20. fejezet

A princetoni kórház egyik ágyában térek magamhoz, több órával a baleset után. Paul mellettem ül, és boldog, mert felébredtem. Az ajtó előtt egy rendőr áll. Valaki kórházi papírköntöst adott rám, ami úgy ropog, mint egy pelenka, amikor felülök. A körmöm gyászkeretes a vértől, és ismerős szaga van a levegőnek, olyasvalami, amire kórházi régmúltamból emlékszem. Betegségszag, fertőtlenítővel felmosva. Az orvoslás szaga.

– Tom? – mondja Paul.

Felkönyökölök, hogy lássam, de belenyilall a karomba a fájdalom.

– Óvatosan! – hajol oda hozzám. – Az orvos azt mondja, megsérült a vállad.

Most, ahogy tisztul a tudatom, már érzem a pólya alatt a kínt. – Veled meg mi történt odalent?

– Ostobaság. Tisztára ösztönből cselekedtem. Amint a cső felrobbant, már nem mehettem vissza Charlie-hoz. Az egész gőz felém jött. Visszamentem a legközelebbi kijáraton át, aztán a rendőrség idehozott.

– Hol van Charlie?

– Az intenzíven. Senkit sem engednek be hozzá.

A hangja eltompul. Megdörgöli a szemét, kinéz az ajtón. Épp most gurul arra egy öregasszony a kerekes székében, amit olyan ügyesen irányít, mint egy gyerek a gokartját. A hekus figyeli, de nem mosolyog. A padlócsempén apró sárga tábla: VIGYÁZAT, FELMOSVA!

– Jól van? – kérdezem.

Paul nem veszi le a szemét az ajtóról. – Nem tudom. Will azt mondta, pont ott találtak rá, a megrepedt cső mellett.

– Will?

– Will Clay, Charlie barátja. – Paul ráteszi a kezét az ágy rácsára. – Ő húzott ki téged.

Próbálok emlékezni, de csak lámpafénnyel körülrajzolt árnyképeket látok az alagútban.

– Ő cserélt műszakot Charlie-val, amikor eljöttetek megkeresni engem – teszi hozzá Paul.

Nagyon szomorú a hangja. Az egészért magát hibáztatja.

– Telefonáljak Katie-nak? Szóljak neki, hogy itt vagy? – kérdezi.

A fejemet rázom. Először szilárdabb talajt akarok érezni a lábam alatt. – Majd felhívom én később.

Másodszor is elgurul előttünk az öregasszony, és most már látom a bal lábán a térdétől az ujjai hegyéig érő gipszet. A haja borzas, a nadrágja térdig fel van hajtva, ám a szeme csillog, és kihívóan mosolyog a rendőrre, mintha nem a lábát törte volna, hanem egy törvényt. Charlie-tól hallottam, hogy az idős páciensek néha még örülnek is egy kis esésnek, vagy egy enyhébb betegségnek. A vesztes csata arra emlékezteti őket, hogy még mindig ők állnak nyerésre a háborúban. Belém hasít Charlie hiánya, hogy üresség van ott, ahol a hangját szeretném hallani.

– Rengeteg vért veszíthetett – mondom.

Paul a kezét nézi. A csendben zihálást hallok a paraván mögül, amely elválasztja ágyamat a szomszédétól. Ekkor bejön egy doktornő. Az ajtóban álló rendőr megérinti a fehér kórházi köpeny könyökét. Az doktornő megáll, halk szavakat váltanak.

– Thomas? – Odajön az ágyhoz, gondterhelten, egy csiptetős dossziéval.

– Igen?

– Dr. Jansen vagyok. – Átmegy az ágy másik oldalára, hogy megvizsgálja a karomat. – Hogy érzi magát?

– Jól. Hogy van Charlie?

Kicsit megböki a vállamat. Csak annyira, hogy összeránduljak. – Nem tudom. Azóta az intenzív osztályon van, hogy behozták.

Nem elég tiszta a fejem ahhoz, hogy megértsem, mit jelent, hogy a keresztnevéről is felismeri Charlie-t.

– Meg fog gyógyulni?

– Még korai lenne véleményt mondani – feleli föl sem nézve.

– Mikor láthatjuk? – kérdezi Paul.

– Csak sorjában! – mondja dr. Jansen. A hátam meg a párna közé csúsztatja a kezét és fölemel. – Nem fáj?

– Nem.

– Hát itt?

Rányomja két ujját a kulcscsontomra.

– Itt se.

A nyomkodás folytatódik a hátamon, könyökömön, csuklómon, fejemen. Jansen doktornő a sztetoszkópot is beveti a teljesség kedvéért, aztán végre leül. Az orvosok olyanok, mint a játékosok, folyton a megfelelő kombinációt keresik. A betegek meg a nyerőautomaták: aki eleget rángatja a karjukat, előbb-utóbb megüti a főnyereményt.

– Rosszabbul is járhatott volna! – mondja. – Nincs törés, de a lágy kötőszövet megzúzódott. Majd érezni fogja, ha elmúlik a fájdalomcsillapító hatása. Jegelje napjában kétszer egy héten át, aztán vissza kell jönnie, hogy még egyszer megnézhessük.

Földi szaga van, szappan és verejték. Várom, hogy előhúzza a recepttömböt, mert emlékszem a túlcsorduló gyógyszerszekrényre a baleset után, de nem tesz ilyet, ehelyett azt mondja:

– Van itt valaki, aki beszélni akar magával!

Olyan szívélyes a hangja, hogy egy pillanatra azt hiszem, egy barátom van a folyosón – talán Gil, aki most jött a klubból, akár még anyám is, aki ide repült Ohióból. Hirtelen magam se tudom, mennyi idő telt el azóta, hogy kihúztak a föld alól.

Ám egy másik arc jelenik meg az ajtóban, egy olyan arc, amelyet sose láttam még. Ez is asszony, de nem orvos, és bizonyosan nem az anyám. Lábikráig érő, fekete, bő szoknyába, fekete pamutharisnyába préseli alacsony, vaskos alakját; a fehér blúz és a piros blézer ugyan anyássá teszi a külsejét, de akkor is az az első gondolatom, hogy egyetemi tisztviselő.

A doktornő és az asszony összenéz, aztán helyet cserélnek; az egyik jön, a másik megy. A fekete harisnyás asszony megáll az ágynál, és magához inti Pault. Beszélnek valamiről, amit nem hallok, aztán Paul teljesen váratlanul azt kérdezi, jól vagyok-e, megvárja, hogy bólintsak, és kimegy az ajtóban álló másik emberhez.

– Lenne szíves becsukni az ajtót? – kérdezi az asszony.

Meghökkenésemre a férfi bólint, becsukja az ajtót, és egyedül hagy minket.

Az asszony átkacsázik az ágyam másik oldalára, annyi időre állva meg, hogy egy pillantást vessen a paraván mögé.

– Hogy érzi magát, Tom? – Letelepedik a székre, amelyen Paul ült. A szék eltűnik alatta. Hörcsögképe van. Ha beszél, olyan, mintha mogyoró lenne a pofazacskójában.

– Nem valami jól – felelem óvatosan. Úgy fordulok, hogy lássa rajtam bal oldalt kötést.

– Hozathatok magának valamit?

– Kösz, nem.

– A fiam a múlt hónapban volt itt – mondja szórakozottan, míg valami keres a blézere zsebében. – Vakbélműtét.

Éppen kérdezni akarom, kicsoda, amikor apró bőrtárcát húz elő a mellzsebéből. – Gwynn nyomozó vagyok, Tom, és arról szeretnék beszélni magával, ami ma történt.

Kinyitja a tárcát, hogy lássam a jelvényt, aztán összecsapja, és visszateszi a zsebébe.

– Hol van Paul?

– Martin nyomozóval beszél. Szeretnék feltenni néhány kérdést William Steinről. Tudja, ki volt?

– Tegnap este halt meg.

– Megölték. – Elhallgat, hogy jó hangsúlyos legyen a pont a szó után. – A szobatársai közül ismerte valaki?

– Paul ismerte. Együtt dolgoztak a Továbbképző Intézetben.

Jegyzettömböt húz elő a blézere zsebéből. – Ismeri Vincent Taftet?

– Távolról – mondom. Valami súlyosabbat sejtek a sarok mögött.

– Járt ma az irodájában?

A halántékomat kifelé nyomja a feszültség. – Miért?

– Összeverekedett vele?

– Én nem nevezném verekedésnek.

Gwynn nyomozó lejegyez valamit.

– Járt éjszaka a múzeumban a szobatársával? – kérdezi egy iratgyűjtőben matatva.

A kérdésnek ezerféle kimenetele lehet. Gondolkozom. Paul ráhúzta a kezére a kézelőjét, úgy fogta meg Stein leveleit. Az arcunkat senki se láthatta a sötétségben.

– Nem.

A nyomozó úgy csippenti össze az ajkait, ahogyan némelyik nő a rúzsát szokta elegyengetni. Nem értem a testbeszédét. Papírt húz elő az iratgyűjtőből, a kezembe nyomja. Fénymásolat a bejelentkezési lapról, amelyet Paul és én aláírtunk az őrnek. Mindkét név mellé odapecsételték a belépés napját és óráját.

– Hogyan jutottak be a múzeum könyvtárába?

– Paul ismerte a kódot – adom meg magamat. – Bill Steintől kapta.

– Stein íróasztala is hozzátartozott a bűncselekmény színhelyéhez. Mit kerestek benne?

– Nem tudom.

A nyomozó együttérzőn néz rám. – Szerintem – mondja –, ez a maga Paul barátja több bajba keveri magát, mint gondolná.

Várom, hogy mondjon valami konkrétumot is, valami törvényeset, de nem mond, csak annyit kérdez: – Ugye, ez a maga neve a papíron? – Megemeli a papírt, visszaveszi. – És maga támadta meg dr. Taftet.

– Én nem...

– Érdekes, hogy épp a maga Charlie barátja próbálta feléleszteni William Steint.

– Charlie medikus...

– De hol volt Paul Harris?

Egy pillanatra eltűnik a díszlet. A szeme elől elhúznak egy függönyt. A nyájas matróna nincsen sehol.

– Okosan tenné, ha most már magával is törődne, Tom.

Nem tudom, hogy ez fenyegetés-e vagy figyelmeztetés.

– Charlie barátja ugyanebben a csónakban evez – folytatja. – Mármint ha ezt megússza. – Vár, hogy felfoghassam. – Mondja el nekem az igazat.

– Már megtettem.

– Paul Harris előbb hagyta el az auditóriumot, semhogy dr. Taft befejezte az előadást.

– Igen.

– Tudta, hol van Stein irodája.

– Együtt dolgoztak. Igen.

– Az ő ötlete volt, hogy törjenek be a múzeumba?

– Kulcsa volt hozzá. Nem törtünk be.

– És az ő ötlete volt, hogy kutassák át Stein asztalát.

Inkább abbahagyom a felelgetést. Itt most nem létezik helyes válasz.

– Dr. Taft irodája előtt Paul Harris elmenekült a campus rendőrsége elől. Miért tette ezt?

De Gwynn nyomozó úgyse értené, és nem is akarja megérteni. Tudom, hova akar kilyukadni, de most csak arra tudok gondolni, amit Charlie-ról mondott.

Mármint ha ezt megússza.

– Színjeles tanuló, Tom. Ez a névjegye. Aztán Taft doktor rájött a plágiumra. Mit gondol, ki mondta meg Taftnek?

Tégla a tégla után. Mintha csak arról lenne szó, hogyan építsünk falat barátok közé.

– William Stein – mondja Gwynn. Tudja, én már túl vagyok azon a ponton, ahol még segíthettem neki. – Képzelje el, hogy érezte magát Paul. Hogy haragudhatott!

Váratlanul kopogtatnak. Mielőtt megszólalhatnánk, kivágódik az ajtó.

– Nyomozó? – szól be egy másik rendőr.

– Mi az?

– Valaki beszélni akar magával.

– Ki?

A rendőr a kezében levő névjegyre pillant. – Egy dékán az egyetemről.{2}

A nyomozó ül még egy pillanatig, aztán feláll, és az ajtóhoz megy. Mikor már elég hosszú ideje nem jön vissza, felülök, és körülnézek, hogy hol az ingem. Elegem van a kórházakból, és elég jól vagyok, hogy magam is ellássam a karomat. Látni akarom Charlie-t; tudni akarom, mit mondtak Paulnak. A kabátom a fogason lóg. Vigyázva csúszok arrébb, hogy kikászálódjak az ágyból.

Abban a pillanatban mozdul a kilincs, és felpattan az ajtó. Visszajön Gwynn nyomozó.

– Elmehet – mondja nyersen. – A dékanátus majd megkeresi.

Csak találgathatom, mi történt. Gwynn átnyújtja a névjegyét, és alaposan megnéz magának. – De akkor is gondolkozzék azon, amit mondtam.

Bólintok.

Mintha még valamit hozzá akarna tenni, aztán mégsem teszi. Szó nélkül sarkon fordul és kimegy.

Alighogy becsukódik az ajtó, már nyitja is ki egy másik kéz. Megdermedek, azt várom, hogy a dékán jöjjön. Ám ezúttal baráti arcot látok: Gil az, ajándékokat hozott. A baljában pont az van, ami most leginkább kell nekem: egy váltás tiszta ruha.

– Jól vagy? – kérdezi.

– Ja. Mi az ábra?

– Felhívott Will Clay. Ő mondta, mi történt. Hogy van a vállad?

– Megvan. Will mondott valamit Charlie-ról?

– Egy keveset.

– Jól van?

– Jobban, mint amikor behozták.

Valahogy furcsán mondja.

– Mi baj? – kérdezem.

– Semmi – feleli nagy sokára. – Beszéltek veled a zsaruk?

– Ja. Paullal is. Láttad kint?

– A váróban. Richard Curryvel.

Kikászálódok az ágyból. – Vele? Hogyhogy?

Gil vállat von, a kórházi ételt szemrevételezi. – Segítsek?

– Miben?

– Öltözni.

Nem tudom, hogy most viccel-e. – Azt hiszem, egyedül is elboldogulok.

Megmosolyogja, ahogy ráncigálom magamról a kórházi inget. – Gyerünk, nézzük meg Charlie-t! – mondom, mikor ismét biztosnak érzem a talajt a lábam alatt.

Ám ő most elbizonytalanodik.

– Mi baj?

Különös az arca: egyszerre dühös és szégyenkező.

– Tom, mi elég csúnyán összebalhéztunk tegnap este.

– Tudom.

– Mármint az után, hogy te és Paul elmentetek. Mondtam pár dolgot, amit nem kellett volna.

Eszembe jut, milyen tiszta volt reggel a szoba. Ezért nem aludt Charlie.

– Nem érdekes – mondom. – Nézzük meg.

– Most biztos nem akar látni engem.

– Dehogynem akar.

Gil végighúzza a mutatóujját az orra alatt. – A doktorok különben sem akarják, hogy most zavarjuk. Majd visszajövök később.

Előhúzza a zsebéből a kocsija kulcsait. Szomorú a szeme. Végül csak megfogja a kilincset.

– Ha bármire szükséged lenne, hívj fel a Borostyánban – mondja, és kilép a nesztelenül megnyíló ajtón a folyosóra.

A rendőr elment; még a tolókocsis öregasszony sincsen sehol. Valaki elvitte a sárga táblácskát. Várom, hogy Gil visszanézzen, de nem néz. Mielőtt mondhatnék még valamit, már be is fordult a sarkon a kijárat felé.

Charlie mesélte egyszer, milyen hatást gyakoroltak az elmúlt századokban az emberi kapcsolatokra a járványok; hogy kerülték az emberek a fertőzötteket, mennyire gyanakodva néztek az egészségesekre, úgyhogy végül már szülők és gyerekek se voltak hajlandók egy asztalhoz ülni, és az egész társadalom rothadni kezdett. Aki elvan magában, nem betegszik meg, mondtam, mert egyetértettem azokkal, akik felmenekültek a hegyekbe. Akkor Charlie rám nézett, és hét szóban összefoglalta az általam valaha is hallott legkülönb érvet, ami az orvosok, de ma már úgy gondolom, a barátságok mellett is szól. Talán nem, mondta. De nem is lesz jobban.

Ugyanazzal az érzéssel figyeltem Gil távozását – ettől jutottak eszembe Charlie szavai –, mint amellyel belépek a váróba. Pault egyedül találom. Most már egyedül vagyunk ebben. Különös jelenség, ahogy ott ül egyedül a fehér műanyag széksorban, és a fejét fogva bámulja a padlót. Mindig ezt a tartást ölti fel, ha nagyon elgondolkozik valamin; ujjait összekulcsolja a tarkóján, a térdére könyököl, és előrehajol. Összeszámolni se tudom, hány éjszaka ébredtem arra, hogy így ül az asztalánál, toll van az ujjai között, és a régi lámpa fénye a jegyzetfüzetre hull.

Ettől a képtől azonnal meg akarom kérdezni, mit talált a naplóban. Mindazok után, ami történt, tudni akarom, segíteni akarok, emlékeztetni akarom a régi szövetségre, hogy ne érezze magát egyedül. De aztán, ahogy elnézem ebben az önemésztő gubbasztásban, meggondolom magam. Emlékeznem kell, hogyan robotolt a szakdolgozata felett, miután kiszálltam, hány reggelen jött ki enni vörös szemmel, hány éjszaka hoztuk neki a WaWából a feketekávét. Ha meg lehetne számolni azokat az áldozatokat, amelyeket ő hozott Colonna könyvéért, ha úgy meg lehetne számolni őket, ahogy a fogoly húzza a strigulákat a börtöne falára, ugyancsak eltörpülne mellettük az a kevés izzadság, amit én dobtam be a közösbe. Hónapokkal ezelőtt Paul szövetséget akart, amit megtagadtam. Ma már csak a társaságomat kínálhatom.

– Hé – mondom csendesen, és odamegyek hozzá.

– Tom... – Feláll.

A szeme véreres.

– Jól vagy? – kérdezem.

Végighúzza az ingujját az arcán. – Ja. Te?

– Megvagyok.

A karomat nézi.

– Nem lesz semmi baja – mondom.

Mielőtt szóba hozhatnám Gilt, bejön a váróba egy vékony szakállú, fiatal orvos.

– Jól van Charlie? – kérdezi Paul.

Nézem a doktort, és mintha szellemkéz lökne meg; olyankor érzünk ilyet, ha a vágány közelében állunk, az eldübörgő szerelvény mellett. Halványzöld műtősruhát visel, a falak voltak ilyen árnyalatúak a kórházban, ahol rehabilitáltak a baleset után. Keserű szín, mint az olajbogyópüré zöld citrommal. A gyógytornász azt mondta, hagyjam abba ezt, hogy lefelé bámulok, sose tanulom meg ismét a járást, ha örökké a szegecseket nézem a lábamban. Előrenézz, mondta. Mindig előre. Úgyhogy a falak zöldjét bámultam.

– Stabil az állapota – mondja a zöld ruhás ember.

Stabil, gondolom. Orvosi szakkifejezés. Két nappal azután, hogy elállították a lábam vérzését, én is stabil voltam. Annyit jelentett, hogy lassabban halódtam.

– Megnézhetjük? – kérdezi Paul.

– Nem – mondja az orvos. – Charlie még mindig eszméletlen.

Paul úgy tétovázik, mintha az eszméletlenség összeegyeztethetetlen lenne a stabilitással. – Meg fog gyógyulni?

Erre az orvos szelíden, de határozottan ránéz, és azt feleli: – Úgy gondolom, a legrosszabbon túl van.

Paul sápadtan mosolyog, köszönetet mond. Nem árulom el neki, mit jelent ez. A műtőben kezet mosnak, felmossák a padlót, várják, hogy a mentőautóról begurítsák a következő hordágyat. Az orvosok túl vannak a legrosszabbon. Charlie-nak még csak most kezdődik.

– Hála istennek – mondja Paul alig hallhatóan.

Ahogy most nézem, és látom, miként lazul el az arca a megkönnyebbüléstől, rájövök valamire. Sose hittem el, hogy Charlie belehalhat abba, ami ott lent történt. Egy pillanatra se hittem el.

Paul alig szól, mialatt kijelentkezem, legfeljebb Taftról motyog valamit, hogy milyen kegyetlenül viselkedett az irodában. Szinte nem is kell adminisztrálnom; aláírok egykét űrlapot, felvillantom a diákigazolványomat. Miközben küszködve írok alá a rossz kezemmel, máris érezhetem a dékán ittjártának hatását, mert ő távolíthatta el az utamból az akadályokat. Ugyan mit mondhatott a nyomozónak, hogy elengedjenek minket?

Aztán eszembe jut, amit Gil mondott. – Curry volt itt?

– Épp az előtt ment el, hogy te kijöttél. Rosszul fest.

– Érthető.

– Még mindig az az öltöny volt rajta, ami tegnap este.

– Tudott Billről?

– Ja. Csaknem olyan volt, mintha azt gondolná... – Paul nem fejezi be, hogy mit. – Azt mondta: „Mi értjük egymást, fiam.”

– Ez meg mit jelent?

– Nem tudom. Szerintem megbocsátott nekem.

– Megbocsátott neked?

– Azt mondta, ne aggódjak. Rendbe fog jönni minden.

Csak hápogok. – Hogy képzelheti, hogy ilyet tennél? Mit mondtál neki?

– Azt, hogy nem én tettem. – Pillanatnyi tétovázás után folytatja: – Nem tudtam, mi mást mondhatnék, úgyhogy elmeséltem, mit találtam.

– A naplóban?

– Nem jutott eszembe más. Olyan idegsokkosnak látszott. Azt mondta, aludni se bírt az aggodalomtól.

– Miért aggódott?

– Értem.

– Nézd – mondom, mert kezdem hallani a hangján Curry hatását –, Curry nem tudja, miről beszél.

– „Ha tudtam volna, mit akarsz tenni, másképp csinálom a dolgokat.” Ez volt az utolsó, amit mondott.

Szívesen belegyalogolnék Currybe. Emlékeztetnem kell magamat, hogy még ez az ember, aki ezeket mondta, közelíti meg a legjobban az apát, aki Paulnak jutott.

– Mit beszélt veled a nyomozó? – tereli mára a szót.

– Meg akart ijeszteni.

– Ugyanazt gondolta, amit Richard?

– Igen. Rá akartak venni, hogy ismerd be?

– Mielőtt kikérdezhettek volna, odajött a dékán, és azt mondta, ne válaszoljak semmire.

– Most mihez kezdesz?

– A dékán azt mondta, szerezzek ügyvédet.

Ezt úgy mondja, mintha könnyebb lenne beszerezni egy baziliszkuszt vagy egy unikornist.

– Majd kitalálunk valamit – biztatom. Végeztem a papírmunkával, elmegyünk. Rendőr áll a bejáratnál, jól megnéz magának minket. Ahogy kilépünk a kórházból, belénk kap a hideg szél.

Gyalog tesszük meg a rövid távolságot, ami elválaszt a campustól. Az utcák néptelenek, az ég színe fárad. Most egy bicikli gurul el a járda mellett, egy pizzafutár ül rajta. Szagok kavalkádját hagyja maga mögött, párából és élesztőből álló felhőt. Megint feltámad a szél, rúgja a levegőbe a havat, mint a port. A gyomrom megkordul, emlékeztet, hogy visszatértünk az élők világába.

– Kísérj el a könyvtárba – mondja Paul, mikor a Nassau utcához közeledünk. – Mutatni akarok neked valamit.

Megáll a gyalogátkelőnél. Egy fehér udvar mögött ott a Nassau Hall. A nadrágokra gondolok, ahogy lobognak a kupolán. Meg a harangnyelvre, ami nem volt ott.

– Mit akarsz mutatni?

Paul zsebre vágja a kezét, a fejét lehajtva feszül neki a szélnek. Átmegyünk a FitzRandolph Kapun, hátra se nézünk. A legenda szerint az ember annyiszor mehet be ezen a kapun a campusra, ahányszor akar, de ha egyszer is kijön rajta, sose kap diplomát.

– Vincent mondta, hogy sose bízzak meg barátban – szólal meg Paul. – A barátok állhatatlanok.

Elöl egy idegenvezető keresztezi az utunkat. Kis csoport követi. Nathaniel FitzRandolph adományozta a telket a Nassau Hall felépítésére, mondja az idegenvezető. Ott temették el, ahol most a Holder-udvar van.

– Nem tudtam, mit tegyek, amikor felrobbant a cső! Nem fogtam fel, hogy Charlie kizárólag azért jött le az alagútba, hogy engem megkeressen!

Megyünk az East Pyne irányában a könyvtár felé. A messzeségben a régi vitakörök márvány csarnokai: a Whig, James Madison klubja, és a Cliosophic, Aaron Burr klubja. Mögülünk idáig hallatszik az idegenvezető hangja, egyre inkább az az érzésem, hogy látogató vagyok itt, turista, sötét alagútban járok princetoni első napom óta, ahogy a Holder-udvar bugyraiban bujkáltunk, sírok között.

– Aztán hallottam, hogy utána jössz. Nem érdekelt, mi van lent. Csak annyit tudtál, hogy Charlie megsebesült.

Most néz rám először.

– Hallottam, ahogy segítségért kiabálsz, de semmit se láttam. Annyira féltem, hogy mozdulni se bírtam. Csak arra tudtam gondolni: miféle barát vagyok én? Én vagyok az állhatatlan barát!

Megtorpanok. – Paul, nem kell ezt csinálnod.

Az East Pyne udvarán járunk, ami olyan, akár egy kerengő; hull a hó a középső nyitott négyszögre. Váratlanul visszajött apám, ott az árnyéka a falakon, mert rádöbbenek, hogy ugyanezeket az ösvényeket járta a születésem előtt, és ugyanezeket épületeket látta. A lépéseit követem, és még csak nem is tudok róla, mert egyikünk sem hagyott itt semmiféle nyomot.

Paul megfordul, látja, hogy megálltam. Egy másodpercig mi vagyunk az egyetlen élők a kőfalak között.

– De kell! Mert ha elmondom, mit találtam a naplóban, minden más el fog törpülni mellette! Márpedig a minden más nem törpe!

– Csak annyit mondj, hogy olyan nagy-e, mint reméltük.

Mert ha az, akkor legalább az árnyék volt hosszú, amit apám vetett.

Előrenézz!, figyelmeztet a fejemben a gyógytornász. Mindig csak előre! De most is falak vesznek körül, mint akkor.

– Igen – feleli Paul, aki pontosan tudja, mire gondolok. – Olyan.

Látom a szikrát az arcán, ami valósággá teszi ezt a két szót, és újra megtántorodok a régóta várt érzéstől. Mintha apámnak sikerült volna az elképzelhetetlen: egyszerre jött vissza és nyert elégtételt.

Nem tudom, mit akar mondani Paul, de a gondolattól, hogy nagyobb lehet, mint képzelem, máris eltölt valami, amiről nem is sejtettem, hogy ilyen régen hiányzott belőlem. Ismét előrenézek, és látok is valamit, ami nem fal: a reményt.