanszéken. Valaki bejött és lelőtte.

– Ki?

– Nem tudják.

– Hogyhogy nem tudják?

Szívverésnyi hallgatás. Charlie rám szögezi a szemét.

– Hogy is volt az azzal az üzenettel? Mit akart Bill Stein Paultól?

– Már mondtam. Oda akart adni Paulnak egy könyvet, amit talált. Ez hihetetlen, Charlie.

– Mást nem mondott? Hova ment? Kihez ment?

A fejemet rázom. Aztán lassan földereng bennem, amit üldözési mániának hittem: a hívások, amelyeket Bill kapott; a könyvek, amelyeket valaki más kivett. Ahogy elmondom, hullámban zuhog rám a félelem.

– Francba! – morog Charlie. A telefonért nyúl.

– Mit csinálsz? – kérdezi Gil.

– A rendőrség beszélni akar majd veled – mondja nekem Charlie. – Hol van Paul?

– Jesszusom, nem tudom, de meg kell találnunk! Egyfolytában hívom Taft irodáját az intézetben, de nem veszik fel!

Charlie türelmetlenül néz ránk.

– Nincsen semmi baja! – mondja Gil. Hallom a hangjában a bort. – Nyugodj már le!

– Nem hozzád beszéltem! – förmed rá Charlie.

– Talán Taft házában van – vélem. – Vagy Taft irodájában, itt a campuson.

– A zsaruk úgyis megtalálják, ha kell – mondja Gil keményebben. – Mi maradjunk ki ebből.

Charlie sarkon fordul. – Közülünk ketten már benne vannak!

Gil gúnyosan felnevet. – Hagyjál lógva, Charlie! Mióta vagy te benne ebben?

– Nem én, te pöcs! Tom és Paul. A mi nem csak téged jelent!

– Ne szenteskedj itt nekem! Halálosan unom, hogy folyton beleütöd az orrod a mások dolgába!

Charlie előrehajol, elveszi az asztalról a palackot, és a szemétbe dobja. – Eleget ittál.

Egy pillanatig attól félek, hogy Gil olyasmit mond a bortól, amit mindnyájan bánni fogunk. De ő csak néz gyilkos tekintettel Charlie-ra, aztán feláll a díványról. – Istenfáját – mondja. – Megyek lefeküdni.

Szó nélkül eltűnik a hálóban. A következő pillanatban kialszik az ajtó alatt a fény.

Telnek a percek, amiket óráknak érzek. Ismét megpróbálkozom az intézettel, de hasztalan. Ülünk Charlie-val a közös szobában, és egyikünk se szól. Az agyam túlságosan gyorsan kattog ahhoz, hogy értelmesek lehessenek a gondolataim. Bámulok ki az ablakon, és visszakúszik a tudatomba Stein hangja:

Jöttek ezek a telefonok. Felveszem... katt. Felveszem... katt.

Charlie végül feláll. Kivesz a szekrényből egy törülközőt, rendet csinál a neszesszerében. Egy szál alsónadrágban, szó nélkül kilép az ajtón. A férfimosdó a folyosó végén van, fél tucat felsős lány lakik közötte és a szobánk között, ám Charlie akkor is megy, nyakában a törülközővel, mint egy hámmal, kezében a neszesszerrel.

Hátradőlök a díványon, és a mai Daily Princetonianért nyúlok. Lapozom, hogy ne kelljen gondolkoznom, keresek egy Katie-féle fotót valahol a lenti sarkokban, ahol az alsósok beküldött anyagai haldokolnak. Mindig kíváncsi vagyok, mit fényképez, milyen új témákat választ, mi az, amit említésre érdemtelennek tart. Ha elég hosszú ideje járunk valakivel, kezdjük azt képzelni, hogy mindent úgy lát, mint mi. Katie fényképei helyreigazítanak, bepillantást adnak az ő szemén át a világba.

A távolból egy hang közeledik az ajtóhoz. Charlie jön a zuhanyozóból. Ám mikor kulcs fordul a zárban, rájövök, hogy ez valami más. Az ajtó kitárul, és Paul az, aki belép. Az arca sápadt, a szája kék a hidegtől.

– Nincs semmi bajod? – kérdezem.

Charlie pont időben érkezik. – Te meg hol voltál? – kérdezi.

Amilyen állapotban Paul van, tizenöt percünkbe telik, mire kiszedjük belőle a részleteket. Miután eljött az előadásról, az intézetbe ment, és az ottani számítógépes laborban kereste Bill Steint. Mikor Stein egy óra múlva sem került elő, Paul úgy döntött, visszajön a koleszba. Az autójával indult, de az lerobbant egy stoplámpánál, körülbelül mérföldnyire a campustól, úgy onnan kezdve gyalogolnia kellett a hóban.

Az éjszaka többi része, mondja, összefolyik. Mikor megérkezett a campus északi részére, azt látta, hogy rendőrautók állnak a Dickinsonnál, Bill irodájának közelében. Miután kikérdezték, elvitték a kórházba, ahol valaki felkérte, hogy azonosítsa a halottat. Kevéssel később megjelent a kórházban Taft, és ő is azonosította Steint, ám mielőtt beszélhettek volna, a rendőrök szétválasztották, és külön-külön kihallgatták őket. Azt akarták megtudni Paultól, milyen kapcsolatban áll Steinnel és Tafttel, mikor látta utoljára Billt, hol volt a gyilkosság idején. Paul kábán válaszolgatott. Mikor végül elengedték, felkérték, hogy ne hagyja el a campust, és megmondták, hogy majd keresni fogják. Elindult a Dod felé, de előbb még ácsorgott kint, csak úgy, mert egyedül akart lenni.

Utoljára szóba kerül a párbeszéd, amit Steinnel folytatott a Ritkaságok Szobájában. Ezt, mondja Paul, szóról szóra lejegyezték a rendőrök. Kevés érzelem látszik rajta, mikor elveszített barátjáról beszél, és mondja, hogy milyen izgatott volt Stein a könyvtárban. Még mindig nem tért magához a sokkból.

– Tom – mondja, mikor már a hálóban vagyunk – egy szívességre szeretnélek kérni.

– Persze – felelem. – Mondd.

– Velem kell jönnöd.

Tétovázok. – Hova?

– A múzeumba.

Átöltözik száraz ruhába.

– Most? Miért?

A homlokát masszírozza, mert fáj a feje. – Odamenet majd elmagyarázom.

Amikor visszamegyünk a közös szobába, Charlie úgy néz ránk, mintha elment volna az eszünk. – Ilyenkor? – kérdezi. – A múzeum már bezárt.

– Tudom, mit teszek – feleli Paul, de már útban is van a folyosóra.

Charlie borúsan néz rám, de nem szól, mikor követem Pault a folyosóra.

A múzeum úgy ül a Doddal szemközt az udvar másik oldalán, mint egy régi mediterrán palota. Szemből, ahol néhány órája bementünk, csupán csökött modem épület, előtte a pázsiton Picasso-szobor, olyan, mint egy megistenült madáritató. De ha oldalról közelítjük meg, az új elemek átadják helyüket a régebbieknek, a kis neoromán boltívekbe foglalt, szép ablakoknak, és a piros tetőcserépnek, amely most a hó sátra alól kukucskál. Más körülmények között elragadó lenne. Más körülmények között olyan festői lenne, hogy Katie lefényképezné.

– Mit fogunk csinálni? – kérdezem.

Paul előttem töri az utat ócska munkásbakancsában.

– Megtaláltam azt, ami Richard szerint a naplóban volt – mondja.

Úgy hangzik, mint a középső része egy olyan gondolatnak, amelynek az elejét megtartja magának.

– A tervrajzot?

A fejét rázza. – Majd megmutatom, ha bejutottunk.

A lábnyomaiba lépek, hogy ne ázzon át a nadrágom szára. A pillantásom mindegyre visszatéved bakancsára. Gólyakorunk nyarán rakodóként dolgozott a múzeumban, a kimenő és bejövő kiállítási tárgyakat rakta teherautókra. Akkor szükség volt a bakancsra, de most szennyes nyomott hagy az udvar holdsugár-fehérségén. Paul olyan benne, mint egy kisfiú, aki férficipőt húzott.

Megérkezünk a múzeum nyugati bejáratához. Az ajtó mellett apró billentyűzet. Paul bepötyögteti tárlatvezetői jelszavát, aztán vár, hogy működik-e. Valaha látogatókat vezetett a múzeumban, de végül a diapozitív-könyvtárban volt kénytelen elfogadni egy állást, mert a tárlatvezetőket nem fizették.

Meglepetésemre az ajtó sípol, majd megnyílik egy sóhajtó kattanással. Szinte nem is hallom, annyira megszoktam a kolesz ajtajának középkoriasan döngő reteszeit. Paul egy apró előtérbe vezet, amelyet egy biztonsági őr felügyel táblaüveg ablak mögül. Hirtelen csapdában érzem magamat. Ám miután aláírtuk a látogatók csiptetős dossziéra erősített űrlapját, és az üveghez nyomtuk a diákigazolványunkat, bemehetünk a tárlatvezetői könyvtárba, amely a következő ajtó mögött van.

– Ennyi? – kérdezem. Ilyen későn szigorúbb hipisre számítottam.

Paul a falon lévő videokamerára mutat, de nem szól.

A tárlatvezetői könyvtár szürke helyiség, néhány polc, rajtuk művészettörténeti könyvek, amelyeket más tárlatvezetők adományoztak a felkészüléshez. Ám Paul befordul a sarkon, és odamegy egy lifthez. KIZÁRÓLAG KARI, SZEMÉLYZETI ÉS BIZTONSÁGI MUNKATÁRSAKNAK! HALLGATÓK ÉS TÁRLATVEZETŐK CSAK KÍSÉRŐVEL HASZNÁLHATJÁK!, figyelmeztet a fém tolóajtón a nagy tábla. A hallgatók és tárlatvezetők szavakat pirossal aláhúzták.

Paul valami mást néz. Kulcskarikát húz elő a zsebéből, és az egyik kulcsot belenyomja a fal résébe. Amikor jobbra fordítja, a liftajtó szétcsúszik.

– Ezt meg honnan szerezted?

Bevezet a liftbe, megnyom egy gombot. – Munkában – mondja.

A diapozitívek könyvtárából fel lehet jutni a múzeum archívumába. Paul olyan lelkiismeretesen végezte a munkáját, hogy csaknem mindenkinek elnyerte a bizalmát.

– Hova megyünk? – kérdezem.

– Fel a képszobába. Ott vannak Vincent egyes tárolói.

A lift kitesz a múzeum első emeletén. Paul végigkalauzol rajta, ügyet sem vetve a festményekre, amelyeket legalább tucatszor megmutatott már: a hatalmas Rubensre, a zordon homlokú Jupiterrel, a befejezetlen Szókratész halálára, amelyen az öreg filozófus a méregpohárért nyúl. Csupán azokra a képekre téved oda a tekintete, amelyeket Curry hozott a kurátorok kiállítására.

Megérkezünk a diapozitív-könyvtárhoz. Paul ismét előveszi a kulcskarikát, az egyik kulcs halkan a zárba csusszan, és mi belépünk a sötétségbe.

– Erre! – mutat Paul egy átjáróra, amelyet poros dobozokkal megrakott polcok határolnak. Minden dobozban egy-egy diatároló. Egy újabb zárt ajtó mögött, egy nagy szobában, ahol csak egyszer jártam, őrzik az egyetemi műgyűjtemény diáinak többségét.

Paul megtalálja a dobozokat, amelyeket keresett, leemeli az egyiket a rakásról, maga elé helyezi a polcra. Az oldalára ragasztott címkére azt írta egy lompos kéz: TÉRKÉPEK: RÓMA. Paul leveszi a doboz tetejét, és a bejárat mellé viszi, ahol van egy kis üres hely. Egy másik polcról elővesz egy diavetítőt, és csatlakoztatja a padló fölötti aljzathoz. Felkattint egy kapcsolót, és az átellenes falon megjelenik egy elmosódott kép. Paul addig állít a fókuszon, amíg kiélesedik.

– Oké – mondom. – Most pedig áruld el, mit csinálunk itt.

– Mi van, ha Richard igazat mondott? – kérdezi. – Mi van, ha Vincent tényleg ellopta tőle harminc éve a naplót?

– Valószínűleg ellopta. Mit számít az most már?

– Képzeld magadat Vincent helyzetébe. Richard folyton azt hajtogatja, hogy a napló az egyetlen út a Hypnerotomachia megértéséhez. Azt hiszed, beszél a levegőbe, hiszen ez csak egy főiskolás suttyó, akinek művészettörténészi diplomája van. Aztán feltűnik még valaki. Egy másik tudós.

Paul ezt bizonyos tisztelettel mondja. Nyilván apámra céloz.

– Hirtelen te leszel a kívülálló. Mindketten azt mondják, hogy a napló a válasz. De te beveted magadat egy sarokba. Azt mondtad Richardnak, hogy a napló használhatatlan, a kikötőmester csaló. Legfőképpen pedig gyűlölöd, ha nincs igazad. Akkor most mit teszel?

Paul egy olyan lehetőségről próbál meggyőzni, amit sose esett nehezemre elfogadni: hogy Vincent Taft tolvaj.

– Felfogtam – mondom. – Folytasd.

– Tehát valamiképpen ellopod a naplót. De semmit sem tudsz kisütni belőle, mert egész idő alatt hibás szemszögből nézted a Hypnerotomachiat. Francesco rejtjelezett üzenetei nélkül nem tudod, mit kezdj a naplóval. Mi jön ezután?

– Nem tudom.

Paul meg se hallja.

– Nem fogod kidobni, csak mert nem érted.

Bólintok.

– Tehát megtartod. Valami biztos helyen. Talán az irodai páncélszekrényedben.

– Vagy a házadban.

– Pontosan. Aztán évekkel később felbukkan ez a kölyök, aki a barátjával elkezdi fölfejteni a Hypnerotomachiát. Többre jut vele, mint vártad. Hogy pontosan fogalmazzunk, többre, mint te jutottál ifjúságod virágában. Nyomára akad Francesco üzeneteinek.

– Kezded azt gondolni, hogy a napló talán mégis használható.

– Pontosan.

– De nem szólsz a kölyöknek, mert abból megtudná, hogy te loptad el.

– De – folytatja Paul, aki most ér el a lényeghez – a naplót, mondjuk, egy nap megtalálja valaki.

– Bill.

Paul bólint. – Folyton ott volt Vincent irodájában, Vincent házában, segített Vincent kisebb terveinek végrehajtásában. És Bill tudta, mit jelent a napló. Tehát megtalálja, nem fogja csak úgy simán visszatenni.

– Hanem elhozza neked.

– Pontosan. Mi pedig fogtuk és megmutattuk Richardnak. Aztán Richard felelősségre vonta Vincentet az előadáson.

Szkeptikus vagyok. – De Taft nem vette volna észre jóval korábban, hogy a napló eltűnt?

– Dehogynem. Tudnia kellett, hogy Bill vette el. Viszont mit gondolsz, mi volt az első reakciója, amikor látta, hogy Richard is tud róla? Mindenekelőtt meg akarta találni Billt.

Most már értem. – Azt gondolod, hogy átment Stein irodájába az előadás után.

– Ott volt Vincent az előadáson?

Ezt költői kérdésnek tekintem, amíg eszembe nem jut, hogy Paul sem volt ott; akkor már elment, hogy megkeresse Steint.

– Én nem láttam.

– A Dickinsont és az auditóriumot összeköti egy folyosó – mondja Paul. – Vincentnek még csak ki sem kellett lépnie az épületből, hogy odajusson!

Vár, hogy jól megérthessem, amit mondott. A lehetőség lomhán dülöngél keresztül a gondolataimon, ezer más részletet vonszolva maga után. – Tényleg azt gondolod, hogy Taft ölte meg? – kérdezem. Különös alak ölt testet a szoba árnyékaiból. Epp Lang ás el egy kutyát a fa alá.

Paul a falra vetített fekete vonalakat bámulja.

– Szerintem képes rá.

– Dühében?

– Nem tudom. – De látszik rajta, hogy már lepörgette magában a lehetséges forgatókönyveket. – Ide hallgass – mondja –, miközben Billt vártam az intézetben, olvasni kezdtem a naplót, ezúttal jobban figyelve azokra a helyekre, ahol említik Francescót.

Kinyitja a naplót, és előveszi az intézeti levélpapírra írott jegyzeteket.

– Megtaláltam azt a bekezdést, ahol a kikötőmester feljegyzi az irányokat, amelyeket a tolvaj másolt ki Francesco papírjaiból. A genovai azt mondja, ezt egy üres papírcafatra írták; valamilyen tengeri útvonal lehetett, amelyet Francesco hajója követett. A kikötőmester úgy próbálta kikövetkeztetni, honnan indulhatott a hajó, hogy Genovából visszafele követte az útvonalat.

Mikor Paul széthajtogatja a levélpapírt, nyilakat látok és egy szélrózsát.

– Ezek itt az irányok. Latinul vannak. Azt mondja: Négy dél, tíz kelet, kettő észak, hat nyugat. Aztán azt mondja: De Stadio.

– Mi az a De Stadio?

Paul mosolyog. – Azt hiszem, ez a kulcs. A kikötőmester elvitte az unokatestvéréhez, aki azt mondta, a De Stadio a mértékegység, amelyben az irányokat kell érteni. Úgy is lehet fordítani, hogy „stadionnal”, ami azt jelenti, hogy az irányokat stadionban mérték.

– Nem értem.

– A stadion egy ókori mértékegység: a futópálya hossza a görög olimpián. Mi is innen vettük a modern szót. Egy stadion körülbelül hatszáz láb, tehát nyolc-tíz stadion tesz ki egy mérföldet.

– Vagyis a négy dél azt jelenti, hogy négy stadion déli irányban.

– Aztán tíz keletre, kettő északra és hat nyugatra. Nem emlékeztet ez valamire?

De igen: Colonna emlegette utolsó találós kérdésében a Négyszögelésnek nevezett eljárást, amely el fogja vezetni az olvasókat az ő titkos kriptájához. De lemondtunk a megfejtéséről, mert a szövegben semmi se volt, aminek akár távoli köze lett volna a mértanhoz.

– Gondolod, hogy ez az? Ez a négy irány?

Paul bólint. – Ám a postamester valami sokkal nagyobb léptékűt, egy több száz mérföldig tartó utazást keresett. Ha Francesco stadionban adja meg az irányokat, a hajó nem jöhetett Franciaországból vagy Hollandiából. Annak a helynek, ahonnan indult, délnyugati irányban félmérföldnyire kellett lennie Genovától. A kikötőmester tudta, hogy az nem lehetséges.

Látom rajta, milyen lázas izgalomba hozza a gondolat, hogy lefőzte a kikötőmestert. – Azt mondod, hogy az irányok valami mást jelölnek.

Alig hallgat végig. – A De Stadio nem csak azt jelenti, hogy „stadionban”. A De azt is jelentheti, hogy „-tól”.

Várakozóan néz rám, de nem tudom méltányolni az új fordítás szépségét.

– Talán a szakaszokat nem csak stadionban számítják – magyarázza. – Hanem talán egy stadiontól is. Egy stadion lehet a kiinduló pont. A De Stadiónak lehet kettős jelentése: egy létező stadiontól követed a stadionban megadott irányokat.

A falon kiélesedik Róma térképe. A város bővelkedik ókori arénákban. Colonna jobban ismerhette a világ összes többi városánál.

– Ez megoldja a lépték problémáját, amellyel a kikötőmester küszködött – folytatja Paul. – Országok távolságát nem mérhetjük néhány stadionban. De egy városon belül mérhetünk így! Plinius írja, hogy Krisztus után 75-ben körülbelül tizenhárom mérföld volt a római városfalak hossza. Az egész városnak olyan huszonöt-harminc stadion volt az átmérője.

– Gondolod, hogy ez elvezet a kriptához? – kérdezem.

– Francesco olyan épületről beszél, amelyet senki sem láthat. Nem akarja, hogy bárki is megtudja, mi van benne. Talán ez az egyetlen út, amelyen megtalálhatjuk a helyet.

Feltámadnak bennem hónapokig tartó spekulációink. Éjszakákon keresztül törtük a fejünket, hogy miért építtetné Colonna a kriptáját a római erdőkbe, elrejtve családja és barátai elől, de sose jutottunk egyetértésre.

– Mi van akkor, ha ez a kripta több mint gondoltuk? – mondja. – Mi van akkor, ha maga a hely a titok?

– Akkor mi van benne? – térek vissza a régi kérdéshez.

– Nem tudom, Tom! – feleli tehetetlen indulattal. – Még mindig nem találtam ki!

– Csak azt szeretném kérdezni, hogy nem gondolod-e, hogy Colonna...

– …el akarta mondani, mi van a kriptában? Dehogynem! Csakhogy a könyv második része teljes egészében az utolsó rejtjelen múlik, azt pedig nem bírom megfejteni! Egyedül nem! Tehát ez az a napló. Oké?

Meghátrálok.

– Tehát annyit kell tennünk – folytatja Paul –, hogy megnézünk néhány térképet. A legnagyobb stadionokkal kezdjük: a Colosseummal, a Circus Maximusszal, satöbbi, és megteszünk négy stadiont délnek, tízet keletnek, kettőt északnak, hatot nyugatnak. Ha a végpontok között van olyan, ami erdő lehetett Colonna korában, azt megjelöljük.

– Hát akkor nézzük! – javasolom.

Paul megnyomja az „Előre” gombot, és végigperget egy sorozatot a tizenötödik és tizenhatodik században készült térképekből, amelyek olyanok, mint az építészeti karikatúrák: környezetükkel arányban nem lévő épületek szoronganak egymás mellett úgy, hogy lehetetlen felmérni, menynyi választhatja el őket egymástól.

– Hogy akarsz ezeken távolságot mérni? – kérdezem.

Válaszul néhányszor megrántja a kézi továbbítót. Három-négy reneszánsz térkép után megjelenik egy modern. A város jobban emlékeztet azoknak az útikönyveknek a Rómájára, amelyeket apámtól kaptam vatikáni utazásunk előtt. Északon, keleten és délen az Aurelianusi Falból, nyugaton a Tiberis folyóból egy arcél rajzolódik ki, egy vénasszony profilja, aki letekint Olaszország többi részére. San Lorenzo temploma, ahol Colonna megölette a két embert, légyként lebeg a vénasszony orrnyerge fölött.

– Ezen helyes a lépték – mutat Paul a bal felső sarokban lévő skálára. Nyolc stadion vízszintes vonalban, fölötte a KLASSZIKUS RÓMAI MÉRFÖLD felírással.

Odamegy a falon lévő képhez, és a skála alá teszi a kezét. A nyolc stadion a középső ujja hegyétől pontosan a csuklójáig ér.

– Kezdjük a Colosseummal. – A padlóra térdel, és odateszi a kezét a térkép közepére, a vénasszony orcájának közelében sötétlő ovális mellé. – Négy dél – mondja, tenyérnyivel lejjebb csúszva – és tíz kelet. – Tenyere és a középső ujj hosszához hozzáadja a mutatóujj fele hosszúságát. – Aztán kettő észak és hat nyugat.

Egy olyan pontnál végez, amelyet a térkép M. CELIUS névvel jelöl.

– Gondolod, hogy ott van?

– Nem ott – feleli csüggedten. Egy sötét körre mutat, amely pontosan délnyugatra van a végponttól. – Itt egy templom van. San Stefano Rotondo. – Az ujj északkelet felé csúszik. – Itt egy másik, a Santi Quattro Coronati. És ez itt... – az ujj délkeletre vándorol – ...a Lateráni Szent János-templom, ahol a tizennegyedik századig laktak a pápák. Ha Francesco ide építette volna a kriptáját, akkor az negyed mérföldre lett volna három templomtól. Kizárt.

Elölről kezdi. – Circus Flaminius – mondja. – Ez a térkép régi. Azt hiszem, Gattinál közelebb van ehhez. – Közelebb csúsztatja az ujját a folyóhoz, aztán megismétli a négyszögelést.

– Széna vagy szalma? – kérdezem a helyet bámulva. Valahol a Palatinus-domb tetején van.

– Szalma – feleli komoran –, majdnem a San Teodoro kellős közepén.

– Az is templom?

Bólint.

– Biztos vagy benne, hogy Colonna nem építtette volna egy templom közelébe?

Úgy néz rám, mintha elfelejtettem volna, mennyi kettő meg kettő. – Minden üzenetben attól retteg, hogy elkapják a zelóták! „Isten emberei!” Te hogy értelmezed ezt?

Fogyatkozó türelemmel végigpróbál még két lehetőséget – a Hadrianus-cirkuszt, és Néró régi cirkuszát, amelyre a Vatikán épült, de a huszonkét stadionos út mindkét esetben majdnem a Tiberisbe viszi.

– A térkép mindegyik sarkában van egy stadion – mondom. – Miért nem veszünk egy feltételezett helyet, ahol lehet a kripta? Aztán visszafelé megtesszük az utat, hogy van-e a közelben stadion.

Paul tépelődik. – Ellenőriznem kell más térképeken is a Borostyánban.

– Holnap visszajöhetünk.

Paul, akinek derűlátása hervad, még egy darabig szemléli a térképet, aztán bólint. Colonna ismét legyőzte. Még a szaglászó kikötőmester eszén is túljárt.

– Most mi van? – kérdezem.

Begombolja a kabátját, kikapcsolja a vetítőt. – Át akarom vizsgálni Bill asztalát a földszinti könyvtárban. – Visszateszi a vetítőt a polcra, igyekezve úgy hagyni mindent, ahogy eredetileg volt.

– Miért?

– Hogy lássam, nincs-e ott még valami a naplóból. Richard erősködik, hogy volt benne egy összehajtott tervrajz.

Kinyitja az ajtót, előreenged, és még egyszer ellenőrzi a szobát, mielőtt bezárná.

– Van kulcsod a könyvtárhoz?

A fejét rázza. – Billtől tudom a lépcsőház kódját.

Visszatérünk a folyosóra. Paul vezet a sötétségben. Narancssárga biztonsági égők villognak, mint az éjszakai repülőgépek fényei. Megérkezünk egy ajtóhoz, amely a lépcsőházba vezet. A kilincsgomb alatt doboz, a dobozban öt, számozott gomb. Paul gondolkozik, aztán beüt egy rövid számsort. Éppen elfordul a markában a kilincs, amikor megdermedünk. A csendben valaki csoszog.