8. fejezet

Elmegyünk a campus északi bejáratánál az őrbódé mellett, jobbra kanyarodunk a Nassaura, Princeton főútvonalára. Ebben az órában néptelen, csak két hóekét és egy hibernációból felélesztett sózót lehet látni. Itt-ott kis boltok izzanak az éjszakában, kirakatuk alatt felgyülemlik a hó. A Talbot és a Micawber Könyvek zárva tart ilyenkor, de a Pequodban és a kávézókban még most is van egy kis forgalom: végzősök hajráznak a tizenegyedik órában, hogy határidőre befejezzék a szakdolgozatukat.

– Örülsz, hogy végeztél vele? – kérdezi Gil Paultól.

– A dolgozatommal?

Gil belenéz a visszapillantó tükörbe.

– Még nem fejeztem be – mondja Paul.

– Hagyjál már. Készen van. Mit lehet még hozzátenni?

Paul párával leheli be az ablakot. – Sokat – mondja.

A lámpánál rákanyarodunk a Washington útra, és a Panoráma sugárút felé indulunk, amelyen a klubok vannak. Gil okosabb, semhogy tovább kérdezgetne. Tudom is, hogy más jár az eszében, míg közeledünk a Panorámához. Szombat este lesz a Borostyán klub éves bálja, amelyet, mint a klub elnökének, neki kellett megszerveznie. Mivel a szakdolgozat miatt elmaradt a szervezéssel, rászokott, hogy be-beugorjon a Borostyánba, csak a maga megnyugtatására, hogy mindent kézben tart. Katie azt mondja, ha majd holnap elkísérem a klubba, nem fogom felismerni a belsejét!

Beállunk a klub mellé, arra a helyre, amelyet vélhetőleg Gilnek tartanak fent. Amikor kihúzza a kulcsot a gyújtásból, valósággal visszhangzik az autóban a hideg csend. A péntek jelenti a szélcsendet a hétvégi viharban, az esélyt a kijózanodásra a hagyományos csütörtöki és szombati bulik között. A hó eltompította még a hangok zsongását is, amely általában ott hullámzik a levegőben, mikor a harmad- és negyedévesek visszamennek vacsora után a campusra.

A vezetőség szerint a princetoni klubok „a felső osztályok étkezési alternatíváját” jelentik. Igazság szerint gyakorlatilag ez az egyetlen evési lehetőségünk. Az egyetem fiatalsága idején, a refektóriumi tüzek és a mogorva fogadósok miatt a diákság önállóan volt kénytelen gondoskodni magáról; kis csoportok összeálltak, és egyazon fedél alatt étkeztek. Mivel az akkori Princeton az volt, ami, a fedelek, és a klubok, amelyekkel az építő ifjúság ezeket a fedeleket alátámasztotta, nem voltak holmi hitványságok; némelyik fölér egy udvarházzal. Princetonnak a mai napig ezek a klubok a jellegzetességei: olyan helyek, ahol a harmad- és negyedévesek buliznak, esznek, de nem laknak. Majdnem százötven évvel az intézmény megjelenése után egyszerűen megmagyarázható a princetoni társasági élet. Az a klubok markában van.

A Borostyán komor látvány nyújt ebben az időben. Sötétségbe burkolózik, sötétek a falai, barátságtalanul mereszti fekete kőtüskéit. A szomszédjában a Major, fehér sarokköveivel, legömbölyített formáival simán túlragyogja. A két ikerklub, a legrégibbek a Panoráma sugárút tíz megmaradt eredeti klubja közül, a legelegánsabbaknak számítanak Princetonban, és 1886 óta versenyeznek az elsőbbségért.

Gil az órájára néz. – Már leszedték az asztalokat. Szerzek magunknak valami ételt. – Kitárja az ajtót, aztán felvezet a főlépcsőn.

Jó ideje jártam itt utoljára, de a sötét tölgyfa burkolattól meg a szigorú portréktól most is meg kell állnom. Balra van a Borostyán ebédlője, hosszú, faasztalaival, százéves angol székeivel, jobbra a biliárdszoba, ahol Parker Hasset biliárdozik magányosan. Parker a falu bolondja a Borostyánban, egy gazdag család félkegyelmű ivadéka, aki van annyira okos, hogy tudja, mekkora agyalágyultnak tartják némelyek, és van annyira buta, hogy az egész világot hibáztassa érte. Két marokra fogja a dákót, és úgy forgatja, mint mikor a brettli színésze táncol a sétapálcájával. Ránk sandít, mikor felmegyünk a lépcsőn az elnökség irodájába, de nem veszek tudomást róla.

Gil kétszer kopogtat, aztán válaszra nem várva belép. Követjük a meleg világosságba, ahol Brooks Franklin, Gil terebélyes alelnöke ül az ajtó mellett tovanyúló, hosszú mahagóniasztalnál. Az asztalt, amelyen egy Tiffanylámpa és egy telefon áll, hat szék veszi körül.

– Örülök, hogy épp most jelentkeztek – mondja Brooks mindnyájunknak, udvariasan figyelmen kívül hagyva, hogy Paul női ruhát visel. – Parker ismertette jelmezes terveit a holnapi estére, és kezdtem arra gondolni, hogy némi támogatásra lesz szükségem.

Nem nagyon ismerem Brooksot, de amióta másodéves korunkban együtt hallgattunk közgazdaság-tudományi alapokat, úgy viselkedik velem, mint régi barátjával. Gondolom, Parker terveinek a szombati tánchoz, a hagyományosan princetoni témájú jelmezbálhoz lehet közük.

– Meg fogsz dögleni, Gil! – mondja Parker, aki bejelentés nélkül érkezik a földszintről. Most cigaretta van az egyik kezében, és borospohár a másikban. – Neked legalább van humorérzéked!

Úgy beszél Gilhez, mintha Paul és én láthatatlanok lennénk. Az asztal mellett Brooks a fejét rázza.

– Úgy döntöttem, hogy úgy jövök, mint JFK! – folytatja Parker. – És a csajom nem Jackie lesz, hanem Marilyn Monroe!

Látnia kell a zavart a képemen, mert az asztalon lévő hamutálba dobja a cigarettáját. – Igen, Tom – mondja. – Kennedy a Harvardon diplomázott, de az első évet itt járta!

Parker, annak a kaliforniai bortermelő családnak a legutóbbi terméke, ahol nemzedékek óta a Princetonra és a Borostyánba szokás küldeni az elsőszülött fiút, csak úgy vehette a két akadályt, hogy a Hasset család adta meg hozzá – Gil irgalmas kifejezésével élve – a kezdősebességet.

Mielőtt felelhetnék, Gil előrehajol.

– Nézd, Parker, nekem most nincs erre időm. Ha Kennedyként akarsz jönni, a te dolgod, csak próbálj meg egy kis ízlésre törekedni.

Parker, aki nyilván valami jobbra számított, savanyú pillantást vet ránk, aztán elvonul, kezében a borral.

– Brooks – folytatja Gil –, nem mennél le és kérdeznéd meg Alberttól, hogy maradt-e valami a vacsorából? Nem ettünk, és rohannunk kell.

Brooks lemegy. Eszményi alelnök: készséges, fáradhatatlan, lojális. Még az se borzolja fel, ha Gil szájából úgy hangzik a kérés, mint egy utasítás. A mai estét leszámítva még sose láttam fáradtnak. Csak nem most fejezte be a szakdolgozatát?

– Tulajdonképpen – tekint fel Gil – két adagot felküldetek ide, a magamét pedig az ebédlőben eszem meg. Evés közben megbeszélhetem, milyen borokat rendeljünk holnapra.

Brooks hozzám és Paulhoz fordul. – Örülök nektek, fiúk – mondja. – Elnézést kérek Parker miatt. Nem tudom, mi üt bele időnként.

– Időnként? – kérdezem az orrom alatt.

Brooksnak hallania kellett, mert elmosolyodik, mielőtt kimenne.

– Pár perc alatt készen kell lennie az ételnek – mondja Gil. – Lent vagyok, ha szükségetek lenne rám. – Paulhoz fordul. – Amint kész vagy, mehetünk az előadásra.

Elmegy, és nekem máris olyan érzésem támad, mintha Paullal valamilyen csalást követnénk el. Antik mahagóniasztalnál ülünk egy tizenkilencedik századi udvarházban, és várjuk, hogy valaki hozza az ételünket. Az öt ujjamon is megszámolhatom, hányszor fordult elő velem ez, amióta eljutottam Princetonba. A Kerengő, amelyben Charlie-val vagyunk tagok, kicsi, egyszerű, kedélyesen meghitt klub. Ha a padlót kifényesítik, és a sövényt megnyírják, mutatós hely, ahol le lehet gurítani egy sört, vagy lehet játszani egy parti biliárdot, de stílusban és komolyságban eltörpül a Borostyán mellett. A mi séfünk első számú szempontja nem a minőség, hanem a mennyiség, és borostyánbeli barátainkkal ellentétben minket nem érkezési sorrend szerint ültetnek, hanem ott eszünk, ahol nekünk tetszik. Nálunk a székek fele műanyag, az összes evőeszközünk eldobható, és ha túl drágára sikerülnek a bulik, vagy túlságosan megengedjük a sörcsapot, előfordul, hogy pénteken ebédnél hot dog kerül a tálcánkra. Sok ilyen klub van az utcában. A Borostyán az örök kivétel.

– Gyere le velem – mondja hirtelen Paul.

Nem tudom, mit akar. Követem, elmegyünk a déli lépcsőforduló színes üvegablaka mellett, aztán leereszkedünk az alagsorba. Paul elvezet a folyosón az elnök irodájához. Ide tulajdonképpen egyedül Gilnek lenne bejárása, de amikor Paul nyugtalankodni kezdett, hogy a könyvtári kutatószoba egyre kevésbé biztosítja a szakdolgozata befejezéséhez szükséges zavartalanságot, Gil csináltatott neki egy kulcsmásolatot, azt remélve, hátha így visszacsalogathatja a klubba. Pault, amennyire megszállottja volt a munkának, akkor már igen kevéssé vonzotta a Borostyán. De a tágas, csendes elnöki szoba, ahová közvetlenül az alagútból lehetett bejutni, olyan áldás volt, amit Paul nem utasíthatott vissza. Voltak, akik tiltakoztak, hogy Gil szállodát csinál a klub legelőkelőbb szobájából, de Paul leszerelt minden kifogást azzal, hogy úgyszólván mindig az alagúton át érkezett a klubba. Úgy tűnik, az kevésbé zavarta a sértetteket, ha nem látták jönni-menni.

Megérkezünk az ajtóhoz, Paul kinyitja a kulcsával. Becsoszogok mögötte a szobába. Hetek óta nem jártam itt, és most meglepődök. Elsőnek azt érzékelem, milyen hideg van. Ez itt tulajdonképpen a klub pincéje, a hőmérséklet kellemetlenül közel jár a fagyponthoz. A szoba minden előkelősége ellenére úgy fest, mintha papírhurrikán söpört volna végig rajta. Minden felületen rendetlenül összevissza dobált könyvek kupacai, a polcokon penészedő európai és amerikai klasszikusok alig látszanak Paul tankönyveitől, történelmi szemléitől, tengerészeti térképeitől és elszórt rajzaitól.

Becsukja mögöttünk az ajtót. Az íróasztal mellett van egy csinos kandalló, és a könyvek guanója olyan vastag, hogy némelyik belelóg a tűztérbe. Paul mégis elégedetten szemléli a szobát, mert minden ugyanúgy van, ahogy hagyta. Odamegy a Michelangelo költészetéért, felveszi a földről, lesöpör a borítójáról néhány festékszemcsét, és óvatosan leteszi az asztalra. Meggyújtja a kandallópárkányon talált vihargyufát, beletartja a kandallóba. Kék láng lobban a fahasábokkal lenyomtatott újságból.

– Sokat végeztél – mondom, az asztalán kiterített, nagyobb rajzot nézve.

A homlokát ráncolja. – Az semmi. Tucatnyit is csináltam ebből a típusból, valószínűleg mind téves. Akkor készítek ilyet, amikor közel járok ahhoz, hogy feladjam.

A papíron egy épület van, amit Paul talált ki. A Hypnerotomachiában említett épületek romjaiból rakosgatta össze: a leomlott boltíveket helyreállította, a málladozó alapozást megerősítette, a törött oszlopokat és oszlopfőket kijavította. Ez csak a legfelső darabja egy egész köteg rajznak, amelyeknek mindegyikét ugyanúgy Colonna képzeletének szemcséiből alkotta. Nincs közöttük két egyforma. Paul egy külön tájat, egy saját Itáliát teremtett magának. A falakra más rajzokat ragasztott, van köztük olyan, amely eltűnik a feljegyzések alatt. A szigorúan építészeti stílusban meghúzott vonalakat olyan mértékegységekben számította ki, amelyeket nem értek. Az arányok olyan tökéletesek, a rajz olyan gondos, mintha számítógép készítette volna. Paul ódzkodik a számítógéptől. Igazság szerint sose volt rá pénze, és udvariasan elutasította, amikor Curry vásárolni akart neki egyet. Ami itt van, azt mind kézzel rajzolták.

– Mik akarnak lenni ezek? – kérdezem.

– Az épület, amit Francesco tervez.

Majdnem elfelejtettem, hogy Paul mindig folyamatos jelen időben és a keresztnevén emlegeti Colonnát.

– Miféle épület?

– Francesco kriptája. A Hypnerotomachia első felében van benne, hogy kriptát tervez. Emlékszel?

– Hát persze. Szerinted így néz ki? – mutatok a rajzokra.

– Nem tudom, de ki fogom deríteni.

– Hogyan? – Aztán eszembe jut, amit Curry mondott a múzeumban. – Erre kellenek a felügyelők? Ki fogod ásatni?

– Meglehet.

– Tehát rájöttél, miért építtette Colonna?

Ez volt az a sarkalatos kérdés, amelyre kilyukadtunk, pont akkor, amikor közös munkánk véget ért. A Hypnerotomachia titokzatosan célozgatott egy kriptára, amelyet Colonna építtet, de Paul és én sose jutottunk egyetértésre ennek a jellegét illetően. Paul úgy gondolta, a Colonna család szarkofágja lett volna, azzal a rendeltetéssel, hogy versenyre keljen a pápai síremlékekkel, amelyeket akkortájt tervezett Michelangelo. Mivel én inkább A Belladonna-dokumentumhoz próbáltam kapcsolni a kriptát, úgy képzeltem, ez lett volna Colonna áldozatainak végső nyughelye; ez az elmélet indokolta volna a nagy titkolózást, amellyel a Hypnerotomachia övezte a kriptát. Mivel Colonna sehol sem írta le teljes egészében a kripta formáját vagy helyét, amikor kiszálltam, ez volt Paul munkájában a legnagyobb hézag.

Mielőtt válaszolhatna, kopognak.

– Lejöttetek! – mondja Gil. A klub pincérje jön mögötte.

Gil megtorpan, úgy nézegeti Paul szobáját, ahogy egy férfi beles egy nő fürdőszobájába: bátortalanul, de kíváncsian. A pincér helyet keres a könyvek között, és két szalvétát terít az asztalra. Vizeskancsót, kenyérkosarat hoztak, és két tányért a Borostyán szervizéből.

– Meleg parasztkenyér – mondja a pincér, letéve a kosarat.

– Hátszín sült zöldpaprikával – folytatja Gil. – Még valamit?

Megrázzuk a fejünket. Gil egy utolsó pillantást vet a szobára, aztán visszamegy a lépcsőn.

A pincér vizet tölt két pohárba. – Parancsolnak valamilyen más italt?

Mikor mondjuk, hogy nem, ő is eltűnik.

Paul habzsol. Ahogy nézem evés közben, a Twist Olivér-benyomásra gondolok, amit az első alkalommal keltett bennem, a tenyeréből formált kicsi tálra. Néha elgondolkozom, hogy nem az éhség-e az első emléke. Az árvaházban, ahol felnevelték, hat gyerekkel ült egy asztalnál, és az volt a szabály, hogy érkezési sorrendben szedtek, amíg el nem fogyott az étel. Nem hinném, hogy Paul valaha is megszabadult ettől az észjárástól. Gólyakorunkban, amikor még mind együtt ettünk a kollégium ebédlőjében, Charlie ugratta Pault, amiért olyan gyorsan eszik, hogy az ember azt hinné, ki fog menni a divatból az étel. Paul még azon az estén megmagyarázta, miért csinálja, és attól kezdve egyikünk sem viccelődött ezzel.

Most az evés örömétől mámorosan kap egy darab kenyérért. Más körülmények között élvezetesnek találnám, ahogy az étel illata viadalra kel a könyvek avas dohszagával és a tűz füstjével. De itt feszélyez az eltérő emlékek foltvarrása. Paul, mintha belelátna a fejembe, észreveszi a kézmozdulatát, és elszégyelli magát.

Odatolom a kosarat. – Kosztolj! – mondom, és összekaparom a tányéromról a maradékot.

Mögöttünk pattog a tűz. A sarokban van egy nyílás a falban, akkora, mint egy nagyobb étellift: bejárat az alagutakba. Itt szeret közlekedni Paul.

– Nem is hiszem el, hogy még mindig ezen mászol keresztül!

Leteszi a villáját. – Jobb, mint elviselni a fentieket.

– Ez itt olyan, mint egy kútbörtön.

– Korábban nem zavart.

Érzem a régi vita éledezését. Paul sietve megtörli a száját a szalvétával. – Felejtsd el – mondja, és leteszi kettőnk közé az asztalra a naplót. – Most ez a fontos. – Megütögeti két ujjával, majd felém tolja az apró könyvet. – Itt az esély, hogy befejezzük, amit elkezdtünk. Richard úgy gondolja, hogy ez lehet a kulcs.

Az asztalra hullott pecsétet maszatolom. – Talán meg kellene mutatnod Taftnek.

Leesik az álla. – Vincent értéktelennek tart mindent, amit veled közösen találtam! Hetente kétszer kellett jelentenem, mennyit haladtam előre, csak hogy bizonyítsam, nem adtam fel. Már belefáradtam, hogy el kell autóznom az intézetbe, ahányszor a segítségére van szükségem, és ő minden alkalommal azt mondja, hogy a munkám önállótlan!

– Önállótlan?

– És megfenyegetett, hogy feljelent az intézetnél szándékos időhúzásért!

– Azok után, amiket találtunk?

– Nem számít – mondja. – Nem érdekel, mit gondol Vincent! – Ismét megkopogtatja a naplót. – Be akarom fejezni.

– Holnap lejár a határidőd.

– Három hónap alatt többet végeztünk, mint amennyire egymagamban jutottam három év alatt. Mit számít még egy éjszaka? – Halkan hozzáteszi: – Különben sem a határidő az érdekes.

Csodálkozom azon, amit mond, ám Taft lekicsinylésének fullánkja az, ami megmarad bennem. Paulnak tudnia kellett, hogy így lesz. Büszkébb vagyok a Hypnerotomachián végzett munkámra, mint az egész szakdolgozatomra.

– Taft meghibbant – mondom. – Még soha, senki sem derített ki ilyen sokat a könyvről. Miért nem kértél más témavezetőt?

Paul tépkedi a kenyeret, apró golyóbisokat gyúr a beléből. – Én is ezt kérdezem magamtól – mondja, és elfordítja a tekintetét. – Tudod, hányszor dicsekedett vele, hogyan tette tönkre mindenféle „degeneráltak” akadémiai pályafutását a recenzióival vagy az ajánlásaival? Apádat sose említette, de voltak mások is. Emlékszel McIntyre professzorra a klasszika-filológiáról? A Keats-könyvére? „Óda egy görög vázához?”

Bólintok. Taft írt egy cikket arról, hogy a nagy egyetemeken romlik az ösztöndíjas kutatói munka eredménye, és ezt elsősorban McIntyre könyvével támasztotta alá. Három bekezdésben több ténybeli tévedést, félreértelmezést és felületességet talált, mint két tucat másik kutató együttvéve. Kritikája látszólag a többi recenzensre irányult, de McIntyre lett miatta köznevetség tárgya. Később bevallotta, hogy mindössze McIntyre apjának, a reneszánsz történésznek akart visszavágni, aki vegyes kritikát írt az ő egyik könyvéről.

– Vincent mesélt nekem egyszer valamit – folytatja Paul halkuló hangon. – Egy srácról, akivel együtt nőtt fel, és akit Rodge Langnak hívtak. Az iskolában Eppnek szólították a srácok. Egy nap, amikor Epp hazafelé ment az iskolából, hozzá szegődött egy kóbor kutya. Epp elfutott, de a kutya utánaszaladt. Epp odadobta az uzsonnája egy részét a kutyának, de az ettől sem hagyta békén. Végül bottal próbálta elijeszteni, de a kutya nem ijedt el.

Pár mérföld után Epp gondolkodóba esett. Átvezette a kutyát egy csipkerózsabozóton. A kutya követte. Megdobta kővel, de ettől se ment el. Végül Epp belerúgott a kutyába. Nem szaladt el. Epp belerúgott másodszor, majd harmadszor. A kutya meg se mozdult. Epp addig rugdosta a kutyát, míg meg nem döglött. Aztán felszedte, elvitte a kedvenc fájához, és ott eltemette.

Annyira elhűlök, hogy alig bírok megszólalni. – Ennek meg mi az ördög az erkölcsi tanulsága?

– Vincent szerint Epp ekkor tudta meg, hogy egy hű kutyára talált.

Csend.

– Ez Taft elképzelése a viccről?

Paul megrázza a fejét. – Sok történetet mesélt Eppről. Mind ilyen.

– Uramjézus! Miért?

– Szerintem valamiféle példabeszéd a céljuk.

– Példabeszédek, amiket ő talált ki?

– Nem tudom. – Paul habozik. – De a Rodge Epp Lang történetesen egy anagramma. A „doppelganger” szó betűinek az átrendezése.

Émelygek. – Gondolod, hogy Taft csinált ilyeneket?

– A kutyával? Ki tudja. Kitelik tőle. De itt arra akart kilyukadni, hogy ő és én ugyanolyan kapcsolatban vagyunk. Én vagyok a kutya.

– Akkor mi a fenének dolgozol vele még mindig?

Paul megint a kenyérrel babrál. – Így döntöttem. Egy módon fejezhettem be a szakdolgozatomat: ha megmaradok Vincentnél. Nézd, Tom, meg vagyok győződve róla, hogy itt jóval hatalmasabb dolgokról van szó, mint gondolnánk. Francesco kriptája ilyen közel van. Évek óta senki sem bukkant rá ilyen horderejű leletre. És apádat leszámítva senki sem dolgozott többet a Hypnerotomachián, mint Vincent. Szükségem volt rá. – Paul a tányérba dobja a kenyérhéjat. – És ő tudta ezt.

Gil megjelenik az ajtóban. – Végeztem fent – mondja, mintha azt vártuk volna, hogy ő végezzen. – Most már mehetünk.

Paul örülni látszik, hogy befejezheti a beszélgetést. Taft viselkedése őt kárhoztatja. Felállok, hogy összeszedjem a tányérokat.

– Hagyd! – legyint Gil. – Majd leküldenek valakit.

Paul erélyesen összedörgöli a kezét, és lerázza a tenyeréről a pöndörödő kenyérsodralékot, mint a halott bőrt. Kimegyünk Gil nyomában a klubból.

Sokkal erősebben havazik, olyan sűrűn, hogy úgy rémlik, mintha statikus maszaton át nézném a világot. Miközben Gil nyugat felé manőverez a Saabbal az auditórium felé, ránézek az oldaltükörben Paulra, és azon tűnődök, mióta fojthatja ezt magába. Utcai lámpák között haladunk a sötétségen át, és lüktetésnyi időközökre nem is látom, mert árnyékká változik az arca.

De Paulnak mindig is voltak titkai előttünk. Évekig titkolta az igazságot a gyerekkoráról, az egyházi gyermekotthon lidércnyomásos részleteit. Most a Tafthoz fűződő kapcsolatát titkolta. Akármilyen közel állunk egymáshoz, most egyfajta távolság van közöttünk, egy érzés, ami azt üzeni, hogy legjobb szomszéd a jó kerítés. Leonardo írta, hogy a festőnek először mindig feketére kell festenie a vásznat, mert a természetben minden sötét, kivéve, mikor fény esik rá. A legtöbb festő épp az ellenkezőjét csinálja: fehérrel alapoz, utólag adja hozzá az árnyékokat. Ám Paul, aki olyan jól ismeri Leonardót, mintha a szobánk alsó ágyán aludt volna az öreg szivar, megérti az árnyékos kezdet értékét. Az emberek annyit tudhatnak meg rólunk, amennyit megmutatunk nekik.

Talán fel se fogtam volna ennek az igazságát, ha néhány évvel azelőtt, hogy megérkeztünk a campusra, nem történik egy érdekes dolog, ami egyaránt fölkeltette Paul kíváncsiságát és az enyémet. Egy James Hogue nevű, huszonkilenc éves biciklitolvaj azzal jutott be Princetonba, hogy annak állította magát, aki sose volt: tizennyolc éves utahi béresnek. Azt mondta, hogy magától, a csillagok alatt tanulta ki Platónt, és önerőből fejlesztette magát odáig, hogy négy perc alatt fut le egy mérföldet. Mikor a toborzó úton járó terepfutó csapat repülőgéppel hozta Princetonba, azt mondta, tíz év óta először alszik fedél alatt. Az egyetem annyira le volt nyűgözve, hogy azon nyomban felvették. Amikor évhalasztást kért, senki sem gyanakodott. Hogue azt mondta, beteg anyját akarja ápolni Svájcban; valójában a börtönbüntetését töltötte le.

A kacsát az tette olyan izgalmassá, hogy Hogue nagyjából felerészt szemérmetlenül hazudott, a másik fele részben viszont többé-kevésbé igazat mondott. Pontosan olyan jó futó volt, amilyennek állította magát, és két évre ő lett a princetoni terepfutó csapat sztárja. De sztár volt a tanteremben is, olyan mennyiségű tárgyat vett föl, amit én akkor se vállalnék, ha fizetnének érte, és ráadásul színjelesre vizsgázott. A tetejébe olyan megnyerő egyéniség volt, hogy második princetoni évének tavaszán a Borostyán kiszemelte klubtagnak. Már-már gyalázat, hogy a pályafutása úgy ért véget, ahogy. Merő véletlenségből egy terepfutó versenyen egy néző ráismert a korábbi életéből. Amikor híre ment a dolognak, Princeton vizsgálatot rendelt el. Az egyik fizikalaborban tartóztatták le. Vádat emeltek ellene, és Hogue be is vallotta, hogy csalt. Pár hónap alatt börtönbe került, ahol lassan visszaszürkült a homályba.

Nekem azon a nyáron a Hogue-sztori volt a szenzáció. Egyedül ez vehette fel a versenyt azzal a felfedezésemmel, hogy a Playboynak volt egy tavaszi különszáma a Borostyán-Liga lányairól. Ám Paulnak sokkal többet jelentett. Ő, aki mindig ragaszkodott hozzá, hogy életét átkenje a fikció lakkjával – játszotta, hogy jóllakott, holott nem is evett, játszotta, hogy viszolygásból nem kell neki számítógép – bele tudta élni magát annak az embernek a helyzetébe, akit földhöz lapít az igazság. Annak, ha valaki az ismeretlenségből jön, mint James Hogue és Paul, kevés másikkal együtt az az előnye, hogy az embernek szabad újra kitalálnia magát. Illetve minél jobban megismertem Pault, annál inkább rájöttem, hogy ez nem annyira szabadság, mint egyfajta kötelezettség.

Ezzel együtt is, látva, mi történt Hogue-gal, Paulnak át kellett gondolnia, hol a határ önmagának újraalkotása és a mások felültetése között. Amióta megérkezett Princetonba, nagyon óvatosan egyensúlyozott ezen a vonalon, és inkább elhallgatott dolgokat, mintsem hazudott volna. Ha erre gondolok, visszatér hozzám egy régi félelem. Apám, aki tisztában volt vele, hogyan rontotta meg a Hypnerotomachia, egyszer titkos viszonyhoz hasonlította a könyvet. Rávesz, hogy hazudj, mondta, még magadnak is. Paul szakdolgozata ugyanez a hazugság lehet. A Taft mellett töltött négy évben Paul úgy táncolt, ahogy a könyv parancsolta, elveszítette miatta ágyát és étvágyát, és mindeme fáradságért a könyv igen keveset adott neki.

Ismét belenézek a tükörbe, és látom, hogy a havat figyeli. A tekintete üres, az arca sápadt. A távolban sárgán villog egy lámpa. Apám valami másra is megtanított, anélkül, hogy egyetlen szót szólt volna: sose öld bele magadat semmibe annyira, hogy a boldogságoddal kelljen fizetned a bukásért. Paul az utolsó tehenét is eladná egy marék bűvös babszemért. Csak most már kezd kételkedni, hogy csakugyan az égig nő-e belőle a paszulyszár.