19. fejezet

Katie képeit nézegetem, míg megyek visszafelé a Dodba. Pillanatfelvételeket készítettem róla, ahogy szalad felém, lobog a haja, félig nyitva van a szája. A szavai egy olyan tartományban rögzültek, ami kívül esik a fényképezőgép hatósugarán. Ezekben a képekben az az öröm, hogy el lehet képzelni Katie hangját. Tizenkét óra múlva megint találkozunk a Borostyánban, a bálon, amelyre úgyszólván azóta vár, hogy megismertük egymást, és tudom, mit szeretne hallani tőlem. Hogy olyan döntést hoztam, amely mellett képes leszek kitartani. Hogy tanultam. Hogy nem térek vissza a Hypnerotomachiahoz.

Arra számítottam, hogy a szobában, az asztalánál találom Pault, de az ágya még mindig üres, és most már az asztaláról is eltűntek a könyvek. Nagy piros betűkkel írott levelet ragasztott az ajtókeretre.

Tom!

Hol vagy? Direkt azért jöttem vissza, hogy megkeresselek. Rájöttem, mi a 4D-10K-2É-6Ny! Átmegyek a topográfiai atlaszomért a Firestone-ba, és onnan a McCoshba. Vincent azt mondja, nála van a tervrajz. 10.15.

Paul

Újból elolvasom az üzenetet, összerakosgatom az elemeit. A McCosh Hall alagsorában van Taft irodája, amit akkor használ, ha bejön a campusra. De az utolsó mondattól kiráz a hideg: Vincent azt mondja, nála van a tervrajz. Felkapom a telefont, hívom a mentőállomást. Pillanatok alatt megkapom Charlie-t.

– Mi van, Tom?

– Paul elment Tafthoz!

– Mi? Azt hittem, a dékánhoz ment, hogy beszámoljon Steinről!

– Meg kell találnunk! Tudsz találni valakit, aki hely...

Mielőtt befejezhetném, valami tompa hang belém fojtja a szót. Hallom, hogy a háttérben Charlie beszél valakivel.

– Mikor ment el Paul? – kérdezi, amint visszajön a vonalba.

– Tíz perce.

– Megyek. Utolérjük.

Charlie 1973-as Volkswagen Karmann Ghiája több mint tizenöt perccel később áll meg a Dod előtt. A vén autó olyan, mint egy ugrás közben megrozsdásodott bádogvarangy. Még el sem helyezkedtem az utasülésen, de Charlie már rükvercel.

– Mi tartott ilyen sokáig? – kérdezem.

– Éppen jöttem volna el, amikor beállított egy riporter – mondja. – A tegnapi éjszakáról akart beszélni velem.

– És?

– A rendőrségen valaki elmesélte neki, hogy miket mondott Taft a kikérdezésen. Rákanyarodunk a Szilfa útra, ahol az aszfalt olyan borzoltnak látszik az olvadék apró taréjaitól, mint éjszaka az óceán vize. – Nem azt mondtad, hogy Taft nagyon régen ismeri Richard Curryt?

– De. Miért?

– Mert a hekusoknak azt állította, hogy Paul ismertette össze Curryvel.

Ahogy megérkezünk a campus északi részére, kiszúrom Pault a könyvtárt a történelmi tanszéktől elválasztó udvaron. Megy a McCosh felé.

– Paul! – kiáltok utána az ablakból.

– Mit művelsz itt? – förmed rá Charlie, és leállítja a járda mellett a kocsit.

– Megfejtettem! – válaszolja Paul. Meg van lepve, hogy itt lát minket. – Az egészet! Már csak a tervrajzra van szükségem! Tom, ezt nem fogod elhinni, ez a legdöbben...

– Micsoda? Mondjad!

Ám Charlie hallani sem akar róla. – Tafthoz pedig nem mész! – mondja.

– Te ezt nem érted! Sikerült...

Charlie rátenyerel a dudára, telelármázza az udvart.

– Jól figyelj – mondja. – Paul, te most beszállsz az autóba. Hazamegyünk.

– Igaza van – csatlakozom. – Eleve nem lett volna szabad egyedül idejönnöd.

– Vincenthez megyek – mondja Paul halkan, és elindul Taft irodája felé. – Tudom, mit csinálok.

Charlie erőszakosan rükvercbe teszi a kocsit, követve Pault. – Azt képzeled, csak úgy átadja neked, amire szükséged van?

– Ő hívott fel, Charlie. Ő mondta, hogy ezt akarja tenni.

– Tehát beismerte, hogy ellopta Currytől? – kérdezem. – Akkor most miért adná oda neked a tervrajzot?

– Paul – mondja Charlie, és megállítja az autót. – Taft nem fog neked odaadni semmit!

Ezt úgy mondja, hogy Paul megtorpan.

Charlie fojtott hangon elmagyarázza, mit tudott meg az újságírótól. – Mikor tegnap este a rendőrségen megkérdezték Tafttől, kiről tudja feltételezni, hogy ezt teszi Steinnel, Taft azt felelte, hogy két emberről.

Paul arca fakulni kezd, a felfedezés láza kihűl.

– Az első Curry volt – folytatja Charlie. – A második te. – Szünetet tart, hogy jobban hasson az utolsó szó. – Úgyhogy engem nem érdekel, mit mondott ez az alak a telefonban. Nem szabad a közelébe menned!

Mellettünk ócska fehér kisteher zötyög el az úton. Csikorog a hó a kerekei alatt.

– Akkor segítsetek – mondja Paul.

– Azt akarunk. – Charlie kinyitja az ajtót. – Hazaviszünk.

Paul összehúzza magán a kabátját. – Abban segítsetek, hogy velem jöttök. Ha egyszer megkaptam Vincenttől a tervrajzot, többé nem lesz szükségem rá.

Charlie rámered. – Hallottad egyáltalán, amit mondtunk?

De vannak ennek a dolognak olyan oldalai, amelyeket Charlie nem ért. Nem tudja, mit jelent az, hogy Taft egész idő alatt rejtegette a tervrajzot.

– Ilyen közel vagyok hozzá, hogy megszerezzem, Charlie! – mondja Paul. – Annyit kell tennem, hogy kiállok azért, amit találtam! És akkor te azt mondod: menjek haza?

– Nézd – kezdi Charlie –, én csak azt mondom, hogy azt kellene...

De én a szavába vágok. – Paul, veled megyünk.

– Mi? – mondja Charlie.

– Gyere! – Kinyitom az anyósülés ajtaját.

Paul megfordul. Ezt nem várta.

– Ha úgyis mindenképpen bemegy – mormolom az orrom alatt Charlie-nak, visszahajolva a kocsiba –, akkor én is vele megyek.

Miközben Charlie felméri a helyzetet, Paul a McCosh felé indul.

– Tudod, hogy ha hárman vagyunk, Taft nem tehet semmit! – mondom.

Charlie lassan kifúj egy párafelhőt. Végül helyet csinál az autójának a hóban, és kihúzza a kulcsot a gyújtáskapcsolóból.

Egy örökkévalóságig tart, amíg odatalpalunk a szürke épülethez a hóban. Taft irodája a McCosh gyomrában van, ahol a folyosók olyan szűkek és a lépcsők olyan meredekek, hogy libasorban kell mennünk. Nehéz elhinni, hogy Vincent Taft képes itt levegőt venni, pláne mozogni. Még nekem is az az érzésem, hogy túl nagy vagyok ide. Charlie nyilván csapdában érzi magát.

Visszanézek, csak hogy lássam, itt van-e még. A látványtól, ahogy betölti az ajtókat és fedezi a hátunkat, lesz annyi önbizalmam, hogy menjek tovább. Most értem meg, amit eddig nem vallottam be magamnak: ha Charlie nem lenne velünk, nem bírnám végigcsinálni.

Paul befordul az utolsó folyosóba, amelynek a végéből egyetlen szoba nyílik. A hétvége és az ünnep miatt az összes többi iroda be van zárva és sötét. Egyedül a Taft névtábláját viselő fehér ajtó alatt látok sűrű izzást. Ott, ahol az ajtó a kerethez csatlakozik, felpöndörödik a hámló festék. Alul az elszíneződött sáv egy régi csőrepedés emléke, a szuterén padlója alatt kígyózó alagutakból. A foltot azóta nem festették át, amióta Taft az idők kezdete előtt bevette magát ide.

Paul már emeli a kezét, hogy kopogtasson, amikor bentről megszólal egy hang. – Késtél! – mordul ki Taft.

A kilincsgomb nyikkanva fordul el Paul markában. Charlie belém szalad hátulról.

– Menj! – súgja és előretol.

A bőrszékbe süppedt Taft magányosan ül egy hatalmas, antik íróasztalnál. Tweed kabátját a szék támlájára dobta, ingujját könyékig felgyűrte. Korrektúrázik. A piros toll parányinak látszik a markában.

– Ezek meg mit keresnek itt? – kérdezi.

– Adja ide a tervrajzot! – tér azonnal a tárgyra Paul.

Taft Charlie-ra néz, aztán rám. – Üljetek le! – Két székre bök vastag ujjával.

Bámészkodom, nem akarok tudomást venni róla. Minden oldalról fa könyvespolcok határolják a szűk irodát, nem látszik tőlük a fehér fal. Ott, ahol könyveket húztak ki, csapások futnak a polcok porában. Az ajtó és az asztal között ösvényt koptatott a szőnyegen Taft lába.

– Leülni! – parancsolja.

Paul tiltakozni akar, de Charlie megböki, hogy üljön le. Essünk túl rajta minél előbb.

Taft megtörli a száját egy összegyűrt ronggyal. – Tom Sullivan – mondja. Most ér el a tudatáig a hasonlóság.

Bólintok, de nem szólok. Taft feje fölé egy régi pellengér tátongó nyakvasát szerelték a falra. A szobában a vörös marokenbe kötött könyvek és az aranymetszett oldalak jelentik az egyetlen színt.

– Őt hagyja békén! – Paul előrehajol. – Hol a tervrajz?

Meglep, hogy milyen erélyes a hangja.

Taft cöcög, a szájához emel egy csésze teát. Kellemetlen a nézése, mintha azt várná, hogy valamelyikünk verekedni akarjon. Végül feltápászkodik a borszékből, még feljebb gyűri az ingujját, és egy hézaghoz cammog, ahol egy páncélszekrény építettek a polcok között a falba. Szőrös mancsával a megfelelő állásba tekeri a kombinációs zárat, aztán megrántja a kilincset, és szélesre tárja az ajtót. Benyúl a széfbe, elővesz egy bőr iratgyűjtőt.

– Ez az? – kérdezi erőtlenül Paul.

De amit Taft odaad neki a mappából, az csak egy intézeti cégjelzéses papírra gépelt, két hete kelt levél.

– Csak hogy tudd, hol állnak a dolgok – mondja Taft. – Olvasd!

Mikor látom a levél hatását Paulon, odahajlok, és én is olvasom:

Tisztelt Meadows dékán úr!

Annak megfelelően, amit március 12-én beszéltünk Paul Harrisról, itt küldöm az ön által kért információt. Mint tudja, Mr. Harris többször folyamodott hosszabbításért, és feltűnően titkolódzott munkájának természetét illetőleg. Ennek okát csupán akkor értettem meg, amikor nyomatékos kérésemre a múlt héten eljuttatott hozzám egy beszámolót a munkája állásáról. Mellékelem „A titok megfejtése: Francesco Colonna és a Hypnerotomachia Poliphili” című cikkem másolatát, amely előreláthatólag ősszel fog megjelenni a Reneszánsz Negyedévi Periodikában. Továbbá mellékelem, összehasonlítás céljára, Mr. Harris beszámolóját. Amennyiben további kérdései lennének, kérem, keressen meg.

Őszinte híve:

Dr. Vincent Taft

Szólni sem tudunk.

Az emberevő óriás hozzám és Charlie-hoz fordul. – Harminc évig dolgoztam ezen – mondja valószínűtlen higgadtsággal. – És most még csak a nevemet sem viseli az eredmény. Sose voltál hálás nekem, Paul. Akkor sem, amikor összeismertettelek Steven Gelbmannel. Akkor sem, amikor különleges belépőt kaptál a Ritkaságok Szobájába. Akkor sem, amikor többször engedélyeztem hosszabbítást ehhez a gyatra munkához. Soha.

Paul túlságosan megütközött ahhoz, hogy válaszoljon.

– Nem tűröm, hogy ezt elvedd tőlem – folytatja Taft. – Túl sokáig vártam rá.

– Megkapták a többi beszámolómat – hebegi Paul. – Megkapták Bill feljegyzéseit.

– Egyetlen beszámolót sem láttak tőled. – Taft kihúz egy fiókot, kimarkol belőle egy köteg papírt. – És bizonyosan nem kapták meg Bill feljegyzéseit.

– Úgyis tudják, hogy nem a magáé! Maga huszonöt éve semmit sem publikált Francescóról! Már nem is foglalkozik a Hypnerotomachiával!

Taft a szakállát húzogatja. – A Reneszánsz Negyedévi Periodika három előzetes vázlatot kapott a cikkemből. És a tegnapi esti előadásom után többen felhívtak, hogy gratuláljanak.

Eszembe jutnak Stein leveleinek dátumai, és látom, milyen régi ez az ötlet, látom Taft és Stein között a gyanakvás hónapjait, amikor nem tudták, ki fogja elsőnek ellopni Paul dolgozatát.

– De csak ő tudja a következtetéseket! – szólalok meg, mert Paul mintha semmit sem értene. – És nem árulta el senkinek!

Azt várom, hogy Taft begorombuljon, de ő inkább mulatni látszik rajtam. – Következtetések? – kérdezi. – Máris, Paul? Minek tulajdonítsuk ezt a váratlan sikert?

Tud a naplóról.

– Maga hagyta, hogy Bill megtalálja – mondja Paul.

– Akkor se tudhatja, hogy mit talált! – makacskodok.

– Te meg – fordul felém Taft – ugyanolyan öncsaló vagy, mint az apád. Mit képzelsz, ha egy kölyök ki tudja következtetni ennek a naplónak a jelentését, akkor én nem tudom?

Pault mintha fejbe verték volna. Tekintete ide-oda ugrál a szobában.

– Apám szerint maga bolond – mondom.

– Az apád a haláláig arra várt, hogy valamelyik múzsa a fülébe susogjon. – Nevet. – Tudósnak lenni szigort jelent, nem ihletet. Sose hallgatott rám, és megszenvedett érte.

– Neki volt igaza azzal a könyvvel kapcsolatban. Maga tévedett.

Taft szeme villog a gyűlölettől. – Tudom én, fiam, hogy mit csinált. Nem kéne ilyen büszkének lenned.

Értetlenül pillantok Paulra, de ő otthagyta az asztalt, és több lépést tett a könyvespolc felé.

Taft előrehajol. – Hát hibáztathatod? Kudarcot vallott, szégyent hozott magára. A könyvének a bukása volt a kegyelemdöfés.

Megdöbbenve fordulok vissza.

– És úgy csinálta, hogy a fia is ott volt az autóban! – folytatja Taft. – Milyen sokat elárul ez!

– Baleset volt...! – mondom.

Taft mosolyog. Ezer agyara van a mosolyának.

Feléje lépek. Charlie vissza akar tartani, de lerázom a kezét. Taft lassan feláll.

– Te tetted ezt vele! – Úgy rémlik, mintha ordítanék. Charlie ismét elkap, de én kitépem magamat, és addig megyek előre, míg az asztallap széle bele nem vág a sebhelyembe.

Taft megkerüli az asztalt, hogy elérhető legyen.

– Csak hergel, Tom! – figyelmeztet halkan Paul a szoba másik végéből.

– Ő tette magával – mondja Taft.

Az utolsó, amire emlékszem, mielőtt teljes erőmből meglöktem volna, az a mosoly. Elesik, mert lerántja a súlya, döng bele a padlódeszka. Minden szilánkokra hull, hangok ordítanak, képek egybefolynak, Charlie keze újra megragad, visszaránt.

– Gyere! – mondja.

Ki akarom tépni magamat, de Charlie szorítása erősebb.

– Gyere! – ismétli Paulnak, aki a padlón fekvő Taftet bámulja.

De már késő. Taft feltápászkodik, és felém lódul.

– A közelébe ne jöjjön! – mondja Charlie, és kinyújtja a karját.

Taft vadul mered rám a karnyújtásnyi távolságból. Paul ide-oda néz, tudomást sem vesz rólunk, valamit keres. Aztán Taft összeszedi magát, és a telefonért nyúl.

Charlie arcán lobot vet a félelem. – Gyerünk! – mondja és hátralép. – Gyorsan!

Taft beüti azt a három számot, amiket Charlie túl gyakran látott ahhoz, hogy ne ismerje fel őket. – Rendőrség? – kérdezi, egyenesen rám meresztve a szemét. – Kérem, jöjjenek azonnal! Megtámadtak az irodámban!

Charlie kilök az ajtón. – Mozogj!

Abban a pillanatban Paul a széfhez repül, és kirántja a bent maradt papírokat. Aztán a polcokról kezdi rángatni a papírokat meg a könyveket, ledönti a könyvtámaszokat, felborít mindent, ami az útjába esik. Mikor tele van a marka Taft papírjaival, kiront az ajtón, egy pillantást sem pazarolva ránk.

Utánalódulunk. Még hallom Taftet az irodából, amint megadja a nevünket a rendőrségnek. Hangja kiárad a nyitott ajtón, végigzúg a folyosón.

A folyosón nyargalunk a sötét pincelépcsőhöz, amikor hideg levegő csap meg a magasból. Két rendész akkor ér oda a földszintről levezető keskeny lépcsőhöz.

– Állj! – kiált le az egyik.

Megtorpanunk.

– Rendőrség! Ne mozduljanak!

Paul, aki a baljában szorongatja a papírokat, a folyosó végét figyeli a vállam felett.

– Tedd, amit mondanak! – figyelmezteti Charlie.

De már tudom, mit látott meg Paul. Van itt egy takarítószekrény. Annak a belsejéből lejárás nyílik az alagutakba.

– Itt nem biztonságos! – mormolja Charlie, és közelebb húzódik Paulhoz, hogy visszatarthassa. – Építkez...

A rendészek menekülési szándéknak hiszik a mozdulatot. Az egyik ledübörög a lépcsőn, és Paul abban a pillanatban célba veszi az ajtót.

– Állj! – kiált a rendész. – Ne menjen be oda!

Ám Paul már oda is ért, már fel is tépi az ajtót és eltűnik.

Charlie nem habozik. Mielőtt a hekusok észbe kapnak, az ajtóhoz nyargal. Hallom a puffanást, ahogy földet ér az alagútban. Aztán hallom, ahogy Paul nevét ordítja a mélységben.

– Jöjjön ki! – bömböli a rendész, és megbök, hogy menjek előre.

Belehajol a mélységbe, ismét kiált, de csupán a csend válaszol.

– Szólj be... – kezdené az első, ám ebben a pillanatban mennydörgő robaj hallatszik az alagútból, és mellettünk sziszegni kezd a kazánház. Azonnal tudom, mi ez: felrobbant egy fűtőcső! És most már hallom Charlie sikoltását.

Szempillantás alatt a takarítószekrény küszöbén termek. Az akna szája koromsötét, vaktában ugrom. Amikor a földhöz csapódok, végigvillámlik rajtam az adrenalin, és elnyomja az esés fájdalmát. Talpra kényszerítem magamat, megyek Charlie felé, követem a távoli nyögéseket. A magasban a rendész ordít. Az egyiknek volt annyi esze, hogy felfogta, mi történt.

– Mentőt hívunk! – kiált le az alagútba. – Hall engem?

Megyek a kásás ködben, ami egyre forróbb, de én egyedül Charlie-ra tudok gondolni. Egyszer másodpercekre elfojt minden hangot a cső sziszegése.

Charlie nyögése hangosabb. Vonszolom magamat előre, oda akarok érni hozzá. Egy kanyarban végre megtalálom. Összegörbülve, mozdulatlanul fekszik. A ruhája tépett, haja a koponyájához tapad. Ahogy alkalmazkodik a szemem, már látom egy hordó vastagságú csövön, a padló közelében a tátongó lyukat.

– Hum – nyögi Charlie.

– Nem értem.

– Hum...

Akkor jövök rá, hogy a nevemet próbálja mondani.

A melle csatakos. Pont hasba találta a gőz.

– Fel tudsz állni? – kérdezem, és igyekszem átkarolni a vállát.

– Hum... – motyogja. Kezdi elveszíteni az eszméletét.

Összeszorítom a fogamat, és megpróbálom felemelni, de mintha egy hegyet próbálnék megmozdítani.

– Gyere már, Charlie! – könyörgök, és feljebb rántom egy kicsivel. – Be ne kómálj itt nekem!

De már érzem, hogy akihez beszélek, az egyre kevésbé Charlie. Sokkal inkább holtsúly.

– Segítség! – ordítok bele a távolba. – Kérem, segítsenek!

Szakadások vannak Charlie ingén. A feszültség feltépte az anyagot, a rongyok lucskosan ragadnak a bőréhez. Szinte nem is érzem, hogy lélegezne.

– Mmm... – gurgulázza ismét, és rá akarja görbíteni az egyik ujját a kezemre.

Vállon ragadom, és ismét megrázom. Végre lépések! Fénycsóva hasít a ködbe, és egy mentős – illetve kettő – rohan felém.

A következő pillanatban már az arcukat is látom. De mikor az elemlámpák fénye befogja Charlie törzsét, hallom, hogy az egyik azt mondja: – Jézusúristen!

– Megsebesült? – kérdezi a másik, és végigtapogatja a törzsemet.

Bután bámulok rá, aztán ahogy nézem a hasamon az elemlámpa fénykörét, már értem. A Charlie mellét áztató víz egyáltalán nem víz volt. A vére van rajtam.

Most már mindkét mentős őt próbálja felemelni. Érkezik egy harmadik, el akar vinni onnan, de én viaskodok, nem akarok elmozdulni Charlie mellől. Lassan kezdek szétcsúszni. A hőségtől és a sötétségtől kipereg a kezemből a valóság. Két kéz terel kifelé az alagútból. Látom a rendészeket, akikhez újabb két társuk csatlakozott: mind azt bámulják, ahogy a mentősök kivonszolnak a föld alól.

A rendész arca az utolsó, amire emlékszem. Ott áll, és figyeli, ahogy a homlokomtól az ujjam hegyéig véresen kiemelkedek a föld alól. Először megkönnyebbül, hogy a saját lábamon bukdácsolok elő a romok közül. Aztán megváltozik a tekintete, eltűnik az arcáról megkönnyebbülés, mert rájön, hogy a vér nem az enyém.