29. fejezet

Az idő, mint egy orvos, megmosta utánunk a kezét. Charlie még ki se került a kórházból, de már lejárt lemez voltunk. Évfolyamtársaink úgy bámultak ránk, mintha összefüggéseikből kiragadott emlékek lennénk, avítt jelentőségünk fény körével.

Az erőszak felhője, amely meggyűlt Princeton felett, egy héten belül szertefoszlott. Sötétedés után a hallgatók ismét mertek járkálni a campuson, először csoportosan, később egyedül is. A WaWában, ahová átcsámborogtam éjnek évadján, mert nem bírtam aludni, mindig telt házat találtam. Folyton Richard Curryt emlegették. Meg Pault. De fokozatosan kikoptak az ismerős nevek, felváltották őket a vizsgák, az egyetemi lacrosse-meccsek, és a kora tavaszi pletyka, egy negyedéves lányról, aki lefeküdt a témavezetőjével, meg egy népszerű tévéműsor befejező epizódjáról. Még a főcímek is, amelyeket elolvastam, miközben sorban álltam a pénztárnál, hogy ne kelljen arra gondolnom, mennyire egyedül vagyok, miközben mindenki más a barátaival látszik lenni, azt üzenték, hogy az élet nélkülünk is ment tovább. Húsvét után tizenhét nappal a Princeton Packet azt a hírt hozta a címlapon, hogy leszavazták a városban létesítendő, föld alatti parkoló tervét. Csupán a második oldal alján említették, hogy egy gazdag öregdiák kétmillió dollárt adományozott a Borostyán újjáépítésére.

Charlie-t öt nap múlva kiengedték a kórházból, de újabb két hetet töltött a rehabilitáción. Az orvosok javasolták, hogy kozmetikai műtéttel távolíttassa el a melléről a kérges vadhúst, de Charlie nem volt hajlandó. Egyetlen kivétellel, minden nap meglátogattam a kórházban. Charlie bekérette a tankönyveit, krumpliszirmot hozatott a WaWából, jelentenem kellett minden Sixers-mérkőzés eredményét. Mindig adott okot, hogy visszajöjjek.

Többször megmutatta a sebeit. Először azt hittem, önmagának akarja bizonyítani, hogy nem érzi elcsúfítottnak magát, hogy sokkal erősebb lett attól, ami vele történt. Később megéreztem, hogy az ellenkezője az igaz. Azt akarta tudatosítani bennem, hogy megváltozott. Mintha attól félt volna, hogy kiesett a Gil és az én életemből, amikor lerohant az alagútba Paul után, és most már nélküle is megleszünk, egyedül is tudjuk nyalogatni a sebeinket. Tudta, hogy kezdjük idegennek érezni magunkat a saját bőrünkben, és figyelmeztetni akart, hogy ő is ebben a cipőben jár, ebben továbbra is együtt vagyunk.

Meglepetésemre Gil ugyanolyan gyakran látogatta, mint én. Jelen voltam néhány látogatásán, és mindegyiken ugyanazt a kínos félszegséget éreztem. Bűntudatuk volt, amit a találkozás még jobban felerősített. Teljesen irracionális módon, Charlie azt érezte, cserbenhagyott minket azzal, hogy nem volt ott a Borostyánban. Időnként még Paul pusztulásáért is önmagát vádolta, mintha az ő gyengesége miatt következett volna be. Gil meg mintha azt érezte volna, hogy réges-rég elhagyott minket, valami nehezebben megmagyarázható módon, és csak még tovább rontotta a kedvét az, hogy Charlie-t, aki oly sokat tett, így furdalja a lelkiismeret.

Egy este, lefekvés előtt bocsánatot kért tőlem. Azt mondta, bánja, ahogy viselkedett. Mi jobbat érdemeltünk. Attól az estétől fogva nem nézett régi filmeket. Éttermekben evett, amelyek egyre távolabb estek a campustól. Többször hívtam, hogy ebédeljen a klubomban, de minden alkalommal talált rá ürügyet, hogy elhárítsa. Négy-öt visszautasítás után rájöttem, hogy nem a társaságom ellen van kifogása: nem akarja látni út közben a Borostyánt. Miután Charlie kikerült a kórházból, vele reggeliztem, ebédeltem, vacsoráztam. Gil egyre gyakrabban evett-ivott magában.

Fokozatosan megszűnt irántunk az érdeklődés. Ha kezdetben páriának éreztük magunkat, mert már mindenki belefáradt, hogy kizárólag rólunk van szó, később kísértetek lettünk, mert mindenki elfeledkezett rólunk. Az egyetem a kápolnában rendezett istentiszteletet Paul emlékére, de tarthatták volna egy kisebb osztályban is, olyan kevesen jöttek el, majdnem ugyanannyi tanár, mint diák, és az utóbbiak zöme is mentős volt, vagy a Borostyán tagja, akik azért jelentek meg, mert sajnálták Charlie-t vagy Gilt. A szertartás után egyetlen oktató jött oda hozzám, LaRoque professzorasszony, aki elküldte Pault Tafthez, de még őt is kizárólag a Hypnerotomachia látszott érdekelni – nem Paul, hanem amit felfedezett. Nem mondtam semmit, és presztízskérdést csináltam belőle, hogy ehhez tartsam magamat minden alkalommal, ha szóba kerül a Hypnerotomachia. Úgy véltem, ez a legkevesebb, amit megtehetek: őrzöm az idegenektől a titkot, amit Paul olyan kemény munkával igyekezett megtartani barátok között.

Rövid időre ismét fellobbant az érdeklődés, amikor, egy héttel a föld alatti parkolóról szóló újságcikk után kiderült, hogy Richard Curry felszámolta minden ingó és ingatlan vagyonát, mielőtt átköltözött New Yorkból Princetonba. A pénzt, az aukciós ház örökösödési összegével együtt, elhelyezte egy titkos letétben. Amikor a bankok nem voltak hajlandók nyilvánosságra hozni a feltételeket, a Borostyán jogot formált az összegre, kárpótlásul az elszenvedett károkért. A kedélyek akkor csitultak el csupán, amikor a klub vezetősége úgy döntött, hogy az új épülethez egy követ sem vásárolnak Curry pénzén. Az újságok nagy tort csaptak a hírből, hogy Richard Curry ezt az összes pénzt egy meg nem nevezett kedvezményezettre hagyta. Páran még azt is felvetették, amiről én már meg voltam győződve, vagyis hogy a pénzt Paulnak szánták.

Mivel azonban a szélesebb közönség semmit sem tudott Paul szakdolgozatáról, nemigen értette Curry szándékát, ezért Tafthez fűződő barátságában vájkáltak, de olyannyira, hogy végül kész kabaré lett a két emberből, magyarázat minden létező gonoszságra. Taft lakásából kísértetház lett, az intézet új ösztöndíjasai nem voltak hajlandók beköltözni, a városi kamaszoknál virtusszámba ment, hogy ki mer betörni.

Az volt ebben a szenzációs szalagcímekkel és fantasztikus elméletekkel felkorbácsolt új légkörben az egyetlen jó, hogy Gilről, Charlie-ról és rólam hamarosan nem lehetett elhinni semmi rosszat. Nem voltunk elég rikítók, hogy szerepet játszhassunk ebben a mindenki által roppant bizarrnak tartott történetben, akkor semmi esetre sem, amikor a helyi újságokat pukkadásig meg lehetett tömni Raszputyin Taftnek és gyilkosának, a futóbolond Currynek a fényképeivel. A rendőrség és az egyetem egyhangúlag kijelentette, hogy semmiféle büntetőeljárást nem szándékoznak folytatni ellenünk, és azt hiszem, azért a szüleinknek nem volt mindegy, hogy mégis baj nélkül diplomázhatunk. Nem mintha Gilnek számított volna, őt sose izgatta az ilyesmi, és én is kénytelen vagyok elismerni, hogy nagy ívben fütyülök rá.

De gondolom, Charlie-nak hatalmas kő eshetett le a szívéről. Egyre sötétebb árnyékot vetettek rá a történtek. Gil üldözési mániának nevezte, hogy minden sarok mögött a balsorsot sejti; én azt hiszem, Charlie egyszerűen bebeszélte magának, hogy megmenthette volna Pault, és akárhogyan is, de egyszer számot kell adni vétkeiről, ha nem Princetonban, akkor a jövőben. Charlie nem az üldözéstől félt, hanem az ítélettől.

Utolsó egyetemi napjaimnak Katie volt az egyetlen öröme. Először ennivalót hozott Gilnek és nekem, amikor Charlie még a kórházban feküdt. A tűzvész után más borostyános másodévesekkel alakított egy kooperatívát: megvásárolták az élelmiszereket, és maguknak főztek. Mivel félt, hogy nem eszünk, mindig három személyre főzött. Később sétálni vitt, erősködve, hogy a napnak gyógyító ereje van, mert a kozmikus sugárzásban lítium található, de azt csak hajnalban lehet érzékelni. Még le is fényképezett minket, mintha valami megörökítésre méltót látott volna ezekben a napokban. A benne élő fotós meg volt győződve róla, hogy a megoldás titka valahol a helyes exponálásban keresendő.

Miután eltűnt az életéből a Borostyán, Katie még jobban hasonlított arra a valakire, akinek én szerettem volna, és még kevésbé Gilnek arra az oldalára, amelyet sose értettem. Mindig jókedvű volt, és a haját mindig kibontotta. Diplomaosztás előtt és egy film után felhívott a szobájába, hogy búcsúzzak el a szobatársaitól. Tudtam, hogy mást akar, de azon az estén megmondtam, hogy nem tehetem. Túl sok kép lett volna ott a bizonyosságokról, amelyeket Katie magában hordozott, a családjáról, a barátokról, a kutyáról a New Hampshire-i ágy lábánál. Egy utolsó éjszaka a szobában, Katie állócsillagai között csak arra figyelmeztetett volna, hogy a saját életem mennyire szétfolyt.

Úgy látszott, hogy ezekben az utolsó hetekben a Borostyán leégésének tárgyában indított nyomozás is lezárul. Pénteken, mintha szándékosan időzítették volna a tanév utolsó napjára, a hatóság bejelentette, hogy „a szemtanúk egybehangzó állítása szerint a Borostyánban a tüzet Richard Curry idézte elő, amivel az épületben tartózkodó két személy halálát okozta.” Ezt két emberi állkapocsdarabbal támasztották alá, amelyek megegyeztek Curry fogsorával. A gázrobbanás nemigen hagyott mást.

Ám a nyomozás nem zárult le, és Paulról nem hangzott el semmilyen konkrétum. Tudtam is, miért. Alig három nappal a robbanás után az egyik nyomozó elmondta Gilnek, hogy reményeik szerint Paul túlélte; csak foszlányokat találtak, azok közül is Curryhez tartozott az a néhány, amelyeket azonosítani lehetett. Ezután napokig vártuk Paul visszatérését. De mivel nem tért vissza, nem támolygott elő az erdőből, nem bukkant fel átmeneti emlékezetkiesés után valamilyen ismerős helyen, a nyomozók belátták, hogy jobb hallgatni, mint álságos reményekkel traktálni bennünket.

Zöld és derűs volt a diplomaosztás napja, levél se rezzent, mintha sose létezett volna olyasmi, hogy nagypéntek és nagyszombat. Még egy pillangó is csapongott a levegőben, mint egy eltévedt címerállat, miközben a Nassau Hall udvarán ültem évfolyamtársaimmal, palástban, bojtos fejfedőben, és vártam, hogy felolvassák a nevemet. Fent a toronyban némán kongott egy nyelvetlen harang: a világ ráncai mögött Paul ünnepelte a szerencsénket.

Mindenütt szellemek jártak azon a napon. Az égen a Borostyán báljának estélyi ruhás lányai táncoltak, mint a karácsonyi angyalok, jelezve, hogy új évszak veszi kezdetét. Az udvarokon az elmúlt évszak fantomjai cikáztak, a meztelen olimpikonok, cseppet sem szégyellve pőreségüket. A búcsúzó végzős számomra érthetetlen latin szellemességekkel fűszerezte a beszédét, és egy pillanatig úgy rémlett, Taft beszél hozzánk, mögötte Francesco Colonna áll, leghátul pedig aszott bölcselők fújják ugyanazt az ünnepélyes refrént, mint mikor a részeg apostolok bőgték a Köztársaság harci himnuszát.

Mi hárman a szertartás után még egyszer visszamentünk a szobánkba. Charlie Philadelphiába tartott, ahol egész nyáron a mentőszolgálatnál akart dolgozni, mielőtt elkezdi ősszel az orvosi fakultást. Végre elárulta, hogy hosszas habozás után a Pennsylvania Egyetemet választotta. Nem akart nagyon eltávolodni az otthonától. Gil az apróságokat szedte össze, azzal a cseppnyi türelmetlenséggel, amire félig-meddig számítottam. Bejelentette, hogy jegye van egy New Yorkból induló, esti gépre. Egy időre átmegy Európába, mondta. Ráadásul Olaszországba! Szüksége van egy kis időre, hogy rendbe tegye magában a dolgokat.

Miután ő elment, Charlie és én elhoztuk az utolsó postánkat. Volt benne négy űrlap az öregdiákok címjegyzékéhez. Zsebre tettem a magamét, és elvettem Paulét is, ezek szerint nem törölték az évfolyam listájából. Az is megfordult a fejemben, hátha diplomát is kiállítottak neki, amely most fölöslegesen elfekszik valahol. A negyedik borítékon Gil áthúzta a saját nevét, és ráírta az enyémet. Felbontottam és elolvastam. Gil kitöltötte az űrlapot, a hátuljára ráfirkantotta egy olasz szálloda címét. Kedves Tom!, írta a boríték hajtókájának belső oldalára. Paulét itt hagytam neked, gondoltam, kelleni fog. Mondd meg Charlie-nak, hogy elnézést, amiért ilyen rohanva távoztam. Tudom, hogy te megérted. Ha Olaszországba jössz, hívj fel. G.

Átöleltem Charlie-t, aztán elváltunk. Egy hét múlva felhívott otthon, hogy jövök-e jövőre az évfolyam-találkozóra. Ez csak olyan Charlie-féle ürügy volt a telefonáláshoz. Órák hosszat beszélgettünk, és a végén megkérdezte, hogy megadnám-e neki Gil olasz címét. Azt mondta, talált egy képeslapot, ami Gilnek is tetszene. Megpróbálta leírni, hogy milyen. Az egész mögött az volt, mint rájöttem, hogy Gil nem adta meg neki a címét. Köztük sose álltak teljesen helyre a dolgok.

Nem mentem Olaszországba, se abban az évben, se a következőben. Háromszor láttam Gilt négy év alatt, mindig évfolyam-találkozókon. Egyre kevesebb szavunk volt egymáshoz. Életének elemei fokozatosan összeálltak egy litánia szavainak választékos rendjébe. Végül visszatért Manhattanbe, bankár lett, mint az apja. Velem ellentétben használt neki az idő. Huszonhat évesen bejelentette, hogy eljegyezkedett. Gyönyörű menyasszonya, aki egy évvel volt fiatalabb nálunk, egy régi filmcsillagra emlékeztetett. Mikor együtt láttam őket, már nem tagadhattam, hogy Gil élete séma szerint alakul.

Charlie és én sokkal jobban bírtuk. Bevallom őszintén, ő nem volt hajlandó elengedni. Életemben ő tarthat igényt a legszorgosabb barát megtisztelő címére; ő az, aki nem hajlandó tűrni, hogy egy barátság elhaljon, csak mert a távolság nő, és az emlékek fakulnak. Elsőéves medikus korában feleségül vett egy lányt, aki engem az anyjára emlékeztetett. Első gyereküket, egy lányt, Mrs. Freemanről nevezték el, a másodikat, egy fiút, rólam. Agglegény létemre elfogulatlanul meg tudom ítélni Charlie-t, mert nem kell azon izgulnom, hogy leégek mellette. Csak azt tudom mondani róla, hogy apának még jobb, mint barátnak. Abban, ahogy bánik a gyerekeivel, benne van az az ösztönös készség az oltalmazásra, az a világverő energia, az a mérhetetlen hála az élet kiváltságáért, amit Princetonban is tanúsított. Ma gyerekorvos, igazi Isten doktora. A feleségétől hallottam, hogy bizonyos hétvégéken még mindig beül a mentőautóba. Remélem, hogy az ítélet napján, amelyben még mindig hisz, Charlie Freeman az égbe fog kerülni, mert nem ismerek nála jobb embert.

Hogy velem mi történt, azt elég kínos lesz elmondanom. Diploma után visszatértem Columbusba. Egyetlenegy New Hampshire-i utazást leszámítva otthon töltöttem mind a három nyári hónapot. Hogy azért-e, mert még nálam is jobban megértette a veszteségemet, vagy mert örült, hogy túl vagyok – vagyunk – Princetonon, anyám mindenesetre megnyílt. Beszélgettünk; ő tréfálkozott. Kettesben ettünk. Kiültünk a régi szánkázó dombra, ahová a nővéreim húztak fel annak idején, és ő mesélt magáról. Tervezte, hogy nyit egy másik könyvesboltot, ezúttal Clevelandben. Elmagyarázta az üzletpolitikát, a főkönyv vezetését. Tervezte, hogy miután mindnyájan kirepültünk, esetleg eladja a házat. Én ebből a legfontosabbat értettem, vagyis azt, hogy végre hajlandó továbblépni.

Nekem azonban nem a továbblépés jelentette a gondot, hanem a megértés. Ahogy teltek az évek, életem más bizonytalanságai ugyancsak tisztázódtak, ami apámmal sose történt meg. El tudom képzelni, mit gondolhatott Richard Curry azon a húsvéton: hogy most Paul van abban a helyzetben, amiben Curry volt valaha, és nem tűrheti, hogy árvájából egy újabb Bill Stein, vagy Vincent Taft, vagy akár Richard Curry legyen. Apám régi barátja hitt a tiszta lap, a biankó csekk ajándékában; csak nekünk tartott túl sokáig, hogy megértsük őt. Azokban a napokban, amikor reménykedtem, hogy Paul életben maradt, még ő is adott okot azt hinnem, hogy egyszerűen megszökött az alagutakon át, faképnél hagyott minket, egyszer se nézve hátra; a dékáni levél után kevés reménye volt a diplomára, én pedig elvettem tőle Chicago minden reményét. Mikor megkérdeztem, hol szeretne lenni, nyíltan megmondta: Rómában, egy ásóval. De annyira sose nőttem fel, hogy apámnak is feltehessem az ilyen kérdéseket, noha sejtésem szerint az az ember volt, aki őszintén válaszolt volna rájuk.

Így visszanézve azt hiszem, egyetlen magyarázat létezik arra, miért választottam főtárgynak az angolt, holott elvesztettem a hitemet a könyvekben, és miért tartottam akkora lehetőségnek, hogy Colonna könyvén dolgozhatom, holott megtagadtam apám szerelmét a Hypnerotomachia iránt. Azért, mert kerestem az építőköveket, amelyeket hitem szerint apám hagyott rám, hogy összerakhassam belőlük őt. Amíg ismertem Pault, amíg közösen kutattuk a Hypnerotomachiat, már-már közel kerültem a válaszhoz. Amíg együtt dolgoztunk, mindig volt rá remény.

Mikor ez a remény szertefoszlott, álltam, ami a szerződésből rám esett, és elmentem szoftveranalitikusnak. Az állást, amit egy rejtvény megfejtéséért kaptam, azért fogadtam el, mert nem sikerült megfejtenem egy másikat. Texasban repült az idő. Forró nyarai nem emlékeztettek semmire, amit előzőleg ismertem, ezért maradtam. Katie-vel majdnem hetente írtunk egymásnak, amíg letöltötte hátralevő két évét Princetonban. Ezeket a leveleket még akkor is vártam, amikor megritkultak. Utoljára New Yorkban találkoztunk, mikor megünnepeltük a huszonhatodik születésnapomat. Azt hiszem, a végére még Charlie is megérezte volna, hogy az idő közém és Katie közé állt. Ahogy mentünk a Panoráma parkon át az őszi napsütésben, annak a brooklyni galériának a közelében, ahol Katie dolgozott, kezdtem megérteni, hogy a nekünk oly drága dolgok mögöttünk maradtak Princetonban, és a jövő elmulasztotta pótolni őket a majdani dolgok látomásával. Azt tudtam, hogy reményei szerint Katie valami újba kezd a hétvégén, másfele fog hajózni, új csillagképek alatt. Ám az újjászületés lehetősége, amely oly sokáig a víz fölött tartotta apámat, és megőrizte hitét a fiában, olyan hittétel volt, amelyben lassanként kételkedni kezdtem. Az után a hétvége után fokozatosan kihullottam Katie életéből. Valamivel később utoljára hívott fel a munkahelyemen. Tudtam, hogy velem van a gond, mert az én leveleim lettek rövidebbek és ridegebbek. Hangjától kiújult bennem egy fájás, amelyre nem számítottam. Megmondta, hogy addig nem hallok róla, amíg dűlőre nem jutok önmagammal. Befejezésül megadta egy új galéria telefonszámát, és mondta, hogy akkor hívjam fel, ha másképp állnak a dolgok.

Sose álltak másképp a dolgok. Legalábbis nekem. Anyám új könyvesboltja nagyon szépen beindult, és akkor telefonált, hogy vezessem én a columbusit. Azt feleltem, hogy túl nehéz lenne eljönnöm Texasból, ahol már meggyökereztem. Nővéreim meglátogattak, egyszer Charlie is eljött családostul, és mindenki tanácsot adott, hogy miként ránthatnám ki magamat ebből a pangásból, hogy léphetnék túl ezen az akármicsodán. De én csak néztem, hogy változik a világ. Az arcok évről évre fiatalabbak, de én ugyanazt a mintát látom mindben, mint ahogy a pénz sem változik. Régi felekezetek új papjai. Emlékszem, azon a közgazdasági kurzuson, amelyre Brooksszal jártam, azt tanultuk, hogy ha egyetlen dollár elég sokáig forog, a világon bármi megvehető érte. Mintha a kereskedelem olyan gyertya lenne, amely sose fogy el. De én már mindig adásvételnél ugyanazt a dollárt látom, és nincs szükségem a javakra, amit meg lehet venni rajta. Többnyire nem is tűnnek javaknak.

Paul állta a legjobban az idő múlását. Mindig mellettem maradt, huszonkét évesen, tündöklőn, mint egy romolhatatlan Dorian Gray. Azt hiszem, amikor romlásnak indult jegyességem a Texas Egyetem egyik adjunktusnőjével – aki, ma már látom, egyszerre emlékeztetett apámra, anyámra és Katie-re –, akkor kaptam rá, hogy hetente felhívtam Charlie-t, és egyre többet gondoltam Paulra. Nem tudom, nem neki volt-e igaza, hogy úgy szállt ki, amilyen akkor volt. Nagyravágyón és fiatalon. Mi viszont, Richard Curryhez hasonlóan, elszenvedtük a kor pusztítását, az ígéretes ifjúságot követő kiábrándulást. Ma már úgy látom, a halál az egyetlen, ami megszöktethet az idő elől. Paul talán tudta is, hogy az idővel küzdött mindig, a múlttal, a jelennel, és a kettő megkülönböztetésével. Máig mintha ő irányítana a legfontosabb következtetéseimben. Még mindig őt tekintem a legbizalmasabb barátomnak.