17. fejezet

Fényes nappal ébreszt a telefon. Az óra szerint fél tíz van. Kikecmergek az ágyból, elmarom a mobilt, mielőtt fölverhetné Pault.

– Aludtál? – Ez az első, amit Katie kérdez.

– Úgy valahogy.

– Nem tudom elhinni, hogy Bill Stein volt.

– Mi se. Nálad mi van?

– A szerkesztőségben vagyok. Át tudsz jönni?

– Most?

– Elfoglalt vagy?

Vagyok annyira ébren, hogy megérezzem a hangjában a csipetnyi távolságtartást, ami nem tetszik.

– Csak hadd zuhanyozzak le. Tizenöt perc múlva ott vagyok.

Már vetkőzöm, mikor bontja a vonalat.

Készülődés közben két dolog jár az eszemben: Stein és Katie. Úgy váltogatják egymást, mintha valaki egy kapcsolót kattogtatna, hogy kipróbáljon egy égőt. A világosban Katie-t látom, de a sötétben a hóba temetett Dickinsont, a mentőautó távozását követő csendben.

Visszaérve a zuhanyozóból, a közös szobában kapkodom magamra a ruháimat, hogy fel ne keltsem Pault. Míg az órámat keresem, feltűnik, hogy a szobában még nagyobb a rend, mint mikor lefeküdtem. Valaki megigazgatta a szőnyegeket, és kivitte a szemetet. Rossz jel. Charlie nem aludt az éjszaka.

Aztán észreveszem az üzenőtáblán a cédulát.

Tom!

Nem bírok aludni. Átmentem dolgozni a Borostyánba. Telefonálj, ha felébredtél.

P.

Paul ágya üres a hálószobában. Ismét a táblára nézek, és akkor látom meg a számokat a szöveg fölött: 2.15. Egész éjszaka nem volt itthon.

Fölveszem a mobilt, és már tárcsáznám az elnöki szobát, mikor meghallom az üzenetet jelző sípolást.

Péntek, mondja a géphang, miután beütöttem a megfelelő számokat. Huszonhárom óra ötvennégy perc.

Ezután következik az elmulasztott hívás, amely akkor jöhetett, mialatt a múzeumban jártam Paullal.

Tom, itt Katie. Szünet. Nem tudom, hol vagy. Talán már éppen útban ide. Karen és Trish most akarja felszolgálni a születésnapi tortát. Mondtam nekik, hogy várjanak meg. Újabb szünet. Hát akkor várom, hogy gyere.

A telefon forró a kezemben. A fekete-fehér fotó, amit a születésnapjára vettem, fakóbbnak, olcsóbbnak látszik, mint tegnap. Kérdezősködnöm kellett, mert nem ismerek más fotóst Ansel Adamsen és Mathew Bradyn kívül. Sose tudtam meg annyit Katie hobbijáról, hogy felmérhessem az ízlését. Némi fontolgatás után úgy döntök, hogy nem viszem magammal a fotót.

Ugyancsak szedem a lábamat a Prince felé menet. Katie a bejáratnál vár, és elvezet a sötétkamrába, ajtókat nyitva-csukva. Ugyanúgy van öltözve, mint a Holderben: póló és ócska farmer. Lófarka csáléra áll, mintha nem várt volna társaságot, a póló nyaka kinyúlt. Az egyik oldalon kilátszik a kulcscsontját keresztező aranylánc, és egy parányi lyukon kikukucskál a farmerből combjának fehér bőre.

– Tom – mondja, és rámutat valakire, aki a sarokban ül egy számítógépnél –, szeretnélek megismertetni valakivel. Ó Sam Felton.

Sam úgy mosolyog, mintha ismerne. Gyephokis nadrágot visel, hosszú ujjú pólójára azt írták: HA AZ ÚJSÁGÍRÁS KÖNNYŰ LENNE, A NEWSWEEK CSINÁLNÁ. A magnó gombjáért nyúl, aztán kihúzza a füléből az egyik dugót.

– Az esti partnered? – kérdezi Katie-től, csak hogy ellenőrizze, jól hallotta-e.

Katie azt feleli, igen, de nem teszi hozzá, amit várok: a barátom. Ehelyett azt mondja:

– Sam foglalkozik a Bill Stein-sztorival.

– Jó szórakozást a bálon – mondja Sam, mielőtt a magnó kapcsolójáért nyúlna.

– Te nem jössz? – kérdi Katie.

Vélhetőleg a Borostyánból ismerik egymást.

– Kétlem. – Sam a számítógépre mutat, ahol szavak másznak a monitoron, hangyafarm az üveg mögött. Charlie-ra emlékeztet a laborban: az elvégzetten tennivalóból meríti az ihletét. Egyre több megírni való hír, bizonyítandó elmélet, megvizsgálandó jelenség. Ez a tökéletességmániások ajzószere: a lehetetlen feladatok kéjes hiábavalósága.

Katie együtt érző pillantást vet rá. Sam folytatja a leírást a magnóról.

– Miről akartál beszélni? – kérdezem.

De Katie visszavezet a sötétkamrába.

– Kicsit meleg van itt – mondja. Ajtót nyit, félrehúz egy vastag, fekete függönyt. – Nem akarod levetni a kabátodat?

Leveszem, ő pedig felakasztja az ajtó mellett elrejtett kampóra. Egész ismeretségünk alatt kerültem ezt a szobát, annyira rettegtem, hogy tönkreteszem a filmjeit.

Katie odamegy az egyik falon kifeszített szárítókötélhez, amelyről ruhacsipesszel fölerősített fényképek lógnak. – Nem lehet több huszonnégy foknál – magyarázza – különben a negatívok bebőrzenek a levesben.

Mintha kínaiul beszélne. Van egy régi szabály, amit a nővéreimtől tanultam: ha randevúzol egy lánnyal, mindig olyan terepen találkozzatok, amit jól ismersz. A francia éttermek nem imponálnak, ha nem tudod elolvasni a menüt, az intellektuális filmek visszalőnek, ha nem érted a cselekményt. Itt, a sötétszobában különösek látványosak a lebőgés lehetőségei.

– Egy pillanat – mondja, ide-oda cikázva a szobában, mint egy kolibri. – Mindjárt kész vagyok.

Leveszi egy apró tartály tetejét, a benne lévő filmet felcsévéli egy orsóra, folyó víz alá tartja. Kezdem szorongatott helyzetben érezni magamat. A sötétkamra zsúfolt és kicsi, a pultok roskadoznak a tálcáktól és tepsiktől, a polcok a fixírtől. Katie majdnem tökéletes ügyességgel mozog itt. Arra emlékeztet, amit a hajával csinált a fogadáson, úgy tűzte föl, mintha látná.

– Ne oltsam el a lámpát? – kérdezem, hogy hasznossá tegyem magamat.

– Nem, csak ha akarod. A negatívok elő vannak hívva.

Így hát ácsorgok a szoba közepén, mint egy madárijesztő.

– Paul hogy bírja? – kérdi.

– Frankón.

Tiszteletteljes hallgatás következik. Katie mintha elveszítette volna a társalgás fonalát, miközben az új fényképsorozattal bíbelődik.

– Pontosan hajnali fél egykor megálltam a Dodnál – kezdi újra. – Charlie mondta, hogy Paullal vagy.

Váratlan részvét cseng a hangjában.

– Jól tetted – folytatja. – Borzasztó lehet ez Paulnak. Mindenkinek.

Beszélni akarok Stein leveleiről, de belátom, milyen sok magyarázatot igényelne. Katie visszajön hozzám egy köteg képpel.

– Mik ezek?

– Előhívtam a filmünket.

– A mozis mezőről?

Bólint.

A mozis mező egy olyan hely, ahova Katie vitt el, egy nyitott térség a Princetoni Csatatér Parkban, tágasabb és laposabb minden síkságnál Kansasen innen. Közepén magányos tölgyfa áll, mint egy őrszem, aki nem hajlandó távozni a posztjáról, követve annak a tábornoknak a példáját, aki az ágai alatt halt meg a függetlenségi háborúban. Katie egy Walter Matthau-filmben látta először, és azonnal megbabonázta a fa. Beletartozott azoknak a helyeknek a rövid olvasójába, amelyeket újra és újra meglátogatott, amelyek annál erősebb horgonyláncként tartották az életét, minél többször látta őket. Már a Dodban töltött első éjszakáját követő héten elvitt hozzá, mintha rokona lenne a vén Mercer-tölgy, akinél nagyon fontos az első benyomás. Én takarót, zseblámpát és piknikkosarat hoztam, Katie filmet és fényképezőgépet.

Váratlan tárgyi leletek a képek, egy kis darab belőlünk, borostyánba zárva. Együtt nézzük át, kézről kézre adogatva őket.

– Mit szólsz hozzá? – kérdezi Katie.

A képekről eszembe jut, milyen enyhe volt a tél. Majdnem mézszínű a januári fakuló fény, és itt vagyunk mi, könnyű pulóverben, kabát, sapka, kesztyű nélkül. Mögöttünk a fa kérgébe árkokat szántott az idő.

– Csodálatosak! – mondom.

Katie félszegen mosolyog, még mindig nem tudja, hogy kell fogadni egy bókot. Foltokat látok az ujjai hegyén, nyomdafesték foltjait, valamelyik vegyszer hagyta, amely üvegben áll a fal mellett. Katie ujjai hosszúk és vékonyak, de érdesek. Túl sok filmet mártogattak túl sok vegyi fürdőbe. Ezek vagyunk, mondja egyszerre ezer szóval. Emlékszel?

– Sajnálom – mondom.

Elengedem a képeket, de ő az ujjaim után nyúl a másik kezével.

– Nem a születésnapom miatt – mondja aggodalmasan, mert hátha félreértettem.

Várok.

– Hová mentetek Paullal, mikor tegnap este eljöttetek a Holderből?

– Bill Steinhez.

A név megállítja egy pillanatra. De nem enged. – Paul szakdolgozata miatt?

– Sürgős volt.

– És mikor éjfél után benéztem a szobádba?

– A múzeumban voltunk.

– Miért?

Kínos irányban tapogatózik. – Sajnálom, hogy nem jöhettem át. Paul úgy gondolta, meg tudná találni Colonna kriptáját, és meg kellett néznie néhány régi térképet.

Katie nem látszik meglepettnek. Csend sűrűsödik a következő szavai mögött, és tudom, hogy egész idő alatt e felé a következtetés felé haladt.

– Azt hittem, végeztél Paul szakdolgozatával – mondja.

– Én is azt hittem.

– Tom, nem várhatod, hogy nézzem, amint ismét végigcsinálod. Legutóbb hetekig nem szóltunk egymáshoz. – Tétovázik, nem tudja, miként fogalmazhatná meg másképp. – Jobbat érdemelek.

A fiúk úgy vitatkoznak, hogy keresnek egy védhető hadállást, és ahhoz ragaszkodnak, akár színleg is. Érzem a szájamban a zsúfolódó érveket, az önvédelem apró tüskéit, de Katie megállít.

– Ne – mondja. – Azt szeretném, hogy gondolkozz erről.

Nem szükséges hangsúlyoznia. Kezeink szétválnak. A fényképeket az enyémben hagyja. Visszatér a sötét szoba zümmögése. A csend mindig Katie pártjára áll, mint egy kutya, amelyet megrúgtam.

Már választottam, szeretném mondani. Nem kell gondolkoznom rajta. Egyszerű: téged jobban szeretlek, mint a könyvet.

De most hiba lenne ezt mondani. Most arról van szó, hogy pontos választ kell adni a kérdésre; azt kell bebizonyítani, hogy javítható vagyok, hogy kétszeres törés után is helyre lehet hozni. Tizenkét órája elmulasztottam Katie születésnapját a Hypnerotomachia miatt. Most üresen csengenének az ígérgetéseim, még az én fülemben is.

– Oké – mondom.

Katie a szájához emeli a kezét, beleharap a körmébe, aztán észbe kap.

– Dolgoznom kell. – Ismét megérinti az ujjaimat. – Ezt majd ma este beszéljük meg.

Rövidre rágott körmét bámulom, és nem bánnám, ha jobban lehetne bízni bennem.

A fekete függönyhöz tol, kezembe adja a kabátomat, aztán visszamegyünk az irodába. – Be kell fejeznem a többi filmemet, mielőtt a negyedéves fotósok elfoglalják a sötétkamrát – mondja közben, inkább Samnek, mint nekem. – Zavarsz.

Kárba ment a furfangja. Sam még mindig fülhallgatósan gépel, észre se veszi, hogy elmegyek.

Az ajtónál Katie leveszi a kezét a hátamról. Mintha szólni akarna, aztán mégse teszi. Hozzám hajol, csókot nyom az arcomra, azt a fajtát, amit az első napokban kaptam, jutalmul a reggeli kocogásért. Aztán kinyitja az ajtót, hogy elmehessek.