6. fejezet

Amennyire összerakosgathattam apám és Paul adataiból, Vincent Taft és Richard Curry húsz-egynéhány évesen ismerkedtek meg New Yorkban, egy manhattani partin. Taft a Columbia fiatal tanárja volt, vékonyabb változata későbbi önmagának, de máris ugyanolyan harapós és pökhendi. Két könyve jelent meg a rövid tizennyolc hónap alatt, amióta megszerezte a diplomáját, a kritikusok imádták, divatos értelmiségi lett, bejárással a legnívósabb körökbe. Curry, aki felmentést kapott a katonaságtól a szívzöreje miatt, ugyanakkor kezdte pályafutását a művészet világában. Paul szerint a megfelelő kapcsolatokat építgette, megalapozva hírnevét a gyorsan változó manhattani színpadon.

Már meglehetősen előrehaladt a parti, amikor a beszeszelt Taft ráloccsantotta a koktélját a mellette álló, atlétatermetű fickóra. Jellemző baleset volt, mesélte Paul, Taft akkoriban közismert részegesnek számított. Curry nem is vette túlságosan zokon addig, míg rá nem jött, hogy Taft nem óhajt bocsánatot kérni. Utánament, elégtételt követelt, ám a lifthez tántorgó Taft levegőnek nézte. Annál többet beszélt, miközben lementek tíz emeletet, a mocskolódások özönét zúdítva a jóképű fiatalemberre. Azt bőgte, míg az utcai ajtó felé dülöngélt, hogy áldozata „szegény, undorító, állatias és kurta”.

Képzelhetjük a megdöbbenését, amikor a fiatalember elmosolyodott.

– Leviathan – mondta Curry, aki princetoni harmadéves korában dolgozatot írt Hobbesról. – És kifelejtette a magányost. Az ember élete magányos, szegény, undorító, állatias és kurta.

– Nem – felelte Taft bamba vigyorral, mielőtt nekiesett egy villanyoszlopnak – nem felejtettem ki, de a magányost magamnak tartom fent. A szegényt, az undorítót, az állatiast és a kurtát viheti.

Akkor, meséli Paul, Curry leintett egy taxit, betuszkolta Taftet, és elvitte a saját lakására, ahol Taft tizenkét órát töltött macskajajos kábulatban.

Mikor magához tért, folytatódik a történet, összezavarodva és restelkedve, nyögvenyelős beszélgetés kezdődött. Kölcsönösen elmondták, ki mivel foglalkozik, és már úgy tűnt, hogy a kínos helyzetben bedöglik a társalgás, amikor Curry egy ihletett pillanatban megemlítette a Hypnerotomachiát, azt a könyvet, amelyet egy McBee nevű, népszerű princetoni professzor útmutatásával tanulmányozott.

Képzelem, hogyan reagálhatott Taft. Nemcsak hogy hallott a könyvet körüllengő titokról, de azt is észre kellett vennie, hogy felcsillant Curry szeme a cím hallatán. Apám úgy mesélte, hogy az életkörülményeikről kezdtek beszélgetni, és gyorsan megtalálták, ami közös bennük. Taft megvetette a többi tudóst, rövidlátónak, laposnak bélyegezte a munkásságukat, Curry egydimenziós, unalmas, seízű alakoknak látta a kollégáit. Talán ez magyarázza, hogy olyan sokat voltak hajlandók engedni a különbségeik áthidalásáért.

Mert voltak különbségek, méghozzá nem csekélyek. Taft kéneső személyiség volt, akit nehéz kiismerni, és még nehezebb szeretni. Rengeteget ivott társaságban, és egyedül is. Nyughatatlan, szilaj értelme olyan lobogó tűz volt, amelynek még ő sem parancsolt. Egyhuzamban behabzsolt egész könyveket, a szakterületétől távol eső írásoknál is talált hibát az érvelésben, hézagokat a bizonyításban, tévedéseket az értelmezésben. Paul mondta, hogy Taftnak nem a személyisége a romboló, hanem az elméje. Annál jobban ég benne a tűz, minél jobban etetik, és mindent elemészt. És ha egyszer mindent felperzsel, ami az útjába esik, már csak egyetlen égetnivalója marad. Idővel önmaga ellen fordul.

Curry alkotó volt, nem romboló: inkább a lehetőségek, mint a tények embere. Azt mondta, Michelangelo után szabadon, hogy az élet olyan, mint a szobor: meg kell látni azt, amit mások nem, aztán le kell faragni a fölösleget. Neki az öreg könyv csak egy kőtömb volt, ami faragásra vár. Ha ötszáz év alatt senki sem értette meg, akkor eljött az új elmék és új kezek ideje, az öreg csontokat pedig vigye el az ördög!

Különbségeik ellenére sem tartott sokáig, hogy Taft és Curry ráleljen a közös nevezőre. A régi könyv mellett az is összehozta őket, hogy szenvedélyesen hittek az absztrakcióban. Hittek a nagyságban, a szellem, a sors, a célok nagyságában. Mintha két tükröt állítottak volna szembe egymással: először látták magukat igazából, ezerszeres nagyításban. Barátságuk sajátságos, de várható következménye volt, hogy még magányosabbak lettek tőle. Világaik mozgalmas emberi háttérfüggönye, a kollégák és egyetemi barátok, nővérek, anyák, régi szerelmek világa üres színpaddá sötétedett, amelyen egyetlen reflektor világított. A karrierjük persze gyönyörűen ívelt fölfelé. Taftból hamarosan neves történész lett, Curryből pedig annak a galériának a tulajdonosa, amely majd híressé teszi.

De hát ugye, tanácsos vigyázni ott, ahol a nagyok őrülnek meg. A két ember úgy robotolt, akár a rabszolgák. Nem volt más pihenésük, mint hogy szombat esténként összejöttek valamelyikük lakásán vagy egy néptelen büfében, és elszórakoztatták magukat a Hypnerotomachiával, érdeklődésük egyetlen közös tárgyával.

Amikor beköszöntött a tél, Richard Curry végre összeismertette Taftet egyetlen barátjával, akivel nem szakadt meg a kapcsolata, akit valamikor réges-régen ismert meg McBee professzor princetoni csoportjában, és aki osztozott a szenvedélyében a Hypnerotomachia iránt.

Nehéz elképzelnem, milyen lehetett apám akkoriban. Akit én látok, az már nős, megjelöli három gyereke magasságának évenkénti gyarapodását az irodája falán, azon töpreng, hogy mikor indul már növésnek az egyetlen fia, holt nyelveken írott, vén könyvekkel pepecsel, miközben körülötte bukdácsol és örvénylik a világ. De Curry nem ezt az embert ismerte; ilyenné mi tettük, anyám, a nővéreim és én. Apám, Patrick Sullivan, Curry legjobb barátja volt Princetonban. A campus királyainak tartották magukat, és gondolom, a barátságuk láttatta velük így. Apám végigjátszott a harmadévesek egyetemi kosárlabda-válogatottjában egy idényt, amelynek minden egyes percét a kispadon töltötte, addig, amíg Curry, a könnyűsúlyú futballcsapat kapitánya be nem szervezte magukhoz, és apám a futballpályán sokkal jobb teljesítményt nyújtott, mint várták. A következő évben szobatársak lettek, csaknem mindig együtt étkeztek, sőt harmadévesen két ikernővérrel jártak, Molly és Martha Robertsszel a Vassarból. A kapcsolatnak, amelyet apám egyszer egy tükörfolyosói hallucinációhoz hasonlított, következő tavasszal szakadt vége, mikor a lányok egyforma ruhát vettek a tánchoz, és az udvarlók, akik többet ittak és kevésbé figyeltek a kelleténél, külön-külön azt az ikret környékezték meg, akivel a másik randevúzott.

Azt kell hinnem, hogy apám és Vincent Taft más-más oldalait vonzották Richard Curry egyéniségének. A katolikus neveltetésű, lezser középnyugati fiú nagyon más állatfajta volt, mint a félelmetesen célratörő New York-i; ezt ők is megérezhették az első kézfogásnál, amikor apám keze eltűnt Taft sonkamancsában.

Hármuk közül Taft volt a legsötétebb szellem. Őt a Hypnerotomachia legvéresebb, legmisztikusabb részei ejtették rabul. Rendszereket dolgozott ki, amelyekkel meg akarta fejteni a történetben előforduló áldozatok jelentését – hogy miként vágják el az állatok nyakát, hogyan halnak meg a szereplők –, értelmet akart kényszeríteni az erőszakra. Fáradságos munkával manipulálta a Hypnerotomachia épületeinek méreteit, hogy kijön-e belőlük valamilyen algoritmus, összevetette őket Colonna korából való, asztrológiai táblázatokkal és naptárakkal, hátha talál egyező pontokat. A frontális támadást tartotta a legjobb megközelítésnek, amelyben összeméri képességeit a szerzővel, aztán legyőzi. Apám szerint Taft rendületlenül hitte, hogy egy napon túljár Francesco Colonna eszén. Az a nap, amennyire tudom, sose következett be.

Ennek épp a szöges ellentéte volt apám megközelítése. Őt leginkább a Hypnerotomachia leplezetlen szexualitása igézte meg. A későbbi, prűdebb századokban a képeket cenzúrázták, kitakarták vagy ki is tépték, mint ahogy számos reneszánsz aktra festettek fügefalevelet, amikor változott az ízlés, és botránkozott a finnyásság. Michelangelo esetében teljesen jogos az utókor felháborodása, de a Hypnerotomachia egyes nyomatai kicsit még ma is meghökkentők.

Az a legkevesebb, hogy meztelen férfiak és nők menetelnek benne. Poliphilo követi a nimfák csapatát egy tavaszi ünnepre, amelyet Priapus isten priapusának jegyében tartanak; a kép középpontja a hatalmas pénisz. Valamivel előbb a mitológiai Lédát kapják rajta a szenvedély hevében, lába között Zeusszal, aki hattyú alakban hágja a királynét. A szöveg még ennél is szókimondóbb: olyan közösüléseket ír le, amelyek túlságosan bizarrak lehettek a fametszőnek. Amikor Poliphilóban testi gerjedelmeket kelt az architektúra, bevallja, hogy szexelt épületekkel, és állítása szerint legalább egyszer kölcsönös volt a kielégülés.

Mindez elbűvölte apámat, akinek Hypnerotomachia-képében érthető módon igen kevés volt a közös vonás a Taftéval. Nem holmi merev, matematikai értekezésnek látta, hanem hódolatnak a szerelem előtt, amit a férfi érez a nő iránt. Az általa ismert műalkotások között ez volt az egyetlen, amely utánozta ennek az érzésnek a gyönyörű kuszaságát. A történet álomszerűsége, az alakok zűrzavara, a szerelmet kereső ember kétségbeesett bolyongása mély visszhangot keltett benne.

Ezért – akárcsak kutatásainak kezdetén Paul – úgy érezte, hogy Taft megközelítése téves. Azon a napon, amelyen rájössz, mi a szerelem, mondta egyszer apám, megfogod érteni, mit akart Colonna. Ha egyáltalán volt valami, amit meg lehetett tudni a könyvről, akkor azt, apám hite szerint a Hypnerotomachián kívül – naplókban, levelekben, családi okmányokban – kellett keresni. Nekem sose mondta ki így, de úgy vélem, mindig élt benne a gyanú, hogy egy nagy titkot zártak a sorokba. Taft képleteivel szemben ő egy szerelmi titkot sejtett, Colonna szerelmét egy rangban alatta álló nő iránt; egy politikai puskaporos hordót; egy törvénytelen örököst; olyan románcot, amilyenről kamaszok képzelegnek, mielőtt betoppan a felnőttség rút arája, és elfújja a gyerekség gyertyáit.

Bármennyire különbözött is a nézőpontja Taftétól, amikor Manhattanbe érkezett a Chicago Egyetemről az egyéves kutatói szabadságra, el kellett ismernie, hogy a két ember nagyon sokat haladt előre. Curry ragaszkodott hozzá, hogy régi barátja is csatlakozzék a munkájukhoz, és apám beleegyezett. Mint három vadállat, amelyeket egy ketrecbe zártak, fáradságosan próbáltak alkalmazkodni, és gyanakodva kerülgették egymást, amíg ki nem alakultak az új erővonalak, létre nem jött az új egyensúly. Ám akkor a szövetségesük volt az idő, és mindhárman hittek a Hypnerotomachiában. Az öreg Francesco Colonna kozmikus ombudsman módjára őrködött felettük, és vezette őket, a remény rétegeivel meszelve át a nézeteltéréseket. És legalábbis egy ideig meg is maradt az egység máza.

Curry, Taft és apám több mint tíz hónapig dolgoztak együtt. Curry akkor fedezte fel a dolgot, ami kapcsolatuk végzetének bizonyult. Addigra átvándorolt a galériákból az aukciós házakba, ahol nagyobb tétekkel játszik a művészet világa, és az első hagyatéki árverésére készülve bukkant rá egy rongyos naplóra, egy nemrég elhunyt műgyűjtő ingóságára.

A napló a genovai öreg kikötőmesteré volt, aki módszeresen vezette ákombák betűs feljegyzéseit hanyatló egészségéről és az időjárásról, de naponta beleírta azt is, mi zajlott a kikötőben 1497 tavaszán és nyarán, köztük azokat a sajátos eseményeket, amelyek egy Francesco Colonna nevű ember érkezését kísérték.

A kikötőmester – akit Curry a genovaiként emlegetett, mert az olasz egyszer sem írta le a saját nevét – összegyűjtötte a pletykákat, amelyeket Colonnáról keringtek a rakpartokon. Kihallgatta, mit beszélt Colonna a helyiekkel, és megtudta, hogy a gazdag római azért jött Genovába, hogy felügyelje egy fontos hajó érkezését, amelynek rakományát egyedül ő ismerte. A genovai kezdett eljárni Colonnához, és beszámolt neki az érkező hajókról. Egyszer arra toppant be, hogy Colonna jegyzeteket körmöl, de rögtön el is rejtette őket, amint a genovai belépett.

Ha a dolog ennyiben marad, a napló nem vitt volna közelebb a Hypnerotomachiához. De a kikötőmester kíváncsi ember volt, és mivel nem győzte türelemmel kivárni Colonna hajójának érkezését, úgy érezte, egyetlen módon fürkészheti ki a nemesember szándékát: ha láthatja a fuvarlevelet, amely felsorolja a rakományt. Végül megkereste sógorát, Antonio kereskedőt, aki néha kalózoknak is orgazdáskodott, nem lehetne-e bérelni egy tolvajt, aki belopózna Colonna lakásába, és lemásolná, amit talál. Antonio vállalta, azzal a feltétellel, ha a sógora is segítséget nyújt legközelebbi üzelmeihez.

Ám Antoniónak azt kellett látnia, hogy Colonna nevének említésére még a legvakmerőbb emberek is visszautasították a munkát. Egyedül egy írástudatlan zsebmetsző vállalkozott rá, és véletlenül még jól is végezte a munkáját. Lemásolta mindhárom dokumentumot, amelyet Colonnánál lelt. Az első egy történet részlete volt, amit a kikötőmester érdektelennek talált, és sohasem tért ki rá bővebben; a második egy kis bőrdarabra rajzolt, bonyolult vázlat, amit a genovai nem értett; a harmadik egy különös térképféle, amelyen a négy égtáj szerepelt, mindegyik mellett számsorral, amelyeket hiába próbált megfejtem. Már éppen kezdte bánni, hogy felfogadta a tolvajt, amikor olyasmi jutott a tudomására, amitől a saját életét kellett féltenie.

Mikor este hazatért, feleségét könnyek között találta. Az asszony elmondta, hogy fivére, Antonio, mérgezett vacsorát evett a tulajdon házában; egy küldöncfiú találta meg holttestét. Hasonló sorsra jutott a zsebmetsző; az írástudatlan tolvajt, miközben a kocsmában iszogatott, combon szúrta egy ismeretlen járókelő. Mire a kocsmáros felfigyelt, az ember elvérzett, az idegen eltűnt.

A rettegés napjai következtek a genovaira; alig bírta ellátni munkáját a kikötőben. Sose tért vissza Colonna szállására, de a naplójába feljegyezte az összes hasznos részletet, amit a tolvaj kiderített, és idegesen várta Colonna hajójának érkezését, remélve, hogy a nemesember elviszi Genovából a rakományát. Szorongása olyan nyomasztóvá fokozódott, hogy épp csak futólag említette nagy kereskedőhajók jövés-menését. Mikor végre befutott Francesco hajója, az öreg genovai alig hitt a szemének.

Miért fáradozik egy nemesember egy ilyen hitvány kis bárkáért, írta, ezért a nyomorúságos teknőért? Mi olyat vihet ez, amiért bár egy faragarast is ad egy előkelő uraság?

Mikor azt is megtudta, hogy a hajó a Gibraltári-szoroson át érkezett, és északról hoz árut, a genovait kis híján megütötte a guta. Förtelmesen káromkodott, szidta Colonnát mindenféle francnyavalyás hibbantnak, hiszen csak egy tökfej vagy egy holdkóros hiheti, hogy bármi értékes származhat egy olyan helyről, mint Párizs!

Richard Curry elmondása szerint ezek után már csak két bejegyzés foglalkozott Colonnával. Az elsőben a genovai beszámolt egy kihallgatott párbeszédről, amelyet Colonna folytatott egyetlen rendszeres látogatójával, egy firenzei építésszel. Francesco célozgatott egy könyvre, amelyben megörökíti a mostanában tomboló felfordulást. Ezt gondosan feljegyezte a genovai, aki még mindig nem szabadult a félelmétől.

A három nappal későbbi keltezésű második bejegyzés még talányosabb volt, de még jobban emlékeztetett a levélre, amelyet apámmal közösen találtunk. Addigra a genovai meggyőzte magát, hogy Colonna valóban őrült. A római megtiltotta embereinek, hogy nappal rakodják ki a hajóját, erősködve, hogy a rakomány biztonsága érdekében ezt a szürkületre kell halasztani. Sok deszkaláda, jegyezte fel a kikötőmester, olyan könnyű volt, hogy egy asszony vagy öregember is elvihette, törte is a fejét a genovai, hogy miféle fűszert vagy nemesfémet lehet így szállítani. Kezdte gyanítani, hogy Colonna társai – az építész és két testvér, ugyancsak firenzeiek – bérgyilkosok vagy zsoldosok, valamely sötét összeesküvés részesei. Mikor egy pletyka ezt a gyanút látszott igazolni, lázas sietséggel feljegyezte:

Azt mondják, hogy Antonio és a tolvaj nem is az első áldozatai ennek az embernek, mert Colonna már két más embert is megöletett puszta szeszélyből. Nem tudom, kik azok, és nem hallottam a nevüket, de biztosra veszem, hogy ehhez a rakományhoz van közük. Megtudták, mit tartalmaz, és Colonna félt, hogy elárulják. Most már meg vagyok győződve róla, hogy a félelem hajtja ezt az embert. Ha az emberei nem is, de a szeme elárulja.

Apám szerint Curry kevesebb jelentőséget tulajdonított a második bejegyzésnek, mint az elsőnek, amelyben a Hypnerotomachiára vonatkozó utalást vélt látni. Ha ez igaz, akkor a történet, amit a tolvaj talált Colonna holmija között, aminek feljegyzéséhez a genovai nem vette a fáradságot, a kézirat korai vázlata lehetett.

Ám Taft, aki addigra már a saját kiindulási pontjaiból üldözte a Hypnerotomachiát, óriási katalógusokba gyűjtve a hivatkozásokat, hogy Colonna minden egyes szavát vissza lehessen vezetni az eredetéig, nem volt hajlandó jelentőséget tulajdonítani a macskakaparással írott feljegyzéseknek, amelyekben a kikötőmester azt állította, hogy látta Colonna rakományát. Ilyen nevetséges történet, mondta, sohasem fejtheti meg a hatalmas könyv mélységes misztériumát. Taftnak ez a felfedezés is arra volt jó, amire a témáról olvasott többi könyv: gyújtósnak.

Keserűségét, azt hiszem, nem csak a napló okozta. Látta, amint az erők egyensúlya megbillen, Curryvel közös munkája felfeslik, mert apám új megközelítések, más lehetőségek felé csábítja Curryt.

Ebből harc lett, hatalmi harc, amelyben apám és Vincent Taft annyira meggyűlölték egymást, hogy annak csak apám halála vetett véget. Érezve, hogy nincs mit veszítenie, Taft becsmérelte apám munkáját, hátha ezzel visszaállíthatja Curryt a maga oldalára. Apám, érezve, hogy Curry kezd behorpadni Taft nyomása alatt, hasonlóképpen válaszolt. Egyetlen hónap alatt ment pocsékba tíz hónap munkája. A közös eredmény darabokra hullott, és a továbbiakban sem apám, sem Taft nem óhajtott tudni arról, amit a másik ért el.

Curry mindeközben belevetette magát a genovai naplójába. Nem értette, miért hagyják a barátai, hogy kicsinyes torzsalkodások elhomályosítsák a tisztánlátásukat. Fiatalon megvolt benne az az erény, amelyet később meglátott és csodált Paulban: az elkötelezettség az igazság iránt, és a türelmetlenség a figyelmet elterelő tényezőkkel szemben. A három ember közül, azt hiszem, Curryt babonázta meg a legjobban Colonna könyve, ő akarta legszenvedélyesebben megfejtem a titkot. Talán, mert apám és Taft még mindig egyetemi tanárok voltak, ők az akadémikus szemével nézték a Hypnerotomachiát. Tisztában voltak vele, hogy egy tudós egyetlen könyv szolgálatában is leélheti az életét, és ez eltompította bennük a türelmetlenséget. Csupán Richard Curry, a műkereskedő ragaszkodott a lázas tempóhoz. Már akkor sejthette a jövőjét. Fogyott a könyveknek adható ideje.

Végül is nem egy, hanem két esemény vitte dűlőre a dolgokat. Az első akkor történt, amikor apám elment Columbusba, hogy kiszellőztesse a fejét. Három nappal azelőtt, hogy visszatért volna New Yorkba, a szó szoros értelmében összefutott az Ohio Egyetem egyik hallgatójával, aki Phi Beta Kappa társnőivel éppen könyvgyűjtő körúton volt, adományokat kérve a helyi üzlettulajdonosoktól az éves jótékonysági rendezvényre, és anélkül, hogy tudták volna, útjaik keresztezték egymást nagyapám könyvesboltjának ajtajában. Anyám és apám papírlapok és puha könyvborítók repdesése közepette huppant a padlóra. A sors varrógéptűje húzott egyet az öltésen, aztán tovább zakatolt.

Apámnak vége volt, mire visszatért Manhattanbe, villámként sújtotta találkozása a hosszú hajú, égszínkék szemű lánnyal, aki Tigrisnek szólította, és ezalatt nem Princetont értette, hanem Blake-et. Bár apám már a találkozás előtt tudta, hogy elege van Taftből. Azt is tudta, hogy Richard Curry letért az útról a saját ösvényére a kikötőmester naplója nyomán. Egyre erősebben hívta a hazai part. Az apja is betegeskedett, és most, hogy megtalálta az utolsó kikötőt, apám csak azért tért vissza Manhattanbe, hogy összeszedje a holmiját és elbúcsúzzon. Ideje a keleti parton, amely olyan ígéretesen kezdődött Princetonnal és Richard Curryvel, lejáróban volt.

Ám amikor megérkezett hetenkénti találkozásaik helyére, azzal a szándékkal, hogy közli a hírt, ott egy másik bombarobbanás nyomai fogadták. Távollétének első estéjén Taft és Curry összeveszett, a következő estén pedig össze is verekedett. Az egykori futballkapitány nem volt ellenfél a medve méretű Taftnek. Behúzott egyet a nála fiatalabb Currynek, és eltörte az orrát. Egy estével apám visszatérése előtt a monoklis szemű és bekötött orrú Curry elment hazulról, hogy galériája egyik munkatársnőjével vacsorázzon, és mire hazajött, lakásából eltűnt az aukciós ház több dokumentuma, az összes Hypnerotomachia kutatási anyag. Velük együtt nyoma veszett Curry legféltettebb kincsének, a kikötőmester naplójának.

Curry azonnal Taftet vádolta, aki mindent tagadott. A rendőrség a sorozatos betörésekre hivatkozott, és csekély érdeklődést tanúsított néhány eltűnt régi könyv iránt. Apám, aki az egésznek a kellős közepébe érkezett, habozás nélkül Curry pártjára állt. Közölték Tafttel, hogy mostantól nem ismerik egymást, apám megmondta, hogy reggel utazik Columbusba, ahonnan nem óhajt visszatérni. Curryvel elbúcsúzkodtak, miközben Taft szótlanul meredt a semmibe.

Így ért véget apám életének formáló időszaka, az egyetlen év, amely mozgásba hozta majdani egyéniségének fogaskerekeit. Ha most így visszagondolok, nem is tudom, nem ugyanez érvényes-e mindnyájunkra. A felnőttkor az a gleccser, amely csöndesen rácsúszik az ifjúságra. Amikor megérkezik, a gyermekkor lenyomata hirtelen megfagy, és mi foglyul esünk abban, amit utoljára csináltunk. A jégkorszak az utolsó pózban rögzít minket. Amikor rátört a hideg, a férj, az apa és a tudós volt Patrick Sullivan három dimenziója; az is maradt holtáig.

A kikötőmester naplójának ellopása után Taft eltűnt a színről, és csak azért bukkant fel újra apám életében, hogy pályafutásának pőcsikje legyen, és a tudomány álcájában szurkálhassa. Curry több mint három évig nem hallatott magáról, csak szüleim esküvőjére írt egy kínos levelet, amely sötét volt a múlt árnyékától. Az első néhány szóban gratulált az ifjú párnak; utána másról se volt szó, csak a Hypnerotomachiáról.

Telt az idő, a világok elmozdultak, Taftnek, akit még repített a korai évek lendülete, állandó kutatói állást kínáltak a tekintélyes Továbbképző Intézetnél, amelyben Einstein is dolgozott, mikor Princeton közelében lakott. Akkora megtiszteltetés volt, amelyet apám bizonyosan irigyelt. Megszabadította Taftet az egyetemi tanár minden kötelességétől, nem volt más dolga, mint tanácsokat osztogatni Bill Steinnek és Paulnak. Rajtuk kívül a vén medve egyetlen hallgatót sem tűrt meg a közelében, és sose tanított semmiféle évfolyamon. Curry elfogadott egy vezető állást a bostoni Skinner Aukciós Háznál, és tovább száguldott fölfelé a szakmai siker csúcsaira. A columbusi könyvesboltban, ahol apám megtanult járni, három új gyerek adott neki elegendő munkát ahhoz, hogy egyelőre megfeledkezhessen a New York-i élmény eltörölhetetlen lenyomatáról. A három ember, akik közé éket vertek a körülmények és a büszkeségük, talált magának pótszert és pótszereimet a Hypnerotomachia helyett és ellen. A nemzedékek órája csikorogva leírt egy újabb kört, az idő idegenekké változtatta a barátokat. Francesco Colonna, az órakulcs gazdája azt gondolhatta, hogy titka biztonságban van.