22. fejezet

Járunk ide-oda a fülke és a polcok között, visszük a könyveket tucatszám, többnyire oda, ahol semmi helyük. Pault kizárólag az érdekli, hogy ne legyenek szem előtt.

– Emlékszel, mi történt Itáliában, közvetlenül a Hypnerotomachia megjelenése előtt? – kérdezi.

– Csak arra, ami a vatikáni bédekkerben volt.

Paul újabb adag könyvet tesz a karomba. Visszamegyünk a sötétségbe.

– Francesco korában egyetlen városba sűrűsödött Itália szellemi élete – mondja.

– Rómába.

Megrázza a fejét. – Annál kisebb volt. Akkora, mint Princeton. A campus, nem a város.

Látom, mennyire megigézte, amit talált, mennyire valóság neki máris.

– Ebben a városban – mondja – abszolút túltermelés van értelmiségiekből. Lángelmék. Polihisztorok. Gondolkodók, akik a nagy kérdések nagy válaszaira hajtanak. Autodidakták, akik maguktól tanultak meg senki más által nem ismert holt nyelveket. Filozófusok, akik a bibliai tényeket állítják párhuzamba görög és latin auktorok, egyiptomi misztikusok eszméivel, perzsa kéziratokkal, amelyek olyan ősrégiek, hogy még datálni sem lehet őket. A humanizmus abszolút élcsapata. Gondolj a rejtvényekre. Egyetemi tanárok játsszák a Rithmomachiát. Fordítók értelmezik Horapollót. Anatómusok felülvizsgálják Galenust.

Megjelenik előttem a Santa Maria del Fiore kupolája. Apám szívesen nevezte a modern tudomány szülővárosának. – Firenze – mondom.

– Pontosan. De ez csak a kezdet. Minden tudományágban Európa első neveivel találkozhatsz. Építészetben ott van Brunelleschi, aki ezer év óta a leghatalmasabb kupolát tervezte. Szobrászatban ott van Ghiberti, aki olyan gyönyörű domborműsorozatot alkotott, hogy csak a Paradicsom Kapujaként emlegetik. És ott van Ghiberti segédje, akiből a modern szobrászat atyja lesz: Donatello.

– A festők se voltak rosszak – emlékeztetem.

Paul mosolyog. – A lángelmék legsűrűbb koncentrációja a nyugati művészetben! Mind ebben a kicsi városban! Új technikákat alkalmaznak, megalkotják a perspektíva új törvényeit, iparból tudománnyá és művészetté alakítják a festészetet. Háromtucatnyian is lehettek az olyanok, mint Alberti, akik bárhol másutt első osztályúnak számítottak volna. De ebben a városban csak másodosztályúak. Azért, mert itt az óriásokkal kell versenyezniük: Masaccióval, Botticellivel, Michelangelóval.

Ahogy sodorják magukkal a gondolatok, a lába is gyorsabban mozog a sötét folyosókon.

– Tudósokat akarsz? – mondja. – Mit szólsz Leonardo da Vincihez? Politikusokat? Machiavelli. Költőket? Bocaccio és Dante. És ezeknek a hapsiknak nagy része ráadásul kortárs! Vedd hozzá ehhez a Mediciek mérhetetlen vagyonát, amiből megengedhetik maguknak, hogy annyi művészt és tudóst pártfogoljanak, ahány csak van a városban.

Itt vannak együtt, egyazon városkában, gyakorlatilag egy időben. A nyugati történelem legnagyobb kultúrhéroszai, találkoznak egymással az utcákon, keresztnévről ismerik egymást, diskurálnak, együtt dolgoznak, versengenek, befolyásolják és ösztökélik egymást olyan teljesítményekre, amelyeket egyedül nem érhetnének el. És mindezt egy olyan helyen, ahol a szépség és az igazság a király, ahol a vezető családok egymással vetélkednek, hogy ki képes megrendelni a legnagyszerűbb műalkotást, ki tudja pártolni a legragyogóbb gondolkodókat, ki dicsekedhet a legnagyobb könyvtárral. Ezt képzeld el! Az egészet! Akár egy álom! Ilyen nincs is!

Visszatérünk a fülkébe, ahol végre leül.

– Aztán pedig, a tizenötödik század utolsó éveiben, pont a Hypnerotomachia megírása előtt valami még elképesztőbb történik. Olyasmi, amit a reneszánsz minden tudósa ismer, de még egyikük sem hozta összefüggésbe a könyvvel. Francesco rejtvényei folyton emlegetnek egy rendkívül szuggesztív prédikátort az ő testvéreinek földjén. Csak arra nem bírtam rájönni, mi az összefüggés.

– Úgy tudom, Luther csak 1517-ben lépett színre. Colonna a tizenötödik század kilencvenes éveiben írt.

– Nem Luther – mondja Paul. – A tizenötödik század végén egy domonkos rendi szerzetes küldtek a firenzei San Marco-kolostorba.

Most már beugrik. – Savonarola.

A nagy igehirdető, aki megdelejezte Firenzét a század végén, és vissza akarta téríteni a hithez a várost, mindenáron.

– Pontosan – mondja Paul. – Savonarola céltudatos ember, sose volt még nála céltudatosabb. Ahogy Firenzébe érkezik, tüstént prédikálni kezd. Megmondja a firenzeieknek, hogy a viselkedésük romlott, kultúrájuk és művészetük profán, kormányzatuk igazságtalan. Azt mondja, hogy nem találhatnak tetszésre Isten előtt. Azt mondja, hogy tartsanak bűnbánatot.

Megcsóválom a fejemet.

– Tudom, hogyan hangzik – folytatja Paul –, pedig igaza van. A reneszánsz bizonyos értelemben valóban istentelen kor. Az egyház züllött. A pápa politizál. Prospero Colonnát, Francesco nagybátyját állítólag a köszvény vitte el, bár egyesek szerint Sándor pápa mérgeztette meg, mert egy rivális családból származott. Ilyen világ ez, amelyben az emberek gyilkossággal gyanúsítják a pápát. És ez még semmi – mert gyanúsították szadizmussal, vérfertőzéssel is, amit csak óhajtasz.

Firenzében pedig, minden élen járó művészete és tudománya ellenére örökös a zavargás. A pártok egymást verik az utcákon, az előkelő családok intrikálnak a hatalomért, és noha a város elvileg köztársaság, mindenben a Mediciek parancsolnak. A gyilkosság mindennapos, a zsarolás és az erőszak megszokott, az igazságtalanság és az egyenlőtlenség az élet alaptörvénye. És innen származott az a sok gyönyörűség! Ugyancsak zavarba ejtő hely!

Na szóval, Savonarola megérkezik Firenzébe, és gonoszságot lát, ahova csak néz. Sürgeti a polgárokat, hogy tisztuljanak meg, hagyjanak fel a szerencsejátékkal, olvassák a Bibliát, segítsék a szegényeket, és adjanak enni az éhezőknek. A San Marcóban kezdenek hívei támadni. Még a vezető humanisták között is vannak csodálói. Elismerik, hogy a barát olvasott, és tájékozott a filozófiában. Savonarola csillaga egyre fényesebb.

Félbeszakítom. – Én azt hittem, akkor még a Mediciek uralkodtak a városon!

Paul megrázza a fejét. – Balszerencséjükre Piero, az aktuális Medici egy idióta volt. Nem tudta irányítani a várost. A nép követelni kezdte a szabadságot – szent volt ez a szó Firenzében – és az lett a vége, hogy a Medicieket száműzték. Emlékszel a negyvennyolcas fametszetre? A szekeres kisfiúra, aki feltrancsírozza a két nőt?

– Amit Taft bemutatott az előadásán.

– Pontosan. Vincent mindig így értelmezte. Hogy az az árulás büntetése. Elmondta, hogy szerinte mit jelent?

– Nem. Azt akarta, hogy a hallgatóság fejtse meg.

– De a gyerekre rákérdezett. Hogy miért van nála kard. Vagy valami ilyesmi.

Látom Taftet a kép előtt. Látom a vetítővászonra hulló árnyékát. – Miért húzatja a nőkkel a szekerét a félelmetes erdőn át, hogy aztán így ölje meg őket? – mondom.

– Vincent elmélete szerint Cupido jelképezte Pierót, az új Medici-uralkodót. Piero gyerekesen viselkedett, ezért ábrázolta így a művész. Mert miatta veszítették el a hatalmukat a Mediciek, miatta zavarták el a családot. Erre céloz, hogy a fametszet Cupidója visszavonul az erdőn át.

– Na és kik a nők?

– Vincent szerint Firenze és Itália. Piero az infantilizmusával tönkretette mindkettőt.

– Valószínűnek tűnik.

– Tisztességes értelmezés – ismeri el Paul, és közben az asztala alatt tapogatózik valami után. – Csak nem a helyes. Vincent nem volt hajlandó elfogadni, hogy az akrosztikhon a kulcs. Nem akarta elhinni, hogy a képek között az első a lényeges. Csak a maga módján volt képes látni a világot.

Szóval, amikor a Medicieket száműzték, a többi előkelő család nekiült megvitatni, hogy milyen legyen az új firenzei kormány. Csak az volt a baj, hogy senki se bízott senkiben, így hát közös akarattal Savonarolát tették meg a köztársaság igazi vezetőjének. Ő volt az egyetlen, akiről mindenki tudta, hogy nem lehet megvesztegetni.

Savonarola még népszerűbb lesz. Kezdik komolyan venni a prédikációit. A boltosok Bibliát olvasnak a szabad idejükben. A játékosok diszkrétebben verik a blattot. Mintha már az iszogatás és a rendbontás se lenne olyan divatos. Ám Savonarola úgy látja, hogy még mindig erős a gonoszság, tehát beindítja programját a polgári és lelki megtisztulásra.

Paul még mélyebben benyúl az asztala alá. Reccsen a leváló ragasztószalag. Előhúz egy nátronpapír borítékot, és abból egy saját kezűleg rajzolt naptárt. Amikor végigpörgeti a lapokat, pirossal megjelölt, ismeretlen vallási ünnepeket látok – védőszentek ünnepeit – és feketével írott, olvashatatlan jegyzeteket.

– 1497 februárja – mutat a hónapra. – Két évvel a Hypnerotomachia megjelenése előtt. Közeledik a nagyböjt. A hagyomány szerint a böjt és az önmegtagadás heteit hatalmas dáridó és mulatozás előzte meg, hogy az emberek kiduhajkodhassák magukat. Ezt az időszakot karneválnak hívták, akárcsak ma. Mivel pedig a negyvennapos böjt mindig hamvazószerdán kezdődik, a karnevál az előtte való napon, húshagyókedden érte el a csúcspontját.

Amit mond, abban felvillannak ismerős elemek. Apám mesélhetett erről valaha, amikor még nem mondott le rólam, vagy én nem mondtam le róla. Vagy talán ez az a kevés, amit a templomban tanultam, amikor még nem voltam elég idős, hogy magam döntsem el, mit akarok csinálni vasárnap délelőtt.

Paul előhúz egy másik rajzot, amelyre azt írták. FIRENZE, 1500.

– Féktelen garázdaság, részegeskedés, paráználkodás jellemezte a firenzei karnevált. Suhancok bandái szállták meg az utcák torkolatát, vámot fizettettek mindenkivel, aki át akart menni, aztán a pénzt elitták és eljátszották.

Egy tágas teret mutat a rajz közepén.

– Mikor valamennyien csaprészegre itták magukat, letáboroztak a főtéren gyújtott tüzek mellett, és tömegverekedéssel koronázták meg az éjszakát. A táborok kővel dobálták egymást. Minden évben számos sebesülés történt, sőt halálesetek is előfordultak.

Persze Savonarola ellenzi a legzajosabban az Istentől elrugaszkodott karnevált, ami kísértésbe viszi a firenzei polgárokat. De kijelenti, hogy van még egy, mindennél hatalmasabb erő, ami hozzájárul a város romlottságához. Azt tanítja, hogy a pogány auktorok felérnek a Bibliával, hogy istentelen dolgokban kell imádni a bölcsességet és a szépséget. Elhiteti az emberekkel, hogy az élet célja a tudás megszerzése és az öröm, elterelve a figyelmüket az egyetlenről, ami fontos: a megváltásról. Ez az erő a humanizmus, amelynek legfőbb hirdetői a város vezető értelmisége: a humanisták.

Ekkor áll elő Savonarola azzal az ötlettel, amivel valószínűleg örökre beírta magát a történelembe. Úgy dönt, hogy húshagyókedden, a karnevál csúcspontján ő is rendez egy hatalmas látványosságot, olyat, ami megmutatja a város haladását és átalakulását, ugyanakkor emlékezteti bűnösségükre a firenzei polgárokat. Ráuszítja a városra a siheder bandákat, ám ezúttal pontosan meghatározott céllal. Utasítja őket, hogy gyűjtsék be a szomszédságból az összes istentelen tárgyat, és hozzák a főtérre. Óriás piramist rakat belőlük. És azon a napon, húshagyókedden, amikor egyébként a tüzek mellől dobálnák egymást kővel, Savonarola parancsára másféle máglyát gyújtanak az utcai garázdák. – Paul a térképére pillant, aztán rám szögezi a tekintetét.

– A hiúságok máglyáját – mondom.

– Igen. Sorra érkeznek a térre a szekerek. A bandák kártyát és kockát hoznak. Sakktáblákat. Szemhéjfestéket, pirosítós tégelyeket, parfümöt, hajhálókat, ékszereket. Karneváli maszkokat és jelmezeket. Főleg pedig pogány könyveket. Görög és római kéziratokat. Ókori szobrokat, képeket.

Paul visszateszi a rajzát a nátronpapír borítékba. A hangja fénytelen.

– Húshagyókedden, 1497 februárjának hetedik napján a város kijött csudát látni. A feljegyzések szerint a piramis hatvan láb magasra nyúlt, alapjának kétszázhetven láb volt a kerülete. És az az egész elégett.

– A hiúságok máglyája feledhetetlen pillanata a reneszánsz történetének. – Elhallgat, a falról fityegő cédulákat nézi, amelyek a szellőzőből érkező légáramlatban borzolódnak. – Savonarola híres lesz. Hamarosan ismerik egész Itáliában, és azon is túl. Prédikációit fél tucat országban nyomtatják ki és olvassák. Csodálják és gyűlölik. Michelangelót lenyűgözte. Machiavelli csalónak tartotta. De mindenkit állásfoglalásra bírt, és mindenki elismerte a hatalmát. Mindenki.

Látom, hova akar kilyukadni. – Még Francesco Colonna is.

– És itt lép be a Hypnerotomachia.

– Tehát kiáltvány?

– Olyasféle. Francesco gyűlölte Savonarolát, aki az ő szemében a fanatizmus leggyalázatosabb fajtáját képviselte, mindent, ami gonosz a kereszténységben. Romboló. Bosszúszomjas. Nem akarja engedni, hogy az emberek használják azt, amit Isten ajándékoz nekik. Francesco humanista volt, az ókor szerelmese. Ő és unokatestvérei gyerekkorukban a legnagyobb tekintélyektől tanultak klasszikus prózát és poézist. Harmincéves korára ő dicsekedhetett Róma egyik legnagyobb kéziratgyűjteményével.

Már jóval az első máglya előtt gyűjtötte a műtárgyakat és a könyveket; firenzei kereskedőket bízott meg, hogy vásároljanak fel mindent, amit tudnak, és szállítsák az egyik Colonna-birtokra Róma mellett. Ez súlyos törést idézett elő Francesco és a családja között, akik azt hitték, hogy firenzei csecsebecsékre szórja a pénzét. Ám ahogy Savonarola hatalma nőtt, úgy lett Francesco egyre elszántabb. A gondolatát se bírta elviselni a lángoló piramisnak. Mentett mindent, amit lehet, nem számított az ára. Márvány mellszobrokat, Botticelli-festményeket, felbecsülhetetlen értékű tárgyak százait. Mindenekelőtt a könyveket. A ritka, pótolhatatlan könyveket. Ő a szellemi világegyetem másik szélén állt, szemtől szemben Savonarolával. El sem tudott képzelni nagyobb aljasságot a tudás, a művészet elleni erőszaknál.

1497 nyarán Francesco Firenzébe utazik, hogy a saját szemével lássa. És amit mindenki más annyira csodál Savonarolában – szent életét, azt a tulajdonságát, hogy semmi sem érdekli az üdvözülésen kívül –, az mérhetetlen gyűlöletet és félelmet kelt Francescóban. Ő látja, mire képes Savonarola: elpusztítja az antikvitás megújhodásának legnagyobb értékeit, a legértékesebb alkotásokat, amelyeket Róma bukása óta látott a világ! Látja a művészet halálát, a tudás halálát, a klasszikus szellem halálát. És a humanizmus halálát. Az ember le fog mondani arról a törekvéséről, hogy meghaladja a korlátokat, és lássa a gondolat minden lehetőségét.

Erről írt a könyv második részében.

Paul ismét bólint. – Francesco beleírt mindent, mindent, amit félt elmondani az első részben. Megörökítette, amit Firenzében látott, és amitől félt. Attól, hogy Savonarola egyre befolyásosabb. Hogy valamiként sikerül majd megnyernie a francia királyt. Hogy rengeteg csodálója van Németországban és Itáliában. Francescónak egyre inkább meggyőződésévé vált, hogy Savonarolának légiószám vannak hívei a kereszténység minden országában. Ez a prédikátor, írta, csupán kezdete a kereszténység új szellemének. Egész Itáliában zendüléseket fognak szítani a fanatikus hitszónokok, lángolni fognak a máglyák. Azt mondja, hogy Európa a vallási forradalom szélén áll. Tulajdonképpen igaza is van, hiszen közeledik a reformáció! Savonarola már nem fogja megérni, de Luther, aki néhány évvel később mozgásba hozza a dolgokat, úgy emlegeti a dominikánust, mint egy hőst!

– Tehát Colonna előre látott mindent.

– Igen. És miután maga is megnézte Savonarolát, kidolgoz egy tervet. Úgy dönt, hogy kapcsolatait kihasználva megteszi azt, amire nagyon kevés ember lett volna képes Rómában vagy akárhol Nyugaton. Megbízható barátainak szűk hálózata gyűjteni kezdi a még értékesebb műalkotásokat, a még ritkább kéziratokat. Rengeteg humanistával és festővel tartja a kapcsolatot, hogy szedjenek össze annyi kincset, az emberi tudás annyi alkotását, amennyi csak lehetséges. Lefizet apátokat, könyvtárosokat, arisztokratákat és üzletembereket. Megbízásából kereskedők járják a földrész városait. Elmennek a Bizánci Birodalom romjaihoz, ahol még mindig ép a régi tudás. Hitetlen országokba utaznak arab szövegekért. Járják a német, francia és északi kolostorokat. Francesco egész idő alatt eltitkolja a kilétét, amelyet csak legbizalmasabb barátai és humanista testvérei ismernek. Csupán ők tudják, mit szándékozik tenni a rengeteg kinccsel.

Hirtelen eszembe jut a kikötőmester naplója. A genovai azon törte a fejét, mit hozhat egy olyan kis hajó egy olyan barbár kikötőből. Nem értette, miért érdekel ez egy ilyen nagyurat, mint Francesco Colonna.

– Remekművekre bukkant – folytatja Paul. – Olyan munkákra, amelyeknek évszázadok óta nem hallották hírét. Olyan alkotásokra, amelyeknek még a létezéséről sem hallottak. Arisztotelésztől az Eudémosz, a Protreptikosz és a Grüllosz. Michelangelo görög-római másolatai. Az egyiptomi Hermész Triszmegisztosz, a Mózesnél is ősibbnek hitt próféta összes művei negyvenkét kötetben. Szophoklésztől harmincnyolc, Euripidésztől tizenkét, Aiszkhülosztól huszonhárom dráma, amelyeket ma elveszettnek tartanak. Egyetlen német kolostorban megtalálja Parmenidész, Empedoklész és Démokritosz filozófiai értekezéseit, amelyeket évszázadok alatt gyűjtögettek össze a szerzetesek. Egyik ügynöke rábukkan az Adria partján Apellésznek, az ókori festőnek a műveire – Nagy Sándor arcképére, az Aphrodité Anadüoménére, a Prótogenészre – és Francesco olyan lázba jön, hogy azt mondja ügynökének, vásárolja meg őket, akkor is, ha hamisítványok! Egy konstantinápolyi könyvtárosnak egy kisebb disznó súlyát fizeti ki ezüstben a Káldeus Orákulumokért, és úgy tartja, hogy nagyon olcsón kapta meg őket, mert az Orákulumok szerzője, a perzsa Zoroaszter az egyetlen ismert próféta, akit még Hermész Triszmegisztosznál is ősibbnek tartanak. Listájának végén úgy jegyzi fel Tacitus hét fejezetét és Livius könyvét, mint holmi semmiségeket, és majdnem elfelejti megemlíteni Botticelli fél tucat munkáját.

Paul megcsóválja a fejét, ahogy elképzeli ezt. – Nem egészen két év alatt Francesco Colonna a reneszánsz egyik legnagyobb könyvtárára és klasszikus műgyűjteményére tett szert. A bizalmába fogad két tengerészt, hogy kormányozzák hajóit, amelyek az értékes rakományt hozzák. Szolgálatába fogadja a Római Akadémia megbízható tagjainak fiait, hogy védjék az Európát átszelő karavánokat. Próbára teszi az árulással gyanúsított embereket, följegyzi minden lépésüket, hogy eltüntethesse a nyomait. Francesco tudta, hogy csupán a kiválasztott kevesekkel oszthatja meg a titkát, amelynek védelmében mindenre hajlandó volt.

Most hasít csak belém, mire bukkantunk rá apámmal! Ez csupán egyetlen meglazult szála volt annak a hálónak, amely összekötötte Colonnát és segédeit, azzal a kizárólagos céllal, hogy védje a nemesember titkát.

– Lehet, hogy nem is Rodrigo és Donato volt az egyetlen, akiket próbára tett – vélem. – Talán több ilyen Belladonna-levél is volt.

– Valószínű – feleli Paul. – És mikor végzett, minden kincsét elrejtette egy olyan helyen, ahol senki se kereste volna. Egy helyen, ahol, mint mondja, biztonságban lesznek a drágaságok az ellenségeitől.

Előre tudom, mit fog mondani.

– Családja öregjeihez folyamodik, hogy egy hasznot hozó vállalkozás céljára engedjék át neki az egyik óriási birtokot Rómán kívül. Ám ahelyett, hogy a föld felett építkezne az erdőben, ahol ősei vadásztak egykoron, megtervezi a kriptáját. Egy irdatlan katakombát, amelynek helyéről csupán öt emberének van tudomása.

És mikor közeledik 1498, Francesco sorsdöntő elhatározásra jut. Firenzében Savonarola népszerűbb, mint valaha. Kijelenti, hogy húshagyókedden még a tavalyinál is nagyobb máglyát fog gyújtani. Francesco feljegyzi ennek a beszédnek egy részét a Hypnerotomachiában. Azt mondja, egész Itália ennek az új vallási tébolynak a hagymázában ég. Félti a kincseit. Gyakorlatilag egész vagyonát elköltötte, és most, hogy Savonarola egyre hatalmasabb tényezővé növi ki magát a nyugat-európai szellemi életben, Colonna tudja, egyre nehezebb lesz szállítani és elrejteni az ilyen drágaságokat. Tehát összeszedi, amit eddig gyűjtött, és elhelyezi a kriptában, amelyet örökre bezár.

Lassan földereng bennem a második üzenet egyik legkülönösebb részletének jelentése. Kriptám, írta Colonna, páratlan találmány a maga nemében, áthatolhatatlan valamennyi elemnek, de legfőképpen a víz nem vehet erőt rajta. Szigeteltette a katakombát, mert tudta, hogy különben megrothadnának a föld alatt a drágaságai.

– Úgy dönt – folytatja Paul –, hogy egy nappal a máglyagyújtás előtt Firenzébe utazik. Elmegy a San Marcóba, és Savonarola elé járul. Ez lesz utolsó kísérlete ügyének védelmében. Arra fog hivatkozni, hogy a barát is szereti a tanulást, tiszteli az igazságot és a szépséget; ezzel győzi meg, hogy távolítsa el a maradandó értékeket a máglyából. Meg fogja akadályozni, hogy a prédikátor elpusztítsa azt, amit a humanisták szentnek tartanak!

Ám Francesco realista. Hallotta Savonarola szónoklatait, ismeri lángoló hitét a máglyák üdvözítő voltában. Ha nem győzheti meg a dominikánust, akkor egyetlen választása marad. Meg kell mutatnia Firenzének, milyen barbár a prófétája. Oda fog menni a máglyához, és önkezével szedi szét a rakást. Ha Savonarola így is meggyújtatja a tüzet, Francesco a lángokban hal mártírhalált, az egész város szeme láttára. Rákényszeríti Savonarolát a gyilkosságra. Csupán ezzel lehet, írja, a fanatizmus ellen fordítani Firenzét – és Firenzével együtt Európa többi részét.

– Hajlandó volt meghalni érte – mormolom.

– Hajlandó volt ölni érte – mondja Paul. – Öt humanista barátja volt a konfraternitásban, akik különösen közel álltak hozzá. Az egyik Terragni, az építész. Két édestestvér, Matteo és Cesare. Végül Rodrigo és Donato, akik meghaltak, mert elárulták. Francesco mindent megtett volna azért, hogy védje, amiben hitt.

Egy másodpercre meggörbül a cseppnyi tér, a fülke sarkai összecsapódnak az idő metszésvonalában. Látom apámat, amint ócska irodai gépén írja A Belladonna-dokumentumot. Pontosan tudta, mit jelent az a levél; csak a szövegkörnyezetet nem ismerte. Most Paul megtalálta a helyet. Váratlan elégedettség tölt el, mégis egyre jobban elszomorodom, ahogy hallgatom a folytatódó történetet. Minél többet tudok meg Francesco Colonnáról, a nekikeseredett emberről, aki még a barátaiban sem bízott, annál többet gondolok Paulra, aki ugyanúgy gürcölt a Hypnerotomachiával, mint annak idején Colonna. Író és olvasó, egyazon időfonálon. Lehet, hogy Vincent Taft akarta belecsepegtetni Paulba a bizalmatlanság mérgét, ő mondta neki, hogy a barátok állhatatlanok, de minél tisztábban látom, mit tett Paul ezért a könyvért – hogyan élt érte évekig úgy, ahogy én csak hónapokig –, annál jobban értem, hogy Francesco Colonna minden élő embernél hathatósabban elültette benne a kételyt.