18. fejezet

A szerelem mindent legyőz.

Hetedikes koromban egy ilyen feliratú ezüst karkötőt vásároltam egy New York-i apró ajándékboltban egy Jenny Harlow nevű lánynak. Úgy találtam, hogy manhattani pedigréjével, költői vésetével és visszafogott fényével tökéletesen kifejezi azt a nagyvilági, romantikus és elegáns fiatalembert, akivel Jenny járni akar. Szent Bálint napján minden üzenet mellőzésével becsempésztem a karkötőt a szekrényébe, aztán egész nap vártam, mit válaszol, mert meg voltam győződve róla, hogy Jenny tudni fogja, ki hagyta ott az ékszert.

Sajnos, a nagyvilágiság, a romantika és az elegancia nem bizonyult olyan morzsaösvénynek, amelyen csak hozzám lehetett eljutni. Egy Julius Murphy nevű nyolcadikos nálam nagyobb tételben bírhatta a fenti erények ötvözetét, mert ő kapott csókot Jennytől, nekem pedig nem maradt más, mint a sötét gyanú, hogy kárba veszett a családi vakáció New Yorkban.

Az egész élmény, mint a gyerekkorban oly sok minden, a félreértésen alapult. Csak jóval később jutott eszembe, hogy a karkötő ugyanannyira volt New York-i készítésű, mint amennyire ezüst. Ám annak a Szent Bálint-napnak az estéjén apám azt a félreértést magyarázta meg, amelyet a legbeszédesebbnek talált, vagyis hogy a költői csengésű mottó egyáltalán nem olyan romantikus, mint amilyennek Julius, Jenny és én gondoljuk.

– Chaucerből vehetted a téves elképzelést – kezdte az atyai bölcsesség mosolyával. – Ez, hogy „a szerelem mindent legyőz”, nem egyenlő a priorissza melltűjével.

Éreztem, hogy ez eléggé olyan lesz, mint az a párbeszéd, amit néhány éve folytattunk a gólyákról és a kisbabákról; jó szándékú, de súlyos tévedésben leledzik az iskolában tanultakat illetőleg.

Hosszas magyarázat következett Vergilius tizedik eclogájáról és az omnia vincit amorról, kitérésekkel a sithóni havakra és az æthiopok nyájaira, aminél nekem sokkal fontosabb volt, hogy miért nem tart romantikusnak Jenny Harlow, és miért kellett ilyen értelmetlenül elcsesznem tizenkét dollárt. Ha a szerelem minden legyőz, akkor a szerelem még sose találkozott Julius Murphyvel.

Ám apám bölcs ember volt a maga módján, és mikor látta, hogy nem találja meg velem a hangot, fellapozott egy könyvet, és megmutatta benne a képet, ami az ő véleményét támasztotta alá.

– Agostino Carracci készítette ezt a metszetet, amelynek az a címe, hogy A szerelem mindent legyőz – mondta. – Mit látsz?

A kép jobb oldalán két meztelen nő ült. A bal oldalon apró fiúcska püfölt egy nála jóval termetesebb és izmosabb szatírt.

– Nem tudom – feleltem, mert nem tudtam, hogy a kép melyik oldalából kellene tanulnom.

– Ez – mutatta apám a kisfiút – a Szerelem.

Megvárta, hogy felfogjam a közlését.

– Nem a te oldaladon áll. Harcolsz vele, megpróbálod hatástalanítani, amit másokkal művel, csakhogy ő túlságosan hatalmas. Szenvedjünk akármennyit, a kegyetlen Ámor, mondja Vergilius, nem akar jóllakni a könnyel.

Nem tudom, megértettem-e mindent apám leckéjéből, de gondolom, a legegyszerűbb részét azért felfogtam: mikor megpróbáltam magamba bolondítani Jenny Harlow-t, a szerelemmel folytattam a saját olcsó karkötőm tanúbizonysága szerint teljesen hiábavaló pankrációt. De már akkor is éreztem, hogy apám csupán példabeszédnek használja Jennyt és Juliust, igazából a bölcsességéből akar átadni egy fáradságosan kiharcolt darabot, mert azt reméli, még akkor abban a korban sikerül belém vésnie, amíg nem kockáztatok sokat a sikertelenségeimmel. Anyám, akinek a gondolatai között mindig ott lappangott apám viszonya a Hypnerotomachiával, óvott az irányt tévesztő szenvedélytől; apám ehhez most hozzátette a saját ellenvéleményét, Vergilusszal és Chaucerrel fűszerezve. Azt üzente, hogy pontosan tudja, mit érez anyám, talán még egyet is ért vele, de mit tehetne ellene, hogyan győzhetné le az erőt, amellyel harcol, hiszen a Szerelem az, amely mindent legyőz?

Sose tudtam meg, melyiküknek volt igaza. Úgy vélem, az egész világ egy Jenny Harlow, mi pedig csak halászok vagyunk, és lódítunk nagyokat az egyetlen halról, amelyik elszökött, de a mai napig nem tudom eldönteni, hogyan értelmezte Chaucer priorisszája Vergiliust, vagy hogyan értelmezte Vergilius a szerelmet. Csak a kép maradt meg bennem, amit apám mutatott, az a része, amelyhez nem fűzött magyarázatot: a két meztelen nő, akik a szatírt gyepáló Szerelmet nézik. Sose értettem, miért szerepeltetett Carracci két nőt azon a metszeten, holott egy is elég lett volna. Ebben van valahol a tanulság, amit levontam a történetből: a szerelem geometriájában minden háromszögű. Minden Tömhöz és Jennyhez jár egy Julius; minden Katie-hez és Tömhöz egy Francesco Colonna; mert villás a szerelem nyelve, kettőt csókol, de egyet szeret. Akár a csillagképet tervező asztronómus, úgy húzogatja vonalait közénk a szerelem, olyan mintákat teremtve, amelyeknek a természetben semmi alapjuk. Minden befogóból átfogó lesz egy másik háromszögben, amíg az egész valóságot el nem borítja a szerelmek recéje, a halászháló, amit, gondolom, a Szerelem tart. A Szerelem az egyetlen tökéletes halász, ő veti ki a legszélesebb hálót, amelyből hal nem menekülhet. Jutalmul ücsöröghet egyedül az élet kocsmájában, örök fiúként a férfiak között, és reménykedhet, hogy egyszer talán ő is mesélhet az egyetlen halról, ami megszökött.

A pletyka úgy szólt, hogy Katie talált valaki mást. Lecserélt egy Donald Morgan nevű, szíjas, langaléta harmadévesre, aki blézert visel akkor is, ha elég lenne a hosszú ujjú ing, és máris készül, hogy majd átvegye Gil elnöki székét a Borostyánban. Február végén belebotlottam az új párba a Kicsi a világ-kávézóban, ugyanott, ahol három éve találkoztam Paullal. Blazírt eszmecsere következett, Donald két-három lanyhán haverkodó mondatot csiholt ki magából, mire rájött, hogy nem vagyok a Borostyán potenciális választója, mely ponton kiterelte Katie-t a kávézóból az utcára, és beültette régi Shelby Cobrájába.

Lassú méreg volt nézni, ahogy háromszor is gázt ad, mielőtt életre kel a motor. Nem tudom, packázásból vagy hiúságból tette-e, de még egy percig üresben járatta a motort, és akkor húzott csak el, amikor teljesen tiszta volt az út. Én csak annyit érzékeltem, hogy Katie egyszer se néz rám, még akkor se, amikor elhajtottak; de ennél is rosszabb volt, hogy láthatólag nem zavarában tekintett levegőnek, hanem haragból, mintha nem az ő hibája lenne, hanem az enyém, hogy idáig jutottunk. A felháborodás addig evesedett bennem, amíg úgy nem döntöttem, hogy nincs más hátra, bele kell nyugodnom. Vigye Donald Morgant, gondoltam, vesse meg az ágyát a Borostyánban!

Természetesen Katie-nak volt igaza. Az én hibám volt. Hetek óta viaskodtam a negyedik rejtvénnyel – Mi a közös egy vak bogárban, egy éjjeli bagolyban és egy görbe csőrű sasban? – és úgy sejtettem, most fogyott el a szerencsém. A reneszánsz állattan aknás terep. Ugyanabban az évben, amikor Carracci elkészítette a metszetet a mindent legyőző szerelemről, egy Ulisse Aldovrandi nevű olasz megjelenttette tizennégy kötetes természetrajzának első könyvét. Az Aldovrandi-féle osztályozás egyik leghíresebb példája, hogy mindössze két oldalon keresztül sorolja fel a tyúkféléket, majd további háromszáz oldalon foglalkozik a tyúkfélék mitológiai szerepével, a tyúkhúsból készült ételekkel, valamint szépítőszerekkel.

Viszont az idősebb Plinius, az ókor első számú állattani szaktekintélye az orrszarvúk és farkasok közé eső oldalon tárgyalja az egyszarvúkat, baziliszkuszokat és manticorákat{1}, továbbá beszámol róla, hogyan lehet megállapítani a tyúktojásból a születendő gyermek nemét. Tíz napja bámultam a rejtvényt, már úgy éreztem magamat, mint Plinius egyik delfinje, amelyet megbűvöl az emberek muzsikája, de ő nem tud zenélni. Colonnának nyilvánvalóan valami körmönfont célja volt ezzel a rejtvénnyel, csak én voltam túlságosan buta a varázslathoz.

Három nappal később, félig elsüllyedve az Aldovrandi-fénymásolatok asztagjába észrevettem, hogy Frankensteinem utolsó fejezetének vázlata kidolgozatlanul hever az asztalomon, és ez döbbentett rá, hogy lekéstem a szakdolgozat beadásának határidejét. Témavezetőm, dr. Montrose, az öreg angol professzor látta vérben úszó szememből, hogy nagyon ki akarhatok rukkolni valamivel, mivel pedig nem is feltételezte, hogy Mary Shelleyn kívül más is elveheti az álmomat, ezért nem csinált ügyet a késésből. Lekéstem a következőt is, és így kezdődött szép csendesen utolsó évem legsötétebb szakasza, azok a hetek, amelyekben senki sem látszott észrevenni, hogy lassan kivonulok a saját életemből.

A délelőtti előadásokat végigaludtam, a délutáni szemináriumokon rejtvényt fejtettem gondolatban. Sok éjszakán figyeltem Pault, hogy milyen korán, már tizenegy óra után abbahagyja a munkát, és átmegy Charlie-val Hoagie Havenhez egy kései szendvicsre. Mindig hívtak, hogy menjek velük, aztán megkérdezték, hozhatnak-e valamit, de én mindig elhárítottam, kezdetben azért, mert büszke voltam életem új, aszkétai minőségére, később meg azért, mert valami felelőtlenséget éreztem abban, ahogy lerázzák magukról a munkát. Azon az estén, amikor Paul a Hypnerotomachia helyett elment Gillel jégkrémet vásárolni, először gondoltam arra, hogy rám lőcsöli a nagyobb súlyt a munkakapcsolatunkban.

– Szem elől tévesztetted a célt! – mondtam. Az én szemem egyre jobban fájt, mert sötétben kellett olvasnom. Nem is jöhetett volna rosszabbkor.

– Mit csináltam én? – Paul megfordult, mielőtt felkapaszkodott volna az ágyába. Azt hitte, rosszul hallott.

– Hány órát szentelsz rá naponta?

– Nem tudom. Talán nyolcat.

– Én ezen a héten minden nap tíz órát öltem bele! Miközben te jégkrémért mászkálsz!

– Tom, tíz percre mentem el! És nagyon sokat haladtam ma éjszaka! Mi bajod?

– Mindjárt itt a március. Egy hónap múlva lejár a határidőnk.

Elengedte a füle mellett a ragot. – Majd kérek hosszabbítást.

– Nem inkább keményebben kellene dolgoznod?

Paulnak valószínűleg először mondtak ilyet. Ritkán láttam dühösnek, de ennyire még sose jött indulatba.

– Én keményen dolgozom! Kinek képzeled te magadat?

– Közel járok hozzá, hogy megfejtsem a rejtvényt. Te hol állsz?

– Közel? – Paul megrázta a fejét. – Nem azért csinálod ezt, mert közel vagy, hanem mert eltévedtél! Ezt a rejtvény nem tarthat ilyen sokáig. Nem lehet az olyan nehéz. Csak te veszítetted el a türelmedet.

Gyilkosan meredtem rá.

– Na jó! – mondta úgy, mint aki napok óta készül erre a beszédre. – Én már majdnem megoldottam a következő rejtvényt, te pedig még mindig az utolsóval nyűglődsz. De megpróbáltam kimaradni belőle. Mindenki a saját tempójában dolgozik, és te még csak a segítségemből sem kérsz. Nagyon helyes, csináld egyedül! Csak ne akard rám verni a dolgot!

Azon az éjszakán nem beszéltünk többet.

Ha odafigyelek, előbb megtanulhattam volna a leckét, de én minden erőmmel azon igyekeztem, hogy bebizonyítsam Paul tévedését. Minden nap később fejeztem be a munkát, és korábban keltem, minden nap negyedórával előbbre állítottam a vekkeremet, hátha Paul észreveszi életem eddig szabadon maradt tartományainak állhatatos fegyelmezését. Minden napra kitaláltam valamilyen módot, hogy több időt tölthessek Colonnával, és minden este úgy számoltam az órákat, mint fösvény a garasait. Hétfőn nyolc, kedden kilenc, szerdán és csütörtökön tíz, pénteken majdnem tizenkettő!

Mi a közös egy vak bogárban, egy éjjeli bagolyban és egy görbe csőrű sasban? Szarvasbogarat akasztanak a csecsemő nyakába, hogy az védje meg a betegségektől, írta Plinius; az aranyos rózsabogarak mérgező mézet készítenek, és nem élnek meg a Thracia melletti Cantharolethus helységben; a temetőbogarak sötét sarkokban tanácskoznak, és legfőképpen fürdőkben fordulnak elő. De mik azok a vak bogarak?

Azzal teremtettem időt magamnak, hogy nem mentem át enni a Panoráma útra, a Kerengőbe; az oda-vissza út félóra, és ha nem egyedül eszem, hanem társaságban, az valószínűleg újabb félórámat rabolja el. Felhagytam a Borostyán elnöki szobájában végzett munkával, hogy ne kelljen látnom Pault, és megtakarítsam az átjárásra pazarolt időt. A telefonálást a minimumra csökkentettem, a legvégső esetben zuhanyoztam és borotválkoztam, Charlie-ra és Gilre bíztam, hogy ajtót nyissanak, és tudománnyá fejlesztettem a takarékoskodást a létfenntartás eszközeivel.

Mi a közös egy vak bogárban, egy éjjeli bagolyban és egy görbe csőrű sasban? A teremtmények között, amelyek tudnak repülni és vértelenek, írja Arisztotelész, vannak fedeles és vannak hártyás szárnyúak; az éjszaka repülő teremtmények között vannak görbe karmúak, mint az éjjeli holló és a bagoly; és a sasnak a korral egyre hosszabb és horgasabb lesz a felső csőrkávája, úgyhogy a madár lassan éhen hal. De mi a közös ebben a háromban?

Úgy döntöttem, hogy Katie reménytelen eset. Akárki volt is nekem, Donald Morgannek valaki más lett. Hogy miért láttam őket olyan sokat, holott alig mozdultam ki a szobából, arra a gondolataimban és az álmaimban kell keresni a választ, amelyekben folyamatosan ők csináltak magukból bolondot. Ők voltak ott a zugokban és fasorokban, az árnyékokban és a fellegekben: kézen fogva csókolóztak és édelegtek, kizárólag az én cukkolásomra, játszották az eszüket, igazi gyönge jellemek módjára, akiknél a szív gyorsan megszakad, de gyorsan be is gyógyul. Valamikor réges-régen Katie a szobámban hagyott egy fekete melltartót, amit valahogy mindig elfelejtettem visszaadni. Ez afféle trófeám lett, egy jelképes rész Katie-ből, amit Donald sose kaphat meg. Látomásaimban meztelenül állt a hálóban, mint azon a napon, amikor annyira örültünk magunknak, hogy elfelejtette magát, elfelejtette, hogy idegen vagyok, és elfelejtette a gátlásait. Nálam hagyta alakjának minden részletét, hátának minden szeplőjét, a melle alatti ámyéksarló minden fokozatát. Táncolt az ébresztőórás rádiómmal fogott zenére, kezét a hajába fúrta, a másikkal a képzelt mikrofont tartotta a szája előtt, és én voltam az egyetlen hallgatója.

Mi a közös egy vak bogárban, egy éjjeli bagolyban és egy görbe csőrű sasban? Mind repül – bár Plinius azt mondja, hogy a bogarak időnként beássák magukat a földbe. Mind lélegzik – bár Arisztotelész szerint a bogarak nem. Sose tanulnak a tévedéseikből, mert Arisztotelész azt mondja, hogy sok állatnak van emlékezete... ám az ember az egyetlen teremtmény, amely tetszőlegesen felidézheti a múltat. Bár még az ember sem tanul a múltjából. Ha így vesszük, valamennyien vak bogarak és éjjeli baglyok vagyunk.

Csütörtökön, március negyedikén beállítottam a Hypnerotomachia-rekordomat. Azon a napon tizennégy órán keresztül olvastam hat reneszánsz természettudós műveiből a kijelölt passzusokat, és huszonegy oldal jegyzetet készítettem, szimpla sortávval. Nem mentem be az órákra, mind a három étkezést az íróasztalomnál költöttem el, éjszaka három és fél órát aludtam. Frankensteint hetek óta nem is láttam. A könyv mellett egyedül Katie-nek volt helye a gondolataimban, de azok csak arra sarkantyúztak, hogy még jobban gallyra vágjam az életemet. Rögeszmém lett, hogy mennyire tudok parancsolni magamnak. A rejtvénnyel alig haladtam.

– Csukd be a könyvet – mondta Charlie, aki pénteken este végre a sarkára állt. A galléromnál fogva a tükörhöz vonszolt. – Nézd meg magadat.

– Én jól vagyok... – kezdtem, nem véve tudomást a vörös szemű, vörös orrú, farkasszerú sörtés valamiről, ami visszabámult rám.

Ám Gil is Charlie pártját fogta. – Hányinger, hogy nézel ki, Tom! – Bejött a hálószobába, amit hetek óta nem tett. – Figyelj, Katie beszélni akar veled. Ne légy már ilyen nyakas!

– Nem vagyok nyakas, csak más dolgom van!

Charlie pofát vágott. – Micsoda? Paul szakdolgozata?

Vészjóslóan ráncoltam a szemöldökömet, és vártam, hogy Paul kiálljon mellettem, de ő csak hallgatott mögöttük. Több mint egy hete bizakodott, hogy mindjárt rájövök a titok nyitjára, hogy sikerül legyőznöm a rejtvényt, ha keservesen is.

– Megyünk a Blairhez dalárdát hallgatni – mondta Gil, a kórus péntek esti, szabadtéri fellépésére célozva.

– Mind a négyen megyünk – tette hozzá Charlie.

Gil szelíden összecsukta az előttem lévő könyvet. – Katie is ott lesz. Mondtam neki, hogy jössz.

Emlékszem, hogy nézett rám, mikor kinyitottam a könyvet, és közöltem, hogy nem megyek. Még sose nézett rám Így, ezt a tekintetet Parker Hassetnek tartotta fent, meg az osztály aktuális bohócának, aki sose tudja, mikor kell abbahagyni.

– Jössz! – mondta Charlie, és egy lépést tett felém.

Gil leintette. – Hagyd. Majd mi megyünk.

Aztán egyedül maradtam.

Nem a nyakasság, nem is a kevélység, még csak nem is a Colonna iránti rajongás tartott távol a Blair Kaputól, hanem, gondolom, a szívfájdalom és a vereség. Mert szerettem Katie-t, és valami fonák módon szerettem a Hypnerotomachiát is, de egyiket sem sikerült elnyernem. A távozó Paul arcából kiolvashattam, hogy, ha tudok róla, ha nem, alulmaradtam a rejtvénnyel szemben, és a távozó Gil arcából kiolvashattam, hogy ugyanerre jutottam Katie-vel. Bámultam egy fametszetsorozatot a Hypnerotomachiában, amelyeken Cupido hajtotta az erdőn át a lángoló szekere elé fogott nőket – ugyanazokat, amelyeket egy hónappal később Taft használ majd az előadása szemléltetésére – és Carracci metszetére gondoltam. Ez voltam én, akit a kisfiú gyepál, két szerelmem szeme láttára. Erre célzott az apám, ezt remélte megtanítani nekem: a kegyetlen Ámor sem akar jóllakni a könnyel; a szerelem mindent legyőz.

Két elviselhetetlen dolog van az életben, mondta egyszer Paulnak Richard Curry, a kudarc és a kor; és ez a kettő egy és ugyanaz. A tökély természetes következménye az örökkévalóságnak; kellő idő alatt minden dolog meg tudja valósítani önnön lehetőségeit. A szénből gyémánt lesz, a homokból gyöngy, a majomból ember. Épp csak nekünk nem adatott meg, hogy a magunk életében láthassuk az ilyen tökélyt, így minden kudarc újabb emlékeztető a halálra.

Az elveszített szerelem, azt hiszem, külön műfaja a kudarcnak. Arra emlékeztet, hogy bizonyos dolgok sohasem lehetnek tökéletesek, akármilyen őszintén kívánjuk őket: egyes majmokból sose lesz ember, míg a világ világ. Minek annak a majomnak a gondolkodás, aki az írógép és az örökkévalóság segítségével sem tud kiizzadni magából egy Shakespeare-t? Ha azt kellene hallanom, hogy Katie le akarja zárni a dolgot, hogy közöttünk vége mindennek, ez örökre belém fagyasztaná minden lehetőségemet. Ha azt látnám a Blair Kapunál, hogy Donald Morgan karja tartja melegen, minden gyöngy és gyémánt kihullana a jövőmből.

Akkor történt, amikor legdúsabb szirmait bontotta ki bennem az önsajnálat. Kopogtattak, fordult a kilincsgomb, és bejött Katie, úgy, ahogy már legalább százszor csinálta. A kabátja alatt a kedvenc pulóveremet viselte, a smaragdzöldet, ami kiemelte a szeme színét.

– Nem a dalárdán kéne lenned? – Elsőnek ezt sikerült kinyögnöm, ami valószínűleg a legrosszabb volt az összes majom írta kombinációk között.

– Neked is – mondta és végignézett.

Tudtam, milyennek láthat. Annak a csikasznak, akit Charlie mutatott nekem a tükörben.

– Miért vagy itt? – kérdeztem az ajtóra sandítva.

– Nem jönnek. – Visszaerőltette magát a szemem sugarába. – Azért vagyok itt, hogy bocsánatot kérhess.

Egy pillanatig azt hittem, Gil uszította rám, kitalált neki valamit, hogy milyen rosszul vagyok, csak nem tudom, mit mondjak. Ám a következő pillantástól megváltoztattam a véleményemet. Katie tudja, hogy nem óhajtok elnézést kérni.

– Na?

– Gondolod, hogy az én hibám? – kérdeztem.

– Mindenki azt gondolja.

– Miféle mindenki?

– Tedd meg, Tom. Kérj bocsánatot.

A vitatkozástól csak még dühösebb lettem magamra.

– Jó! Szeretlek! Szerettem volna,, ha működött volna közöttünk a dolog. Sajnálom, hogy nem ez történt.

– Ha szeretted volna, hogy működjön a dolog, miért nem tettél semmit?

– Nézz rám – mondtam. A négynapos borostára, a bozontos hajra. – Ezt tettem.

– Ezt a könyvért tetted.

– Az ugyanaz.

– Én ugyanaz vagyok, mint a könyv?

– Igen.

Úgy meredt rám, mintha most ástam volna meg magamnak a sírt. Tudta, mit fogok mondani; épp csak sose fogadta el.

– Az apám az egész életét odaadta a Hypnerotomachiának – mondtam. – Semmi se hoz annyira lázba, mintha vele dolgozhatok. Elveszi az álmomat, nem eszem miatta, álmodok róla. – Észrevettem, hogy ide-oda nézegetek, úgy keresem a szavakat. – Nem tudom, hogyan fogalmazzam meg másképp. Olyan, mint kimenni a csatatérre, a fádhoz. Ha a közelemben van, úgy érzem, minden rendben, rátaláltam az útra. – Kerültem a tekintetét. – Szóval hogy ugyanaz vagy nekem, ami a könyv? Igen! Hát persze hogy az vagy! Te vagy az egyetlen, aki ugyanaz nekem, mint a könyv!

Tévedtem. Azt hittem, mindketten az enyém lehettek. Nem volt igazam.

– Miért vagyok itt, Tom?

– Hogy beleverd az orromat.

– Miért?

– Mert azt akarod, hogy bocsá...

– Tom! – Egy pillantással elhallgattatott. – Miért vagyok itt?

Mert azt érzed, amit én.

Igen.

Mert ez túl fontos volt, hogy rám hagyd.

Igen.

– Mit akarsz? – kérdeztem.

– Azt akarom, hogy ne dolgozz tovább a könyvön.

– Ez minden?

– Ez minden? Ez minden?

Váratlanul elfogta az indulat.

– Még én sajnáljalak, mert feladtál minket, hogy lemenjél kutyába és beköltözz abba a könyvbe? Te hülye, négy teljes napon át nem húztam fel a redőnyömet, és magamra zártam az ajtót! Karen telefonált a szüleimnek. A mamám ide repült New Hampshire-ből!

– Sajn...

– Pofa be! Most rajtam a sor! Kimentem a csatatérre, hogy lássam a fámat, és nem bírtam, nem bírtam, mert az most már a mi fánk. Nem bírok zenét hallgatni, mert minden sláger olyan, amit együtt énekeltünk az autóban, vagy a szobámban, vagy itt. Egy óráig tart, amíg összeszedem magamat az előadásra, mert az idő felében olyan vagyok, mint akit fejbe vertek. Nem találom a zoknimat, nem találom a kedvenc fekete melltartómat, Donald folyton kérdezget: „Mi a baj, édes, mi a baj, édes?” – „Nincs semmi baj, Donald.” – Ráhúzta a pulóvere ujját a kezére, és megtörülte a szemét.

– Nem azé... – próbálkoztam újra.

De még mindig nem volt rajtam a sor.

– Petert legalább értettem! Nem voltunk tökéletesek együtt! Jobban szerette a lacrosse-t, mint engem. Tudtam. Le akart fektetni, és utána elvesztette az érdeklődését. – Beletúrt a hajába, hogy félresöpörje az arcából a könnyektől csapzott tincseket. – De te! Érted harcoltam! Egy hónapig vártam, csak utána engedtem, hogy megcsókolj! Sírtam, miután lefeküdtünk egymással, mert arra gondoltam, hogy most elveszítelek! – Annyira felbőszítette a gondolat, hogy elakadt a szava. – És most elveszítelek egy könyv miatt. Egy könyv miatt! Legalább annyit mondjál, Tom, hogy nem az van, amire én gondolok! Mondd, hogy egész idő alatt egy negyedévessel találkozgattál! Mondd, hogy azért, mert nem csinál olyan butaságokat, mint én, nem táncol előtted pucéron, mint egy hülye, mert azt hiszi, élvezed, ha énekel, vagy nem ver föl hajnali hatkor, hogy menj vele futni, mert minden egyes reggelen meg kell győződnie róla, hogy még mindig megvagy. Mondjál valamit!

Tudtam, mennyire szégyelli, hogy ilyen megtörten néz fel rám, és csak egy dologra bírtam gondolni. Volt egy este, nem sokkal a baleset után, amikor azzal vádoltam anyámat, hogy nem törődött eléggé apámmal. Ha szeretted volna, mondtam, támogattad volna a munkáját! Anyám tekintete, amit meg se próbálok leírni, azt üzente, hogy nincs nagyobb gyalázat annál, amit most mondtam.

– Szeretlek! – mondtam, és közelebb léptem hozzá, hogy az ingemhez szoríthassa az arcát, és eltűnhessen egy percre a világ elől. – Annyira sajnálom!

Azt hiszem, ez volt az a pillanat, amelyben a dagály apállyá változott. Lazulni kezdett rajtam a gyilkos szerelem béklyója, amelyről azt hittem, hogy a génjeimben hordozom. A háromszög összeomlott, és maradt a helyén két pont, egy páros csillag, amelyeket a lehető legkisebb távolság választott el.

Sűrű csend következett, mert Katie egy csomó dolgot akart mondani, de tudta, hogy nem szabad, és én is egy csomó dolgot akartam mondani, de nem tudtam, hogyan.

– Szólok Paulnak – mondtam ki a legjobb és legigazabb dolgot, amit mondhattam. – Abbahagyom a munkát a könyvvel.

Engesztelés. A felismerés, hogy nem fogok harcolni, és végre rájöttem, mi a legjobb a boldogságomnak, elég volt ahhoz, hogy Katie olyat tegyen, amit hitem szerint jóval későbbre tartogatott, akkorra, amikor már biztosan józannak vagyok tekinthető: megcsókolt. És az a pillanatnyi érintkezés, mint a villám, ami a második dobása lett a szörnynek, megteremtette az új kezdetet.

Aznap már nem találkoztam Paullal, mert Katie-vel töltöttem az estét, úgyhogy, másnap, a Dodban mondtam meg neki, mit határoztam. Ő sem látszott meglepettnek. Amennyit szenvedtem Colonnával, sejtette, hogy a felmentő csapat első jelére be fogom dobni a törülközőt. Gil és Charlie különben is a lelkére beszélt, hogy így lesz a legjobb. Paul nem is haragudott. Talán sejtette, hogy visszatérek. Talán olyan messzire jutott, hogy azt hihette, egyedül is megoldhatja a rejtvényeket. Akármint volt is, amikor kifejtettem indokaimat – Jenny Harlow és a Carracci-metszet leckéjét – láthatólag egyetértett velem. Az arcából láthattam, hogy többet tud Carracciról, mint én, de egyszer sem igazított ki. Paul, akinek mindenkinél több oka volt hinni, hogy egyes értelmezések jobbak a többieknél, és egyedül azok számítanak, amelyek helyesek, szokott nagylelkűségével fogadta átkozmetikázott tényeimet. Azt hiszem, több volt ez nála, mint tisztelet; ő ezen a módon mutatta meg a barátságát.

– Jobb is olyat szeretni, aki viszontszeret – mondta.

Mindössze ennyit kellett mondania.

Tehát ami Paul szakdolgozataként kezdődött, ismét Paul szakdolgozata lett. Először úgy tűnt, egyedül is boldogul vele. Három nap alatt elintézte a negyedik rejtvényt, ami nekem a bőrömet is leszedte. Gyanúm szerint egész idő alatt sejtette a megoldást, de megtartotta magának, mert tudta, úgyse fogadnám meg a tanácsát. A megoldást egy Horapollo nevű ember könyvében kellett keresni. Ez a Hieroglyphica, ami 1420 körül bukkant fel Itáliában, azzal dicsekedett, hogy megfejtette az egyiptomi hieroglifák jelentését. Horapollo, akit a humanisták afféle ősi egyiptomi bölcsnek tartottak, valójában egy görögül író, ötödik századi tudós volt, és valószínűleg nem tudott sokkal többet a hieroglifákról, mint az eszkimók a nyárról. A Hieroglyphica egyes jelképeiben olyan állatok szerepelnek, amelyek még csak nem is egyiptomiak! Az új tudás lázában égő humanisták között mégis bombasiker lett a könyv, legalábbis azokban a szűk körökben, ahol a bombasiker megfért a holt nyelvekkel.

Horapollo szerint az éjjeli bagoly haláljelkép, mert az éjjeli bagoly olyan hirtelenséggel csap le a varjúfiakra az éjszakában, amilyen hirtelen az embert ragadja el a halál. A görbe csőrű sas, írta Horapollo, az éhségtől haldokló öregembert jelenti, mert amikor a sas megöregszik, annyira összegörbül a csőre, hogy éhen hal. Végül a vak bogár a napszúrástól meghalt ember hieroglifája, mert a bogár meghal, amikor elvakítja a nap. Akármilyen ezoterikusán okoskodott Horapollo, Paul rögtön tudta, hogy a megfelelő forrásra talált rá, és azt is nagyon gyorsan meglátta, mi a közös a három állatban: a halál. Ennek latin megfelelője, a mors lett az a kód, amellyel megfejtette Colonna negyedik üzenetét.

Te, aki idáig eljutottál, méltó vagy korom bölcselőihez, akik a te idődre talán már porrá lettek, de az enyémben óriásai voltak az emberiségnek. Hamarosan váltadra fogom tenni a terhet, ami még hátravan, mert nagyon sokat kell mondanom, és félek, hogy titkomnak híre megy. Ám előbb, tiszteletből teljesítményed iránt, megajándékozlak történetem kezdetével, hogy tudd, nem hasztalan vezettelek idáig.

Van testvéreimnek földjén egy prédikátor, aki a fekete halált hozta el a tudás szerelmeseire. Küzdöttünk vele minden értelmünkkel és befolyásunkkal, de ez az egyetlen ember föluszítja ellenünk honfitársainkat. Mennydörög a tereken meg a szószékekről, és a nemzetek közemberei fegyvert ragadnak, hogy ártásunkra legyenek. Mint ahogy Isten puszta irigységből elpusztította Sineár mezején a tornyot, amit az emberek az égig akartak rakni, most is felemeli öklét ellenünk, akik ugyanerre törekszünk. Valamikor régen azt reméltem, hogy az emberek meg akarnak szabadulni a tudatlanságtól, mint ahogy a rabszolga meg akar szabadulni béklyóitól. Ez az állapot nem illik a méltóságunkhoz, és ellenkezik természetünkkel. De most már látom, hogy gyáva az emberfaj, és eltévelyedett, mint rejtvényemnek baglya, amely, noha élvezhetné a napfényt, jobban szereti a sötétséget. Rólam nem hallasz többet, olvasó, amíg el nem készül a kriptám. Ily nép fölött lenni fejedelemnek annyi, mintha koldus lenne sok váraknak ura. Ez a könyv lesz az én egyetlen gyermekem: bár élhetne minél tovább, hogy jól szolgálhasson téged.

Paul szinte annyi szünetet sem tartott, hogy ezen elgondolkozzon; máris ment tovább az ötödik és utolsó rejtvényhez, amelyre akkor talált rá, mialatt én a negyedikkel viaskodtam: Hol találkozik a vér és a lélek?

– Ez a legősibb filozófiai kérdés, ami a könyvben szerepel – mondta nekem, aki a szobában tettem-vettem-készülődtem, mert aznap Katie-nél akartam aludni.

– Micsoda?

– A lélek és a test összefonódása, az anyag és a szellem kettőssége. Láthatod Szent Ágostonnál. Contra Manichæos. Láthatod a modern filozófusoknál. Descartes tudni vélte a lélek helyét az agyban, valahol a tobozmirigy közelében.

Így folytatta, pergetve a Firestone-ból kölcsönzött könyv lapjait, filozófiai fogalmakat lövöldözve. Közben én csomagoltam.

– Mit olvasol? – kérdeztem, és levettem a polcról Az Elveszett Paradicsomot, hogy magammal vigyem.

– Galenust – mondta Paul.

– Ki az?

– A nyugati orvostudomány második atyja, Hippokratész után.

Akkor már eszembe jutott. Charlie tanult a tudománytörténetben Galenusról. Bár reneszánsz mérték szerint Galenus nem volt mai csirke; ezerháromszáz évvel a Hypnerotomachia kiadása előtt halt meg.

– Miért? – kérdeztem.

– Úgy gondolom, hogy anatómiai tárgyú a rejtvény Francesco bizonyára hitte, hogy van olyan szerve az embernek, ahol a vér és a szellem találkozik.

Charlie megjelent az ajtóban egy alma maradványaival. – Miről beszélnek az amatőrök? – érdeklődött, mert meghallotta, hogy orvosi dolgokról folyik a szó.

– Egy ilyen szerv – folytatta Paul, ügyet sem vetve Charlie-ra –, a rete mirabile. – Egy rajzot mutatott a könyvben. – Az idegek és véredények hálója az agy alapjánál. Galenus úgy gondolta, hogy az életszellemek itt változnak át animális szellemekké.

– És mi a baj vele? – Az órámra pillantottam.

– Nem tudom. Nem működik, mint kód.

– Azért, mert az embereknél nem létezik – mondta Charlie.

– Hogy érted ezt?

Charlie felnézett, és egy falatra bekapta az almát. – Galenus csak állatokat boncolt. Egy ökörben vagy egy birkában találta a rete mirabilét.

Paul arca megfakult.

– Továbbá mellényúlt a szív anatómiájának – folytatta Charlie.

– Nincsen sövény? – kérdezte Paul, mint aki tudja, mire céloz Charlie.

– Van. Csak pórusok nincsenek rajta.

– Mi az a sövény? – kérdeztem.

– A válaszfal a szív közepén. – Charlie odament Paulhoz, és belelapozott a könyvébe, keresve a keringési rendszer képét. – Galenus tévedett. Azt mondta, a sövényben apró lyukak vannak, azokban áramlik a vér a kamrák között.

– És nincsenek?

– Nincsenek! – fortyant fel Paul. Kezdett olyan lenni a hangja, mintha mégis többet fáradozott volna ezzel a rejtvénnyel, mint gondoltam. – De Modino ugyanígy tévedett a sövényt illetőleg. Vesalius és Szervét rájött az igazságra, de csak az 1500-as évek derekán. Leonardo követte Galenust. Harvey csupán 1600 körül írta le a vérkeringést. Ez a rejtvény az 1400-as évek végéről való, Charlie. Vagy a rete mirabilének kell lennie, vagy a sövénynek. Még senki se tudta, hogy a levegő a tüdőben keveredik el a vérrel!

Charlie kuncogott. – Nyugaton nem is. Viszont az arabok kétszáz évvel korábban kitotózták, semhogy a te hapsid megírta a könyvet.

Paul pörgetni kezdte a lapokat. Úgy gondoltam, a kérdés ezzel el van intézve. – Na, nekem rohannom kell. Viszlát holnap.

Már mentem volna ki a folyosóra, amikor Paul megtalálta, amit keresett: a hetekkel korábban lefordított latin szöveget, Colonna harmadik üzenetét.

– Az arab orvos! – mondta. – Nem Ibn al-Nafísz volt a neve?

Charlie bólintott. – Az az.

Paul lázba jött. – Francescónak Andrea Alpagótól kellett kapnia a szöveget!

– Kitől?

– Attól az embertől, akit az üzenetében említ. A tiszteletreméltó Ibn al-Nafísz tanítványától. – Mire kinyithattunk volna a szánkat, már magával beszélt: – Mi is latinul a tüdő? Pulmo?

Megcéloztam az ajtót.

– Nem várod meg, hogy mit mond? – nézett fel rám.

– Tíz perc múlva Katie-nél kell lennem.

– Csak tizenöt perc. Legfeljebb harminc.

Azt hiszem, csak abban a percben ébredt rá, mennyire megváltoztak a dolgok.

– Viszlát holnap – ismételtem.

Charlie, aki értette ezt, mosolygott, és sok szerencsét kívánt.

Szerintem Paulnak ez az éjszaka volt a jelzés. Ekkor értette meg, hogy végleg elveszített. Azt is sejtette, hogy akármit üzenjen utoljára Colonna, az nem tartalmazhatja a titok egészét, hiszen oly keveset árult el az első részben. A második rész, amelyet mindig csak töltelékanyagnak tartottunk, valójában még több rejtjelezett szöveget tartalmazhat. Ha örült is Charlie orvosi tudományának, vagy annak, hogy megfejtette az ötödik rejtvényt, öröme gyorsan eloszlott, mikor összeállította Colonna üzenetét, és rádöbbent, hogy igaza volt.

Féltelek, olvasó, mint ahogy magamat is féltem. Láthattad, kezdetben az volt a szándékom, hogy feltárjam előtted céljaimat, ha mégoly titkos jelekbe burkoltam is őket. Kívántam, hogy megtaláld, amit keresel, és ehhez utat mutattam neked.

Ám most már nem hiszek annyira alkotásomban, hogy így merjem folytatni. Talán nem vagyok képes felmérni, mennyire nehezek valójában ezek a rejtvények, habár alkotóik biztosítottak róla, hogy csakis egy igaz filozófus fejtheti meg őket. Ám lehet, hogy még e bölcs emberek is irigyelik titkomat, ezért félrevezettek, hogy ellophassák, ami jog szerint a mienk. Valóban eszes ő, eme prédikátor, és hívei vannak minden táborban; attól félek, ellenem fordítja katonáimat.

Téged akarlak védeni, olvasó, amikor mostani utamat követem. Ha ahhoz szoktál, hogy rejtvények vannak a fejezetekben, mostantól nem találsz semmiféle rejtvényt, és útmutató megoldásokat sem. Poliphilo utazásának hátralévő részében egyedül Négyszögelésemet alkalmazom, de nem árulom el, hogy ez milyen természetű. Mostantól csupán csak értelmedre hagyatkozhatsz. Isten és lángelméd pásztoroljanak az igaz úton, barátom.

Azt hiszem, egyedül az önbizalmának köszönhette Paul, ha több napig nem tudatosult benne, mennyire egyedül maradt. Én lehagytam; Colonna elhagyta, mostantól egyedül hajózott. Először engem próbált bevonni újra. Olyan sokat megoldottunk együtt, úgy gondolta, önzés lenne, ha engedné, hogy a tizenegyedik órában kivonjam magamat. Olyan közel álltunk egymáshoz, gondolta Paul, és most már olyan kevés van hátra!

Eltelt egy hét. Aztán még egy. Újrakezdtem Katie-vel, újra megtanultam őt, egyedül őt szerettem. Annyi minden történt a hetekben, amíg nem voltunk együtt; nagyon lefoglalt, hogy behozzam a lemaradásomat. Felváltva ettünk a Borostyánban és a Kerengőben. Katie-nak új barátai voltak. Új elfoglaltságokat találtunk. Kezdtek érdekelni Katie családi ügyei. Éreztem, hogy vannak dolgok, amelyeket el akar mondani nekem, mihelyt visszanyertem a bizalmát.

Közben Pault kezdte cserbenhagyni minden, amit Colonna rejtvényeivel megtanult. A Hypnerotomachia, mint egy lassan halódó szervezet, visszautasította az összes kipróbált gyógyszert. A Négyszögelés megfoghatatlan volt; Colonna nem árulta el, honnan vette. Charlie, az ötödik rejtvény hőse, fennmaradt néhány éjszakát Paullal, mert aggasztotta, hogy milyen hatással lehet rá a távozásom. Sose kérte, hogy segítsek, tudta, mit művelt velem a könyv, de láttam, hogyan figyeli Pault: mint egy orvos, aki félti a hanyatló egészségű páciensét. Paulnak tehetetlenül kellett tűrnie a boldogtalan szerelem kínjait a sűrűsödő sötétségben. Húsvétig kellett szenvednie úgy, hogy nem segítettem rajta.