7. fejezet

– Merre? – kérdezem Paultól, mikor elmosódik mögöttünk a könyvtár.

– A múzeumhoz – mondja. Meggörnyedve védi a csomagot, nehogy átázzon.

A múzeum felé el kell mennünk a campus északi részének sűrűjében a Murray-Dodge, a megkövült buborék előtt. Bent egy diák színkör Tom Stoppard Árkádiáját játssza, az utolsó darabot, amelyet Charlie-nak el kellett olvasnia az angol vizsgájához, és az elsőt, amit majd együtt nézünk meg. Már megvan a jegyünk a vasárnap esti előadásra. A színház üstjének száján kibuggyan Thomasina hangja, a tizenhárom éves csodagyereké, aki az első pillanattól Paulra emlékeztetett, amikor elolvastam az Árkádiát.

Ha meg lehetne állítani minden atomot minden irányban és helyzetben, mondja éppen, és ha az agyunk felfoghatna minden felfüggesztett akciót, akkor, aki nagyon, de tényleg nagyon ért az algebrához, leírhatná az egész jövő képletét.

Igen, hebegi a nevelője, akit lefárasztott Thomasina agyának gőzgépe, igen, tudomásom szerint te vagy az első, akinek ez eszébe jut.

A távolból úgy látszik, hogy nyitva van a múzeum ajtaja, ami kisebb csoda egy vakációs estén. A kurátorok különös népség, az egyik részük egér, mint a könyvtárosok, a másik mísz, mint a művészek, és azt hiszem, többségük szívesebben hagyná, hogy óvodások mázolják össze a Monet-ket, mint hogy egy hallgatót akkor is beengedjenek a múzeumba, ha nem okvetlenül muszáj.

A múzeum előtt van a McCormick Hall, a művészettörténeti tanszék. Bejáratának üvegfala mögül biztonsági őrök figyelik a közeledésünket. Mint azon a számomra tökéletesen érthetetlen avantgárd kiállításon, amelyikre Katie vitt el, ők is rendelkeznek a valóság kellékeivel, de tökéletesen némák és mozdulatlanok. KURÁTORI GYŰLÉS, közli egy tábla. Alatta, kisebb betűkkel: ideje alatt a múzeum zárva tart. Én elbizonytalanodok, de Paul beront.

– Richard! – kiált be az előtérbe.

Néhány kurátor megfordul, és tátott szájjal mered ránk. Nem látok ismerős arcot. Képek nyitnak színes ablakokat a földszint fehér sivárságán. Egy közeli szobában rekonstruált görög vázák ülnek derékig érő oszlopokon.

– Richard! – ismétli Paul, most már hangosabban.

Curry kopasz feje megfordul a hosszú, vastag nyakon.

Szíjas, magas ember, csináltatott hajszálcsíkos öltönyt visel, piros nyakkendővel. Amikor meglátja a feléje tartó Pault, sötét szeme valósággal elolvad a szeretettől. Felesége több mint tíz éve meghalt, gyereke nincs. Pault tekinti az egyetlen fiának.

– Fiúk! – mondja melegen, úgy tárva ki felénk a karját, mintha fele annyi idősek lennénk, mint vagyunk. Paulhoz fordul. – Nem vártam, hogy ilyen hamar látlak! Azt hittem, csak később végzel. Micsoda kellemes meglepetés! – A mandzsettagombjain babrál, tekintete ragyog a boldogságtól. Megragadja és megszorítja Paul kinyújtott kezét. – Mi újság?

Mosolygunk. Curry beszédének energiája meghazudtolja a korát, egyébként minden irányból szorítják az idő kopói. Mikor utoljára találkoztunk, alig hat hónapja, már merevedett a mozgása, és alig észrevehetően behorpadt az arcán a hús. Richard Curry egy nagy New York-i aukciós ház tulajdonosa, ennél sokkal jelentősebb múzeumok kurátora – de ha hihetünk Paulnak, amióta a Hypnerotomachia eltűnt az életéből, a karrier sose lett több a számára pótcselekvésnél, hogy elfelejthesse, mi volt azelőtt. Senki sem csodálkozott jobban a sikerén, és senki sem illetődött meg tőle kevésbé, mint maga Curry.

– Ó! – mondja, és úgy fordul el, mintha be szeretne mutatni minket valakinek. – Láttátok már a képeket?

Mögötte egy olyan kép van, amit még sose láttam itt. Körülnézek, és akkor jövök rá, hogy ismeretlen műtárgyak lógnak a falakon.

– Ezek nem az egyetem gyűjteményéből valók – állapítja meg Paul.

Curry mosolyog. – De nem ám. A kurátorok külön-külön hoztak valamit ma estére. Fogadtunk, hogy ki tudja a legtöbb képet megszerezni kölcsönbe a múzeumnak.

Az öreg futballista beszédén még mindig érződik a tétek, meccsek és sportfogadások üledéke.

– Ki nyert? – kérdezem.

– A múzeum – tér ki az egyenes válasz elől. – Princeton nyer, ha mi versengünk.

Az erre következő csendben végigjártatja tekintetét a kurátorokon, akiket betörésünk nem űzött el az előcsarnokból.

– A kurátori gyűlés után akartam megmutatni – mondja Paulnak –, de semmi okom rá, hogy ne tegyem meg most.

Int, hogy menjünk utána, és elindul egy balra eső szoba felé. Paulra pillantok, hogy mit akar ez jelenteni, de ő sem látszik tudni.

– Idősebb George Carter hozta ezt a kettőt... – mutat Curry a falra. Két kis Dürer-fametszet, a keretük olyan régi, hogy uszadékfára emlékeztet. – És a Wolgemutot a másik oldalon. – A szoba túlsó oldalára mutat. – Philip Murrayék hozták azt a két nagyon szép manieristát.

Tovább vezet a következő szobába, ahol impresszionisták váltották fel a huszadik századvégi festészetet. – A Wilson család négyet hozott: egy Bonnat-t, egy kis Manet-t, és két Toulouse-Lautrecet. – Időt hagy rá, hogy alaposan megnézhessük a képeket. – Marquandék ezzel a Gauguinnel járultak hozzá.

Keresztülvándorolunk az előcsarnokon. Az antikvitások szobájában Curry azt mondja: – Mary Knight csak egyet hozott, de az egy nagy római mellszobor, és azt mondja, állandó adomány is lehet. Igazán nagylelkű.

– És a tied? – kérdezi Paul.

Curry nagy kört írt le velünk a földszinten, és visszavezetett az előtérbe, ahonnan indultunk. – Ez az enyém – mutatja.

– Melyik? – kérdezi Paul.

– Mind.

Összenéznek. Több mint tizenkét festmény van az előcsarnokban.

– Erre gyertek – mondja, és odamegy a falhoz, ahol érkezésünkkor találtuk. – Ezeket akarom megmutatni.

Végigvezet a képek előtt, mindegyiknél megáll, de egy szót sem szól.

– Mi bennük a közös? – kérdezi, miután kivárt, hogy jól megnézhessük őket.

Én csak rázom a fejemet, de Paul rögtön észreveszi.

– A téma. József bibliai története.

Curry bólint. – József gabonát oszt a népnek – mutat az első képre. – Bartholomeus Breenbergh, 1655 körül. A Barber Intézetet beszéltem rá, hogy adja kölcsön.

Ad néhány pillanatot, majd a második festményhez megy. – József és testvérei. Frank Maulbertsch, 1750. Nézzétek az obeliszket a háttérben!

– A Hypnerotomachia egyik fametszetére emlékeztet – mondom.

Curry mosolyog. – Én is rögtön arra gondoltam. Sajnos, nem úgy tűnik, hogy kapcsolatban lennének.

A harmadik képhez kísér.

– Pontormo – mondja Paul, mielőtt Curry kinyithatná a száját.

– Igen. József Egyiptomban.

– Hogy szerezted ezt?

– London nem akarta kölcsönadni Princetonnak. A Metropolitanen keresztül kellett megszerveznem.

Folytatná, de Paul meglátja a sorozat utolsó két darabját. Két nagyméretű, színpompás táblakép.

– Andrea del Sarto! – mondja felindultan. – József történetei! Ezeket láttam Firenzében!

Richard Curry hallgat. Ő fizette, hogy Paul az első nyarunkat Olaszországban tölthesse, a Hypnerotomachiát kutatva. Ez volt Paul egyetlen külföldi utazása.

– Van egy barátom a Palazzo Pittiben – szólal meg, és összekulcsolja ujjait a mellén. – Nagyon rendes volt. Egy hónapra megkaptam kölcsönbe a képeket.

Paul némán, döbbenten áll egy percig. Hótól vizes haja csapzottan tapad a fejéhez, de már mosolyog, ahogy visszafordul a képhez. Viselkedésének láttán nekem akkor kezd végre derengeni, hogy a képek nem ok nélkül vannak ebben a sorrendben. Fontossági crescendót alkotnak, amelyet csupán Paul ért. Curry ragaszkodhatott ehhez az elrendezéshez, a többi kurátor pedig beleegyezhetett, mert Curry egymaga több műalkotást hozott a múzeumnak, mint ők együttvéve. Ez a fal itt előttünk Curry ajándéka Paulnak, szótlan gratuláció a szakdolgozat befejezéséhez.

– Olvastátok Browning versét Andrea del Sartótól? – kérdezi Curry, megpróbálva szavakat keríteni a pillanathoz.

Én elolvastam egy irodalmi szemináriumra, de Paul a fejét rázza.

– Megteszed, miről, számosan álmodnak élethosszan – mondja Curry. – Álmodnak? Küzdenek, tűrnek érte, s belebuknak.

Paul végre megfordul, és ráteszi kezét Curry vállára. Ez az a pillanat, amikor hátralép, és előveszi az inge alól a csomagot.

– Mi az? – kérdezi Curry.

– Valami, amit most kaptam Billtől. – Paul hangja megbicsaklik, látom rajta, hogy nem tudja, hogyan fog reagálni Curry. Óvatosan kigöngyöli a könyvet. – Úgy gondolom, látnod kell.

– Az én naplóm! – mondja Curry megdöbbenten. Ide-oda forgatja a kezében a könyvet. – Ez hihetetlen...

– Használni fogom – mondja Paul. – A befejezéshez.

De Curry meg se hallja. Nézi a könyvet, és lehervad a szájáról a mosoly.

– Honnan került ez ide?

– Billtől.

– Azt már mondtad. Ő hol találta?

Paul habozik. Curry hangja élessé vált.

– Egy New York-i boltban – válaszolom. – Egy antikváriumban.

– Lehetetlen – dünnyögi Curry. – Mindenütt kerestem ezt a könyvet. New York összes könyvtárában, könyvesboltjában, ócskásánál. Az összes nagy aukciós háznál. Eltűnt. Harminc éve, Paul. Eltűnt.

Forgatja a lapokat, végigtapogatja őket tekintettel és kézzel.

– Igen! Nézd csak! Ez az a rész, amelyről beszéltem neked. Colonnát említi itt – rálapoz egy bejegyzésre, aztán még egyre – meg itt. – Felkapja a fejét. – Bill nem botolhatott bele csak úgy ma este. Nem egy nappal a beadási határidőd előtt.

– Hogy érted ezt?

– Mi van a rajzzal? – faggatja Curry. – Azt is odaadta Bill?

– Miféle rajzot?

– A bőrdarabot. – Nagyjából négyzetlábnyi terület sarkait jelzi a két hüvelyk- és mutatóujjával. – A napló közepébe dugták, és egy rajz volt rajta. Egy tervrajz.

– Nem volt benne – mondja Paul.

Curry megint forgatni kezdi a könyvet. A tekintete hideg és távoli.

– Richard, holnap vissza kell adnom a naplót Billnek – mondja Paul. – Éjszaka kiolvasom. Talán átsegít a Hypnerotomachia befejező részén.

Curry visszazökkenti magát a jelenbe. – Még nem fejezted be a munkádat?

– Az utolsó rész nem olyan, mint a többi – mondja Paul, és a hangja megtelik szorongással.

– De mi lesz a holnapi határidővel?

Paul semmit sem szól. Curry végighúzza a kezét a napló borítóján, aztán visszaadja. – Fejezd be. Ne kockáztasd, amit elértél. Túl magas a tét.

– Nem fogom. Azt hiszem, már majdnem megtaláltam. Nagyon közel vagyok.

– Csak szólj, ha szükséged lenne valamire. Ásatási engedélyre. Felügyelőkre. Ha van, megtaláljuk.

Paulra pillantok. Nem értem, mire céloz Curry.

Paul idegesen mosolyog. – Semmi többre nincsen szükségem. Magamtól is megtalálom, most, hogy a kezemben a napló.

– Csak ne téveszd szem elől. Ilyet még senki sem csinált. Emlékezz Browningra. Miről számosan álmodnak élethosszan.

– Uram! – mondja mögöttünk egy hang.

Megfordulunk. Egy kurátor közeledik.

– Mr. Curry, a kurátori megbeszélés hamarosan kezdődik. Megkérhetnénk, hogy szíveskedjék felfáradni a pódiumra?

– Később még beszélünk erről. – Curry ráállítja magát a másik irányra. – Nem tudom, meddig tart ez a gyűlés.

Megpaskolja Paul karját, felmegy a lépcsőn. Egyedül maradunk az őrökkel.

– Nem kellett volna megmutatnom neki – mormolja Paul inkább csak magának, ahogy az ajtóhoz indulunk.

Még egyszer megáll, hogy magába igya a képek sorozatát, olyan emlékké formálja, amelyhez visszatérhet, ha zárva lesz a múzeum. Aztán kimegyünk.

– Miért hazudna Bill arról, hogy hol szerezte a naplót? – kérdezem, mikor ismét a havat tapossuk.

– Nem hinném, hogy hazudna – mondja Paul.

– Akkor miért beszélt így Curry?

– Ha többet tudna, elmondta volna.

– Talán azért nem akart szólni, mert én is ott voltam.

Ezt elengedi a füle mellett. Szívesen ragaszkodik a látszathoz, hogy egyenlők vagyunk Curry szemében.

– Mit értett azalatt, hogy segít ásítási engedélyt szerezni? – kérdezem.

Paul szorongva hátranéz egy diákra, aki a nyomunkban jön. – Ne itt, Tom.

Jobban ismerem, semhogy unszolnám. Csak hosszú idő után szólalok meg: – Azt elmondhatod, miért szól minden festmény Józsefről?

Paul arca felderül. – Genezis harminchét. – Hallgat, amíg összeszedi magában az idézetet. – Izráel pedig minden fiánál inkább szereti vala Józsefet, mivelhogy vén korában nemzette vala őt; és czifra ruhát csináltat vala néki.

Egy pillanatig törnöm kell a fejemet, hogy megértsem. A színek ajándéka. A vénülő apa szeretete a kedvenc fia iránt.

– Büszke rád – mondom.

Paul bólint. – De még nem végeztem. A mű még nem kész.

– Nem erről van szó – mondom.

Paul fakón mosolyog. – Dehogynem.

Visszamegyünk a kollégiumba. Felfigyelek rá, hogy milyen kellemetlen színű az ég: sötét, de nem teljesen fekete. A boltozaton szemhatártól szemhatárig érő hófelhők ólomszürkén derengő szürke sújtásai. Sehol egy csillag.

A Dod hátsó ajtajánál jövök rá, hogy nem tudunk bemenni. Paul integet egy végzősnek az emeleten, aki furcsán néz ránk, mielőtt ledobja a kártyáját. A kis csatlakozó felület sípolva reagál a kártyára, aztán olyan zajjal nyitja ki az ajtót, mintha puskát sütöttek volna el. Az alagsorban két harmadéves lány hajtogat ruhát egy asztalon. Pólóra és parányi boxeralsóra vetkőztek a mosoda gyehennájában. Ez sose változik: télen keresztülmenni a mosodán olyan, mintha egy sivatagi délibábot kereszteznénk, forróságtól vibráló levegő, fantasztikus testek. Ha kint havazik, egy pofa whiskynél is jobban megmozgatja a vért a meztelen vállak és lábak látványa. Jó messze vagyunk már a Holdertől, de ez most olyan, mintha a Meztelen Olimpia előszobájába tévedtünk volna.

Felkapaszkodok a földszintre, és az északi szárnyba indulok, ahol a mienk az utolsó négyágyas szoba. Paul szótlanul baktat mögöttem. Minél közelebb vagyunk a szobához, annál többet gondolok a kávézóasztalon lévő két levélre. Még Bill felfedezése sem tudja elterelni róluk a gondolataimat. Hetek óta azzal alszom el, hogy mi mindent tehet az ember évi negyvenháromezer dollárral. Fitzgerald írt egy novellát egy akkora gyémántról, mint a Ritz; elalvás előtt, amikor a dimenziók szétfolynak, el tudom képzelni, amint ekkora gyémántos gyűrűt veszek egy nőnek, aki odaát van, az álom másik oldalán. Vannak esték, amikor arról ábrándozok, mint a játszó gyerekek szoktak, hogy bűvös dolgokat vásárolok, például egy autót, aminek sose lesz balesete, vagy egy lábat, amely mindig meggyógyul. Charlie ránt vissza a földre, ha nagyon elragad a fantáziám. Azt mondja, vegyek egy készlet méregdrága, emelt sarkú cipőt, vagy tegyem le az előleget egy házra, ahol alacsony a plafon.

– Mit csinálnak? – mutatja Paul.

Charlie és Gil egymás mellett áll a folyosó végén. Néznek be a nyitott ajtón a szobánkba, ahol valaki járkál. A második pillantásra mindent megértek: a campus rendőrsége van itt. Valakinek látnia kellett, mikor kijöttünk az alagútból.

– Mi folyik itt? – Paul gyorsabbra fogja a lépést.

Sietek utána.

A rendész a padlónkon néz valamit. Hallom, hogy Charlie és Gil vitatkozik, de nem értem a szavakat. Épp mikor kezdenék mentségeket kiagyalni arra, amit csináltunk, Gil észrevesz, és azt mondja:

– Minden oké! Semmit se vittek el!

– Mi?

Az ajtóra mutat. Most már látom, hogy a szobát feltúrták. A díványpárnák a padlón; a könyveket ledobálták a polcról. Paullal közös hálószobámban kirángatták az öltözőasztal fiókjait.

– Istenem... – suttogja Paul, míg átnyomakodik Charlie és énközöttem.

– Valaki betört – magyarázza Gil.

– Valaki besétált – helyesbít Charlie. – Nem volt bezárva az ajtó.

Gilre nézek, aki utolsónak jött ki a szobából. Paul egy hónapja kérlel, hogy tartsuk zárva az ajtót, amíg be nem fejezi a szakdolgozatát. Gil az egyetlen, aki örökké elfelejti.

– Nézd! – mondja, és védekezőn mutat az ablakra. – Ott hatoltak be. Nem az ajtón.

A közös helyiség északi falának ablaka alatt széles víztócsa képződött. A tolóablakkeretet magasra felnyomták, a párkányon gyűlik a szél hátán érkező hó. A rolettán három hosszú vágás.

Bemegyünk a hálószobánkba. Paul pillantása végigfut az asztalfiókjai szélén, fölsiklik a polcra, amelyet Charlie készített neki. A polcról eltűntek a könyvtári könyvek. Feje ide-oda fordul, keres. Nehezen lélegzik. Egy pillanatra az alagútban vagyunk megint; semmi sem ismerős, csak a hangok.

Nem érdekes, Charlie. Nem ott jutottak be.

Nem érdekes neked, mert tőled nem vittek el semmit!

A rendész még mindig a közös szobában járkál.

– Valakinek tudnia kellett... – motyogja Paul.

– Odanézz! – mutatom az ágyban az alsó matracot.

Paul megfordul. Ott vannak a könyvek. Remegő kézzel szedegeti ki őket, ellenőrzi a címeket.

Végigfutok a holmimon. Szinte semmihez sem nyúltak. Szinte még a port se verték le róluk. Valaki turkált a papírjaim között, de csak a falról vették le apám ajándékát, és kiszedték a keretből a Hypnerotomachia címoldalának reprodukcióját. Az egyik sarka begörbült, egyébként ép. Ahogy szorongatva körülnézek, látom, hogy mégis elmozdították egy könyvemet: A Belladonna-levél kefelevonatát, amit apám akkor még nem keresztelt át a szebben csengő Belladonna-dokumentumra.

Gil bejön a hálószobákat elválasztó közös helyiségbe, és bekiált hozzánk:

– Charlie-tól és tőlem semmit se vittek el! Nálatok mi az ábra?

Cseppnyi bűntudat van a hangjában. És reménykedés, hogy a rendetlenség ellenére sem hiányzik semmi.

Átnézek hozzájuk. A másik hálószoba szűziesen érintetlen.

– Az én cuccom rendben – válaszolom.

– Nem találtak meg semmit – mondja nekem Paul.

Mielőtt megkérdezhetném, hogy érti ezt, beszól egy hang a közös helyiségből:

– Feltehetnék néhány kérdést?

A rendész, egy pergamenbőrű, göndörített hajú nő ráérősen végigmér, amikor hótól lucskosan felmerülünk a szoba sarkából. Felfigyel Paulon Katie mackónadrágjára, rajtam Katie úszó egyenpólójára. A nő, a mellzsebére tűzött névkártya szerint Williams hadnagy, noteszt húz elő a kabátjából.

– Maguk ketten...?

– Tom Sullivan – mondom. – Ő Paul Harris.

– Vitték el valamijüket?

Paul még mindig a szobát pásztázza. Ügyet sem vet a rendészre.

– Nem tudjuk – mondom.

Williams feltekint. – Körülnéztek?

– Egyelőre nem vettük észre, hogy bármi hiányozna.

– Utoljára ki jött ki ma este a szobából?

– Miért?

Williams megköszörüli a torkát. – Mert tudjuk, ki hagyta nyitva az ajtót, de azt nem, hogy ki hagyta nyitva az ablakot.

Megnyomja az ablak és ajtó szavakat, emlékeztetve, hogy ezt magunk kerestük magunknak.

Paul csak most figyel fel az ablakra és elsápad. – Nekem kellett lennem. Olyan forróság volt a hálóban, és Tom nem akarta, hogy ablakot nyissunk. Kijöttem ide dolgozni, és elfelejthettem becsukni.

– Nézze! – mondja Gil a rendésznek, látva, hogy az nem is próbál segíteni. – Nem fejezhetnénk be ezt? Szerintem nincs már itt semmi látnivaló.

Választ nem várva erélyesen lerántja az ablakot. A díványhoz kíséri Pault, mellé ül.

A rendész firkál még valamit. – Ablak nyitva, ajtó bezáratlan. Semmit sem vittek el. Még valami?

Hallgatunk.

Williams megcsóválja a fejét. – A betörések nehéz ügyek – mondja, mintha túlzó elvárásainkkal kellene viaskodnia. – Jelentjük a városi rendőrségnek. Legközelebb nézzenek körül, mielőtt eljönnek! Megtakaríthatják maguknak a bosszúságot. Ha lesz valamilyen információ, megkeressük magukat.

A kijárathoz trappol nyikorgó bakancsában. Az ajtó magától becsapódik.

Az ablakhoz megyek, hogy még egyszer megnézzem. A padlón kristálytiszta a megolvadt hó.

– Úgyse fognak csinálni semmit – mondja Charlie, és megcsóválja a fejét.

Paul hallgat, de a tekintete még mindig a szobát pásztázza.

Felnyomom a tolóablakot, hogy a szél ismét beronthasson a szobába. Gil bosszankodva fordul felém, de én a rolettán ejtett vágásokat figyelem. Három oldalon párhuzamosak a kerettel, és a vászon úgy lobog a szélben, mint egy kutyaajtó. Ismét lenézek a padlóra. Csak az én cipőm hozta ide a sarat.

– Tom! – kiáltja Gil. – Csukd már be azt a rohadt ablakot!

– Most már Paul is megfordul, hogy idenézzen.

A leffentyűt kifelé lökték, mintha valaki az ablakon távozott volna. De valami baj van vele, amit a slendrián rendész nem vett észre.

– Ezt nézzétek! – húzom végig az ujjamat az átvágott rostokon. A leffentyűhöz hasonlóan a szálak is kifele mutatnak. Ha valaki azért vágta volna ki a rolettát, hogy bejusson, befelé mutatnának.

Charlie máris ide-oda tekinget a szobában.

– Sár sincs – mutat a tócsára.

Ő és Gil összenéznek, amit Gil vádnak látszik tekinteni. Ha a rolettát belülről vágták ki, visszaértünk a be nem zárt ajtóhoz.

– Ennek nincs értelme! – mondja Gil. – Ha tudták, hogy nyitva az ajtó, nem az ablakon mentek volna ki!

– Semmiképpen sincs értelme – mondom. – Ha egyszer bent vagy, bármikor távozhatsz az ajtón.

– Szólnunk kellene a rendészeknek! – Charlie ismét belendül. – Ez azért hihetetlen, hogy még csak meg se nézte!

Paul semmit se szól, csak végighúzza kezét a naplón.

– Továbbra is jössz Taft előadására? – kérdezem tőle.

– Azt hiszem. Addig még majdnem egy óra.

Charlie visszarakosgatja a könyveket a felső polcra, ahova csak ő ér fel.

– Útközben megállok a Stanhope-nál – mondja. – Közlöm a rendészekkel, mit néztek el.

– Vélhetőleg valami hülye vicc – mondja Gil csak úgy általában. – A meztelen olimpikonok viccelődtek.

Még néhány percig vakarjuk össze magunkat, aztán mintha mindenki úgy döntene, hogy ami sok, az sok. Gil átöltözik gyapjúszövet nadrágba, Katie ingblúzát beledobja a vegytisztítói zsákba. – Odamenet haraphatnánk valamit a Borostyánban.

Paul bólint. Úgy pergeti Braudel A Földközi térség világa Fülöp korában II.-nek lapjait, mintha oldalakat lophattak volna ki belőle. – Ellenőriznem kell a cuccomat a klubban.

– Esetleg át akarhattok öltözni – folytatja Gil, és ránk néz.

Paul túlságosan gondterhelt, hogy hallja, de én megértem a célzást, és visszamegyek a hálóba. A Borostyán nem az a hely, ahova beállíthatok ebben a göncben. Csupán Paul, aki árnyék a saját klubjában, él más szabályok szerint.

Végignézem a fiókjaimat, és most tör rám a felismerés, hogy majdnem minden ruhám piszkos. A szekrényem hátuljában találok egy összegöngyölt khaki nadrágot, és egy inget, amelyet olyan régen hajtogattak össze, hogy a hajtások élekké, az élek plisszévé szilárdultak. Keresem a téli dzsekimet, aztán észbe kapok, hogy még mindig Charlie tornazsákjába tömve lóg a fűtőalagútban. A kabátot választom, amit anyámtól kaptam karácsonyra, és kimegyek a közös szobába. Paul az ablaknál ül, a könyvespolcot bámulja és töpreng.

– Magaddal hozod a naplót? – kérdezem.

Megütögeti a térdén levő batyut és bólint.

Körülnézek.

– Hol van Charlie?

– Már elment – felel Gil, és kivezet a folyosóra. – Hogy benézzen a rendészekhez.

Zsebre vágja Saabjának kulcsait. Mielőtt bezárná az ajtót, ellenőrzi a zsebeit:

– Szobakulcs... kocsikulcs... igazolvány...

Olyan gondos, hogy az már kínos. Nem Gilre vall, hogy a részleteken izgassa magát. Visszanézek a közös helyiségbe, és látom a két levelemet az asztalon. Aztán Gil bezárja az ajtót, ugyanazzal a rendellenes akkurátussággal, és kétszer is elforgatja utána a kilincset, hogy biztosan zárva van-e. Megyünk az autójához nyomasztó csendben. Mikor bekapcsolja a motort, a távolban éppen váltás van a rendészeknél. Árnyékok az árnyékban. Egy másodpercig nézzük őket, aztán Gil megrántja a sebességváltót, és elindul velünk a sötétségbe.