12. fejezet

Van a Frankenstein-kutatók között egy régi mondás, amely szerint a szörnyeteg a regény metaforája. Maga Mary Shelley bátorította ezt az értelmezést, amikor förtelmes ivadékának, önálló életet élő halottnak nevezte könyvét, amelyet tizenkilenc évesen kezdett írni. Miután tizenhét évesen elveszített egy gyereket, és az anyja akkor halt meg, amikor vele feküdt gyermekágyat, bizonyosan tudta, miről beszél.

Egy darabig úgy gondoltam, hogy a szakdolgozatomnak Mary Shelley az egyetlen mozzanata, ami közös Pauléval: szép pár lettek volna a római Francesco Colonnával (aki egyes kutatók szerint alig tizennégy évesen írta a Hypnerotomachiát); két koravén értelmű tizenéves. A Katie előtti hónapokban sorsverte szerelmeseknek láttam Maryt és Francescót, akik más-más korban voltak nagyon fiatalok. Paulnak, aki az apám korabeli kutatóknak dobott kesztyűt, az ifjúság hatalmát jelképezték a vénség csökönyös nehézkességével szemben.

Különös módon mégis azzal a nézetével intézte az első támadást a Hypnerotomachia ellen, hogy Francesco Colonna férfi volt, nem kamasz. Taft azonnal megérezte az elsőéves novíciuson apám hatását. Bár az emberevő azt állította, hogy rég felhagyott az öreg könyv tanulmányozásával, alig várta, hogy bizonyíthassa Paul előtt apám elméletének ostobaságát. Továbbra is a velencei Colonna mellett kardoskodott, és a legnyomósabb bizonyítékkal támasztotta alá a Pretendens jogosultságát.

A Hypnerotomachiát, mondta Taft, 1499-ben jelenttették meg, amikor Colonna negyvenöt éves volt; ez idáig rendben. Ám a történet utolsó lapja, amelyet maga Colonna vetett papírra, azt állítja, hogy a könyvet 1467-ben írták, akkor, amikor apám Francescója nem lehetett több tizennégynél. Ha kétséges, hogy egy züllött szerzetes írta a Hypnerotomachiát, akkor az végképp lehetetlen, hogy egy kamasz írja meg.

És mint a bugris király, aki új és új munkákat agyait ki a fiatal Héraklésznek, Taft rálőcsölte Paulra a bizonyítás terhét. Amíg új pártfogoltja nem tudta tisztázni Colonna éveinek problémáját, Taft megtagadott minden kutatási segítséget a római szerzőhöz.

Az már szinte felfoghatatlan, ahogy Paul nem volt hajlandó megroskadni ezeknek a tényeknek a logikája alatt. Nemcsak a kihívás adott neki lendületet, hanem a kihívó személye is: noha elutasította a Taft-féle merev Hypnerotomachia-értelmezést, ugyanazzal a fáradhatatlansággal mélyült el az anyagban. Míg apám az ihletre és a megérzésre hagyatkozott, és főleg olyan egzotikus helyszíneken kutatott, mint a kolostorok és a vatikáni könyvtárak, Paul átvette Taft alaposságát. Neki könyv nem lehetett túl szerény, helyszín túl szürke. Elkezdte a princetoni könyvtár minden részletre kiterjedő átfésülését, és ettől úgy változott meg a felfogása a könyvekről, mint ahogy egy tóparton felnőtt fiú drámaian másképp látja a vizet, miután találkozik az óceánnal. Azon a napon, amikor elutazott az egyetemre, könyveinek száma majdnem elérte a hatszázat. Princeton könyvgyűjteménye, amely egyedül a Firestone könyvtárban több mint ötvenmérföldnyi polcot foglal el, jóval több hatmilliónál.

Paul először visszahőkölt az élménytől. Rögtön szertefoszlott tőle a bizarr kép, amelyet apám festett, mármint hogy véletlenül lehet rábukkanni kulcsfontosságú dokumentumokra. Azt hiszem, ennél is jobban fájhatott, hogy rákényszerült a kételkedésre, az önvizsgálatra; meg kellett kérdeznie magától, nem lehetséges-e, hogy az ő géniusza csak afféle provinciális tehetség, fénytelen csillag valahol az égbolt egyik sötét sarkában? Hogy tudásbeli fölényét még a felsősök is elismerték, a professzorok pedig már-már messiásnak magasztalták, az mit sem jelentett neki addig, amíg nem törhette fel a Hypnerotomachiat.

Az olaszországi nyár mindent megváltoztatott. Paul felfedezte az itáliai tudósok műveit, amelyeken, hála a négy évig tanult latinnak, simán átlábalhatott. Beleásta magát a velencei Pretendens perdöntő olasz életrajzába, és kiderítette, hogy a Hypnerotomachia az 1489-ben megjelent Cornucopiæ című könyvből merítette egyes elemeit, ami elhanyagolható részlet volt a Pretendens életében, ám Paulnak, aki a római Francesco szemszögéből vizsgálta a problémát, sokkal többet jelentett. Mindegy, mit mond Colonna a könyv megírásának időpontjáról, most már itt a bizonyíték, hogy 1489 után keletkezett, amikor a római Francesco legalább harminchat éves volt, és nem tizennégy Azt nem tudhatta Paul, hogy Colonna miért hazudott az időpontot illetőleg, azt viszont igen, hogy megfelelt Taft kihívására, és ezzel örökre belépett apám világába.

Következett az egeket ostromló önbizalom korszaka. Négy nyelvvel (az ötödiket, az angolt csak a másodlagos forrásokhoz használhatta), Colonna korának és életének fölényes ismeretével fölfegyverezve Paul fejest ugrott a szövegbe. Minden nappal többet adott az idejéből a tervnek, kínosan ismerős álláspontra helyezkedve a Hypnerotomachiával szemben: csatatér lett minden lap, amelyen összemérte az eszét Colonnával egy olyan harcban, ahol a győztes visz mindent. Feltámadt Vincent Taft hatása, amely lappangott az olaszországi hónapokban. Ahogy Paul érdeklődése fokozatosan felöltötte a megszállottság jellemzőit, úgy jutott egyre fontosabb szerephez az életében Taft és Stein. Ha nem avatkozik közbe valaki, azt hiszem, Taft és Stein végleg elrabolják tőlünk Pault.

Ezt a valakit Francesco Colonnának hívták, akinek a könyve egyáltalán nem volt olyan könnyű ellenfél, amilyennek Paul remélte. Hiába feszítette meg szellemi izmait, a hegy nem mozdult. Ahogy lassult a haladás, és télbe sötétedett a harmadév ősze, Paul ingerült lett, könnyen álltak nála a szúrós megjegyzések és a durvaságok, amelyeket csakis Tafttől tanulhatott. Giltől hallottam, hogy a Borostyánban viccelődnek a klubtagok Paulon, aki könyvtornyok között, magányosan ül az asztalnál, és senkihez sem szól. Minél tovább figyeltem apadó önbizalmát, annál jobban megértettem valamit, amit apám mondott valaha: a Hypnerotomachia szirén, messziről csábdal a távoli parton, közelről csupa karom és tépőfog. Aki udvarol neki, a saját kockázatára tegye.

Paul ezt tette. Kitavaszodott, napozós lányok dobálták a frizbit az ablaka alatt, mókusoktól és virágoktól roskadoztak az ágak, teniszlabdák pattogtak visszhangzón, de Paul csak ült a szobájában, lehúzott roletta, zárt ajtó mögött, a kilincsen a NE ZAVARJ! felirattal. Mindaz, amit én szerettem az új évszakban – a szagokat és a hangokat, a türelmetlenséget a könyveket bújó, hosszú tél után – neki csak arra volt jó, hogy elterelje a figyelmét. Tudom, hogy neki én is csak figyelemelterelő tényező voltam. Minden, amit mondott, kezdett úgy hangzani, mint az időjárás-jelentés egy idegen földről. Ritkán mentem el hozzá.

Egy magányos nyár kellett hozzá, hogy megváltozzon. A kiürült campuson töltött három hónap után, szeptember elején örömmel fogadott minket, és segített beköltözni. Váratlanul nem volt kifogása ellene, ha megzavarták, szívesebben töltötte az időt a barátaival, kevésbé csüggött a múlton. Annak a félévnek az első hónapjaiban barátságunk reneszánsza volt a legnagyobb örömünk. Paul lerázta a Borostyán szájtátóit, akik lesték a szavait, hátha hallanak valami bődületest, kevesebb időt töltött Tafttel és Steinnel, jóízűen evett, és szívesen sétált órák között. Még annak is képes volt meglátni a humoros oldalát, hogy a kukások minden kedd reggel hétkor az ablakunk alatt ürítették a konténereket. Azt gondoltam, hogy jobban van. Sőt azt gondoltam, hogy újjászületett.

Csupán mikor az őszi negyedévi vizsgáink után odajött hozzám egy októberi késő estén, akkor értettem meg, mi a másik, ami közös a szakdolgozatainkban: mindkettőnk témái halott dolgok, amelyek nem hajlandók megmaradni a sírban.

– Van valami, amitől megváltoztatnád azt a véleményedet, hogy nem dolgozol a Hypnerotomachián? – kérdezte azon az estén, és a feszült arcán láttam, hogy találnia kellett valamit.

– Nem – válaszoltam, félig azért, mert komolyan gondoltam, félig meg azért, mert akartam valami konkrétumot.

– Azt hiszem, nyáron sikerült áttörnöm. De a te segítségedre van szükségem, hogy megértsem.

– Hallgatlak – mondtam.

Nem tudom, apámnál hogy kezdődött, mivel delejezte meg a Hypnerotomachia, de én így estem bele. Az, amit Paul azon az estén mondott, új életet adott Colonna rég halott könyvének.

– Vincent, amikor tavaly látta, hogy kezdek megfenekleni, összeismertetett Steven Gelbmannel a Brownról – kezdte Paul. – Gelbman matematikai, kriptográfiai és valláskutató, a Tóra matematikai elemzésének szakértője. Hallottál már erről a valamiről?

– Elég kabbalisztikusan hangzik.

– Pontosan. Nem azt tanulmányozod, amit a szentírás szavai mondanak, hanem azt, amit a számok mondanak. A héber ábécében minden írásjelnek van egy száma. Lehet matematikai mintákat keresni a betűk sorrendjében.

Először kételkedtem. Tízórás előadásokat hallgattam végig a szefirotikus megfelelésekről, de még mindig nem vettem be a dolgot. Egyszerűen nem tudtam hogy összekötni Colonnával. De nyárra végeztem a Hypnerotomachia másodlagos forrásaival, és magán a könyvön kezdtem dolgozni. Képtelenség volt. Megpróbáltam rákényszeríteni valamilyen értelmezést, de minden visszapattant róla. Mikor már úgy rémlett, hogy egy bizonyos rendszert használatával kirajzolódik valamilyen mondat, néhány oldal után hirtelen véget ért, és elkezdődött egy másik.

Öt hetet töltöttem csak azzal, hogy próbáltam megfejteni Francesco első útvesztőjét. Vitruviust tanulmányoztam, hogy megértsem az építészeti kifejezéseket. Ellenőriztem az összes ókori labirintust, amelyet ismertem: az egyiptomit a Krokodilok Városában, a lémnoszit, a clusiumit, a krétait, és még vagy fél tucat másikat. Aztán rájöttem, hogy négy útvesztő van a Hypnerotomachiában – az első egy templomban, a második a vízben, a harmadik egy kertben, a negyedik a föld alatt. Mikor azt hittem, hogy kezdem érteni a komplexitás valamelyik szintjét, rögtön megnégyszerezte magát. Poliphilo még el is téved a könyv elején, és azt mondja: Nem volt más hátra, mint könyörögni a krétai Ariadnéhoz, aki a fonalat adta Thézeusznak, hogy megszökhessen a szövevényes labirintusból. Mintha a könyv megértette volna, mit művel velem.

Végül beláttam, hogy egyetlen dologról van tudomásom, amely valóban működik: a fejezetek kezdőbetűiből összeálló akrosztikhonról. Tehát azt tettem, amit a könyv tanácsolt. Könyörögtem a krétai Ariadnéhoz, az egyetlenhez, aki utat mutathatott a labirintusban.

– Visszamentél Gelbmanhez.

Bólintott. – Lenyeltem a békát. El voltam keseredve. Júliusban Gelbman hajlandó volt vendégül látni Providence-ban, miután Vincent erősködött, hogy haladást értem el a módszerrel. Az egész hétvégén bonyolultabb dekódolási módszereket mutogatott, és akkor kezdtek begyorsulni a dolgok.

Emlékszem, miközben beszélt, az ablakon néztem kifele a válla fölött, és éreztem, ahogy megváltozik a táj. Ültünk a hálószobánkban a Dodban, kettesben egy pénteki éjszakán; Charlie és Gil valahol a talpunk alatt játszott paintballt az alagútban, a mentős és a Borostyánból való barátaikkal. Készülnöm kellett volna a másnapi dolgozatra és egy tesztre. Egy héttel később fogom megismerni Katie-t. Ám abban a percben egyedül Paulra tudtam figyelni.

– A legbonyolultabb, amit Gelbmantől tanultam – folytatta –, hogy miként lehet megfejteni egy könyvet a magának a könyvnek a szövegén alapuló algoritmusokkal vagy sifrékkel. Az ilyen esetekben a kulcs be van építve a könyvbe. Először megfejted a kódot, mintha egyenletet állítanál fel, aztán a kóddal megfejted a szöveget. A könyv saját magát értelmezi.

Mosolyogtam. – Ez az ötlet csődbe juttathatja az angol tanszéket.

– Én is szkeptikus voltam – mondta Paul. – De mint kiderült, ennek régi hagyományai vannak. A felvilágosodás idején az értelmiségiek egész értekezéseket írtak így, pusztán játékból. A szövegek szabályszerű novelláknak, levélregényeknek meg ilyesmiknek látszottak. De ha az ember ismerte a megfelelő technikát – például figyelte a nyomdai hibákat, amelyeket, mint kiderült, szándékosan követtek el, vagy megoldotta az ábrákban feladott rejtvényeket –, rátalálhatott a kulcsra. Mint például: „Maradjon csak a négyzet, meg a szám, a törzsökös, és a betű, mely minden tizedik szóban közös; hagyd ki, mit mond Kinkaid lordja, és amit kérdez a komorna.” Az ember követte az utasításokat, és így végül megfejtette az üzenetet, ami legtöbbször valami kínrím volt, vagy egy disznó vicc. Ám az egyik ilyen hapsi a végrendeletét írta meg így. Aki megfejti, azé a vagyon!

Egy papírlapot húzott elő egy könyvből. A papírra két különálló blokkban fel volt írva egy rejtjelezett bekezdés, alatta pedig a rövidebb, dekódolt jelentés. Nem láttam, hogyan lett az egyikből a másik.

– Egy idő után az a gondolatom támadt, hogy talán működne. Talán a fejezetek kezdőbetűiből álló akrosztikhon csak sejtetés. Talán azért van, hogy megmondja, miként kell közelíteni a könyvhöz. Sok humanistát érdekelt a kabbala, és a reneszánszban népszerűek voltak a jelekkel és betűkkel űzött játékok. Talán Francesco is valamilyen rejtjelet alkalmazott a Hypnerotomachiában.

Csak az volt a baj, hogy nem tudtam, hol keressem az algoritmust. Elkezdtem magamtól kiagyalni algoritmusokat, hogy hátha bejön valamelyik. Minden nap ezzel viaskodtam. Jutottam valamire, utána egy teljes hétig molyoltam a Ritkaságok Szobájában, kerestem a választ – de vagy értelmetlenségnek bizonyult, vagy zsákutcának.

Aztán augusztus végén három hetet öltem egyetlen szakaszba. A történet elején van, ahol Poliphilo egy templom romjai között szemlélődik, és talál egy obeliszken egy hieroglifás üzenetet. Az isteni Iulius Cæsarnak, az örök augustusnak, a világ urának. Ezzel a mondattal kezdődik. Sose fogom elfelejteni, mert majdnem beleőrültem. Ugyanaz a pár oldal, napról napra. Pedig akkor találtam meg.

Kinyitotta az asztalán lévő iratgyűjtőt. A Hypnerotomachia reprodukciója volt benne, az elő oldaltól az utolsóig. A végére lapozott, a maga készítette függelékhez, és megmutatott egy papírt, amelyre rátűzte a fejezetek iniciáléit. Olyan lett, mint egy váltságdíjat követelő levél, és kiadta a Francesco Colonna testvérről szóló, híres üzenetet: Poliam Frater Franciscus Columna Peramavit.

– Egyszerű elképzelésből indultam ki. Az akrosztikhon nem lehet közönséges trükk, a bemutatkozás elcsépelt eszköze. Nagyobb célja kell, hogy legyen: a kezdőbetűk nemcsak ennek az üzenetnek, hanem az egész könyvnek a dekódolására valók!

Így hát próbát tettem. A vizsgált szakaszban az egyik rajz egy különleges hieroglifával kezdődött: egy szemmel. – Szaporán pergette a lapokat, amíg meg nem találta ezt a képet:

Mivel azon a fametszeten ez volt az első hieroglifa, úgy döntöttem, hogy fontos lehet. Csak az volt a baj, hogy semmihez sem tudtam kezdeni vele. Poliphilo meghatározása – hogy a szem az Istent vagy egy istenséget jelent – sehova sem vezetett.

Akkor jött fel a csillagom. Egy délelőtt a hallgatói központban volt valami dolgom, és mivel nem aludtam valami sokat, elhatároztam, hogy veszek egy üdítőt. De a gép folyton kiköpte az egydollárosomat. Olyan fáradt voltam, hogy fel se fogtam, miért. Aztán véletlenül ránéztem, és akkor megértettem, hogy fordítva tettem be az automatába. A hátulja volt fölfelé. Már épp meg akartam fordítani, hogy újra próbálkozzak, amikor megláttam. Ott volt az orrom előtt, a bankjegy hátulján.

– A szem – mondtam. – A piramis fölött.

– Pontosan. Az állami címer része. És akkor belém hasított. Volt a reneszánszban egy híres humanista, aki a szemet választotta jelképül. Még érmékre és medálokra is rávésette.

Úgy várt, mintha tudnom kellene a választ.

– Alberti. – Egy kis kötetre mutatott a túlsó polcon. De re ædificatoria, írták a gerincére. – Ezt értette alatta Colonna. Albertitől akart kölcsönözni egy ötletet, és azt akarta, hogy észre is vedd. Ha ki tudod találni, mi az, összeáll a kirakós.

Értekezésében Alberti latin változatokat talál ki a görög eredetű építészeti kifejezésekre. Francesco ugyanezeket használja az egész Hypnerotomachiában – egy helyet kivéve! Már akkor feltűnt, mikor lefordítottam ezt a részt, mert olyan vitruviusi terminusokba ütköztem, amelyekkel rég találkoztam. De nem gondoltam, hogy lenne valamilyen jelentőségük.

A trükk, mint rájöttem, abban áll, hogy meg kell keresni abban a részben a görög építészeti kifejezéseket, és ki kell cserélni őket a latin változatokkal úgy, ahogy a könyv többi részében van. Ha végigcsináljuk, utána pedig alkalmazzuk az akrosztikhonszabályt – vagyis összeolvassuk a szavak betűit úgy, ahogy a fejezetek iniciáléit – megoldódik a rejtély. Kapunk egy latin üzenetet. Csak az a gond, hogy ha egyetlen hibát is elkövetünk, míg átfordítjuk a szavakat görögből latinra, az egész üzenet összeomlik. Ha az entaszit ventris diametrumra cseréljük, nem egyszerűen csak venterre, a diametrum fölösleges d-je mindent megváltoztat.

Újabb oldalra lapozott, beszéde felgyorsult. – Persze, követtem el hibákat. Szerencsére nem olyan súlyosakat, hogy ne rakhassam össze a latin mondatot. Így is három hetembe került, pont egy nappal azelőtt fejeztem be, hogy visszajöttetek a campusra. De végül csak rájöttem! Tudod, mit mond? – Idegesen vakart az arcán valamit. – Azt mondja: Ki szarvazta fel Mózest?

– Nem értem.

– Másképp fogalmazva: ki csalta meg Mózest?

– Tudom én, mi a felszarvazott.

– Tulajdonképpen nem azt mondja szó szerint, hogy felszarvazott. Azt mondja: „Ki adta Mózesnek a szarvakat?” A szarvak már Artemidorosznál is hűtlenségre utalnak. Ez onnan ered, hogy...

– De mi köze ennek a Hypnerotomachiához?

Vártam, hogy megmagyarázza, vagy azt mondja, rosszul értelmezte a rejtvényt. De mikor felugrott és járkálni kezdett, már láttam, hogy bonyolultabb dologról van szó.

– Nem tudom! Nem bírom kitalálni, hogyan illeszkedik a könyv többi részéhez! De az benne a különös, hogy azt hiszem, talán megoldottam a rejtvényt!

– Valaki felszarvazta Mózest?

– Hát, úgy valahogy. Először azt hittem, tévedésnek kell lennie. Mózes túlságosan fajsúlyos szereplője az Ótestamentumnak, semhogy összekapcsolhassák az alakját a hűtlenséggel. Tudomásom szerint volt felesége – egy Cippora nevű midiánita nő –, de ő úgyszólván nem is jelenik meg az Exodusban, és sehol sem találtam utalást arra, hogy megcsalta volna a férjét.

Aztán a Numeri 12:1-ben valami szokatlan történik. Mózes fivére és nővére felemelik szavukat ellene, mert feleségül vett egy kúsita nőt. A részletek nem derülnek ki, de egyes kutatók azzal érvelnek, hogy mivel Kús és Midián különálló földrajzi területek, Mózesnek két felesége volt. A Bibliában sehol sem találkozunk a kúsita asszony nevével, de Flavius Josephus első századi történész, aki ugyancsak megírta Mózes életét, azt állítja, hogy a kúsita vagy etióp feleségnek Tharbis volt a neve.

Kezdenek maguk alá temetni a részletek. – Akkor Tharbis csalta meg a férjét?

Paul a fejét rázza. – Nem. Azzal, hogy második feleséget vett, Mózes csalta meg Tharbist vagy Cipporát, attól függ, melyikkel esküdött meg elsőnek. A sorrendet nehéz kitalálni, de léteznek hagyományok, amelyekben nemcsak a megcsalt férjnek nőnek szarvai, de annak is, aki a feleségét csalja meg. Erre mehet ki a találós kérdés. A válasz pedig Cippora vagy Tharbis.

– No és mihez kezdesz ezzel?

Lelkesedése lelohadt. – Hát itt ütköztem a falba. Minden elképzelhető módon megpróbáltam használni Cipporát és Tharbist, hátha segítenek megfejteni a könyv többi részét. De sehogy sem sikerül.

Elhallgatott, mintha azt várná, hogy én szóljak valamit.

– Taftnek mi a véleménye? – Csak ennyi jutott eszembe.

– Vincent nem tudja. Az a véleménye, hogy az időt pocsékolom. Amint úgy döntött, hogy Gelbman technikája nem segít az áttörésben, azt mondta, hogy vissza kellene térnem az ő útjára. Inkább a velencei forrásokra összpontosítsak.

– Nem mondod meg neki ezt?

Paul úgy nézett, mintha félreértettem volna a szavait.

– Neked mondom – felelte.

– Fogalmam sincs.

– Tom, ez nem lehet véletlen! Ennyire fontos dolog nem lehet az! Ezt kereste az apád! Már csak ki kell találnunk. Segíts nekem!

– Miért?

Olyan különös bizonyosság csengett a hangjában, mintha megértett volna a Hypnerotomachiában valamit, ami korábban elkerülte a figyelmét.

– A könyv eltérő gondolkodásmódokat igényel. Van, ahol türelemre, a részletek iránti figyelemre van szükség. Máskor viszont ösztön és lelemény kell hozzá. Olvastam néhány következtetésedet a Frankensteinről. Jók. Eredetiek. És még csak bele sem izzadtál. Csak gondolkozz rajta. Gondolkozz a rejtvényen. Talán eszedbe jut valami. Ez minden, amit kérek.

Egyszerű okból utasítottam el Paul kérését azon az estén. Gyerekkorom tájképében dombtetőn álló kihalt udvarház volt Colonna könyve, amely baljós árnyékot vet a közeli gondolatokra. Mintha ugyanazokban az olvashatatlan oldalakban gyökerezett volna ifjúságom összes kellemetlen talánya: apám sűrű és érthetetlen távollétei esténként, amikor az ebédlőasztal helyett az íróasztalát választotta; a régi viták, amelyekbe anyámmal mindegyre visszacsúsztak, bűnbe eső szentek módjára; de még az a barátságtalan különcködés is, amellyel Richard Curry viselkedett, az az ember, aki mindenkinél súlyosabban beleháborodott Colonna könyvébe, és láthatólag nem is gyógyult ki belőle soha. Nem érthettem, hogy a Hypnerotomachia a hatalmába keríti minden olvasóját, de azt tapasztaltam, hogy az a hatalom sose vezet jóra. Láttam, hogy küzd vele Paul három éven át, és ettől még inkább meg akartam őrizni a távolságot, akkor is, ha a harcnak végül ez az áttörés lett az eredménye.

Ha ezek után meglepőnek tűnik, hogy reggelre meggondoltam magamat, és beszálltam Paul munkájába, tulajdonítsák az álomnak, amelyet az után álmodtam, hogy a rejtvényről beszélt. Van egy fametszet a Hypnerotomachiában, amely örökre megmarad korai gyermekkorom rakterében, egy nyomat, amellyel sokszor találkoztam, mikor besurrantam apám dolgozószobájába, hogy kinyomozzam, mit tanulmányoz. Nem minden nap bámulhat meg egy kisfiú egy meztelenül heverésző nőt, aki visszabámul rá egy fa alól. Úgy hiszem, azt meg végképp nem mondhatja el magáról senki, leszámítva a Hypnerotomachia tudósait, hogy látott egy ilyen nő lábánál egy meztelen szatírt, akinek szarvszerű pénisze iránytűként mutat a nő felé. Tizenkét éves voltam, egyes-egyedül apám irodájában, amikor felfedeztem ezt a képet. Hirtelen megértettem, miért késik el a néha vacsorától. Nem tudtam, mi ez, de hol van ettől csodálatosságban és különlegességben egy vacsora!

Éjszaka ez tért vissza hozzám, gyermekkorom fametszete – heverő nő, osonó szatír, duhaj membrum – és sokat forgolódhattam az alsó ágyon, mert Paul lenézett a sajátjáról, és megkérdezte: – Jól vagy, Tom?

Ahogy magamhoz tértem, felugrottam, és rohantam az íróasztalán lévő könyvekhez. Az a pénisz, az a rossz helyre került szarv, emlékeztetett valamire. Kapcsolatba kellett hozni valamivel. Colonna tudta, miről beszél. Valaki adott szarvakat Mózesnek!

Harttnál találtam meg a választ, A reneszánsz művészet történetében. Láttam már a képet, de még sose ütött szöget a fejembe.

– Mik ezek? – kérdeztem. Feldobtam a könyvet Paul ágyára, rámutattam az oldalra.

Hunyorgott. – Michelangelo Mózes-szobra. – Úgy bámult rám, mintha elment volna az eszem. – Mi baj, Tom?

Majd mielőtt magyarázatra nyithattam volna a számat, megdermedt. Aztán felkapcsolta a lámpáját.

– Hát persze... – suttogta. – Istenem, hát persze!

Igen, a képen, amit mutattam, két kis csonk ütközik ki a szobor fejéből, mint a szatírok kecskeszarva!

Paul leugrott az ágyról, olyan hangosan, hogy már vártam, mikor jelenik meg Charlie és Gil. – Megcsináltad! – mondta tágra nyílt szemmel. – Ennek kell lennie!

Így folytatta egy darabig. Engem viszont zavart valami: hogy használhatott fel Colonna a rejtvénye megfejtésének egy Michelangelo-szobrot?

– Akkor miért vannak itt? – kérdeztem végül.

De Paul addigra messze megelőzött. Lekapta a könyvet az ágyáról, és megmutatta a szövegmagyarázatot. – A szarvaknak semmi közük a felszarvazottsághoz! Ez irodalmi találós kérdés: ki adott Mózesnek szarvakat? A Biblia félrefordításából ered. Amikor Mózes lejön a Sínai-hegyről, mondja az Exodus, ragyogó fénysugarak áradnak az arcából. De a „sugár” szó héber megfelelője, a karan fordítható „szarvnak” is, ami héberül keren. Amikor Szent Jeromos latinra fordította az Ótestamentumot, úgy gondolta, Krisztuson kívül senkiből sem áradhatnak fénysugarak, és a másodlagos jelentést választotta. Michelangelo ezért faragta ilyennek a Mózesét. Szarvasnak.

A nagy izgalomban, azt hiszem, nem is éreztem meg, mi történik velem. A Hypnerotomachia visszaosont az életembe, és már vitt is át egy folyón, amelyen sose óhajtottam átkelni. Akkor nem érdekelt más, mint hogy kinyomozzuk, mit jelent Szent Jeromos, aki a latin cornuta szóval szarvakat adott Mózesnek. Ám ez olyan teher volt, amit Paul boldogan vállalt a következő hétre. Azon az éjszakán és még utána egy darabig én csak bérenc voltam, Paul végső eszköze a Hypnerotomachia ellen. Azt hittem, meg is tarthatom ezt a helyet, távol maradhatok a könyvtől, hogy Paul legyen az ütköző. Így hát, mikor ő visszament a Firestone-ba, a felfedezéseink lehetséges következményeitől fehéren izzó lázban, én is elmentem, és tettem még egy felfedezést. Képzelem, milyennek láthatott, mivel még mindig majd elszálltam attól, hogy megvívtam Francesco Colonnával!

Ott találkoztunk, ahol egyikünknek se volt helye, de mindketten otthon éreztük magunkat benne: a Borostyánban. Részemről ugyanannyi hétvégét töltöttem itt, mint a saját klubomban. Részéről ő máris Gil kedvencei közé tartozott, hónapokkal az előtt, hogy a másodéven elérkezett volna a heccelés ideje, ezért Gilnek az az ötlete támadt, hogy összeismertessen minket.

– Katie – mondta azon a szombat estén, amelyen mindkettőnket odahívott a klubba –, ő Tom, a szobatársam.

Lustán mosolyogtam, arra gondolva, hogy nem kell sokat izmozni egy másodéves elbűvöléséhez.

Akkor megszólalt, én pedig, mint a légy, amely nektárra számít, de halált lel a kancsókában, rádöbbentem, ki vadászik kire.

– Szóval te vagy Tom – mondta, mintha illene rám a köröz vény a postahivatal falán. – Charlie már beszélt rólad.

Ha Charlie ír le valakit valakinek, az azért jó, mert attól kezdve már csak jobbak lehetnek a dolgok. Vélhetőleg több napja találkozhatott Katie-vel a Borostyánban, és mikor rájött, hogy Gil kivel akarja összehozni, lelkesen beszállt a részletekkel.

– Mit mondott? – kérdeztem, leplezni próbált aggodalommal.

Egy pillanatig gondolkozott, Charlie pontos szavait keresve.

– Valami csillagászatit. A csillagokról.

– Fehér törpe – magyaráztam. – Tudományos vicc.

Katie a homlokát ráncolta.

– Én se értem – vallottam be, hogy eloszlassam az első benyomást. – Nem vagyok odáig az ilyesmiért.

– Angol a főtárgyad? – kérdezte, mintha kitalálta volna.

Bólintottam. Gil elmondta, hogy Katie főtárgya a filozófia.

Katie gyanakodva méregetett. – Ki a kedvenc íród?

– Képtelen kérdés. Ki a kedvenc filozófusod?

– Camus – felelte, bár én csak költőileg tettem fel a kérdést. – A kedvenc íróm pedig H. A. Rey.

Úgy mondta, mintha vizsgáztatna. Soha életemben nem hallottam még Reyről. Elég posztmodemül csengett a neve, olyan volt, mint egy ködösebb T. S. Eliot, egy nagybetűs e. e. cummings.

– Verseket írt? – kockáztattam meg, mert el tudtam képzelni Katie-ről, amint franciákat olvas a kandalló mellett.

Pislogott. Aztán elmosolyodott, ismeretségünk óta első alkalommal.

– Ő írta A kíváncsi csacsit! – mondta, és kikacagott, mikor látta, hogy mennyire igyekszem nem elpirulni.

Azt hiszem, ez volt kapcsolatunk receptje. Olyasmit adtunk egymásnak, amire egyikünk sem számított. Princetoni első napjaimban megtanultam, hogy sose beszéljek szakmai kérdésekről a barátnőimnek; még a költészet is megöli a románcot, oktatott Gil, ha tévedésből társalgási témának nézed. De Katie-t ugyanerre tanították, és egyikünknek sem volt ínyére a lecke. Gólyakorában járt egy lacrosse-játékossal, akivel az egyik irodalmi szemináriumomon találkoztam. Okos volt, úgy rázta ki a kisujjából Pynchont és DeLillót, ahogy én soha, de egy szót sem volt hajlandó beszélni róluk tantermen kívül. Katie-t az őrületbe tudta volna kergetni ezzel a megvonalazott életével, a falakkal, amelyeket felhúzott szórakozás és munka közé. Húsz percig beszélgettünk azon az estén a Borostyánban, és mindketten megláttunk valamit, ami tetszett. Mindketten hajlandók voltunk mellőzni a falakat, illetve talán csak nem ragaszkodtunk a fennállásukhoz. Gil örült, hogy ilyen jól passzolunk egymáshoz. Nemsokára várni kezdtem a hétvégéket, reménykedtem, hogy összefuthatok Katie-vel az órák között, rá gondoltam elalvás előtt, a zuhany alatt, dolgozat közben. Nem egészen egy hónap múlva elkezdtünk együtt járni.

Mivel én voltam az idősebb, egy darabig azt képzeltem, az én dolgom, hogy élettapasztalatom bölcsességét alkalmazzam mindenre, amit teszünk. Vigyáztam, hogy megmaradjunk az ismerős helyeken és a baráti társaságokban, mert régi barátnőimnél megtanultam, hogy először a megszállottság jön, és csak utána a meghittség; két ember képzelheti magát szerelmesnek, de ha kettesben maradnak, esetleg kiderül, milyen keveset tudnak egymásról. Így hát ragaszkodtam a nyilvános helyekhez – hétvégeken a nappalokat a klubokban töltöttük, az estét a hallgatói központban – és csupán akkor voltam hajlandó kollégiumi szobákban és könyvtári kutatófülkékben találkozni, ha úgy éreztem, hízeleghetek magamnak azzal, hogy valami többet, azt a csalogató zöngét is hallom Katie hangjában.

Mint rendesen, most is neki kellett egyenesbe tennie.

– Gyere – mondta egy estén. – Együtt fogunk vacsorázni.

– Melyik klubban? – kérdeztem.

– Étteremben. Te választasz.

Nem egészen két hete jártunk együtt, még mindig túl sok olyan része volt, amit nem ismertem. Egy hosszú vacsora, kettesben, kockázatosnak hangzott.

– Meghívod Trisht és Karent is? – kérdeztem. Holderi szobatársai bombabiztos társaságot jelentettek, főleg Trish, aki szinte nem is evett, viszont számítani lehetett rá, hogy végigbeszél minden étkezést.

Katie háttal állt felém. – Gilt is elhívhatjuk – mondta.

– Persze! – Ugyan furcsának tűnt a párosítás, de minél többen vagyunk, annál jobb!

– No és Charlie? – folytatta. – Ő úgyis mindig éhes.

Végre észbe kaptam, hogy gúnyol.

– Mi a baj, Tom? – kérdezte, és felém fordult. – Félsz, hogy idegenek is látnak kettesben?

– Nem.

– Untatlak?

– Dehogy!

– Akkor mi van? Attól tartasz, rájövünk, hogy nem ismerjük egymást elég jól?

– Igen – mondtam némi habozás után.

Katie elhűlt a komolyságomtól.

– Hogy hívják a nővéremet? – kérdezte.

– Nem tudom.

– Vallásos vagyok?

– Nem hinném.

– Lopok-e pénzt a büfében a borravalós bokályból, ha nincs apróm?

– Vélhetőleg.

Előrehajolt és mosolygott. – Na látod? Túlélted.

Még sose találkoztam senkivel, aki ennyire biztosra vette, hogy meg fog ismerni. Egy pillanatig sem látszott kételkedni abban, hogy az elemek illeszkedni fognak.

– Most pedig gyerünk vacsorázni – húzott maga után a kezemnél fogva.

Sose néztünk vissza.

Nyolc nappal a szatíros álmom után Paul meghozta a hírt.

– Igazam volt! – mondta büszkén. – A könyv egyes részeit rejtjelezve írták!

– Hogy találtad ki?

– A válasz, amit Francesco követel, a cornuta – Szent Jeromos szava, amellyel szarvakat adott Mózesnek. Ám a Hypnerotomachiában többnyire nem működnek azok az egyszerű technikák, ahol egyetlen szó a rejtjel. Ide nézz.

Elém tett egy papírlapot, amelyre két párhuzamos betűsort írt.

– Ez egy nagyon kezdetleges rejtjeles ábécé – mondta. – A felső sor az úgynevezett nyílt szöveg, az alsó a sifré. Figyeled, hogy a sifré elején a mi szavunk áll, a cornuta? Utána szimpla ábécé, amelyből kivették a cornuta betűit, hogy ne legyen kettőzés.

– És hogy működik?

Paul fölvett egy ceruzát az asztaláról, és elkezdte bekeretezni a betűket. – Mondjuk, azt akarod leírni ezzel a cornuta-kóddal, hogy „helló”. Kezded a felső nyílt szövegű ábécében a H-val, aztán megkeresed a megfelelőjét az alatta lévő sifrében. Ebben az estben a H megfelelője a B. Végigcsinálod a többi betűvel, és a „ helló”-ból az lesz, hogy „buggj”.

– Így használta Colonna a cornutát?

– Nem. A tizenötödik és tizenhatodik századi udvarokban ennél sokkal körmönfontabb technikákat ismertek. Alberti, akinek az építészeti értekezését a múlt héten mutattam, a polialfabetikus rejtjelezést is feltalálta. Néhány betűnként változik a rejtjel. Az sokkal nehezebb.

A papírra mutatok. – De Colonna nem használhatott ilyet. Ez értelmetlen hablaty. Az egész könyv tele lett volna olyan szavakkal, mint ez a „buggj”.

Paul szeme felragyog. – Pontosan! A bonyolult kódolási módszereknél nem keletkezik olvasható szöveg. Ám a Hypnerotomachia más. A sifréje is úgy olvasható, mint egy könyv!

– Tehát Colonna rejtvényeket használt rejtjelezés helyett.

Paul bólintott. (Ennek a neve szteganográfia. Mint mikor láthatatlan tintával írják az üzenetet: az elképzelés szerint senki sem tud róla, hogy ott van. Francesco kombinálta a szteganográfiát a kriptográfiával. Találós kérdéseket rejtett el egy normális hangzású szövegben, ahol nem szúrtak szemet. Aztán ezek alapján alkotott kódfejtő technikákat, hogy nehezebb legyen megérteni az üzenetét. Ebben az esetben annyit kell tenned, hogy megszámolod a cornuta betűit, ami hét, azután összekötsz minden hetedik betűt a szövegben. Nem is nagyon különbözik attól, amikor a fejezetek első szavát használják. Csupán ismerni kell a helyes intervallumokat.

– És ez működött? Hogy minden hetedik betű a könyvben?

Paul megrázta a fejét. – Nem az egész könyvben. Csak egy részében. És nem, először nem működött. Állandóan értelmetlenség sült ki belőle. A gond az, hogy hol kezdjed. Ha egy szó kezdőbetűjétől kezdve jelölsz ki minden hetedik betűt, egészen más lesz az eredmény, mintha a második betűnél kezded. Itt jut szerephez újra a rejtvény megfejtése.

Újabb lapot húzott elő a papírkupacból: az eredeti Hypnerotomachia egyik oldalának fénymásolatát.

– Itt van, ennek a fejezetnek a közepén, magában a szövegben a cornuta szó. Ha ennek a cornutának a C-jével kezdődően kijelölsz három fejezeten keresztül minden hetedik betűt, akkor kapod meg Francesco nyílt szövegét. Eredetileg latinul volt, de lefordítottam. – Egy másik papírlapot nyújtott felém. – Ezt nézd!

Nyájas olvasó, az elmúlt év a legviszontagságosabb volt, amit el kellett szenvednem. Családomtól elszakítva lévén, nem volt más vigaszom, mint az emberiség üdve, és miközben a vizeket jártam, azt kellett látnom, mily szennyes lehet ez az üdv is. Ha igaz, amit Pico mondott, vagyis hogy az emberben ott rejlik mindennek a lehetősége, ha valóban olyan hatalmas csoda, amilyennek Hermész Triszmegisztos állította, akkor hol a bizonyíték? Egyik részről a kapzsik és tudatlanok szorongatnak, kik követésemből, remélnek hasznot húzni, másik részről az irigyek és az álszentek szorongatnak, kik elpusztításomból remélnek hasznot húzni.

Ám te, olvasó, hű vagy ahhoz, amiben én hiszek, különben nem találtad volna meg, amit ide rejtettem. Nem tartozol azok közé, akik Isten nevében pusztítanak, akiknek szemében utálatosság az írásom, akik az én ellenségeim. Nagy utakat tettem meg, keresve titkomnak a bárkát, amely megőrzi az idő ellenében. Római születésű vagyok, az örökkévalóságnak épült városban nevelkedtem, ahol ezer év után is állnak a császárok falai és hídjai, míg egykori honfitársaim feltámasztott szavát manapság Aldus és tipográfus társai sokszorosítják sajtóikkal. A régi világ emez alkotóitól ihletve én is ugyanazon bárkákat választottam: egy könyvet és egy nagyszerű épületet. Együtt nyújtanak menedéket annak, amit neked adok, olvasó, ha megérted szavaim értelmét.

Hogy megfejtsed, amit mondani kívánok, úgy kell ismerned a világot, ahogyan mi, akik korunk minden más emberénél többet tanultunk róla. Bizonyítanod kell, hogy szereted a bölcsességet meg az emberi tehetséget, mert abból tudni fogom, hogy nem vagy ellenség. Mert elszabadult a gonoszság, amelyet félünk még mi is, holott korunknak fejedelmei vagyunk.

Folytasd tehát, olvasó. Ésszel és kitartással küzdj azért, amit mondani akarok. Poliphilo utazása most nehezebb lesz, akárcsak az enyém, de még sok mindent kell elmondanom.

Megfordítottam a papírt, kerestem a folytatást. – Hol a többi?

– Ez az – mondta Paul. – Ha többet akarunk tudni, többet kell megfejtenünk.

Döbbenten néztem fel rá a papírról. Egy kéreg alatti zugból, ahol az ülepíthetetlen gondolatok szörcsögnek, dobolás hallatszott, az a hang, ami apám izgatottságát kísérte. Ilyenkor Corelli Karácsonyi Concertójának ütemére dobolt az ujjaival, azon a felületen, ami éppen a keze alá esett, kétszerte sebesebben a szabályos allegrónál.

– Most mit fogsz csinálni? – kérdeztem, megpróbálva felkapaszkodni a jelen hullámára.

Pedig már ott volt bennem a gondolat, amely távlatot adott a felfedezésnek. Arcangelo Corelli a klasszicizmus hajnalán fejezte be a concertóját, több mint száz évvel Beethoven Kilencedik Szimfóniája előtt. De Colonna üzenete már Corelli idejében is több mint kétszáz éve várt az első olvasóra.

– Ugyanazt, amit te – mondta Paul. – Meg fogjuk keresni Francesco következő rejtvényét.