10. fejezet

Az ajtót vigyázó szőke nő zajos protestálása ellenére is betör az auditóriumba Richard Curry. A terem hátuljában fejek tucatjai fordulnak meg. Curry végigjártatja tekintetét a hallgatóságon, aztán a dobogó felé fordul.

Ez a mű, folytatja Taft a háttérben, ügyet sem vetve a mozgolódásra, a nyugati könyvnyomtatás talán utolsó nagy talánya.

Mindenfelől szorongó tekintetek szegeződnek a betolakodóra. Curry feldúltnak látszik: a nyakkendője félrecsúszott, zakóját a kezében hozza, tekintete kizökkent. Paul elkezdi átfúrni magát egy kisebb csoporton.

A reneszánsz Itália leghíresebb nyomdája jelenttette meg, ámde szerzőjének személyazonosságát mindmáig erősen vitatják.

– Mit csinál az a pasas? – súgja Charlie.

Gil megrázza a fejét. – Nem Richard Curry az?

Paul már a hátsó sornál tart, igyekszik felhívni magára Curry figyelmét.

Sokak szerint nem csak a legkevésbé értett, de – és ebben talán csak a Gutenberg-biblia előzi meg – a legértékesebb könyv is az egész világon.

Paul utolérte Curryt. Óvatosan megérinti a hátát, és valamit súg, de az öregember a fejét rázza.

– Azért vagyok itt – mondja Curry olyan hangosan, hogy még az első sorban is megfordulnak az emberek –, hogy én is elmondjam a magamét.

Most már Taft is abbahagyta a beszédet. A teremben az összes arc az idegen felé fordul. Curry végigsimítja a fejét, beledöfi a tekintetét Taftbe, és újból megszólal:

– Az erőszak nyelvezete? – kérdezi fülsértő, ismeretlen hangon. – Hallottam már ezt az előadást harminc éve, amikor azt képzelted, Vincent, hogy én vagyok a hallgatóságod! – A sokasághoz fordul, széttárja karjait, egyszerre szól mindenkihez. – Mesélt maguknak Szent Lőrincről? Szent Quintianusról? Szent Elmóról és a csörlőről? Semmi sem változott, Vincent?

Mormolás hullámzik végig az auditóriumon. A hallgatóság visszajelzi Curry gúnyos megvetését. Az egyik sarokban nevetnek.

– Ez itt, barátaim – mutat a pódiumra Curry – egy fuser. Bolond és csaló. – Elfordul, rámered Taftre. – Vincent, még egy sarlatán is képes kétszer lóvá tenni ugyanazt az embert. De te? Te az ártatlanokon élősködsz! – Ajkához emeli ujjait, csókot dob. – Bravissimo, el Fraudolento! – Fölemelt karokkal biztatja a hallgatóságot, hogy álljanak fel. – Ovációt, barátaim! Háromszoros éljen Szent Vincének, a tolvajok patrónusának!

Taft sötéten bámul a betolakodóra. – Miért jöttél ide, Richard?

– Ezek ismerik egymást? – suttogja Charlie.

Paul igyekszik félbeszakítani Curryt, kéri, hogy hagyja abba, de az folytatja.

– Te miért jöttél ide, öreg barátom? Színház ez, vagy tudományos előadás? Mit fogsz ellopni most, hogy nincs már a kezedben a kikötőmester naplója?

Ettől Taft előrelódul és elbődül: – Azonnal hagyd abba! Mit művelsz?

Curryből úgy szakad föl a hang, mintha megidézett szellem szólna: – Hová tetted a bőrt a naplóból, Vincent? Mondd meg és elmegyek! Folytathatod a komédiádat!

Az előadóterem árnyékai nyugtalanítóan csúszkálnak Curry arcán. Henderson professzor végre felpattan, és elkiáltja magát: – Hívja valaki a rendészeket!

Egy rendész máris karnyújtásnyira van Currytől, ám Taft elhessenti. Visszanyerte az önuralmát.

– Ne! – morogja az óriás. – Hagyja elmenni. Elmegy ő magától. Nem igaz, Richard? Mielőtt kénytelenek lennének letartóztatni?

Curry nem rendül meg. – Nézd csak meg magunkat, Vincent! Huszonöt éve, és még mindig ugyanazt a háborút vívjuk! Mondd meg, hol van a tervrajz, és nem látsz soha többé! Nekünk már nincs más ügyünk! A többi – széles karmozdulattal átfogja az auditóriumot – értéktelen!

– Kifelé, Richard! – mondja Taft.

– Te és én megpróbálkoztunk és megbuktunk – folytatja Curry. – Hogy is mondja az olasz? Nincs rosszabb tolvaj egy rossz könyvnél. Legyünk férfiak, és álljunk félre. Hol a tervrajz?

Körös-körül suttognak. A rendész befurakodik Curry és Paul közé – ám ekkor, meglepetésemre Curry váratlanul lehajtja a fejét, és elindul a szélső székköz irányába. Arcáról eltűnik a felindulás.

– Te vén bolond! – mondja, még akkor is Taftnek címezve a szót, mikor háttal van a színpadnak. – Pózolj tovább!

A diákok, akik a falnak támaszkodnak, az auditórium eleje felé nyomulnak, hogy ne kerüljenek közelebb Curryhez. Paul sóbálványként áll, úgy figyeli barátjának kivonulását.

– Távozz, Richard! – parancsolja Taft a pódiumról. – Ne térj vissza!

Követjük Curry lassú haladását a kijárat felé. Az ajtónál rémülettől nagyra nyílt szemmel figyel a másodéves. Még egy perc: Curry átlépi az előtér küszöbét, és aztán nem látjuk többé.

Hangos moraj tölti be az auditóriumot, miután eltűnt.

– Mi az ördög volt ez? – kérdezem, a kijáratot nézve.

Gil odamegy Paulhoz.

– Nincs bajod?

– Nem értem... – hebeg Paul.

Gil átkarolja a vállát. – Mit mondtál neki?

– Semmit – feleli Paul. – Utána kell mennem. – Reszket a keze, amely még mindig szorongatja a naplót. – Beszélnem kell vele.

Charlie tiltakozna, ám Paul túlságosan zaklatott a vitatkozáshoz. Mielőtt kifejthetnénk az ellenvéleményünket, sarkon fordul, és az ajtóhoz indul.

– Utánamegyek – mondom Charlie-nak.

Bólint. A háttérben ismét hömpölyögni kezd Taft hangja, és mikor kifelé menet felnézek a pódiumra, úgy rémlik, hogy az óriás egyenesen rám mered. A székén ülő Katie némán mozgó szájjal kérdez valamit Paulról, de nem értem, mit mond. Felhúzom a kabátomon a cipzárt, és kisietek az előadóteremből.

Mintha csontvázak táncolnának, úgy rázkódnak falábaikon a védőtetők a sötét udvaron. A szél enyhült, de sűrűbben havazik, mint valaha. A sarkon túlról Paul hangja hallatszik:

– Jól vagy?

Befordulok a sarkon. Nem egészen tízlábnyira ott van Richard Curry, zakója lobog a szélben.

– Mi a baj? – kérdezi Paul.

– Menj vissza! – feleli Curry.

Előrelépek, hogy jobban halljak, de a hó megroppan a talpam alatt. Curry rám néz, a beszélgetés abbamarad. Várom, hogy felvillanjon Curry szemében a felismerés, de nem látok semmit. Ráteszi kezét Paul vállára, aztán lassan hátrálni kezd.

– Richard! Beszélhetünk majd valahol? – kiált utána Paul.

De az öregember egyre sebesebben távolodik. Felveszi a zakóját, és nem felel.

Egy másodpercembe telik, amíg annyira összeszedem magamat, hogy odamenjek Paul mellé. Figyeljük, ahogy Curry eltűnik a kápolna árnyékában.

– Ki kell derítenem, honnan vette Bill a naplót – mondja Paul.

– Most?

Bólint.

– Hol van?

– Taft irodájában, az intézetben.

Végignézek az udvaron. Paul egyetlen közlekedési eszköze egy ócska Datsun, amit a Currytől kapott ösztöndíjból vásárolt. Az intézet messze van innen.

– Te miért jöttél ki az előadásról? – kérdezi.

– Arra gondoltam, segítségre lehet szükséged.

Az alsó ajkam reszket. Paul hajában meggyűlik a hó.

– Nem lesz semmi bajom – mondja.

Pedig rajta nincsen kabát.

– Gyere. Odamehetünk együtt autóval.

A cipőjét nézi. – Négyszemközt kell beszélnem vele.

– Biztos?

Bólint.

– Legalább ezt vidd – mondom, és lehúzom a tengerészkabátom cipzárját.

Mosolyog. – Kösz.

– Hívj fel, ha bármire szükséged lenne.

Paul fölveszi a kabátot, és a hóna alá szorítja a naplót. Még egy pillanat, aztán elindul a hóban.

– Biztos, hogy nem lesz szükséged segítségre? – ordítom, mielőtt hallótávolságon kívül kerülhetne.

Megfordul, de csak bólint.

Sok szerencsét, mondom, inkább csak magamnak.

A hideg beomlik a gallérom alá. Itt már nincs mit tennem. Mikor Paul eltűnik a távolban, visszaindulok.

Szótlanul elmegyek a szőke előtt. Charlie és Gil ugyanott áll a terem hátuljában. Rám se hederítnek. Taft lenyűgözte őket. Delejező a hangja.

– Minden oké? – súgja Gil.

Bólintok. Nem akarok belemenni a részletekbe.

– Egyes modern értelmezők szerint – mondja éppen Taft – a könyv megfelel egy régi reneszánsz műfaj, a pásztori idill hagyományainak. De ha a Hypnerotomachia nem több hagyományos szerelmi történetnél, akkor miért csak harminc oldal foglalkozik Poliphilo és Polia románcával, és a szerző miért bolyong a további háromszáznegyven oldalon a mellékszálak útvesztőjében, ahol furcsa mitológiai alakokkal találkozik, és ezoterikus témákról értekezik? Ha csak minden tizedik szó foglalkozik a szerelemmel, mi a célja a könyv kilencven százalékának?

Charlie ismét hozzám fordul. – Te ismered ezt a valamit?

– Ja. – Otthon, az ebédlőasztalnál legalább tizenkétszer hallottam ugyanezt az értekezést.

– Röviden, ez nem csak szerelmi történet. „Poliphilo harca a szerelemért egy álomban” – ahogy a latin cím megfogalmazza – sokkal bonyolultabb a Jancsi-találkozik-Juliskával felállásnál. Ötszáz éven át minden korban az éppen leghatékonyabb módszerekkel próbálták meg értelmezni a tudósok, de egy sem találta a kiutat a labirintusból.

Mennyire nehéz a Hypnerotomachia? Nézzék csak meg a fordítók teljesítményét. Az első francia fordító alig tíz szóba sűrítette az eredetileg több mint hetven szóból álló kezdőmondatot. Robert Dallington, Shakespeare kortársa, aki hívebb fordításra törekedett, egész egyszerűen kétségbe esett tőle. Félúton se járt a könyvben, amikor feladta. Azóta senki sem próbálkozott az angol fordítással. A Hypnerotomachia úgyszólván a megjelenése óta a zűrzavarosság szinonimája volt a nyugati értelmiség számára. Rabelais kigúnyolta; Castiglione arra intette a reneszánsz férfiakat, hogy ha udvarolnak, nehogy úgy szóljanak a nőkhöz, mint Poliphilo.

Akkor miért olyan nehéz megérteni? Azért, mert nem csak latinul és olaszul íródott, hanem görögül, héberül, arabul, káldeusul és egyiptomi hieroglifákkal is. A szerző egyszerre többet is használt, gyakran váltogatta őket. Ha ezeket a nyelveket nem találta elegendőnek, maga agyait ki szavakat.

Azonkívül titkok veszik körül a könyvet. Legelőször is, csak nemrég sikerült kideríteni, hogy ki a szerzője. Olyan jól megőrizték a személyazonosságát, hogy még maga a kiadó, a nagy Aldus sem tudta, ki írta leghíresebb könyvét. A Hypnerotomachia egyik szerkesztője bevezetőt írt a könyv elé, amelyben a múzsákhoz könyörög, hogy tárják fel előtte a szerző nevét. A múzsák megtagadják a kérést, azzal érvelve, hogy „jobb az elővigyázat, nehogy isteni dolgokat habzsoljon fel a bosszúszomjas irigység.”

Kérdésem tehát így hangzik: miért vállalt volna ennyi fáradságot a szerző egy közönséges pásztori idillért? Miért használt ilyen sok nyelvet? Minek kétszáz oldal az építészetről? Minek tizennyolc oldal egy Venus-templomról, vagy tizenkettő egy víz alatti útvesztőről? Minek az ötven egy piramisról? Vagy az a száznegyven drágakövekről és fémekről, balettről és zenéről, ételekről és terítékekről, flóráról és faunáról?

Talán még ennél is izgalmasabb, hogy miféle római tanulhatott ilyen sokat ilyen sokféle témáról, ki sajátíthatott el ennyi nyelvet, ki győzhette meg Itália első nyomdászát, hogy az ő nevéről még csak említést sem téve jelentesse meg a talányos könyvet?

Mindenekfölött pedig melyek azok az előszóban említett „isteni dolgok”, amelyeket a múzsák nem hajlandók feltárni? Miféle bosszúszomjas irigységtől féltették ezeket a dolgokat?

A válasz az, hogy ez nem idill. Valami mást lehetett a szerző célja, olyasmi, amit eddig nekünk, tudósoknak, nem sikerült megértenünk. Egyáltalán hol kezdjük a keresgélést?

Nem fogom megválaszolni a kérdést önök helyett, inkább feladok egy találós kérdést, hogy legyen min törniük a fejüket. Oldják meg, és egy lépéssel közelebb jutottak a Hypnerotomachia jelentésének megértéséhez.

Taft rácsap a távirányítóra, és mozgásba hozza a vetítőt. A vásznon megjelenik három kép, amelyek döbbenetesek fekete-fehér kopárságukban.

– Ez három fametszet a Hypnerotomachiából; azt a lidércnyomást ábrázolják, amelyet Polia szenved el a történet egy kései pontján. Mint Polia megmagyarázza, az elsőn egy gyermek hajt tüzes szekeret egy erdőben; a kocsit két mez telen nő vonja, akiket a gyermek úgy ostoroz, mint a barmokat. Polia a fák között megbújva figyeli őket.

A második metszeten a gyermek kifogja a szekérből a nőket, és levágja róluk acélkardjával a vörösen izzó láncokat. Aztán keresztüldöfi őket, és leszeli a végtagjaikat.

Az utolsó metszeten a gyermek kitépi a hullákból és ragadozó madarak elé veti a még dobogó szívet. Zsigereiket sasokkal eteti fel. Majd miután felnégyelte a törzseket, odadobja a maradékot az összegyűlt kutyáknak, farkasoknak és oroszlánoknak.

Amikor Polia felébred, dajkája elmagyarázza neki, hogy a gyermek nem volt más, mint Cupido, a nők pedig fiatal szüzek voltak, akik megsértették az Istent, mert visszautasították imádóik hódolatát. Polia ebből arra a következtetésre jut, hogy rosszul tette, amikor megvetette Poliphilót.

Taft elhallgat, hátat fordít a hallgatóságnak, és megszemléli az óriási képeket, amelyek mintha lebegnének a levegőben.

– No és mi van akkor, ha feltételezzük, hogy a kézenfekvő értelem nem azonos az igazi értelemmel? – kérdezi, még mindig a hátát fordítva felénk. Testetlen hangját harsogóvá erősíti a zakójára tűzött mikrofon. – Hátha nem az a helyes megoldás, ahogyan a dajka értelmezi az álmot? Hátha a büntetésből kellene megfejtenünk, mit követtek el igazából ezek az asszonyok?

Gondoljanak csak a felségsértés törvényes büntetésére, amely évszázadok óta szokás volt egyes európai nemzeteknél, sőt a Hypnerotomachia megírása után is még több száz évig alkalmazták. A bűnöst, akire rábizonyult a felségárulás, először is vonszolták – vagyis ló farkához kötötték, és az állattal vonszoltatták a vesztőhelyig. Ott felakasztották, de nem várták be, amíg meghal; félholt állapotban levágták a kötélről, a hóhér felvágta a hasát, kibelezte, majd a zsigereket az elítélt szeme láttára elégette. Aztán kimetszette a szívét, és felmutatta a tömegnek. Aztán lefejezte, a fejetlen hullát felnégyelte, és a darabjait vasnyársra tűzte nyilvános helyeken, intő jelül minden leendő felségárulónak.

Ezt mondván, Taft a hallgatóságra néz, hogy lássa reakcióját. Utána visszafordul a diákhoz.

– Ebből a szemszögből vizsgáljuk meg ismét a képeket! Láthatjuk, hogy számos részlet megfelel a büntetésnek, amit az imént ismertettem. Az áldozatokat kivégzésük színhelyére vonszolják – illetve, talán hogy gúnyt űzzenek belőlük, ők vonszolják a hóhér szekerét. Végtagjaikat levágják és felmutatják a tömegnek, amely ebben az esetben vadállatokból áll.

Ám akasztás helyett karddal kaszabolják le őket. Mire következtessünk ebből? Az egyik lehetséges magyarázat, hogy a nyakazást, bárddal vagy pallossal, a magas rangú személyeknek tartották fent, akikre nézve túlságosan megalázónak tartották az akasztást. Úgyhogy talán tekinthetjük őket előkelő hölgyeknek.

Végül az állatok, amelyek megjelennek a tömegben, sokaknak juttatják majd eszébe a három vadállatot Dante Poklának első énekéből, vagy Jeremiás hatodik versét.

– Épp most akartam mondani... – súgja Gil és mosolyog.

Megdöbbenésemre Charlie lepisszegi.

– Az oroszlán a kevélység bűnét jelképezi – folytatja Taft. – A farkas a kapzsiságot. Ezek pedig, amire a büntetés is utalni látszik, a nagy árulók – egy Lucifer, egy Júdás – bűnei. Ám itt a Hypnerotomachia más útra tér. Dante harmadik vadállata, a leopárd, a bujaságot jelképezi. Colonna azonban leopárd helyett kutyát szerepeltet, azt sugallva, hogy a bujaság nem tartozott ama bűnök közé, amelyekért ezeket a nőket megbüntetik.

Taft elhallgat egy pillanatra, hogy a hallgatóság megemészthesse a szavait.

– Amit ekkor kezdünk el olvasni – szólal meg –, az a kegyetlenség nyelvezete. Azzal ellentétben, amelyet az itt jelenlévő többség gondolna, ez nem tisztán a barbárság nyelve. Mint minden szertartásunk, ez is gazdag jelentéstartalmat hordoz. Mindössze meg kell tanulniuk olvasni. Ennélfogva megajándékozom önöket még egy részlettel, amit felhasználhatnak a kép értelmezéséhez; aztán fölteszek egy kérdést, és a többit önökre bízom.

Utolsó támpontjuk egy olyan tény legyen, amelyet valószínűleg sokan ismernek, csak átsiklottak rajta. Elég megnéznünk a fegyvert a gyermek kezében, és máris kijelenthetjük, hogy Polia tévesen azonosította. Ha a lidércnyomásban megjelenő fiúcska valóban Cupido lenne, mint Polia állítja, akkor nem kard lenne nála, hanem íj és nyilak.

Egyetértő mormolás a tömegben. Sok száz diák egészen más fényben kezdi látni Szent Bálint napját.

– Tehát felteszem önöknek a kérdést: ki is ez a gyermek, aki kardot forgat, nőket kényszerít, hogy húzzák a szekerét a félelmetes vadonban, azután úgy mészárolja le őket, mintha felségárulást követtek volna el?

Kivár, mintha válaszolni készülne, de aztán csak azt mondja: – Ha megfejtik ezt a találós kérdést, közelebb kerülnek a Hypnerotomachia rejtett igazságának megértéséhez. Ha ezt megoldották, talán nemcsak a halál jelentőségét kezdik majd jobban érteni, de azt is, milyen alakban érkezik a halál. Mi itt – azok, akik hisznek, és akik híján vannak a hitnek – túlságosan hozzászoktunk a kereszthez, hogy megértsük a feszület jelentését. Ám a vallás, főleg a kereszténység, mindig is az életen keresztülgázoló halál, az áldozat és a vértanúk története volt. Olyan tény ez, amelyről nem feledkezhetünk meg, főleg ma este, amikor a vértanúk leghíresebbikének áldozatára emlékezünk.

Leveszi a szemüvegét, összehajtja, a mellzsebébe teszi, biccent. – Ez az én ajándékom önöknek, akikben hiszek. – Nehézkesen hátrál egy lépést és hozzáteszi: – Köszönöm, és jó éjszakát.

A teremben mindenfelé tapsolni kezdenek; először bátortalanul, de aztán igazi tapsvihar robban ki. A kezdeti közjáték ellenére a hallgatóságot megigézte a különös ember, aki szellemet olvaszt össze a vérrel.

Taft bólint, a dobogón álló asztal felé csoszog, hogy leüljön, ám a taps folytatódik. Vannak, akik felállnak, úgy tapsolnak.

– Köszönöm! – ismétli, még mindig állva, a széke támláját szorítva. Beszéd közben visszatért a régi mosolya. Olyan, mintha végig ő figyelte volna a hallgatóságot, és nem fordítva lett volna.

Henderson professzor feláll, a pulpitushoz siet, elhallgattatva a tapsot.

– A hagyomány szerint – mondja – a mai estén az előadóterem és a kápolna közötti udvaron szolgáljuk fel a frissítőket. A karbantartók több hősugárzót helyeztek el az asztalok alatt. Meghívjuk önöket, hogy csatlakozzanak hozzánk!

Tafthoz fordul: – Most pedig engedjék meg, hogy köszönetet mondjak Taft professzornak ezért az emlékezetes előadásért. Ön igazán mély benyomást keltett! – Mosolyog, de kissé kényszeredetten.

A hallgatóság megint tapsol. Aztán lassan szivárogni kezdenek a kijárat irányába.

Taft figyeli őket, én pedig figyelem Taftet. Ez is a ritka alkalmak közé tartozik, amikor láthatom, mert egyébként remeteéletet él. Végre megértem, miért találja delejesnek Paul. Az ember még akkor is alig bírja levenni róla a szemét, ha tudja, hogy Taft gúnyt űz belőle.

Taft lomhán keresztülcsoszog a dobogón. A fehér vetítővásznat a gépezet visszahúzza a mennyezeten lévő nyílásba, a három dia leheletnyi szürkeséggé enyészik a fekete tábla előtt. Már alig látom a nők maradványait habzsoló vadakat, az elrepülő szárnyas gyermeket.

– Jössz? – kérdi Charlie, megállva a kijáratnál.

Sietek utánuk.