23. fejezet

– A firenzei utazást megelőző hónapokban – mondja Paul –, Francesco tesz még egy óvintézkedést, amelyet egyszerűnek és biztosnak tart. Elhatározza, hogy ír egy könyvet. Egy olyan könyvet, amely felfedi a kripta helyét, de kizárólag egy tudósnak, nem egy laikusnak, és főleg nem a fanatikusoknak! Meg van győződve róla, hogy a könyvet egyedül az fejtheti meg, aki szereti a tudást, aki ugyanúgy fél majd Savonarolától, mint Francesco, és sohasem engedné meg, hogy a drágaságokat elégessék. Olyan korról álmodik, amelyben ismét a humanizmus uralkodik, és a gyűjtemény biztonságban lesz.

Tehát miután befejezte a könyvet, megkéri Terragnit, hogy küldönccel és név nélkül vitesse el Aldusnak. Ő majd, mondja, magát az író mecénásának állítva, a lelkére köti Aldusnak, hogy tartsa a könyvet titokban. Nem árulja el, hogy ő a szerző, így senki sem fog gyanút, hogy mi lehet abban az írásban.

Mikor pedig közeledik a karnevál, magához hívja az építészt meg a fivéreket, a Római Akadémia körének utolsó három tagját, hogy velük utazzon Firenzébe. Mindhárman elvhű emberek, ám Francesco tisztában van vele, milyen nehéz feladatra vállalkoznak, és megesketi őket, hogy ha kell, meg is halnak a Piazza della Signorián.

A máglyagyújtás előestéjén megkéri három barátját, hogy vacsorázzanak és imádkozzanak együtt. Közös kalandjaikról, utazásaikról beszélgetnek, ám ahogy Francesco írja, egész este látja a fejük fölött a sűrűsödő fekete árnyékot. Éjszaka egy szemhunyásnyit sem alszik. Reggel elmegy Savonarolához.

Innentől az építész folytatta a történetet. Francesco maga mondta, hogy Terragni az egyetlen, akit megbízhat ezzel a feladattal. Mivel szüksége lesz valakire, aki az érdekei felett őrködik, ha valami történne Firenzében, rendkívüli bizalmat előlegez meg Terragninak. Átadja az építésznek az utolsó kódot, megkéri, hogy egészítse ki a könyvet egy rejtjelezett záradékkal, írja meg benne, milyen sorsra jutottak a barátok a Római Akadémiából. Terragnira ruházza a Hypnerotomachiával járó felelősséget: kövesse figyelemmel, és legyen rajta, hogy Aldus okvetlenül jelentesse meg. Azt mondja, látomása volt saját haláláról, és tudja, hogy egymaga nem végezhet el mindent, amit akar. Terrragnit magával viszi Savonarolához, hogy az építész megörökíthesse a találkozót.

Savonarola kolostori cellájában várja őket. A találkozót előre megbeszélték, mindkét fél felkészülhetett. Francesco diplomatikus próbál lenni: azt mondja, csodálja Savonarolát, azonos célokat tűzött maga elé, ő is gyűlöli a bűnt. Arisztotelészt idézi az erényről.

Válaszul Savonarola Aquinói Szent Tamástól idézi majdnem szó szerint ugyanazt. Megkérdezi Francescótól, miért választ egy pogány szerzőt a keresztény helyett. Francesco dicséri Szent Tamást, de azt mondja, hogy az aquinói Arisztotelészből merített. Savonarola kezdi elveszíteni a türelmét. És én elpusztítom a bölcseknek bölcsességét, és semmivé teszem a tudóknak tudását! Avagy nem látjátok, miként mutatta meg az Úr, hogy oktalanság az embernek bölcsessége? – kérdezi Szent Pállal.

Francesco iszonyodva hallgatja. Kérdezi Savonarolát, miért utasítja el a művészetet és a tudományt, miért akarja megsemmisíteni őket. Azt mondja a szerzetesnek, hogy nekik szövetségre kellene lépniük a bűn ellen, hogy a hitből fakad minden szépség és igazság, ők nem lehetnek ellenségek. Ám Savonarola csak a fejét rázza. Azt mondja, a szépség és az igazság csupán szolgálói a hitnek. Ha másnak tekintik őket, a kevélység és a haszon bűnbe viszi az embert.

„Ennél fogva – mondja Francescónak – nem győzhetsz meg. Több gonoszság van azokban a könyvekben és vásznakban, mint az összes többi tárgyban együttvéve, ami a máglyára kerül. Mert míg a kártya és a kocka csak az oktondikat mulattatja, a ti „bölcsességetek” a nagyokat és a hatalmasokat kísérti. Ennek a városnak a legjelesebb családjai vetélkednek, hogy patrónusaitok lehessenek. Filozófusaitok hirdetik az igét a költőknek, akiknek műveit széles körök olvassák. Megmérgezitek eszméitekkel a festőket, akiknek vásznai a fejedelmek palotáiban függnek, és freskóik elborítják a templomok falait és mennyezetét. Meghallják szavatokat a királyok és hercegek, mert követőitekkel veszik körül magukat, olyan asztrológusoktól és mesterektől kérnek útmutatást, akik lekötelezetteitek, a ti tudósaitokat fogadják fel könyveik lefordítására. Nem! – mondja a barát. – Nem tűröm, hogy még egyszer a kevélység és a haszon vezesse Firenzét! Hamis bálvány az igazság és a szépség, amit ti szerettek, a romlásba taszítja az embereket!”

Tudván, hogy eszméik sohasem találkozhatnak, Francesco már távozni akar, de váratlan indulattal utoljára még szembenéz Savonarolával, és megmondja, mit fog tenni. „Ha nem engedsz kérésemnek, akkor az egész világnak megmutatom, hogy eszelős vagy, nem próféta! Addig hordom el máglyádról a könyveket és festményeket, míg el nem pusztít a tűz, hogy vérem a fejedre szálljon! És akkor ellened fordul a világ!”

Ismét távozni akar, ám ekkor Savonarola olyasmit mond, amire Francesco nem számított. „Lelkemet nem változtathatod meg, de ha kész vagy meghalni ezekért az elvekért, akkor tisztelettel adózok neked, és úgy tekintek rád, mint fiamra. Mert újjászületik minden ügy, amely igaz Isten előtt, feltámad hamvaiból, és a mennyekbe megy minden mártír, aki vérével pecsétel meg egy szent ügyet. Nem kívánom ily erős hitű ember halálát, de azokat, akiket képviselsz, akiknek tárgyait meg akarod menteni, egyedül a kapzsiság és a hiúság hajtja. Sose hajolnak meg Isten akarata előtt, csak ha kényszerítik őket. Istennek néha úgy tetszik, hogy az ártatlanokat áldozza fel a hívők megpróbálására, és talán ez is egy ilyen pillanat.”

Francesco már tiltakozna, hogy a tudást és a szépséget nem lehet feláldozni a romlott lelkek megmentéséért, ám ekkor eszébe jutnak saját emberei, Donato meg Rodrigo, és meglátja Savonarola szavainak igazságát. Belátja, hogy még a humanisták sem mentesek a hiúságtól és kapzsiságtól; megérti, hogy nem lesz egyezség. Savonarola felszólítja, hogy távozzék a kolostorból, mert a barátoknak készülniük kell a szertartásra, és Francesco engedelmeskedik.

Visszatér embereihez a hírrel, és ők is felkészülnek utolsó feladatukra. A négy férfi – Francesco és Terragni, Matteo és Cesare – kimegy a Piazza della Signoriára. Miközben Savonarola segédei a máglyával foglalatoskodnak, Francesco, Matteo és Cesare kezdik kiszedegetni a piramisból az írásokat és a képeket úgy, ahogy Francesco ígérte. Terragni félrehúzódva figyel és ír. A segédek megkérdezik Savonarolától, félbehagyják-e munkájukat, de a perjel azt feleli, hogy folytassák. Francesco és barátai nyalábszám hozzák el a könyveket, és a máglyától biztos távolságra felhalmozzák őket. Savonarola közli velük, hogy a tüzet meg fogják gyújtani, ők pedig meghalnak, ha így folytatják. A három férfi elengedi a figyelmeztetést a füle mellett.

Mostanra már az egész város összecsődült tüzet látni a térre. A tömeg énekel. A lángok magasabbra kúsznak a piramis aljából. Francesco és a két testvér folytatja a mentést. Mikor forróbb lesz a tűz, rongyot csavarnak a szájukra, hogy ne lélegezzék be a füstöt. Kesztyűt húznak, hogy védjék a kezüket, de a tűz azt is átégeti. A harmadik-negyedik fordulóra már sötét az arcuk a koromtól, kezük-lábuk megfeketedik, mert át kell gázolniuk a lángokon. Érzik, hogy közeledik a haláluk, és abban a percben, írja az építész, eltölti őket a vértanúság dicsősége.

Amikor már elég magas a megmentett tárgyak kupaca, Savonarola parancsot ad egy taligás barátnak, hogy hozza vissza a tárgyakat a máglyára. Ahogy Francesco és barátai leteszik a könyveket és a festményeket, a barát összeszedi, és azon nyomban visszatalicskázza őket. Hat-hét forduló után elég minden, amit Francesco kimentett. Matteo és Cesare már nem próbálkoznak a festményekkel, mert a vásznak megsemmisültek. Kezükkel fojtják el a könyvek borítóját emésztő lángokat, hogy a lapok megmaradjanak. Egyikük a fájdalomtól jajgatva hívja Istent.

Most már nincsen remény. A máglyán minden műalkotás tönkrement, a legtöbb könyv elszenesedett. A talicskás barát rendületlenül tologatja vissza a megmentett tárgyakat a lángokba. Egyetlen fordulóval lerombol mindent, amit ők hárman építettek. A tömeg lassan elcsitul, a füttyögés, a gúnyolódó hujjogás elnémul. Hallgatnak az emberek, akik bolondnak nevezték Francescót, mert könyveket akar megmenteni. Néhányan kiabálni kezdenek, hogy hagyják abba. Ám azok hárman csak járnak oda-vissza, átnyúlnak a tűzön, belegázolnak a parázsba, időnként teljesen eltűnnek a lángfüggöny mögött. Már csak a lángok harsogását hallani a téren. A három ember hörögve kapkod levegő után. Túl sok füstöt nyeltek. Valahányszor visszatérnek a saját kupacukhoz, írja az építész, látni lehet kezükön-lábukon a nyers hús vörös foltjait, ott, ahol leégette a bőrüket a tűz.

Elsőnek Matteo, a legifjabb zuhan arccal a parázsba. Cesare megtorpan, hogy segítsen rajta, de Francesco elvonszolja. Matteo nem mozdul többé. A lángok elborítják, teste eltűnik a piramisban. Cesare kiáltozik, hogy álljon fel, de Matteo nem válaszol. Cesare odavánszorog, ahol Matteo összeesett, és már majdnem eléri az öccsét, amikor ő is összerogy. Francesco a máglya széléről figyeli őket. Amikor hallja, miként szólítja Cesare hangja Matteót, majd miként hal el a lángok között, megérti, hogy egyedül maradt. Térdre borul, és egy percig nem mozdul.

A tömeg már halottnak hiszi, amikor maradék erejével talpra kényszeríti magát. Utoljára benyúl a tűzbe, markol a hamuból, és Savonarola felé támolyog. A perjel egyik segédje elállja az útját, de Francesco egyébként se ment volna már tovább. Szétnyitja ujjait, a hamu kipereg a két tenyeréből, mint a homok, aztán azt mondja. „Indeferunt, totidem qui vivere debeat annos, corpore de patrio parvum phoenica renasci Ovidius. Azt jelenti: „Az apa testéből megszületik a kis főnixmadár, hogy ugyanannyi évet éljen.” Aztán összeesik Savonarola lábainál és meghal.

Terragni záradéka Francesco temetésével ér véget. Családjaik és humanista barátaik majdnem olyan temetést rendeztek Francescónak és a két testvérnek, amilyen a királyoknak jár. Azt pedig tudjuk, hogy vértanúságuk nem volt hiába. A közvélemény alig pár hét alatt Savonarola ellen fordul. Firenzének elege van a szélsőségességéből, az örökös dörgés-villámlásból. Ellenségei rágalmakat terjesztenek róla, Sándor pápa kiátkozza. Amikor Savonarola megmakacsolja magát, a pápa eretneknek és lázítónak nyilvánítja. Halálra ítélik. Május huszonharmadikán, alig három hónappal azután, hogy Francesco halálra égett, Firenze újfajta máglyát rak a Piazza della Signorián. Savonarolát felakasztják, és a holttestét elégetik, pontosan azon a helyen, ahova két húshagyókeddi máglyát rakatta.

– Mi történt Terragnival? – kérdezem.

– Annyit tudunk, hogy megtartotta, amit Francescónak ígért. A következő évben, 1499-ben Aldus megjelenttette a Hypnerotomachiát.

Felállok, mert az izgalomtól nem bírok megülni a széken.

– Azóta – mondja Paul – mindazok, akik értelmezni próbálták, tizenkilencedik vagy huszadik századi eszközökkel próbáltak kinyitni egy tizenötödik századi lakatot. – Hátradől, kifújja a levegőt. – Mostanáig.

Elhallgat. Lábak csoszognak a folyosón, hangjukat letompítja az ajtó. Bambán bámulom Pault. Fokozatosan átütnek rajtam a kinti világ, a valóság dolgai, visszaültetik Savonarolát és Francesco Colonnát az agyam könyvespolcára. De még mindig megmarad a világok borzongató metszéspontja. Nézem Pault, és rádöbbenek, hogy ő lett az átjáró a két világ között, ő köti magához az időt.

– Nem bírom elhinni – mondom.

Apámnak kellene itt lennie. Apámnak, Richard Curry-nek és McBee-nek. Mindenkinek, aki tudott a könyvről, és feláldozott valamit a megfejtéséért. Ez az ajándék nekik szól.

– Francesco három tereptárgyhoz képest adja meg a kripta helyét – mondja Paul. – Nem lesz nehéz megtalálni. Még a méreteit is megadja, és felsorolja, ami benne van. Már csak a kripta zárjának tervrajza hiányzik. Terragni különleges hengerzárat tervezett az ajtóhoz. Olyan szorosan záródik, hogy nem fogja beengedni a rablókat és a nedvességet, amíg valaki meg nem fejti a könyvet. Egyfolytában azt mondogatja, hogy megadja a zár tervrajzát és az utasításokat a nyitáshoz, de Savonarola mindig eltereli a figyelmét. Talán szólt Terragninak, hogy csatolja az utolsó fejezetekhez, de Terragni, akinek bőven volt más oka is az aggodalomra, nem tette meg.

– És ezt kerested Taftnél.

Paul bólint. – Richard azt mondja, hogy amikor harminc éve megtalálta a kikötőmester naplóját, volt benne egy tervrajz. Úgy gondolom, Vincent kivette belőle, mielőtt hagyta, hogy Bill megtalálja a naplót.

– Visszaszerezted?

A fejét rázza. – Mindössze Vincent régi, kézírásos jegyzeteiből szereztem egy csomót.

– Akkor most mitévő leszel? – kérdezem.

Valamit keresgél az asztal alatt. – Ki vagyok szolgáltatva Vincentnek.

– Mennyit árultál el neki?

Keze üresen kerül elő az asztal alól. Elveszíti a türelmét, hátratolja a székét, letérdel. – A kriptáról nem tud részleteket. Csak azt, hogy létezik.

Elmosódó nyomokat látok a padlón, ívnegyednyi vájatokat, amelyek az asztal vaslábánál érnek véget.

– Éjszaka térképet rajzoltam azoknak az adatoknak az alapján, amelyeket Francesco a Hypnerotomachia második részében mond a helyről, a méretekről, a tereptárgyakról. Tudtam, hogy Vincent ide jöhet kutatni az után, amit talál-

tam, ezért eldugtam a térképet ugyanoda, ahol az itteni legjobb dolgaimat tartom.

Fém koccan a fémen, és Paul elővarázsol az asztal túlsó vége alól egy csavarhúzót. Kezéről hínárként csüng a hosszú ragasztószalag, ami az asztallap aljához erősítette a szerszámot. Lehámozza magáról a ragasztót, majd elfordítja felénk az asztalt. Az első lábak leírják a csempébe vájt ívnegyedet, és hirtelen feltárul a szellőzőnyílás. Négy csavar tartja a rostélyt a falon. Körülöttük le van horzsolva a festék.

Paul elkezdi lecsavarozni a rostélyt, egyszerre mindig csak egy csavart. Benyúl a vezetékbe, előhúz egy papírral tömött borítékot. Ösztönösen szeretnék kinézni az ablakon, hogy nem les-e minket valaki. Most már értem a fekete papírt.

Paul kinyitja a borítékot. Először két agyonfogdosott fényképet vesz ki belőle. Az első őt és Richard Curryt ábrázolja Olaszországban. A firenzei Piazza della Signorián állnak, a Neptun-kút előtt. A háttérben Michelangelo Dávidjának másolata sejlik. Paul sortban, hátizsákkal, Curry öltönyt visel, de a nyakkendője lazán lóg, és az inge nyaka ki van gombolva. Mosolyognak.

A második fénykép rólunk készült másodéves korunkban. Paul középen térdel, kölcsönkért nyakkendővel, és egy érmet tart a magasba. Mi hárman körülvesszük, a háttérből két tanár figyel derűsen. Paul most nyerte meg a Princetoni Frankofil Társaság éves esszéversenyét, mi pedig francia történelmi alakoknak öltözve szurkoltunk neki. Én Robespierre vagyok, Gil Napoleon, Charlie, jelmezkölcsönzőből való kolosszális abroncsszoknyában, Marie Antoinette.

Paul vigyázva félreteszi a fotókat, de nem hatódik meg tőlük, vélhetőleg sokadszor látja őket, aztán kiveszi, ami még a borítékban maradt. Amit papírkötegnek hittem, az valójában egyetlen, nagy papír, többszörösen összehajtva, hogy beleférjen a borítékba.

– Ez az – mondja, széthajtogatva a papírt az asztalon.

Aprólékosan részletes, kézzel rajzolt topológiai térkép. Magassági vonalak szabálytalan körei, elnagyolt irányjelzések egy halvány négyzetrácson. A lap közepe táján pirossal kihúzott, keresztforma, szögletes tárgy. A sarokban lévő lépték szerint körülbelül akkora lehet, mint egy kollégium.

– Ez az? – kérdezem.

Bólint.

Óriási nagy. Egy pillanatig csak hallgatunk, viaskodunk a ténnyel.

– Mihez kezdesz a térképpel? – kérdezem, mert hiszen a cella üres.

Paul kinyitja a kezét. A szellőző négy apró csavarja magként görög a tenyerén. – Elteszem valami biztos helyre.

– Vissza a falba?

– Nem.

Lehajolt, visszacsavarozza a szellőzőnyílás rostélyát. Mintha megnyugodott volna. Felegyenesedik, szaggatni kezdi a papírokat a falról. Sorra tűnnek el az üzenetek. Királyok, rémek, régi nevek, feljegyzések, amelyeket Paul nem a mások szemének szánt.

– Tehát mihez kezdesz vele? – mondom, még mindig a térképet bámulva.

Összegyűri a többi papírt. A falak ismét fehérek. Leül, visszahajtogatja a térképet, aztán annyit mond, nagyon higgadtan: – Neked adom.

– Mi?

A borítékba csúsztatja a térképet, és felém nyújtja. A fényképeket megtartja magának.

– Megígértem, hogy te tudod meg elsőnek. Megérdemled.

Úgy mondja, mintha itt csak az ő szavahihetősége lett

volna a kérdés.

– De én mit csináljak vele?

Mosolyog. – Ne veszítsd el.

– És ha Taft keresni kezdi?

– Hát éppen ezért. Ha keresni fogja, nálam keresi. – Rövid hallgatás után folytatja: – Különben is azt akarom, hogy szokjál hozzá.

– Miért?

Visszaül a székre. – Mert azt akarom, hogy együtt dolgozzunk. Mert veled együtt akarom megtalálni Francesco kriptáját.

Végre megértem. – Jövőre.

Bólint. – Chicagóban. És Rómában.

A szellőző sóhajtva életre kel, valamit susog a rácson át.

– Ez a tied. – Ez minden, ami eszembe jut. – A te dolgozatod. Te fejezted be.

– Tom, ez sokkal több egy szakdolgozatnál.

– De sokkal több egy doktori disszertációnál is.

– Pontosan.

Most már hallom a hangján. Ez csupán a kezdet.

– Nem akarom egyedül csinálni – mondja.

– De mit tehetek én?

Mosolyog. – Egyelőre csak tartsd magadnál a térképet. Hadd égesse a zsebedet.

Riasztó, mennyire könnyű a boríték, mennyire törékeny, amit a kezemben tartok. Hogy a Hypnerotomachia összes bölcsessége elfér a tenyeremben, ez is mintha azt sugallná, hogy nem lehet igaz, ami történt.

– Gyere! – pillant az órájára Paul. – El kell hoznunk Charlie-nak pár dolgot.

Egy rántással letépi munkája utolsó maradványait a falról. A fülkében nincsen többé nyoma Paulnak, se Colonnának, vagy az eszmék hosszú ösvényének, amely összeköti őket félezer éven át. Az ablakról eltűnt a fekete papír.