25. fejezet

Az az este volt az első, és valószínűleg az utolsó alkalom, hogy megismerhettem az új Gilt. Majdnem olyan elbűvölő volt, mint amire emlékeztem: mulatságos, érdeklődő, a fontos dolgokban értelmes, a jelentéktelenekben fontoskodó. Visszahajtottunk a kollégiumba, Sinatra szólt, egyszer sem akadt el a beszélgetés, és mielőtt megkérdezhettem volna, mit vegyek fel a bálra, már meg is találtam a hálóban a vállfára akasztott, makulátlan, vasalt szmokingot, amelynek műanyag huzatjára egy üzenetet tűztek: Tom, ha nem jó rád, akkor összementéi! G. Sok dolga között még arra is volt ideje, hogy elvigye az egyik öltönyömet egy kölcsönzőbe, és ugyanolyan méretű szmokingot kérjen.

– Apám szerint ki kellene vennem egy kis szabadságot – feleli korábban feltett kérdésemre. – Hogy utazgassak egy kicsit. Európában, Dél-Amerikában.

Különös dolog emlékezni olyan emberre, akit huzamosabb ideje ismerünk. Nem olyan, mint hazatérni a házba, ahol felnőttünk, és észrevenni, mennyire ránk nyomta a bélyegét; hogy minden fal, amit azóta felhúztunk, és minden ajtó, amelyen benyitottunk, követi az otthoni idők korai mintáját. Jobban hasonlít arra, mint mikor hazatérünk, és ott fogad az anyánk vagy a nővérünk, aki elég érett korú volt, hogy ne kelljen túlzottan megváltoznia az utolsó találkozás óta, de még mindig van annyira fiatal, hogy ne fogjon rajta az öregség; akkor tudjuk meg, milyennek láthatják őket mások, milyen szépnek látnánk őket mi is, ha először találkoznánk, és mit látott rajtuk az apánk vagy a sógorunk, amikor a legtöbbre értékelték és a legkevésbé ismerték őket.

– Legyek őszinte? Nem tudom, a papa-e az illetékes, hogy ebben tanácsot adjon. A Saab az ő ötlete volt, és abban is tévedett. A Saabot ő akarta volna, amikor annyi idős volt, mint mi. Úgy beszél hozzám, mintha valaki más lennék.

Igaza volt Gilnek. Már nem az a gólya, aki kiakasztotta a nadrágját a Nassau Hallra. Annál körültekintőbb, elővigyázatosabb. Aki ránéz, azt gondolja, micsoda összeszedett, nagyvilági egyéniség. Hangsúlyozottabb a beszédéből, testnyelvéből áradó tekintély; ezt a tulajdonságát a Borostyán csiszolta ki. Ruhái egy árnyalattal diszkrétebbek lettek, és a haja, amely mindig épp annyira volt hosszú, hogy feltűnjön, ma már sose kócos. Kiszámított tudatossággal formálja a frizuráját, mert sose lehet észrevenni, mikor vágat hajat. Felszedett valamicskét, amitől másképp látszik jóképűnek, és az Exeterből hozott, apró modorosságok – a kisujján viselt gyűrű, a fülében viselt kerek kő – csendesen eltűntek.

– Azt hiszem, várok az utolsó percig. Majd diplomázáskor döntök. Valami spontánt, valami váratlant. Esetleg építész leszek. Esetleg visszatérek a vitorlázáshoz.

Tessék, most átöltözik, előttem veszi le a szövetnadrágját, meg sem fordul a fejében, hogy idegen vagyok, olyan személy, akit ez a Gil-változat sose ismert. Alighanem idegen lehetek magamnak is, mert sose láttam azt a valakit, akire Katie egész éjszaka várt, a legújabb modellt, a percre kész ént. Itt valami rejtvénynek kell rejlenie valahol, egy paradoxonnak. Békák és kutak és Tom Sullivan különös esete, aki tükörbe nézett, és meglátta a múltat.

– Bemegy a hapsi a bárba – keres támaszt egy régi kapaszkodóban. – Tök pucéran, és egy kacsa van a fején. Azt mondja a csapos: „Carl, valahogy más vagy ma.” Mire a kacsa megrázza a fejét: „ Harry, el se hinnéd, ha elmondanám!”

Miért választotta ezt a viccet? Talán ugyanerre akadt kilyukadni egész idő alatt. Mind úgy beszéltünk hozzá, mintha valaki más lenne. Azt hittük, egyenlő a Saabbal. Tévedtünk. Gil valami váratlan, valami spontán. Építész, tengerész, kacsa.

– Tudod, mit hallgattam a rádióban a múltkor? – kérdezi. – Miután szakítottunk Annával?

– Sinatrát. – Pedig tudom, hogy tévedek.

– Szambát – feleli. – Végigszörföztem az állomásokat, és a WPRB latin egyveleget adott. Instrumentális, énekszó nélkül. Óriási ritmus. Döbbenetes ritmus.

WPRB. A campus rádiója, amely Händel Hallelujáját adta, amikor először vettek fel nőket a Princetonra. Emlékszem Gilre az első éjszakáról, amikor megláttuk a Nassau Hall harangtomyának tövében. Riszálva tűnt elő a sötétségből: „Most pedig rázd meg, bébi! Táncolj!” Mindig zene volt körülötte, dzsessz, amit azóta próbált elzongorázni, hogy megismertük egymást. Talán mégis van valami régi az újban.

– Nem hiányzik – mondja, először kísérletezve azzal, hogy megnyíljon előttem. – Azt az izét használta a hajára. Pomádét. A fodrászától kapta. Ismered azt a szagot, ami porszívózás után van? Olyan forró és tiszta?

– Ja.

– Olyan volt. Nyilván olyan sokáig szárította a haját, hogy megperzselte. Ahányszor a vállamra hajtotta a fejét, mindig arra gondoltam, olyan szagod van, mint a szőnyegemnek.

Összevissza csapong, viteti magát a képzettársításokkal.

– Tudod, kinek volt még ilyen szaga? – kérdezi.

– Kinek?

– Gondolkozz. Első éven.

Forró és tiszta. Azon nyomban beugrik a Rockefeller kandallója.

– Lana McKnightnak – mondom.

Bólint. – Sose értettem, hogy bírtátok olyan sokáig együtt. Fura volt az összetétel. Fogadtunk Charlie-val, hogy mikor fogtok szakítani.

– Charlie nekem azt mondta, hogy bírja Lanát!

– Emlékszel a lányra, akivel másodéves korában járt? – siklik át Gil a következő témára.

– Charlie?

– Úgy hiszem, Sharonnak hívták.

– A csókaszemű?

– Na, annak volt isteni illatú haja. Emlékszem, hányszor ült a szobánkban, és várt Charlie-ra? Az egész szobának olyan illata volt, mint annak a krémnek, amit édesanya használt. Sose tudtam, mi az, de mindig szerettem.

Arra gondolok, hogy Gil eddig csak a mostoháit hozta szóba, de az anyját még soha. Ez a gyengédség elárulja.

– Tudod, miért szakítottak? – kérdezi.

– Mert Sharon lapátra tette Charlie-t.

Gil megrázza a fejét. – Mert Charlie megunta, hogy összeszedegesse a dolgait. Sharon mindenfélét hagyott a szobánkban – pulóvert, pénztárcát, ilyesmit –, amiket Charlie-nak kellett visszavinnie. Nem fogta fel, hogy ez csak egy húzás. A lány így adott neki okot, hogy éjszaka meglátogassa. Charlie meg azt hitte róla, hogy trehány.

A nyakkendővel viaskodom, próbálom valahogy megkötni a gallér két csúcsa között. Drága öreg Charlie! Tisztaság, tisztesség.

– Nem Sharon szakított vele – folytatja Gil. – A lányok, akik belezúgnak Charlie-ba, sose szakítanak elsőnek. Mindig ő ejti őket.

Van egy cseppnyi mellékzöngéje a hangjának, ami arra figyelmeztet, hogy ezt érdemes észben tartani Charlie-ról, ezt a tényt. Ez fontos jellemvonás, hogy Charlie a kákán is csomót keres. Mintha ez segítene megmagyarázni az összekoccanásait Gillel.

– Jó fej – kap észbe Gil.

Annyiban hagyja a dolgot. Egy percig nem hallatszik más, mint a szövet surrogása a szöveten, amikor lerántom magamról a fekete nyakkendőt, és elölről kezdem. Gil leült az ágyára, és beletúr a hajába. Erre akkor kapott rá, amikor hosszabb volt a haja. A keze még nem alkalmazkodott a változáshoz.

Végre sikerül csomót kötnöm: valami diószerűség, szárnyakkal. Belenézek a tükörbe, és úgy döntök, hogy ez elég jó. Belebújok a kabátba. Mintha rám öntötték volna, még a saját zakómnál is jobb.

Gil még mindig hallgat, önmagát szemléli a tükörben, mintha festmény lenne. Elérkezett elnökségének végéhez. Most búcsúzik a Borostyántól. Holnaptól átveszi a vezetést a jövő évi elnökség, amelynek tagjait Gil szemelgette ki a hecceléseken, ő pedig hazajáró lélek lesz a saját klubjában. Abból a Princetonból, amit ismert, most múlik el a legjobb.

– Hé! – Keresztülvágok a közös helyiségen, beszólok a hálójába: – Próbáld jól érezni magad ma este!

Mintha nem is hallana. Ráteszi a mobilját a töltőre, figyeli a lüktető fényt. – Bár ne így alakultak volna a dolgok – mondja.

– Charlie-nak nem lesz semmi baja! – mondom.

De ő csak bámulja a fából készült, apró ékszeresdobozt, amelyben az értékeit tartja. Végighúzza a tetején a tenyerét, letörli a port. A Charlie-ra eső félszobában minden régi, de makulátlan: egy első évről maradt tornacipő csücsül a szekrény szélén, szépen visszahajtott fűzővel; a tavalyi pár cipőt máig dologra fogják a hétvégeken. Ám Gil félszobájában minden élettelennek tűnik, egyszerre új és poros. Kiemel a dobozból egy ezüst karórát, amit csak különleges alkalmakra visel. Az óra megállt. Gil óvatosan megrázza, majd felhúzza.

– Nálad hány óra?

Mutatom a sajátomat. Beállítja a magáét.

Kint megérkezett az éjszaka. Gil fogja a kulcskarikáját, aztán leveszi a mobilt a töltőről. – Apámnak az volt a kedvenc napja az egyetemen, amikor negyedéves korában megtartották a Borostyánban a bált – mondja. – Mindig azt emlegette.

Richard Curryre gondolok, a történetekre, amelyeket a Borostyánról mesélt Paulnak.

Azt mondta, olyan volt, akár égi) álom, egy tökéletes álom.

Gil a füléhez emeli az órát. Úgy hallgatja, mintha csoda lenne, hogy ketyeg, óceán egy kagylóhéjban.

– Kész vagy? – A csuklójára húzza az órát, becsatolja a fémpántot.

Aztán engem vesz szemügyre, ellenőrzi a szmoking szabását.

– Nem rossz – mondja. – Azt hiszem, tetszeni fogsz Katie-nek.

– Jól vagy? – kérdem.

Gil megigazítja a zakóját, bólint.

– Nem hinném, hogy erről az estéről fogok majd mesélni a srácaimnak, de azért jól vagyok.

A küszöbről még egyszer visszanézünk, mielőtt bezárnánk az ajtót. Hogy nem ég a villany, a szoba elmerül az árnyékokban. Amikor kinézek az ablakon a holdra, Pault látom lelki szemeim előtt, ahogy talpal a campuson keresztül, nyűtt télikabátjában, egyedül.

Gil az órájára tekint, és azt mondja: – Még épp idejében érünk oda.

Aztán elindulunk, fekete öltönyben, fekete cipőben, az éjszaka színeire festett havon át a Saabhoz.

Jelmezbál, mondta Gil. Csakugyan az. A klub szédületes, a Panoráma sugárút szenzációja. Magas hótorlaszok sáncai szegélyezik a téglafalakat, de a főbejárathoz vezető ösvényt letakarították, és a járdára fekete kövek vékony rétegét terítették el, ami a kősóhoz hasonlóan ösvény olvaszt a jégen. A homlokzat oszlopai közé négy hosszú drapériát akasztottak, amelyeken vékony sötétzöld csík húzódik két vékony aranypillér között.

Gil leteszi a Saabot a saját parkolójában. Közben is érkeznek a klubtagok és a néhány meghívott vendég. Párosával vonulnak be, mintha Noé bárkájára szállnának fel, udvariasan kellő teret hagyva egymásnak, óvakodva a tolakodástól. A negyedévesek jönnek utolsónak, magyarázza Gil, miközben kikapcsolja a fényszórókat, mert az igazi meleg fogadtatás a leendő diplomásoknak jár.

Bevonulunk a nyüzsgő klubba. A levegő sűrű a testmelegtől, a szesz és a főtt étel édeskés szagától, a cseppfolyós társalgástól. Gilt éljenzés és taps fogadja. Feléje fordulnak a földszinten állomásozó másod- és harmadévesek, néhányan a nevét kiáltják, és egy pillanatra úgy tűnik, hogy ez épp olyan este lesz, amilyenben reménykedett, egy olyan este, amilyen az apjáé volt.

– Nos – mondja nekem, eleresztve a füle mellett a túl hosszúra nyúló tapsot –, hát ez az.

Elbámulok a klub átalakulásán. Gil munkája – a komissziók, tervezések, virágkötőkkel és szállítókkal folytatott tárgyalások – hirtelen több lesz ürügynél, ami arra volt jó, hogy otthagyja a szobát, ha nem a kedve szerint alakultak a dolgok. Minden más. A régi karosszékek és asztalok eltűntek. Az előcsarnok sarkait legömbölyítették fejedelmi sötétzöld selyemabrosszal megterített, negyedkör alakú asztalokkal, amelyek roskadoznak a porcelántányérokon tálalt ételek súlya alatt. Az asztalok mellett, akárcsak a tőlünk jobbra eső bárpultnál egy-egy fehér kesztyűs pincér áll. Mindenfelé virágkompozíciók, de sehol egy színfolt: kizárólag fehér liliom, fekete orchidea, olyan változatok, amiket még sose láttam. A szmokingok és fekete estélyi ruhák örvényében akár el is lehet felejteni a tölgyfa burkolat barnáját.

– Uram? – Fehér nyakkendős pincér merül fel a semmiből, tálcáján szendvics és trüffel. – Bárányhús – mutat az elsőre –, fehér csokoládé – mutat az utóbbira.

– Vegyél – biztat Gil.

Veszek, és abban a pillanatban visszatér az egész napos koplalás, a kihagyott étkezések, a kórházi koszt köré szőtt álmok. Mikor egy másik pincér jön arra, hosszú pezsgőspoharakkal, ismét kiszolgálom magamat. A buborékok rögtön a fejembe szállnak, segítenek, hogy a gondolataim ne kalandozzanak vissza Paulhoz.

Ebben a pillanatban rázendít egy kvartett az ebédlő előszobájában, ahol korábban viharvert fotelek álltak. A sarokba szuszakolt zongora és dobok között annyi hely maradt, hogy elférjen a basszus- és az elektromos gitár. Egyelőre rhythm-and-blues megy. Később, ha Gil kedve szerint alakulnak a dolgok, dzsessz lesz.

– Mindjárt jövök – mondja. Hirtelen otthagy, fölfelé indul a lépcsőn. Minden fokon megállítja egy klubtag, hogy mondjon valami kedveset, mosolyogjon, megrázza a kezét, néha még meg is ölelgesse. Látom, ahogy Donald Morgan szívélyesen ráteszi a tenyerét az elvonuló Gil hátára; őszinte, fesztelen gratuláció a leendő királytól. A harmadikos lányok, akik már becsíptek, párás pillantásokat küldenek felé; búbánatosak, hogy milyen sokat veszít a klub, milyen sokat veszítenek ők. Ennek az estének Gil a hőse, egyszerre házigazda és díszvendég. De így, hogy nincs mellette senki – se Brooks, se Anna, se valamelyikünk – máris magányosnak látszik.

– Tom! – mondja mögöttem egy hang.

Megfordulok, és a világ összesűrűsödik egyetlen illatba, amit Gil anyja és Charlie nője viselhetett, mert rám is ugyanolyan hatással van. Ha azt képzeltem, hogy Katie a tökéletlenségeivel tetszik a legjobban, kívül hordott pólóban, feltűzött hajjal, akkor bolond voltam, mert most szűk feketében van, leengedett hajjal, csupa sótartó és dekoltázs, és én kész vagyok.

– Hű!

Ráteszi a kezét a szmokingom hajtókájára, és lepöccint egy hópelyhet, ami még ebben a hőségben is megmaradt.

– Úgyszintén – mondja.

Valami csodálatos van a hangjában, valami boldogító fesztelenség. – Hol van Gil? – kérdezi.

– Fent.

Két pezsgőspoharat emel le egy elvonuló tálcáról.

– Csirió – mondja, és a kezembe nyomja az egyiket. – Na, és ki akarsz lenni?

Elbizonytalanodok, mert nem tudom, mire céloz.

Gil megint megjelenik.

– Hé! – köszönti Katie. – Rég láttalak!

Gil megszemlél minket, és elmosolyodik, mint egy büszke atya. – Gyönyörűek vagytok mindketten!

Katie nevet. – Na, és te ki akarsz lenni?

Gil lendületes mozdulattal hátracsapja a zakóját. Csak most látom, miért ment el. Fekete bőrövet csatolt a derekára. Az övről bőrtok lóg a jobb csípőjére, a tokban elefántcsont agyú pisztoly.

– Aaron Burr – mondja Gil. – 1772-es osztály.

– Fényes! – állapítja meg Katie, a gyöngyház berakásokat gusztálva.

– Mi ez? – makogom.

Gil meghökken. – Hát a jelmezem! Burr lőtte le párbajban Hamiltont!{3}

Átkarolja a vállamat, vezetni kezd a földszint és az első emelet közötti lépcsőforduló felé.

– Látod Jamie Ness kitűzőit? – Egy szőke negyedévesre mutat, akinek a csokornyakkendőjére C- és G-kulcsokat hímeztek.

A bal kihajtón egy barna oválist látok, a jobbon egy fekete pöttyöt.

– Egy futball – magyarázza Gil – és egy jégkorong. Hobey Baker, a Borostyán 1914-es évfolyamából. Az egyetlen, aki nemcsak a futball, de a hoki aranykönyvében is szerepel. Hobey egy itteni kórusban énekelt, azért vannak Jamie nyakkendőjén hangjegyek.

Most egy lángvörös hajú, magas negyedévest mutat. – Ott, közvetlenül Doug mellett Chris Bentham: James Madison, 1771-es évfolyam. Az inggombjaiból láthatod. A legfelsőn a princetoni pecsét – Madison volt az öregdiákok egyesületének első elnöke. A negyediken az amerikai zászló...

Van valami gépies a hangjában, mintha egy idegenvezető olvasná fel az írott szöveget.

– Találj ki valamilyen jelmezt! – szól közbe Katie a lépcsőfordulóról.

Lenézek rá. A szintkülönbség újfajta rálátást ad ruhájának méltánylandó szűkösségére.

– Jaj, figyelj már – mondja Gil, elnézve Katie mellett –, el kell intéznem valamit. Kibírnátok magatokban egy másodpercig?

A bárpultnál Brooks az egyik fehér kesztyűs pincérre mutat, aki nehézkesen dől a falnak.

– Az egyik felszolgáló berúgott – mondja Gil.

– Nem kell rohannod – nyugtatom meg, mert most veszem észre, hogy innen nézve milyen hihetetlenül vékony Katie nyaka, akár a napraforgó szára.

– Ha szükségetek van valamire – mondja –, csak szóljatok.

Egymás mellett indulunk lefelé. Duke Ellingtont játszik a banda, csendülnek a pezsgőspoharak, és Katie rúzsa lángvörösen fénylik, olyan a színe, mint a csóknak.

– Akarsz táncolni? – kérdezem a fordulóban.

Katie mosolyog, és megfogja a kezemet.

Hallod... ahogy zakatol... a vonat...

A lépcső alján Gil útja elválik az enyémtől.