27. fejezet

Éppen forrósodik a csók, amikor felpattan az ajtó. Már éppen rá akarok ripakodni a betolakodóra, amikor látom, hogy Paul áll előttünk.

– Mi van? – zökkenek vissza.

Paul rémülten körülnéz. Annyit sikerül kinyögnie: – Taftet megint bevitték kihallgatásra. – Valósággal sokkolja, hogy Katie itt van, az ő szobájában. Katie-t meg az sokkolja, hogy Paul egyáltalán itt van. Remélem, kölcsönösen Taftnek tulajdonítják a sokkjukat.

– Mikor?

– Egy órája, két órája. Most beszéltem Tim Stone-nal az intézetben.

Kínos hallgatás következik.

– Megtaláltad Curryt? – kérdezem, a rúzst dörgölve a számról.

Nem felel azonnal. A csend felkérődzi érveinket, amelyeket elmondtunk a Hypnerotomachiáról, a fontossági sorrendet, amit felállítottam magamnak.

– Azért jöttem, hogy Gillel beszéljek – fogja rövidre a csevejt Paul.

Figyeljük Katie-val, ahogy a fal mellett odanyomakodik az asztalhoz, összeszedi néhány régi rajzát, vázlatokat, amelyek hosszú hónapokig készültek a kriptáról, aztán ugyanolyan gyorsan eltűnik, ahogy érkezett. Távozásának apró légörvénye felkavarja a papírokat a padlón.

Katie ellöki magát az asztalától. Úgy érzem, belelátok a gondolataiba. Nem lehet megszökni ez elől a könyv elől. A világ összes elhatározása sem fog segíteni, hogy átléphessek rajta. Azt hitte, legalább a Borostyánban lerázhatjuk magunkról, de még itt is az van mindenütt: a falakon, a levegőben, és akkor ront ránk, amikor a legkevésbé várjuk.

Ám őt, meglepetésemre, csak a tény foglalkoztatja, amit Paul mondott. – Gyere! – mondja váratlan energiával. – Meg kell találnom Samet! Ha Taftet letartóztatják, ki kell cserélni a főcímet.

Paul és Gil fent, a földszinten beszélget, az egyik sarokban. A terem mintha elcsendesedett volna a látványtól, hogy a klub remetéje megjelenik egy ilyen eseményen.

– Hol van? – kérdezi Sam partnerétől Katie.

Olyan zavarban vagyok, hogy nem is hallom a választ. Két évig azt képzeltem, hogy Paul a Borostyánban az összes viccelődés céltáblája, a kuriózum, akit láncon tartanak a pincében. Erre a végzősök is vigyázzban állnak, mintha valamelyik régi arckép szállt volna ki a rámából. Paul tekintete könyörgő, már-már kétségbeesett; ha tudja is, hogy az egész klub őt figyeli, egy jellel sem árulja el. Közelebb húzódok, hogy halljak valamit. Paul odaad Gilnek egy ismerős, összehajtogatott papírt. Colonna kriptájának térképét.

Megfordulnak, kimennek. Az egész tagság azt bámulja, ahogy Gil távozik a földszinti hallból. Elsőnek a negyedévesek értik meg, hogy ez mit jelent. Az elnökség tagjai egymás után kopogni kezdenek, az asztalokon, a lépcsőkorlátokon, a régi tölgyfa burkolaton. Brooks, az alelnök az első, őt követi Carter Simmons, a pénztárnok, és végül mást se hallani, mint ezt a kopogást, a búcsúztatás dobpergését. Parker a táncparketten még a többieknél is hangosabban kopog, hátha egyszer utoljára még észrevetetheti magát, de már késő. Gil kivonulása, akárcsak a bevonulása, hajszálpontosan időben történik, mint egy tánclépés, amit egyetlenegyszer lehet eljárni. Mikor a lárma elhal, követem őket.

– Elvisszük Pault Taft házához – mondja Gil az elnökségi szobában, ahol megtalálom őket.

– Minek?

– Van ott valami, amit meg kell szereznie. Egy tervrajz.

– Most mentek?

– Taft a rendőrségen van – ismétli, amit Paultól hallott. – Oda kell vinnünk Pault.

Értem én, mi mozgatja. Segíteni akar, úgy, ahogy Charlie segített. Cáfolni akarja, amit a kórház parkolójában mondtam.

Paul nem szól. Az arcán látom, hogy ez olyan út, amelyet csak ő és Gil fog megtenni.

Tehát éppen magyaráznám Gilnek, hogy nem tarthatok velük, nélkülem kell menniük, amikor, hogy még jobban összekuszálódjanak a dolgok, megjelenik az ajtóban Katie.

– Mi van? – kérdezi.

– Semmi – mondom. – Menjünk vissza.

Katie félreért. – Sehogyse tudom elérni Samet telefonon. Pedig tudnia kell Taftről. Oké az, ha elmegyek a Prince szerkesztőségébe?

Gil lecsap az alkalomra. – Jól van, mert Tom meg velünk jön az intézetbe. Majd az istentiszteleten találkozunk ismét.

Katie már rábólintana, amikor az arcom elárul.

– Miért? – kérdi.

– Mert fontos – feleli egyszerűen Gil. Ez is barátságunk ama ritka pillanatai közé tartozik, amikor a hangja azt fejezi ki, hogy nálánál sokkal jelentősebb dolgokról beszél.

– Oké – mondja gyanakodva Katie, és megfogja a kezemet. – Akkor viszontlátásra a kápolnában.

Éppen hozzá akar tenni valamit, amikor éktelen nagy dübbenés hallatszik lentről, utána pedig üveg csörömpöl.

Gil rohan a lépcsőhöz. Loholunk utána. A romlás óriási tócsája fogad. Üvegszilánkokat hömpölygető, vérszínű lé kígyózik minden irányba. A kellős közepén ott áll egyszál magában vörösen és dühösen Parker Hasset, aki az imént döntötte fel a bárpultot, polcostul, palackostul, mindenestül.

– Mi az ördög folyik itt? – kérdezi Gil egy bámészkodó másodévestől.

– Csak úgy bepörgött. Valaki azt mondta rá, hogy tintás, és ettől rájött az ötperc.

Veronica Terry felfogja fehér ruhájának plisszírozott szoknyáját, amely rózsaszín szegélyt kapott, és pecsétes a bortól. – Egész este őt cukkolták! – kiáltja.

– Az ég áldjon meg, hogy engedhetted, hogy ennyire leigya magát? – kérdezi Gil.

Veronica bambán néz rá, hogy mi ez a dühöngés, mikor ő sajnálatot várt. Közelében összesúgnak a klubtagok, és alig bírják elfojtani elégedett mosolygásukat.

Brooks szól az egyik pincérnek, hogy állítsa fel a bárpultot, és töltse fel a borospincéből, miközben Donald Morgan újdonatúj elnökies méltósággal próbálja csitítani a gúnyolódás pergőtüzébe került Parkert, mert a tömeg ugyancsak mondja, hogy piás!, meg szeszkazán!, meg még rosszabbakat, és elég bántóan nevetnek rajta. Parker, akit féltucat helyen vágott meg az üvegsrapnel, úgy toporzékol a hatalmas szesztócsában, akár egy kisgyerek, és mire Donald felé fordul, vöröset lát a dühtől.

Katie a szájához kapja a kezét. Parker ráveti magát Donaldra. A padlóra zuhannak, először csak birkóznak, aztán ököllel püfölik egymást. Itt a látványosság, amire mindenki várt, Parker megérdemelt büntetése a milliónyi pitiáner sértésért! Most meglakol azért, amit a másodikon művelt, most kifakad a gyűlölet két éve érlelődő kelevénye! Bejön egy felszolgáló egy moppal, tunkolni kezdi a küzdőtér peremén a folyadékot. Parketten szétrohanó borban és pálinkában tükröződik a tölgyfa burkolat, semmi sem ihatja be a szeszt, se mopp, sem szőnyeg, még a verekedők szmokingja sem, mert azok csak csépelik egymást, hatalmas, rángó gomolyban, amelyből úgy meredeznek a fekete végtagok, mint egy fuldokló rovar lábai.

– Gyerünk! – mondja Gil, és megkerüli a verekedést, amelyért most már fájjon más feje.

Paul és én követjük, némán tocsogva a whisky, a konyak és a bor csatakjában.

Az utak vékony fekete varrások egy hatalmas fehér ruhán. A Saab nem csúszkál, pedig Gil úgy rálép a gázra, hogy mellettünk visít a szél. A Nassau utcán két autó szaladt egymásba, a lámpák villognak, a vezetők ordítanak, árnyékok ugrálnak a járdán álló két autómentőn. Az északi bejáratnál a biztonsági jelzőlámpák párás fényétől rózsaszín rendész lép elő az őrbódéból, és int, hogy a campus zárva van, de mi addigra, Paul navigálását követve, már távolodunk is nyugat felé. Gil hármasba, majd négyesbe teszi a sebességváltót.

– Mutasd meg neki a levelet – mondja.

Paul előhúz valamit a kabátja alól, és hátraadja nekem.

– Mi ez?

A borítékot feltépték, de a bal felső sarokban látszik a hallgatók dékánjának pecsétje.

– Ez volt este a postaládánkban – mondja Gil.

Mr. Harris!

Ezúton tájékoztatjuk, hogy miután témavezetője, dr. Vincent Taft panaszt nyújtott be ön ellen plágium miatt, hivatalunk vizsgálatot kezdeményez ön ellen. Tekintve fenti állítás természetét és kihatásait az ön diplomájára, a fegyelmi bizottság jövő heti rendkívüli ülésén tárgyalja meg esetét, és hoz döntést a tárgyban. Kérem, hogy előzetes megbeszélés céljából vegye föl velem a kapcsolatot, és igazolja levelem átvételét.

Üdvözlettel

Marshall Meadows

Hallgatónyilvántartási és diákjóléti dékánhelyettes

– Tudta, mit csinál – mondja Paul, miután elolvastam.

– Ki?

– Vincent. Ma reggel.

– Mikor megfenyegetett a levéllel?

– Tudta, hogy nincs bizonyítéka ellenem. Azért hozakodott elő a papáddal.

Hallom a hangjában ólálkodó vádat. Mindennek az az oka, hogy meglöktem Taftet.

– Te futottál el – szűröm a fogam között.

Latyak fröccsen az alvázra. A Saab átszökken egy kátyún.

– A rendőrséget is én hívtam fel – mondja.

– Mi?

– Azért vitték be. Azt mondtam nekik, hogy láttam Vincentet a Dickinson közelében tegnap este, amikor Billt lelőtték.

– Hazudtál nekik.

Várom, hogy Gil mondjon valamit, de ő le nem veszi a szemét az útról. Paul tarkóját bámulom, és az a fura érzésem támad, hogy magamat nézem, ismét apám kocsijában ülök.

– Ez az? – kérdezi Gil.

Az előttünk lévő házakat fehér léccel burkolták. Ott, ahol Taft lakik, az összes ablak sötét. Pont a házak mögött kezdődik az intézet fehér angyalhajas erdeje.

– Még mindig a rendőrségen van – mormolja Paul. – Nem ég a villany.

– Jézusom, Paul! – mondom. – Egyáltalán honnan veszed, hogy itt van a tervrajz?

– Nincs másik hely, ahol elrejthette.

Gil még csak nem is hall minket. Annyira összezavarta Taft házának látványa, hogy már fordulna is vissza. Felengedi a féket, üresben gurulunk. Ám amikor kuplungolni készül, Paul feltépi az ajtót, és kihuppan a járdára.

– A fenébe! – Gil lefékezi a Saabot és kiszáll. – Paul!

A nyíló ajtón besziszegő szél eltompítja a szavakat. Látom, hogy Paul szája mozog. A házra mutat, majd futni kezd a hóban.

– Paul...! – Kiugrom az autóból, és igyekszem, hogy ne emeljem suttogásnál följebb a hangomat.

A szomszéd házban villanyt gyújtanak. Paul oda se hederít. Felsiet Taft verandájára, az ajtóra tapasztja a fülét, halkan kopogtat.

Szélostor suhint végig a veranda tartóoszlopain, foszlányokban szaggatja a havat az ereszről. A szomszédban kialszik a villany. Mikor Paul nem kap választ, megpróbálja elfordítani a kilincset, de az ajtó be van zárva.

– Most mit csináljunk? – kérdezi mellette Gil.

Paul megint kopogtat, aztán kulcskarikát húz elő a zsebéből, és az egyik kulcsot óvatosan belecsúsztatja a zárba. A deszkának veti a vállát, belöki az ajtót. A sarokvasak visítanak. Feléjük indulok.

– Nem csinálhatunk ilyet! – próbálkozom a tekintélyt parancsoló hanggal.

Ám Paul már bent is van. Körülnéz a földszinten, aztán szó nélkül eltűnik a ház mélyében.

– Vincent! – hallom a hangját, ahogy szondázza a sötétséget. – Itthon van, Vincent?

A szavak távolodnak. Lépéseket hallok a lépcsőn. Aztán semmi.

– Hová ment? – kérdezi Gil, és odajön hozzám.

Valami furcsa szag van itt: távolról jön, de átható. A szél hátba vág, lobogtatja a kabátunkat, felborzolja Gil hajtincseit. Megfordulok, becsukom mögöttünk az ajtót. Gil mobilja csengeni kezd.

Felkattintok egy fali kapcsolót, de a szoba sötét marad. Kezd alkalmazkodni a szemem. Előttem Taft ebédlője, barokk bútorok, sötét falak, karmos lábú székek. A végében lépcső vezet az emeletre.

Megint csörömpöl Gil telefonja. Mögöttem jön, Pault szólítja. A szag erősebb. A lépcső melletti kredencen három, hanyagul ledobott tárgy: vedlett pénztárca, kulcskészlet, szemüveg. Hirtelen a helyére ugrik a kép.

Hátrafordulok. – Vedd föl!

Mire Gil a zsebébe nyúl, már útban vagyok fölfelé a lépcsőn.

– Katie...? – hallom a hangját.

Göngyölődő árnyékokból áll a világ. A lépcső töröttnek látszik, mint a prizmán keresztül nézett sötétség. Gil felcsattan.

Mi? Jézusom...

Felrohan a lépcsőn, lökdös, rám formed, hogy siessek, mondja, amit már úgyis tudok.

Taft nincs a rendőrségen! Több mint egy órája kiengedték!

Mikor a lépcsőfordulóhoz érünk, halljuk, hogy Paul sikolt.

Gil tovább lökdös felfelé, kényszerít, hogy a hang irányába menjek. És mintha becsapódni készülő hullám vetné előre árnyékát, úgy telepszik rám a bizonyosság, hogy elkéstünk. Aminek történnie kellett, már megtörtént. Gil félrelök, elrohan a jobbra lévő folyosón. Tudatom kikihagy, a gépies cselekvések réseiben érzékelem, hogy futok. Az idő lelassul, a világ átvált alacsonyabb sebességre.

Istenem!, nyöszörgi Paul. Segítsetek!

A hálószoba falait bemeszeli a holdfény. Paul hangja a fürdőszobából hallatszik. Innen jön a szag, a tűzijáték, a kapszlis pisztolyok, a kizökkent világ szaga. Vér van a falakon. A fürdőkádban egy test. Paul a porcelán vécékagylónál térdel.

Taft meghalt.

Gil kitámolyog a fürdőszobából, de az én tekintetem belegabalyodik a látványba. Taft hanyatt fekszik a fürdőkádban, a szétfolyó potroha alatt. Egy lyuk van a mellén, és egy másik a szeme között, amiből még mindig szivárog a vér. Amikor Paul kinyújtja reszkető karját, hirtelen kedvem támad hahotázni. Az inger jön, aztán elmúlik. Álmos vagyok, vagy inkább mintha berúgtam volna.

Gil a rendőrséget hívja. Sürgős!, mondja. A Régi utcában! Az intézetnél!

Hangja harsog a csendben. Paul elmotyogja a házszámot, Gil megismétli a telefonba.

Siessenek!

Paul váratlanul feltápászkodik. – El kell tűnnünk innen!

Kezd visszatérni belém az érzékelés. Ráteszem a kezemet Paul vállára, ám ő berohan a hálószobába, mindenfelé keresgél, nézi az ágy alatt, a szekrény ajtószárnyainak résében, a magas könyvespolcok hézagaiban.

– Nincs itt... – Megpördül a sarkán. – A térkép! – hebegi. – Hol a térképem?

Gil úgy néz rám, mint aki azt mondja, hát megtörtént, Paul elveszítette a kapcsolatot a külvilággal.

– A Borostyánban, a páncélkazettában! – Karon fogja Pault. – Ahova tettük!

Ám Paul lerázza magáról Gil kezét, és a lépcsőhöz indul. A távolban szirénák vijjognak.

– Nem mehetünk el! – kiáltom.

Gil rám pillant, de követi Pault. A szirénák közelednek. Még több saroknyira vannak, de máris fülsértő a visítás. Az ablak mögött fémszínűek a dombok. Valahol egy templomban húsvét van.

– Hazudtam a rendőrségnek Vincentről! – kiált vissza Paul. – Nem lehetek itt, amikor megtalálják!

Futok utánuk, ki az ajtón, törtetek a Saab felé. Gil bekapcsolja a gyújtást, ráadja a gázt, a motor üresjáratban felhördül, olyan hangosan, hogy a szomszédban ismét villanyt gyújtanak. Gil egyesbe teszi a sebességváltót, megint rátapos a gázra. A kerekek aszfaltot fognak, az autó egy rándulással életre kel. Gil éppen befordul egy keresztútra, amikor az utca végén feltűnik az első járőrkocsi. Még látjuk, ahogy megáll Taft házánál.

– Hova megyünk? – kérdezi Gil, és ránéz Paulra a visszapillantóban.

– A Borostyánba – mondja ő.