16. fejezet

A hatodik osztály utáni nyáron apám elküldött két hétre cserkésztáborba, aminek, most már tudom, az volt a célja, hogy visszanyerjem helyemet a jelvény viselésére érdemes társak között. Előző nyáron fosztottak meg a nyakkendőmtől, mert durrancsokat gyújtottam Willy Carlson sátrában, de leginkább azért, mert tettemet azok után is viccesnek tartottam, hogy felvilágosítottak Willy Carlson gyönge alkatáról és túlérzékeny hólyagjáról. Azóta eltelt némi idő, szüleim reménye szerint feledésbe merült a helytelenkedés. A tizenkét éves Jake Ferguson pornográf füzetes képregényeiből, amelyek hasznos és látókört tágító eseménnyé változtatták a morális dugulást okozó cserkésztábort, akkora felzúdulás lett, hogy én is elveszítettem az ősgonosz rangját. Tizennégy nap az Erie-tó déli partján, gondolták szüleim, visszaterel majd az akolba.

Nem egészen kilencvenhat óra után meggyőződhettek róla, mekkorát tévedtek. Az első hét közepén egy őrsvezető kitett otthonom előtt az autóból, aztán néma felháborodással elhajtott. Szégyenszemre kicsaptak a cserkészektől, ezúttal azért, mert erkölcstelen dalra tanítottam táborozó társaimat. A javító- és fegyintézetek szakszókincsével zsúfolt háromoldalas levelében a táborvezető egész Közép-Ohio legjavíthatatlanabb, legmegátalkodottabb cserkészei közé sorolt. Elmondtam a szüleimnek, hogy mit műveltem.

Tervezett egynapos kenutúránkhoz csatlakozott egy lánycserkész-csapat, azt a dalt dalolva, amelyet nővéreim a maguk sötét napjaiban, a táborok és jelvények idején tanultak: Jó az új, de még jobb az öreg barát, becsüld meg barátságának aranyát! Mivel ezzel együtt rám testálták az alternatív versezetet is, megosztottam az utóbbit a sorstársaimmal:

Rúgd le az öreget, nem kell semmilyen barát,

Nekem csak arany kell, huszonnégy karát!

E sorok egymagukban aligha lettek volna elegendők a kicsapatáshoz, ám Willy Carlson, a bosszúvágy briliáns napkitörésében felrúgta a legidősebb oktatót, amikor az éppen előrehajolt, hogy meggyújtsa a tábortüzet, aztán az egészet az én hatásomra fogta, mármint hogy az új versezet hozta összeköttetésbe a cipője orrát az öreg fater fenekével. Órák alatt beindult a cserkész igazságszolgáltatás gépezete, mi pedig csomagolhattunk.

Azonkívül, hogy örökre felhagytam a cserkészkedéssel, két következménye lett a dolognak. Az első az volt, hogy nagyon összebarátkoztam Willy Carlsonnal, akinek túlérzékeny hólyagja, mint kiderült, nem volt egyéb, mint még egy hazugság, amelyeket azért tálalt föl tavaly a cserkészvezetőknek, hogy engem kirúgasson. Nem lehetett nem szeretni a hapsit. A másik az volt, hogy anyám szigorúan a lelkemre beszélt, amelynek indokait akkor értettem csak meg, amikor princetoni éveim már majdnem leperegtek. Nem az átírt poéma első sorát kifogásolta, bár gyakorlatilag az öregek rugdalása miatt tettek lapátra, hanem a furcsa mániát, amit a második sorba olvasott bele.

– Miért éppen huszonnégy karátos arany? – kérdezte, miközben leültetett a könyvesbolt kis hátsó helyiségében, ahol a raktári fölösleget és a régi kartotékszekrényeket tartotta.

– Hogy érted ezt? – kérdeztem. A columbusi Szépművészeti Múzeum lejárt naptárja lógott a falon. Májust mutatott, egy Edward Hopper-festmény volt rajta, amely ágyon ülő, magányos nőt ábrázolt. Nem tudtam levenni róla a szememet.

– Miért nem durrancs? – kérdezte. – Vagy tábortűz?

– Mert azok nem működnek. – Emlékszem, hogyan bosszankodtam, hiszen annyira nyilvánvalónak tűnt a válasz.

– Az utolsó szónak rímelnie kellett a baráttal.

– Figyelj rám, Tom! – Anyám megfogta az államat, és addig fordította el a fejemet, amíg szembe nem néztem vele. Haja aranynak látszott a fényben, ugyanolyan aranynak, mint azé a nőé volt a Hopper-festményen. – Ez természetellenes. Korodbeli fiúnak nem is lenne szabad foglalkoznia az arannyal.

– Nem is! És mit számít?

– Mert minden vágynak megvan a maga tárgya.

Valami ilyesmit már hallottam a vasárnapi iskolában. – Ez meg mit jelent?

– Azt jelenti, hogy az emberek élete azzal telik el, hogy olyasmiket akarnak, amiket nem kellene. A világ annyira összezavarja őket, hogy a szeretetük olyan helyekre irányul, ahol semmi keresnivalója. – Megigazította nyári ruhája nyakát, leült mellém. – A boldogsághoz annyi kell, hogy a helyes dolgokat szeressük, a helyes arányban. Nem a pénzt. Nem könyveket. Az embereket. Azok a felnőttek, akik nem értik meg ezt, sose lesznek boldogok. Nem akarom, hogy te is ilyen legyél.

Sose értettem, miért olyan fontos az anyámnak, hogy helyes mederbe tereljem a ragaszkodásaimat, úgyhogy csak bólogattam, ünnepélyesen megígértem, hogy soha többé nem dalolok nemesfémekről, és éreztem, hogy anyám megbékélt.

Pedig sohasem a nemesfémekkel volt a gond. Ma már tudom, hogy anyám nagyobb háborút folytatott, valami rosszabbtól próbált megmenteni: hogy olyan legyek, mint az apám. Az ő Hypnerotomachia-rögeszméje testesítette meg anyám szemében a rossz útra tért szenvedélyt. Harcolt ellene addig a napig, amíg a férje meg nem halt. Azt hiszem, úgy gondolta, hogy apám szeretete a könyv iránt nem más, mint fajtalanság, a feleség és a család iránti szeretet torz eltévelyedése. Ezt semmiféle erő vagy rábeszélés nem hozhatta helyre; gondolom, anyám akkor vitte át rám a harcot, amikor megértette, hogy az apámért folytatott csatát elveszítette, az ő életét sose terelheti vissza a korrekt mederbe.

Hogy mennyire tartottam be az ígéretemet, arra félek válaszolni. A fiúk idétlen konoksága valamiféle csoda lehet a nőknek, akik az angyaloknál is gyorsabban megtanulnak helyesen viselkedni. Egész gyerekkoromban monopóliumom volt otthon a rosszalkodásra. Addig fel se mértem ésszel annak a tévedésnek a komolyságát, amelytől anyám óvott, amíg balszerencsémre el nem követtem. Bár akkor már nem a családomnak, hanem Katie-nek kellett megszenvednie érte.

Eljött a január, Colonna első rejtvényét követte a második, aztán egy harmadik. Paul tudta, hol keresse őket, mert felfedezett a Hypnerotomachiában egy szabályos kört bejáró mintát. A fejezetek hosszúsága fokozatosan nőtt, öt-tíz oldalról húsz-, harminc-, sőt negyvenoldalasra. A rövidebb fejezetekből három-négy követte egymást, a hosszú fejezetek magányosabbak voltak. Ha grafikont rajzoltunk róluk, az alacsony intenzitás huzamosabb szakaszait a hosszúság éles kiugrásai követték, olyan görbét hozva létre, amelyet mindketten a Hypnerotomachia pulzusának tekintettünk. A minta a könyv feléig tartott. Itt egy furcsa, zűrzavaros sorozat kezdődött, amelyben egyetlen fejezet sem haladta meg a tizenegy oldalt.

Paul, felhasználva Mózesnél és szarvainál elért sikerünket, gyorsan megtalálta ennek is az értelmét: minden kiugróan hosszú, magányos fejezetben megbújt egy rejtvény; ennek a rejtvénynek a megoldását, a kódot kellett alkalmazni a soron következő rövid fejezetekre, amelyek Colonna üzenetét tartalmazták. A könyv második fele Paul feltételezése szerint töltelékanyag lehetett, akárcsak az első rész nyitó fejezetei; a figyelem elterelésére szolgál, hogy fenntartsa az elbeszélés látszatát egy máskülönben töredezett történetben.

Megosztottuk a munkát. Paul rejtvényekre vadászott a hosszabb fejezetekben, majd otthagyta őket nekem, hogy oldjam meg. Az első, amelynek nekiugrottam, így hangzott: Mi a legkisebb harmóniája egy nagy győzelemnek?

– Nekem Püthagorasz jut róla eszembe – jegyezte meg Katie, mikor elmeséltem neki sütemény és forró kakaó mellett a Kicsi a világ-kávézóban. – Nála volt harmónia minden, a csillagászat, az erény, a matek...

– Szerintem a hadviseléshez lehet köze – vitatkoztam, mert egy ideje műszaki témájú reneszánsz szövegeket olvastam a Firestone-ban. Leonardo a milánói herceghez írott levelében azt állította, hogy képes összetörhetetlen harci szekereket – afféle reneszánsz tankokat –, valamint hordozható mozsárágyúkat és ostromhoz használható, hatalmas katapultokat építeni. Filozófia és technológia összeolvadt: volt matematikája a győzelemnek, arányokon múlott a tökéletes hadigépezet. Csak egy kis lépés a matematikától a muzsikához.

Másnap Katie ébresztett fél nyolckor, hogy menjek vele kocogni a kilenckor kezdődő órája előtt.

– A hadviselésnek nincs értelme – mondta, úgy elemezve a rejtvényt, ahogy csak az képes, akinek a filozófia a fő szakja. – Két része van a kérdésnek: a legkisebb harmónia és a nagy győzelem. A nagy győzelem akármit jelenthet. Az érthetőbb részre kell összpontosítanod. A legkisebb harmóniának kevesebb konkrét jelentése van.

Morogtam, mikor útban a campus nyugati vége felé, elkocogtunk a Dinky állomás mellett. Irigyeltem a csellengő utasokat, akik a hét negyvenhármasra vártak. Egyszerre futni és gondolkozni természetellenes dolog, amikor még föl sem kelt teljesen a nap. Katie is tudja, hogy délig úgyse száll fel az agyamról a köd. Ez csak arra jó, hogy megbüntessen, amiért nem vettem komolyan Püthagoraszt.

– Akkor hát mit javasolsz?

Még csak nem is lihegett. – Visszafelé megállunk a Firestone-nál. Majd megmutatom, hogy szerintem hol kellene keresned.

Ez így tartott két héten keresztül: hajnalban keltem a testi és szellemi edzéshez, ismertettem Katie-vel kiforratlan elképzeléseimet Colonnáról, hogy kénytelen legyen lassítani, ha figyelni akar, aztán gyorsítottam, hogy kevesebb ideje legyen elmondani, mennyire tévedek. Az utóbbi időben annyi estét és napkeltét töltöttük együtt, hogy arra gondoltam, amilyen racionális elme Katie, előbb-utóbb eszébe jut, mennyivel célszerűbb lenne a Dodban éjszakázni, mint elkocogni a Holderból hozzám, aztán vissza. Minden reggel, mikor megláttam spandexnadrágban és pulóverben, megpróbáltam kiagyalni valamilyen új módját a meghívásnak, amit Katie következetesen nem értett. Giltől hallottam, hogy a régi fiúja, a lacrosse-játékos, akit az egyik szemináriumról ismertem, kezdettől tudatosan manipulálta, nem rohanta le ama néhány alkalommal, amikor Katie berúgott, hogy aztán józanon annál inkább elolvadjon a hálától. Katie olyan későn jött rá a manipulációra, hogy az első közös hónapunkba is áthozta az ízét.

– Mit csináljak? – kérdeztem egy este, Katie távozása után, amikor szinte elviselhetetlen volt már a csalódás. Minden reggeli futás után kaptam egy pici puszit az arcomra, ami, ha mindent összevetünk, alig érte meg a kiadásaimat. Ráadásul most, mikor egyre több időt töltöttem a Hypnerotomachiával, és öt-hat órákat aludtam, egy egészen másfajta adósságot halmoztam. Mi volt nekem Tantalosz és az ő szőlőfürtje; ha Katie-t akartam, Colonnát kaptam; ha Colonnára próbáltam összpontosítani, kizárólag az alvásra bírtam gondolni, és mikor végre alhattam volna, kopogtattak, mert megint eljött az ideje, hogy kocogjak egyet Katie-vel. Nem méltányoltam annak a komikumát, hogy krónikusan lekések a saját életemről. Nekem ennél jobb jár!

Most az egyszer Gil és Charlie egyhangúlag válaszolt.

– Légy türelemmel – mondták. – Megéri.

Igazuk volt, mint rendesen. Ötödik hetünk egyik estéjén Katie mindnyájunkat elhomályosított. Egy filozófiaszemináriumról jövet beugrott a Dodba, mert támadt egy ötlete.

– Ezt hallgasd – mondta. Elővette táskájából Morus Tamás Utópiáját, és olvasni kezdett:

Utópia lakosainak két játéka van, amelyek hasonlítanak a sakkhoz. Az első egyfajta aritmetikai verseny, amelyben bizonyos számok „ütnek” másokat. A másik szabályszerű csata az erények és a bűnök között, amely fölöttébb leleményesen szemlélteti, hogy a bűnök hajlamosak összetűzni egymással, ámde szövetségre lépnek az erények ellen. Ez a játék megmutatja, hogy végső soron mi dönti el az egyik vagy a másik oldal győzelmét.

Megfogta a kezemet, beletette a könyvet, és várta, hogy ismét elolvassam.

A hátsó borítóra pillantottam. – 1516-ban írták – mondtam. Majdnem húsz évvel a Hypnerotomachia után. – Az időzítés nem volt világbajnok.

– Szabályszerű csata az erények és a bűnök között – ismételte Katie –, amely megmutatja, mi dönti el az egyik vagy a másik oldal győzelmét.

Akkor kezdett derengeni, hogy igaza lehet.

Mikor együtt jártunk, Lana McKinghtnak volt egy szabálya. Sose keverd össze a könyveket és az ágyat. Az izgalmak színképében a szex és a gondolat a két ellenkező véglet; mindkettőt élvezni kell, de sosem egyszerre. Megdöbbentő, hogy az az értelmes lány mennyire nem tudott betelni a butasággal a sötétben; úgy dobálta magát ocelotmintás neglizséjében, mint egy kőkorszaki asszony, akit most bunkóztam le, és olyan dolgokat hörgött, hogy elszörnyedt volna tőlük a farkasfalka is, amelyik fölnevelte. Sose mertem szólni, hogy valamivel kevesebb több lenne a nyögésből, de már az első éjszakánktól kezdve azt éreztem, milyen csodálatos lenne, ha egyszerre gerjedhetnék föl testileg és lelkileg. Valószínűleg ezt a lehetőséget láttam meg Katie-ben azoktól a reggelektől fogva, amelyeken egyszerre edzettük a testet és az elmét. De csak ezen az estén történt meg; ahogy felfedezése következményeit elemeztük, végre eltűnt belőle a lacrosse-játékos utolsó üledéke, és elölről kezdhettük az üresre radírozott papíron.

Legtisztábban arra emlékszem abból az éjszakából, hogy Paul volt olyan kedves a Borostyánban aludni, a villany pedig Katie egész ittléte alatt égett. Égettük, mikor Morus Tamást olvasva próbáltuk megfejteni, miféle az a játék, amelyben az erények harmóniája teszi lehetségessé a nagy győzelmeket. Égettük, mikor rájöttünk, hogy a Morus által említett egyik játék, az úgynevezett Filozófusjáték vagy Rithmomachia pontosan az a fajta, amit Colonna szeretett volna, mert a legtöbb fejtörést igényli mindazok közül, amit valaha játszottak a középkori vagy reneszánsz udvarokban. Égettük, mikor Katie megcsókolt, mert azt mondtam, hogy szerintem mégis igaza van, mert a Rithmomachiában, mint kiderült, csak a számok harmóniájának megteremtésével lehetett győzni, és a legtökéletesebb harmónia eredménye volt a ritkaságszámba menő úgynevezett nagy győzelem. És égettük, amikor Katie ismét megcsókolt, mert bevallottam, hogy tévedtem, és elejétől fogva rá kellett volna hallgatnom. Végre rájöttem, mi volt a félreértés közöttünk az első kocogós reggel óta: miközben én azért küzdöttem, hogy egy szintben legyek vele, ő azért erőlködött, hogy egy lépéssel megelőzhessen. Azt próbálta bizonyítani, hogy nem szeppen meg a negyedévesektől, megérdemli, hogy komolyan vegyék – és a mostani estéig egyszer sem jutott eszébe, hogy sikerült neki.

Matracom göcsörtös volt a könyvektől, mire odáig jutottunk, hogy ledőljünk az ágyra, már nem is mímelve az olvasást. Valószínűleg igaz, hogy a szoba túl meleg volt a pulóverhez, amit viselt. És valószínűleg igaz, hogy a szoba akkor is túl meleg lett volna a pulóverhez, amit viselt, ha be van kapcsolva a légkondicionálás, és úgy esik a hó, mint húsvét hetében. A pulóver alatt pólót viselt, a póló alatt fekete melltartót, és mikor néztem, ahogy leveszi a pulóverét, és láttam, amint összeborzolt hajának szálai glóriát fonnak a feje köré a statikus elektromosságtól, akkor támadt az az érzésem, amiben Tantalosznak sose volt része, hogy a szenzációs jövő végre nekifeszült a reménykedéstől súlyos jelennek, és felcsapta a kapcsolót, ami bezárja az idő körét.

Mikor rám került a sor, hogy levegyem a ruhámat, és megosszam Katie-vel roncsolt bal lábam látványát, forradásostul, mindenestül, egyetlen pillanatig sem haboztam, és mikor meglátta, ő sem habozott. Ha sötétben töltjük ezeket az órákat, semmit sem jelentettek volna. Ám egyszer se voltunk sötétben azon az éjszakán. Átgurultunk Szent Morus Tamáson és Utópiájának lapjain kapcsolatunk új pozícióiba, és a villany egyfolytában égett.

Következő héten kaptam az első jelzést, hogy félreértem az életemben munkálkodó erőket. Paul és én a hétfő és a kedd nagy részét azzal töltöttük, hogy a soron lévő rejtvény értelmén vitatkoztunk: Hány kar van a lábadtól a horizontig?

– Azt hiszem, a geometriához van köze – mondta Paul.

– Eukleidészhez?

De ő megrázta a fejét. – A földméréshez. Eratoszthenész azzal számította ki a föld megközelítő kerületét, hogy megmérte Szüénében és Alexandriában, milyen szögben esik az árnyék délben, a nyári napfordulón. Aztán arra használta a szögeket...

Már a magyarázata felénél tartott, amikor felfogtam, hogy mikor „földmérést” mondott, etimológiailag használta a geometria szót.

– Tehát ha ismerte a két város távolságát, háromszögeléssel ki tudta számítani a föld görbületét.

– Mi köze ennek a rejtvényhez? – kérdeztem.

– Francesco azt kérdezi, mekkora távolságra vagy a horizonttól. Számold ki a világ bármelyik pontján, mennyire vagy attól a vonaltól, ahol a föld görbülni kezd, és megkaptad az eredményt. Vagy csak nézd meg a fizikakönyvedben. Valószínűleg állandó.

Ezt úgy mondta, mintha magától értetődő lenne a válasz, de én mást gyanítottam.

– Miért kérdezi Colonna a távolságot karhosszban? – vitatkoztam.

Paul előrehajolt, áthúzta a példányomon a kart, és a helyére írt valamit olaszul. – Valószínűleg braccia lesz – mondta. – A szó ugyanaz, de a braccia egy firenzei mértékegység volt. Egy braccio nagyjából egyenlő egy kar hosszúságával.

Először történt meg, hogy kevesebbet aludtam, mint ő; életem váratlan eufóriája arra ösztökélt, hogy tovább feszítsem a húrt, tovább mixeljem az italaimat, mert nekem pont ezt a Katie-ből és Colonnából kevert koktélt rendelte a doktor. Ezt előjelnek tekintettem. Visszatérésem a Hypnerotomachiához új szerkezetet ad a világnak, amelyben élek. Szóval sebesen csúsztam apám után a verembe, amelytől anyám óvni próbált.

Szerda reggel, mikor megemlítettem Katie-nek, hogy apámról álmodtam, olyat tett, amit kocogás közben még soha: megállt.

– Tom, én nem akarok folyton erről beszélni – mondta.

– Miről?

– Paul szakdolgozatáról. Keressünk valami más témát.

– Én az apámról beszéltem!

De már túlságosan megszoktam, hogy a Paullal folytatott dialógusaimban minden helyzetben apámra hivatkozzak, elvárva tőle, hogy automatikusan leszereljen minden kritikát.

– Apád azon a könyvön dolgozott, amelyiken Paul – mutatott rá Katie. – A kettő ugyanaz.

Tévedésből félelemnek hittem a szavai mögött megbújó érzést: félelemnek, hogy nem tudja majd úgy megoldani a következő rejtvényt, mint az előzőt, és ettől kihűlhet az érdeklődésem.

– Jó – mondtam, arra gondolva, hogy ettől megkímélhetem. – Akkor beszéljünk másról.

És így kezdődött az a számos kellemes hétből álló szakasz, amely ugyanolyan tökéletes félreértésen alapult, mint kapcsolatunk eleje. Együttjárásunk első hónapjában Katie, a Dodban töltött első éjszakáig díszletet épített a kedvemért, hogy megfeleljen elképzelt igényeimnek; a második hónapban viszonoztam a szívességét, sose mondtam ki előtte a Hypnerotomachia nevét, nem mintha csökkent volna a jelentősége, hanem mert azt hittem, hogy Katie-t feszélyezik Colonna rejtvényei.

Okkal aggódott volna, ha tudja az igazságot. A Hypnerotomachia lassan kezdte kiszorítani más gondolataimat és érdeklődéseimet. Az egyensúly, amit hitem szerint megteremtettem Paul szakdolgozata és a sajátom között – Mary Shelley valcere Francesco Colonnával, amelyet még élénkebb színekben képzeltem magam elé, amióta megismertem Katie-t – kötélhúzássá fajult, amelyben egyre inkább Colonna állt nyerésre.

Pedig már ösvények hálózták be megosztott élményeink minden zugát. Minden reggel ugyanazon az útvonalon futottunk; ugyanazoknál a büféknél álltunk meg, mielőtt elkezdődött a tanítás; és mikor kifogytam a vendég-ebédjegyekből, ugyanúgy csempésztem be a klubomba. Csütörtök esténként táncolni mentünk Charlie-val a Kerengőbe; szombat esténként Gillel biliárdoztunk a Borostyánban; péntek esténként, mikor elcsendesedtek a Panoráma úton a klubok, a barátainkat néztük és hallgattuk Shakespeare-vígjátékokban, hangversenyeken, dalesteken. Első közös napjaink kalandjából fokozatosan kivirágzott valami más: egy Lanánál és elődeinél nem ismert érzés, amit csak a hazatéréshez hasonlíthatok, ahhoz az egyensúlyhoz, amelynél nem szükséges állítgatni, mert életem mérlege mindig erre várt volna.

Az első estén, amikor Katie észrevette, hogy nem bírok aludni, a kedvenc szerzőjéből mesélt, és én követtem a kíváncsi csacsit a világ végére, ahol végre lecsukódhatott a szemem. Utána is sok olyan éjszaka volt, amikor forgolódtam és hánykolódtam. Katie mindegyikre talált orvosságot: éjszakai epizódokat a MASH-ből, hosszú felolvasásokat Camus-ből, rádióadásokat, amelyeket otthon szokott hallgatni, de most csak legyengülve értek el hozzánk a partról. Néha nyitva hagytuk az ablakokat, hogy halljuk a február végi esőt, vagy a berúgott gólyák társalkodását. Még egy rímelő játékot is kitaláltunk az álmatlan éjszakákra, amit Francesco Colonna kevésbé talált volna épületesnek, mint a Rithmomachiát, de mi azért jól elszórakoztunk rajta.

– Volt egyszer egy ember, úgy hívták, hogy Camus – adtam meg a hangot.

Katie úgy tudott mosolyogni éjszaka, mint a pék macskája a kiflire.

– Aki Algírban nem lett nagyérdemű – felelte.

– Volt ő nagy idealista.

– De sosem lett egzisztencialista.

– És ettől lett Jean-Paul Sartre epekeserű.

De találhatott akárhány módszert Katie az altatásomra, a Hypnerotomachia még annál is gyakrabban elvette az álmomat. Rájöttem, mi a legkisebb harmóniája egy nagy győzelemnek: a Rithmomachiánál számtani, mértani és zenei harmóniákat tartalmazó számsorok létrehozása a cél. A nagy győzelem előfeltétele, hogy a szekvencia egyszerre tartalmazza mind a három harmóniát, márpedig ilyen csak három van. Köztük a legkisebb, amit Colonna hallani akar, a 3-4-6-9.

Paul azonnal csinált a számokból egy kódot. Összeolvasta a megfelelő fejezetekből a harmadik betűt, aztán a negyediket, a hatodikat, a kilencediket. Egy órán belül megkaptuk Colonna következő üzenetét:

Egy vallomással kezdem a történetemet. Ennek a titoknak a megőrzéséért sok ember meghalt. Sokan kriptámnak építése közben pusztultak el; ez a kripta, amelyet Bramante tervezett és római testvérem, Terragni valósított meg, páratlan találmány a maga nemében, áthatolhatatlan valamennyi elemnek, de legfőképp a víz nem vehet erőt rajta. Sok áldozatot szedett, még a legtapasztaltabb emberek közül is. Hárman a nagy kőtömbök mozgatása, ketten fadöntés, öten az építkezés közben haltak meg. Más halottakat nem említek, mert szégyenteljesen pusztultak el, és feledés lesz osztályrészük.

Most pedig ismertetem természetét az ellenségnek, amellyel szemben állok, és amelynek növekedő hatalma vett rá a cselekvésre. Olvasó, te bizonyosan csodálkozol, hogy miért kelteztem ezt a könyvet 1467-re, jó harminc évvel előbbre annál, hogy e szavakat írom. Azért tettem, mert abban az évben kezdődött a háború, amely azóta sem ért véget, és amelyben immár vesztésre állunk. Őszentsége, II. Pál három évvel annak előtte kiűzte udvarából a kivonatkészítőket, ezzel mutatva meg, mi a szándéka testvériségemmel. Ám nagybátyám nemzedéke hatalmas, befolyásos embereket számlált, és az elűzöttek menedékre találtak az Accademia Romanánál, amelyet a jó Pomponio Leto alapított. Látván, hogy számunk nem csökken, Pál pápa szörnyű haragra gerjedt. Az 1467-es évben erővel megsemmisítette az Akadémiát. És hogy senki se essen tévedésbe elszántságát illetően, börtönbe vettette és szodómiával vádolta Pomponio Letót. Csoportunk más tagjait megkínozták, és legalább egyikük meghalt.

Most pedig ismét szembe kell néznünk a régi ellenséggel, amely váratlanul újjászületett. Mivel pedig ez az új szellem egyre gyarapodik erőben, és hatalmasabb hangra talált, nincs más választásom, mint megépíteni, nálamnál bölcsebb barátaim segítségével ezt a szerkezetet, amelynek titkát ide rejtem el. Ezt még a pap sem fogja érteni, bárminőfilozóf legyen.

Folytasd, olvasó, és majd mondok többet is.

– A humanistákat nevezi udvari kivonatkészítőknek – magyarázta Paul. – A pápa úgy vélte, hogy a humanizmus erkölcsi züllést okoz. Még azt se akarta, hogy a gyerekek megismerhessék az antik költőket. Pál pápa példát statuált Letóval. Francesco ezt valamilyen okból hadüzenetnek tekintette.

Colonna szavai velem maradtak azon az éjszakán, és a következő éjszakákon is. Most történt meg először, hogy kihagytam egy kocogást Katie-vel, mert túl fáradt voltam, hogy kikanalazzam magamat az ágyból. Valami azt súgta, hogy Paul téved az új rejtvényt illetőleg – Hány kar van a lábadtól a horizontig? – és nem Eratoszthenész meg a geometria a megoldás. Charlie megerősítette, hogy a szemhatárig tartó távolság a megfigyelő magasságától függ; de még ha találnánk egy kizárólagos választ, és átszámítanánk bracciára, az eredmény akkor is óriási lenne, olyan irdatlanul nagy, ami nem alkalmas rejtjelnek.

– Mikor készítette Eratoszthenész ezt a számítást? – kérdeztem.

– Jézus előtt kábé 200-ban.

Ez eldöntötte a kérdést.

– Szerintem nincs igazad – mondtam. – Eddig minden rejtvény a reneszánsz ismeretanyagon, a reneszánsz felfedezéseken alapult. Abból tesztel minket, amit az 1400-as években tudhattak a humanisták.

– Mózesnek és a cornutának a nyelvészethez volt köze – ízlelgette Paul a gondolatot. – A hibás fordítás helyesbítéséhez, mint ahogy Valla tette Constantinus Adománylevelével.

– Míg viszont a Rithmomachia-rejtvénynek a matekhoz van köze – vettem át a szót. – Colonna tehát nem használna még egyszer matematikát. Azt hiszem, minden alkalommal más-más tudományt választott.

Paul szemmel láthatóan meglepődött ennyi elmeéltől. Ekkor jöttem rá, hogy az én szerepem is megváltozott. Most már egyenlők voltunk, társak a vállalkozásban.

Szokásunk lett, hogy minden este összeültünk a Borostyán elnöki szobájában, ahol akkor még nagyobb rendet tartott, mert arra számított, hogy Gil bármelyik pillanatban benézhet. Fent megvacsoráztam Gillel és Katie-vel, akit már csak hetek választottak el a hecceléstől, aztán visszatértem az alagsorba Paulhoz és Francesco Colonnához. Azt gondoltam, jobb is, ha békén hagyom Katie-t, nem zavarom a készülődésben, amellyel alkalmassá igyekszik tenni magát a felvételre. Annyira lefoglalták a ceremóniák, hogy nem látszott túlzott jelentőséget tulajdonítani az eltünedezéseimnek.

Ám azon a napon, amikor a harmadik reggeli futást hagytam ki, minden megváltozott. Érzésem szerint már majdnem rátaláltam a rejtvény megfejtésére, amikor Katie merő véletlenségből rájött, mivel töltöm az órákat, ha nem vagyunk együtt.

– Ez a tied – lépett be szobánkba a Dodban.

Gil megint nyitva hagyta az ajtót, és Katie nem kopogott, ha úgy gondolta, hogy egyedül talál.

Egy csésze leves volt, amit az egyik helyi csemegéstől hozott. Azt hitte, a szakdolgozatom mellé cövekeltem le magamat.

– Mit csinálsz? – érdeklődött. – Még mindig a Frankensteint?

Aztán meglátta a körülöttem szétszórt könyveket. Minden címnek a reneszánszhoz volt valami köze.

Sose hittem, hogy tudatos szándék nélkül is lehet hazudni. Hetek óta úsztam mellette az ürügyek tutaján – Mary Shelley; álmatlanság; a mindkettőnkre nehezedő nyomás, ami megnehezíti, hogy több időt töltsünk együtt – és egy idő után a tutaj elvitt magával, de olyan lassan sodródott el az igazságtól, hogy a távolság egyik napon se tűnt nagyobbnak, mint amekkora az előző napon volt. Azt gondoltam, Katie tudja, hogy Paul szakdolgozatával foglalkozom, csak nem akar hallani róla. Szavak nélkül jutottunk erre az egyezségre.

Az ezt követő társalgás leginkább hallgatásokból állt, mialatt ő engem nézett, én pedig állni próbáltam szúrós nézését. A végén letette a csésze levest a fiókos szekrényre, és kigombolta a kabátját. Körülnézett a szobában, mintha meg akarná jegyezni a részleteket, aztán az ajtóhoz lépett, és bezárta, mielőtt végleg kiment volna rajta.

Este telefonálnom kellett volna neki – mert tudom, hogy erre számított, amikor egyedül visszatért a szobájába, és várta a hívásomat, mondták később a szobatársai – ámde közbejött valami. Fantasztikus szerető volt az a könyv, mindig a kellő időben villantotta meg a bokáját. Alig húzta be Katie az ajtót, máris fölsejlett Colonna rejtvényének megoldása, én pedig, mint aki bepillantást nyert egy parfümözött dekoltázsba, azon nyomban elfelejtettem mindent.

Egy festmény horizontja a megoldás, az összetartási pont egy perspektivikus rendszerben! Ez nem matematikai rejtvény volt, hanem művészeti. Jellegében illett a többi rejtvényhez, mert a reneszánszra nagyon jellemző tudományhoz kapcsolódott; ugyanazok a humanisták fejlesztették ki, akiket Colonna védelmezett. Azt a távolságot kellett megmérni bracciában, ami a festmény előterében álló alakokat elválasztotta attól az elméleti szemhatártól, ahol a föld találkozik az éggel. És mert emlékeztem, hogy az építészetben Colonna leginkább Albertit kedvelte, akinek De re ædificatoriàjából Paul megfejtette az első rejtvényt, most is azonnal Albertihez fordultam. A felületen, amelyre festeni akarok, írta Alberti egy értekezésben, amelyet Paul könyvei között találtam,

eldöntöm, milyen nagyok legyenek az emberi alakok a festmény előterében. Felosztom ennek az embernek a magasságát három részre, amelyek arányosak lesznek a mindközönségesen „braccio”-nak nevezett mértékegységgel, mert, mint a végtagok arányából látható, egy átlagos termetű ember magassága körülbelül három „braccia”. A középpont nem lehet távolabb az alapvonaltól, mint a festményen ábrázolandó ember magassága. Ezután vonalat húzok át a középponton, és ez a vonal lesz számomra a határ vagy korlát, amelyet semminemű mennyiség nem léphet át. Ezért sokkal kisebbek a távolabbra festett alakok a közelibbeknél.

Alberti középvonala, mint ahogy az ábrák egyértelműen bizonyították, a horizont volt. Ennek a rendszernek az értelmében ott húzódott, ameddig az előtérben álló, három braccia termetű ember ért. Ez a rejtvény megoldása, a három braccia, ami az ember lábától a horizontig tart.

Paulnak mindössze három órájába telt kitalálni, miként alkalmazza a sifrét. Ha a következő fejezetekből kiemelte minden harmadik szó első betűjét, összeállt belőlük Colonna új üzenete:

Most pedig, olvasó, megmagyarázom neked ennek az írásnak a természetét. Testvéreim segítségével tanulmányoztam az arabok, a zsidók és a régiek rejtjelező könyveit. A kabbalistáktól megtanultam a gemátriának nevezett praktikát, amely szerint, ha a Genezisben azt írják, hogy Ábrahám 318 szolgát hozott Lót segítségére, akkor az a 318-as szám csak Eliézert, Ábrahám egyetlen szolgáját jelenti, mert 318 Eliézer nevében a héber betűk összege. Megtanultam praktikáikat a görögöknek, akiknek istenei rejtvényekben beszéltek, és tábornokaik, ahogy a Mítoszteremtő írja Históriájában, fortélyosan titkolták szándékaikat, mint Hisztiaiosz, aki rabszolgájának fejbőrére tetováltatta üzenetét, hogy Arisztagorasznak csak le kellett borotváltatnia a szolga haját, és már olvashatta is.

Most feltárom előtted azoknak a tanult férfiaknak a nevét, akiknek bölcsessége kovácsolta rejtvényeimet. Pomponio Leto, a Római Akadémia mestere, Valla tanítványa, családom régi barátja oktatott a nyelvek és a fordítás tudományára ott, ahol saját szemem és fülem cserbenhagyott. A számok művészetében és harmóniájában a francia Jacques Lefévre d'Etaples vezérelt, Roger Bacon és Boëthius csodálója, aki ismerte azokat a számrendszereket is, ahová az én szellemem nem világíthatott be. Ő, aki Masaccio és Brunelleschi mesterektől (sose merüljön a feledés homályába lángeszük!) tanulta művészetét, maga a nagy Alberti oktatott valamikor régen a horizontok és festmények tudományára; dicséret illesse most és mindörökké. Hogy ismerhetem megszentelt írásait azoknak, akik a Háromszorosan Hatalmas Hermésznek, Egyiptom első prófétájának leszármazottai, ezt a bölcs Ficinónak köszönhetem, a nyelvek és filozófiák mesterének, ki pár nélkül áll Platón követői között. Végül adósa vagyok Andrea Alpagónak, a tiszteletre méltó Ibn al-Nafísz tanítványának oly tárgyakért, amelyeket még csak ezután leszek feltárandó; találjon előtted még a többiekénél is nagyobb tetszésre az ő segedelme, mert ő az ember diszciplínájában, minden tanok gyökerében véli megközelíteni leginkább a tökéletességet.

Ők, olvasó, az én legbölcsebb barátaim, akik elsajátították, amit én nem, azt a tudást, amely korábbi korokban idegen volt minden embertől. Mindannyian hajlandók voltak teljesíteni egy kérésemet; a többiekről mit sem tudva ki-ki alkotott egy rejtvényt, amelyre csak ő és én ismerjük a választ, és amelyet csupán a tudás egy másik szerelmese oldhat meg. Én viszont ezeket a rejtvényeket széttagoltan helyeztem el a szövegben, oly minta szerint, amelyet senkinek sem árultam el, és egyedül ennek megfejtése vezet el igaz szavaimhoz.

Mindezt azért tettem, olvasó, hogy megőrizzem titkomat, de azért is, hogy tovább adjam neked, ha rátalálsz arra, amit írtam volt. Már csak két rejtvényt kell megoldanod, és utána elkezdem feltárni előtted kriptám természetét.

Másnap reggel Katie nem ébresztett fel, hogy menjek futni. Annak a hétnek a hátralévő részében beszéltem a szobatársaival és az üzenetrögzítőjével, de vele soha. Annyira elkápráztatott a Paullal együtt megtett haladás, hogy nem láttam életem tájainak erózióját. Ahogy nőtt a távolság, úgy tűntek a semmibe a kocogás ösvényei és a kávézók. Katie már nem evett velem a Kerengőben, de ezt úgyszólván észre se vettem, mert már magam is alig jártam be enni. Mint a patkányok, bujkáltunk Paullal a Borostyánt a Doddal összekötő alagutakban, kerülve a napvilágot, nem véve tudomást a fejünk fölött zajló heccelés hangjairól, a campuson kívül, az éjjel-nappal nyitva tartó WaWában vettünk kávét és dobozos szendvicset, hogy saját órarendünk szerint dolgozhassunk és ehessünk.

Egész idő alatt egyetlen szint választott el Katie-től, aki próbálta nem lerágni a körmeit, mialatt klikkről klikkre járva egyensúlyozott rámenősség és simulékonyság között, hogy elnyerje a végzősök rokonszenvét. Mondhatni, már az elején arra a következtetésre jutottam, hogy ebben a pillanatban úgysem szeretné, ha beavatkoznék az életébe, és ez újabb ürügy volt, hogy Paullal dolgozzak naphosszat, késő éjszakáig. Sok dolgom miatt meg sem fordult a fejemben, hogy Katie talán mégis méltányolna egy kis társaságot, egy barátságos arcot, amelyhez visszatérhet esténként, egy társat az egyre sötétebb és hidegebb reggelekre, és most, princetoni idejének első fontos állomásánál különösen szüksége lehet a támogatásomra. Sose gondoltam, hogy próbatétel is lehet neki az a heccelés, olyan esemény, amikor sokkal inkább szívósságból, mint bűbájból kell vizsgáznia. Idegen voltam a számára, nem tudtam, miken ment keresztül azokon az estéken a Borostyánban.

A klub felvette, mint Giltől megtudtam a következő héten. Gil egy teljes éjszakán keresztül gyűjtötte az erőt, hogy közölje a jó és rossz híreket a jelöltekkel. Parker Hasset igyekezett elgáncsolni Katie-t, akire különösen haragudott, vélhetőleg azért, mert tudta róla, hogy Gil kedvencei közé tartozik, de a végén még Parker is beadta a derekát. A következő héten lesz az új tagok szertartásos bemutatkozása a beavatás után, a Borostyán éves bálját nagyszombatra tervezik. Gil olyan aggályos pontossággal sorolta az eseményeket, amiből megértettem, hogy üzen velük valamit. Ezek az esélyeim, hogy rendbe hozzam a dolgokat Katie-vel. Ez az én naptáram, hogy elégtételt adhassak neki.

Hát, ha így van, akkor szeretőnek se voltam jobb, mint cserkésznek. A szerelem eltérült igazi tárgyától, és talált magának egy újat. A következő hetekben egyre kevesebbet láttam Gilt, és egyáltalán nem láttam Katie-t. Hallottam valami pletykát, hogy a Borostyánnál felkeltette az érdeklődését egy felsős, a letűnt lacrosse-játékos újabb változata, de éppen akkor bukkant rá Paul egy újabb rébuszra, és mindketten azon törtük a fejünket, milyen titkot rejthet Colonna kriptája? Ébredezett álmából a régi mantra, készült a hosszú lappangás után az új életre.