26. fejezet

A táncparketten tíz fokkal melegebb van, mint a klub más részeiben, egymásba sajtolt párok forognak lassított mozgású aszteroidaövben, mégis azonnal jobban érzem magamat. Katie-vel sok zenét kipróbáltunk, amióta azon az estén megismerkedtünk a Borostyánban. A hétvégeken, a Panoráma sugárúton minden ízlést kielégítő zenekarokat bérelnek a klubok, tehát alig pár hónap alatt volt részünk szalontáncban, latin táncokban, és mindenben, ami közéjük esik. Katie, aki kilenc évig tanult szteppelni, három-négy táncosnak is elegendő kecses eleganciával mozog, vagyis ketten vagyunk olyan jók, mint bármelyik átlagos pár. Bár azért sokat fejlődtem a gyámolításával. Minél tovább csináljuk, annál vakmerőbbek leszünk, hála a pezsgőnek. Egyszer sikerül bedöntenem, anélkül, hogy rázuhannék, egyszer sikerül kifordulnia a jó karomból úgy, hogy semmink sem marjul ki. Hamarosan mi vagyunk a parkett ördögei.

– Eldöntöttem, ki vagyok – húzom vissza magamhoz.

Ez csodálatos, ahogy egymáshoz érünk. Hullámzó mellei között keskenyebb lesz az árok.

– Ki? – kérdezi.

Kapkodjuk a levegőt. Homlokán, a haja tövénél parányi cseppekben kiüt a verejték.

– F. Scott Fitzgerald.

Katie megrázza a fejét és mosolyog. Nyelve hegye elővillan a két felső metszőfog résén. – Az nem lehetsz – figyelmeztet. – Scott Fitzgerald nincs engedélyezve.

Hangosan beszélünk, szájunk egyre közeledik, mert másképp nem hallanánk egymást a zenétől.

– Miért nem? – kérdezem. Szájam belegabalyodik néhány hajtincsbe. Egy pötty parfümöt tett a nyakára, ugyanúgy, mint a sötétkamrában. Belegondolok az ott és az itt folyamatosságába – hogy tényleg ugyanazok vagyunk, csak más ruhában –, és ennél több nem is kell.

– Mert ő a Majorban volt tag – mondja, és még közelebb hajol. – Ez káromlás.

Mosolygok. – Meddig tart ez?

– A bál? Amíg el nem kezdődik az istentisztelet.

Teljesen kiment a fejemből, hogy holnap húsvét.

– Éjfélkor? – kérdezem.

Bólint. – Kelly és a többiek nagy faksznit csinálnak belőle, hogy minél többen jelenjenek meg a kápolnában.

Ahogy fordulunk egyet a parketten, hát nem ott van Kelly Danner? Mintha csak mi idéztük volna meg. A boszorkány mozdulatával, aki most változtatja békává a királyfit, rászegezi az ujját egy csicsás mellényt viselő másodévesre. A félelmetes Kelly Danner, akivel még Gil sem packázik.

– Mindenkit átterelnek? – kérdezem, arra gondolva, hogy ez még Kelly Dannernek is túl nagy falat.

Katie megrázza a fejét. – Bezárják a klubot, és javasolják a jelenlévőknek, hogy menjenek át.

Enyhe éllel beszél Kellyről, úgyhogy nem forszírozom tovább a kérdést. Nézem a párokat, és Paulra kell gondolnom, aki mindig olyan magányosnak látszott itt.

Ekkor az egész buli üteme kizökken, mert befut az utolsó pár, épp elegendő késéssel ahhoz, hogy elsápasszák a többiek bevonulását. Parker Hasset az, a nőjével. Parker szavának állt: barnára festett hajában a vonalzóval húzott választékkal, beiktatáshoz illő szmokingjával, fehér mellényével és nyakkendőjével meghökkentően emlékeztet John Kennedyre. Partnere, a fáradhatatlanul ripacs Veronica Terry szintén úgy jött, ahogy beharangozták. Kócos platinaszőke hajával, bugyirózsaszín rúzsával, habos ruhájával, amely szellőzőrács nélkül is lobog, kiköpött Marilyn Monroe. Most kezdődik csak a maskarádé! Az alakosok seregében mindenképpen ők viszik el a pálmát.

A fogadtatás ennek ellenére gyilkos. Mély csönd lesz a teremben; a sarkokban itt-ott pisszegnek. Gil az egyetlen, akinek az első emeleti lépcsőfordulóról sikerül lecsillapítania a tömeget. Neki járt volna a megtiszteltetés, hogy utolsónak érkezzen, de Parkernek sikerült kibaltáznia az elnökkel az elnök tulajdon bálján.

Lassan elcsitulnak a kedélyek. Parker gyors kitérőt tesz a bárpult irányába, majd mindkét kezében egy-egy pohár borral kitereli Veronica Parkert a táncparkettre. Hetykén dobálja magát, az arcán nem látszik, hogy tudatában lenne, miszerint ő a legkevésbé népszerű ember a bálteremben. Meg is értem az okát, amikor elég közel ér hozzám. Koktélokból kevert felhőt húz maga után, máris be van rúgva.

Katie egy hajszállal közelebb húzódik hozzám a közeledő Parker elől. Nem tulajdonítok jelentőséget neki, amíg észre nem veszem, hogy néznek egymásra. Parker sokatmondóan mereszti a szemét, pillantása egyszerre fitymáló, buja és tolakodó. Katie megrántja a kezemet, és elvonszol a parkettről.

– Mi volt ez? – kérdezem, amikor hallótávolságon kívül vagyunk.

A banda Marvin Gaye-t játszik, a gitárok frazíroznak, a dobok Parker érkezésének vezérmotívumát döngetik. John Kennedy riszál Marilyn Monroe-val, a többi pár nagy ívben elkerüli őket, kerek karanténba zárva a társaság bélpoklosait.

Katie dühös. Táncunk mágiája elillant.

– A pöcs! – mondja.

– Mit csinált?

Akkor kiömlik belőle a történet, amit nem hallottam annak idején, mert nem álltam mellette. Amit csak később akart elmondani.

– A heccelésnél megpróbált felvinni a második emeletre. Azt mondta, kigolyóz, ha nem tartok neki egy nemináriumot. Most meg úgy tesz, mintha vicc lett volna!

Az előcsarnok közepén állunk, elég közel a táncparketthez, hogy lássuk Parkert, aki Veronica fenekét szorongatja.

– A szemét! És mit csináltál?

– Szóltam Gilnek. – Amikor kimondja a nevét, tekintete megkeresi a lépcsőt, ahol Gil még mindig beszélget két harmadévessel.

– Ennyi az egész?

Azt várom, hogy szóba hozza Donaldot, ezzel emlékeztetve, hol kellett volna lennem, de nem teszi. Csak annyit felel:

– Igen. És ő kirúgta Parkert a heccelésből.

Tudom, azt akarja mondani, hogy hagyjam, hogy nem így akarta a tudtomra adni. Épp elég mindenen ment már át. De én felpaprikázódom.

– Most pedig megmondom a magamét Parkernek – közlöm vele.

Katie szúrósan néz rám. – Nem, Tom. Ma este nem.

– De nem viselkedhet...

– Figyelj – szakít félbe –, felejtsd el! Nem engedhetjük meg neki, hogy tönkretegye a közös esténket.

– Csak annyit akartam...

A számra illeszti az ujját. – Tudom. Menjünk valahova máshova.

Körülnéz, de mindenütt szmokingok, csevejek, borospoharak, ezüsttálcás pincérek. Ez a Borostyán varázsa. Itt sose vagyunk egyedül.

– Talán használhatnánk az elnöki szobát – mondom.

Katie bólint. – Megkérdem Gilt.

Felfigyelek rá, mennyi bizalommal mondja ki a nevét. Gil ösztönösen rendes volt hozzá, több mint rendes. Neki panaszkodott Parkerről, mikor én nem voltam sehol. Apróságoknál ő az első, akire Katie gondol. Neki fontos, hogy megbeszéljék az ilyesmit reggeli mellett, még ha Gil talán rögtön meg is feledkezik róla. Olyan volt hozzá, mint egy fivér, mint ahogy hozzám is olyan volt elsőéves korunkban. Ami elég jó Gilnek, kettőnknek is elég jó.

– Nem gond – mondja most Katie-nek. – Ott nem lesz senki.

Tehát követem Katie-t az alagsorba, és közben nézem izmainak hullámzását, lábának mozgását, csípőjének feszességét az estélyi ruha alatt.

Felgyúl a villany, és meglátom a szobát, ahol annyi éjszakát dolgoztunk Paullal. Olyan, mint volt, ide nem értek el a báli előkészületek; jegyzetek, rajzok, könyvek hegyláncai kígyóznak a szobában, helyenként olyan magasra emelkedve, amilyenek mi vagyunk.

– Nincs valami meleg – mondom, hogy mondjak valamit. Úgy látszik, a klub többi részében lecsavarták a termosztáton nehogy túlhevüljön a földszint.

Katie körülnéz. Paul jegyzetei lógnak a kandalló párkányáról, Paul rajzai borítják a falakat. Colonna körülvett minket.

– Talán nem kellene itt lennünk – jegyzi meg.

Nem tudom, az nyugtalanítja-e, hogy belegázolunk valamibe, ami Paulé, vagy hogy Paul gázol bele valamibe, ami a mienk. Minél tovább állunk és bámészkodunk, annál távolabb kerülünk egymástól. Ez nem arra való hely, amire nekünk kellene.

– Hallottál már Schrödinger macskájáról? – nyögöm ki végül, mert nem jut eszembe más, ami könnyíthetne a kedvetlenségemen.

– Filozófiában? – kérdezi.

– Akármiben.

Egyetlen fizikai kurzusomon a tanár Schrödinger macskájával magyarázta a hullámmechanikát, mert a többség túl nehéz fejű volt a v = e2/r-hez. Képzeljük el, hogy egy macskát összezárnak egy dobozba egy adag ciánnal, amely csupán akkor szabadul ki, ha bekapcsolnak egy Geiger-számlálót. Gondolom, arra megy ki a dolog, hogy amíg nem nyitjuk ki a dobozt, nem tudhatjuk bizonyosan, él-e még a macska vagy megdöglött; addig a valószínűség parancsának értelmében azt kell mondanunk, hogy a doboz egyenlő mértékben tartalmaz élő és döglött macskát.

– Igen – mondja Katie. – Mi van vele?

– Most úgy érzem magamat, mint a macska, amelyik se nem élő, se nem döglött.

Katie töpreng, hogy mit akarok kihozni ebből. – Fel akarod nyitni a dobozt – mondja végül, és elhelyezkedik az asztalon.

Bólintok, és melléje telepszem. A hatalmas deszkalap meg se nyikkan alattunk. Nem tudom, hogyan fogalmazzam meg, amit még el akarok mondani: hogy külön-külön a tudósok vagyunk a dobozon kívül, együtt pedig a macska vagyunk a ládában.

Válasz helyett végighúzza az ujját a jobb halántékomon, és a fülem mögé igazítja a hajamat, mintha valami kedveset mondtam volna. Ő talán már tudja, miként oldja meg a rejtvényemet. Azt üzeni ezzel, hogy mi nagyobbak vagyunk Schrödinger dobozánál, és kilenc életünk van, mint minden rendes macskának.

– Ohióban szokott így havazni? – tereli másra a szót. Tudom, hogy odakint ismét eleredt a hó, sűrűbben zuhog, mint valaha. Egész telünk ebbe az egy viharba sűrűsödik.

– Áprilisban nem – válaszolom.

Ülünk az asztalon, egymástól alig néhány ujjnyira. – New Hampshire-ben sem – mondja. – Legalábbis áprilisban.

Elfogadom, amit tenni próbál, ahova vinni akar. Akárhova, csak itt ne legyünk. Mindig szerettem volna többet megtudni az otthoni életéről. Hogy mit csinál a családja az ebédlőasztal mellett. Nekem Új-Anglia északi része az amerikai Alpok, tele van hegyekkel, bernáthegyi kutyák hozzák-viszik az ajándékokat.

– A húgommal azt szoktuk csinálni, amikor havazott... – kezdi.

– Maryvel?

Bólint. – Minden évben, mikor befagyott a házunk mellett a tó, lyukakat törtünk a jégbe.

– Miért?

Mosolyog és most gyönyörű. – Hogy a halak lélegezhessenek.

Klubtagok – apró hőszigetek – vonulnak a lépcső tetején.

– Fogtuk a seprűnyelet – meséli Katie – és telelyuggattuk a jeget a tavon. Mint mikor kiszurkálod a hólyagpapírt a befőttes üvegen.

– A szentjánosbogaraknak – mondom.

Bólint, megfogja a kezemet. – De gyűlöltek bennünket a korcsolyázók!

– Engem meg szánkózni vittek a nővéreim – mondom.

Katie tekintete felragyog, mert rájön, hogy van egy előnye velem szemben: ő idősebb nővér, én öcsike vagyok.

– Columbusban nincs valami sok domb – folytatom –, úgyhogy mindig ugyanoda mentünk.

– És felvonszoltak a tetejére.

– Már meséltem?

– A nővérek így csinálják.

Nem tudom elképzelni, ahogy szánkót vonszol fel a dombtetőre. Az én nővéreim olyan erősek voltak, mint a szánhúzó kutyák.

– Meséltem már Dick Mayfieldről? – kérdezem.

– Az ki?

– Egy hapsi, akivel a nővérem randevúzott.

– És mi van vele?

– Sarah mindannyiszor elrugdosott a telefontól, ha Dick hívását várta.

Katie megérzi a szúrást. A nővérek ezt is szokták csinálni.

– Kétlem, hogy Dick Mayfieldnek meglenne a számom. – Elmosolyodik, az ujjaim közé fúrja az ujjait.

Nem bírok nem gondolni Paulra, ahogy fecskefarkú illesztéket formál a két kezéből.

– De a nővérem száma megvolt neki – mondom. – Csak egy ócska vörös Camaro kellett hozzá, aminek lángokat festettek az oldalára.

Katie helytelenítően csóválja a fejét.

– Csődör Dick és a Tyúkketrec – emlékezem. – Egyszer egy este ezt mondtam neki, amikor átjött, és aznap nem kaptam vacsorát.

Dick Mayfield, akit megidéztem a semmiből. Pici Tomnak hívott. Egyszer megkocsikáztatott a Camaróval, és elárult egy titkot. Nem számít, milyen kicsi vagy. Csak az számít, mekkora a tűz a motorodban.

– Mary egy olyan ürgével randizott, akinek hatvannégyes Mustangja volt – mondja Katie. – Megkérdeztem, szokták-e használni a hátsó ülést. Azt felelte, a fiúja túl finnyás ahhoz, hogy összekoszolja a kocsiját.

A szexsztorik átnemesednek autós sztorikká. Így is lehet mindenről beszélni, azért, hogy semmiről se kelljen beszélni.

– Az első barátnőmnek egy beázott Volskwagenje volt – mesélem. – Ha az ember lefeküdt a hátsó ülésre, valósággal dőlt belőle az az áporodott szag, olyan, mint a szusi. Semmit se lehetett csinálni tőle.

Katie felém fordul. – Az első barátnőd tudott vezetni?

Csak hápogok. Most kapok észbe, hogy mit árultam el.

– Én kilenc voltam – krákogom. – Ő tizenhét.

Katie kacag, aztán csend lesz. Úgy tűnik, végre eljött a pillanat.

– Szóltam Paulnak – mondom.

Fölnéz.

– Nem dolgozom többet a könyvön.

Egy darabig nem válaszol. Fölemeli a kezét, a vállát dörgöli, hogy felmelegedjen. Annyi érintés, célzás után most döbbenek rá, hogy még mindig fázik.

– Odaadjam a zakómat? – kérdezem.

Bólint. – Libabőrös vagyok.

Nem tudok nem odanézni. Parányi gyöngyök borítják a karját. Mellének íve sápadt. Egy porcelán táncosnő bőre.

– Tessék. – Levetem a zakómat, a hátára terítem.

A bal karom csak egy pillanatra érinti a túlsó vállát, de ő megfogja a kezemet, és eltartja magától, majd befordul félig meggörbülten várakozó ölelésembe. Hajának harangjából ismét megcsap a parfümillat. Ez az ő válasza.

Félrehajtja a fejét. Benyúlok a zakóm alá, Katie háta mögé, a sötét hézagba, megfogom derekának túlsó oldalát.

A ruha anyaga meglepően érdes, a fogásom egyszerre szoros és könnyed. Egy fürt hullik Katie arcába, de nem simítja hátra. Az ajka alatt elmázolódott a rúzs, de olyan apró foltban, hogy csak egészen kis távolságról látszik. Megdöbbentő, hogy ilyen közel kerültem hozzá. Aztán még közelebb hajol, olyan közel, ahonnan semmit sem lehet látni. Szájának melegsége elborítja a számat.