15. fejezet

Alig szólunk, míg elhagyjuk a Woolworth-t. Paul kissé elébem kerül, annyi távolságot teremtve kettőnk között, hogy ki-ki megmaradhasson magának. A távolban látom a kápolna tornyát. Tövében járőrkocsik gubbasztanak, mint varangyok a tölgyfa alatt, mikor azt várják, hogy elvonuljon a vihar. Rendőrségi szalagok lengenek a gyöngülő szélben. Mostanra eltűnhetett Bill Stein hóangyala, egy gödröcske se maradt belőle a fehérségben.

A Dodban Charlie ébren van, de ismételten lefeküdni készül. Kitakarította a közös szobát, ráncba szedte a szétszórt papírokat, kötegekbe rendezte a felbontatlan postát, így próbálta kiverni magából, amit a mentőautóban látott. Az órájára pillant, aztán helytelenítő pillantást vet ránk, de még ahhoz is fáradt, hogy ügyet csináljon belőle. Acsorgok és hallgatom, ahogy Paul beszámol róla, mit látott a múzeumban, mert tudom, Charlie erősködni fog, hogy telefonáljunk a rendőrségre. Bár még ő is meggondolja magát, mikor elmagyarázom, hogy Stein dolgai között kotorászva találtuk a leveleket.

Paullal visszahúzódunk a hálóba, szótlanul levetkőzünk, ágyba bújunk. Ahogy fekszem ott, és felidézem magamban a megindultságot, amellyel Paul beszélt Curryről, eszembe jut valami, amit eddig nem fogtam fel. Kapcsolatuknak, ha csak rövid időre is, volt valami csendes tökéletessége. Currynek sose sikerült megértenie a Hypnerotomachiát, amíg be nem toppant az életébe Paul, és ki nem bogozta, amire ő nem volt képes, hogy osztozhassanak rajta. Mint Dellánál és Jamesnél a régi O. Henry-novellában – James az aranyóráját adta el, hogy Dellának hajba való fésűt vehessen, Della a haját, hogy Jamesnek óraláncot vehessen – ajándékaik és áldozataik tökéletesen kiegészítették egymást. Ám ezúttal boldog vége lett a történetnek. Nem kellett mást adniuk, csak amire a másiknak szüksége volt.

Nem haragudhatok Paulra, amiért ilyen szerencsés. Ha valaki megérdemli, akkor ő az. Sose volt családja, keretbe foglalt arcképe, hang, amely beleszólt a vonal másik végén a telefonba. Nekem apám halála után is megmaradtak ezek a dolgok, legyenek akármilyen tökéletlenek. A kikötőmester naplója bebizonyíthatja, hogy apámnak volt igaza a Hypnerotomachiában, mert annak látta, ami, átlátott az évszázadok porán, a holt nyelvek és fametszetek erdején. Kételkedtem benne, azt hittem, nevetséges, hívságos és rövidlátó ez az egész gondolat, hogy lehet valami különleges egy ilyen fáradt, öreg könyvben. És egész idő alatt, amikor tévhitekkel vádoltam, nem tévedett itt más, egyedül csak én!

– Tom, ne csináld ezt magaddal – szólal meg váratlanul Paul a felső ágyon, de olyan halkan, hogy alig hallom.

– Mit?

– Ne sajnáld magadat.

– Apámon gondolkoztam.

– Tudom. Próbálj valami másra gondolni.

– Például mire?

– Nem tudom. Például ránk.

– Nem értem.

– Négyünkre. Próbálj meg hálás lenni azért, amid van. – Tétovázik. – Mi lesz jövőre? Merre hajlasz?

– Nem tudom.

– Texas?

– Meglehet. De Katie jövőre is itt lesz.

Az ágynemű surrog, ahogy Paul változtat a helyzetén. – Mit szólnál hozzá, ha azt mondanám, hogy én meg Chicagóban lehetek?

– Mire célzol?

– Egy doktoranduszi ösztöndíjra. Egy nappal a tied után kaptam meg a levelemet.

Szóhoz sem jutok.

– Mit gondoltál, hova megyek jövőre? – kérdezi.

– Pintóhoz a Yale-re. Miért Chicagóba?

– Pinto az idén visszavonul. Chicagónak különben is jobb a programja. Melotti még mindig ott van.

Melotti. Egyike a Hypnerotomachia ama kevés kutatóinak, akiket említett apám.

– Mellesleg – folytatja Paul –, ha a papádnak elég jó volt, akkor nekem is az lesz, nem igaz?

Ugyanez jutott eszembe, mielőtt jelentkeztem, de nekem azt jelentette, hogy ha apám képes volt bekerülni, én is képes leszek.

– Nyilván.

– No és mit szólsz hozzá?

– Ahhoz, hogy Chicagóba mész?

Megint tétovázik. Mellétaláltam.

– Ahhoz, hogy Chicagóba megyünk.

Fölöttünk padlódeszka recseg. Hangok egy másik világból.

– Miért nem mondtad?

– Nem tudtam, mit szólnál hozzá – feleli.

– Ugyanazt a programot csinálod majd, amit apám.

– Amennyire tőlem telik.

Nem tudom, el bírom-e viselni, hogy még öt évig űzzön az apám. Ott még jobban őt látnám Paul árnyékában, mint itt.

– Ez az első választásod?

Sokáig tart, mire válaszol.

– Ezenkívül nincs más, mint Taft és Melotti.

Arra céloz, hogy a Hypnerotomachia kutatói.

– Itt a campuson még mindig dolgozhatnék valakivel, aki nem specialista – mondja. – Batalival vagy Todescóval.

De olyasvalakinél doktorálni a Hypnerotomachiából, aki nem specialista, annyi lenne, mint süketnek komponálni.

– Chicagóba kellene menned – mondom, olyan hangra törekedve, mintha szívből szólnék. És talán úgy is szólok.

– Vagyis Texasba mész?

– Még nem döntöttem.

– Nem kell ám mindig körülötte forognod.

– Nem is.

Paul úgy dönt, nem forszírozza a dolgot.

– Nohát akkor úgy vélem, egyszerre jár le az időnk.

A két boríték most is ott van, ahol hagytam őket, egymás mellett Paul asztalán. Azon az asztalon, hasít most belém, amelyen Paul elkezdte feltörni a Hypnerotomachiát. Egy pillanatig mintha apámat látnám, ahogy lebeg fölötte minden éjszakán, vezeti Pault az igazság felé. Különös elgondolni, hogy én is itt voltam, tőlük méternyire, átaludva majdnem az egész időt.

– Pihenj egy kicsit – mondja Paul. Hosszú, elgyötört sóhajjal megfordul az ágyán. Most ront rá megint, ami történt.

– Mit fogsz csinálni holnap? – kérdezem, mert arra gondolok, hátha beszélni akar róla.

– Meg kell kérdeznem Richardot ezekről a levelekről – válaszolja.

– Akarod, hogy elkísérjelek?

– Inkább egyedül mennék.

Azon az éjszakán nem beszélünk többet.

A lélegzéséből ítélve hamar elalszik. Nem bánnám, ha én is azt tehetném, de túl sok minden tolong a fejemben. Azon töprengek, mit gondolna apám, ha tudná, hogy ennyi év után mégis megtaláltuk a kikötőmester naplóját. Talán felderítené a magányosságát, amelyet gyanúm szerint mindig érzett, mialatt oly sokáig dolgozott valamin, ami oly keveset jelentett oly keveseknek. Azt hiszem, másképp látta volna a világot a tudattól, hogy a fia mégiscsak megszelídült végül.

– Miért jöttél ilyen későn? – kérdeztem egy este, amikor félidőben állított be életem utolsó kosárlabda-mérkőzésére.

– Elnézést – mondta. – Tovább tartott, mint gondoltam.

Előttem ment vissza az autóhoz, hogy hazavigyen. Azt a részt bámultam a hajában, amelyet mindig elfelejtett megfésülni, amelyet nem láthatott a tükörben. November derekán jártunk, de ő tavaszi kiskabátban jött a meccsre. Annyira belemerült a munkába az irodájában, hogy a rossz kabátot kapta le a fogasról.

– Mi tartott? – sürgettem. – A munka?

A munka volt az én szépítő kifejezésem a cím helyett, ami annyira blamált a barátaim előtt.

– Nem a munka – felelte halkan. – A közlekedés.

Hazafelé menet szokása szerint következetesen túllépte két-három mérfölddel az óránkénti sebességhatárt. Amióta megkaptam a jogosítványomat, egyre jobban horzsolta az idegeimet ez az apró renitencia, az, ahogyan elutasítja a szabályok igáját, de igazából sose képes megszegni őket.

– De te jól játszottál – nézett át az utasülésre. – Te csináltad mind a két cselt, amit láttam.

– Nulla ötre álltam az első félidőben. Szóltam Ames edzőnek, hogy nem játszom többet.

Nem hökkent meg. Ebből tudtam, hogy már számított rá.

– Kiszállsz? Miért?

– Az okos elvesz az erőstől – szóltam, tudva, hogy ezt mondaná következőnek. – De a magas elvesz az alacsonytól.

Ezek után mintha magát hibáztatta volna; mintha kapcsolatunkban a kosárlabda lett volna az utolsó csepp a pohárban. Két héttel később arra jöttem haza az iskolából, hogy leszerelte a felhajtóról a palánkot meg a kosarat, és egy helyi jótékonysági egyletnek adta. Anyám nem értette, miért tette ezt apám. Talán azért, mert azt hitte, ettől helyrejönnek a dolgok.

Mindezeket figyelembe véve megpróbálom elképzelni, mi lenne a legnagyobb ajándék, amelyet apámnak adhatnék. A hitemet a bálványaiban, hozza a választ különös tisztasággal a leereszkedő álom. Mert mindig ezt akarta: érezni, hogy valami állandó egyesít minket, tudni, hogy amíg ugyanabban hiszünk, semmi sem választhat szét. Mit dolgoztam azért, hogy ez sose következhessen be. A Hypnerotomachia se különbözött a zongoraleckéktől, a kosárlabdától, vagy attól, ahogy apám elválasztotta a haját. Mind az ő tévedése volt. Abban a pillanatban, ahogy elveszítettem a hitemet abban a könyvben, távol kerültünk egymástól, még akkor is, ha ugyanannál az ebédlőasztalnál ültünk. Apám a legjobb igyekezete szerint kötött egy csomót, ami majd sose oldódik ki, nekem mégis sikerült kibogozni.

A remény, mondta egyszer Paul, amely csupán akkor kezdett sugdosni Pandora szelencéjéből, miután az összes métely és keserűség kiszökött belőle, a legjobb és a legrosszabb a dolgok között. Ha nincs remény, nem marad más, csak az idő, amelynek centrifugája egyfolytában lökdös kifelé, amíg ki nem pörget a feledésbe. Gondolom, ez az egyetlen magyarázat arra, ami apámmal és velem meg Tafttel és Curryvel történt, ugyanúgy, ahogy meg fog történni négyünkkel is, akármilyen elválaszthatatlannak tűnjünk most a Dodban. Ez a mozgás törvénye, fizikai tény, Charlie tudná a nevét, nem különbözik a vörös óriás és a fehér törpe szakasztól. A világegyetem többi létezőjéhez hasonlóan mi is arra vagyunk ítélve születésünktől fogva, hogy különváljunk. Az idő csak ennek a különválásnak a mérőrúdja. Ha részecskék vagyunk az eredeti egészből szétrobbant távolság tengerében, akkor tudománya is van a magányunknak. Mindig az éveinkkel arányban vagyunk magányosak.