14. fejezet

– Menj! – súgom, és a könyvtár ajtaja felé lököm.

Az ajtóba egy darab biztonsági üveget foglaltak. Ezen az apró ablakon lesünk be a sötét könyvtárba.

Árnyék hullik az egyik kutatói asztalra. Elemlámpa fénycsóvája sétál az asztallapon. Látom, amint egy kéz belenyúl az egyik fiókba.

– Az Bill asztala! – súgja Paul.

A lépcsőház felerősíti a hangját. A fénycsóva megtorpan, aztán felénk indul.

Lenyomom Pault az ablak alá.

– Ki az? – kérdezem.

– Nem láttam.

Várunk, fülelünk a lépésekre. Mikor halljuk, hogy távolodnak, ismét bekukucskálok a szobába. Üres.

Paul meglöki az ajtót. A könyvár elmerül a polcok hosszú árnyékaiban. A holdfény nekifeszül az északra néző, táblaüveg ablakoknak. Stein asztalában ki vannak húzva a fiókok.

– Van másik kijárat? – suttogom, mialatt közeledünk.

Paul bólint, és mutat valamit egy sor, a mennyezetig érő polc mellett.

Váratlanul ismét felhangzanak a lépések. A kijárat felé csoszognak. Aztán egy kattanás. A zárnyelv halkan a helyére ugrik.

A hang felé indulok.

– Mit csinálsz? – súgja Paul. Int, hogy menjek vissza mellé az asztalhoz.

Kilesek a biztonsági üvegen, de semmit sem látok a távoli lépcsőházban.

Paul javában kotorászik Stein papírjai között, ceruzalámpájával pásztázza a feljegyzések és levelek kupacát. Egy fiókra mutat, amelyet feltörtek, mert be volt zárva. Kiszedték belőle az aktákat, és szétterítették az asztalon. A papírok széle úgy pöndörödik a magasba, mint az elhanyagolt pázsit. Ez meg mintha egy iratgyűjtő lenne a történelmi tanszék professzorairól.

AJÁNLÁS: WORTHINGTON ELNÖK

AJ (A-M): BAUM, CARTER, GODFREY, LI

AJ (N-Z): NEWMAN, ROSSINI, SACKLER, WORTHINGTON

(EL.ELN.)

AJ (MÁS TSZK): CONNER, DELFOSSE, LUTKE, MASON, QUINN

RÉGI LEVELEZÉS: HARGRAVE/WILLIAMS, OXFORD RÉGI LEVELEZÉS: APPLETON, HARVARD

Nekem semmi se mond, de Paul megigézve bámulja.

– Mi baj? – kérdezem.

Paul végigfuttatja ceruzalámpáját az asztal lapján. – Miért kellett neki ennyi ajánlás?

Van ott két másik nyitott dosszié is. Az egyikre azt írták: LEVELEZÉS: TAFT. A másikra: ESZKÖZÖK/ HÍVÁSOK.

Taft levelét félretolták, felnyomták az egyik sarokba. Paul ráhúzza a kézelőjét az ujjaira, majd előrántja a papírt.

William Stein tehetséges fiatalember. Öt éve dolgozik a beosztottamként , főleg adminisztratív és irodai feladatokat lát el. Bízom benne, hogy akárhova kerüljön, ugyanígy be fog válni hasonló munkakörökben.

– Uramisten! – suttogja Paul. – Vincent kinyírta! – Még egyszer elolvassa. – Úgy ír Billről, mint egy titkárról!

Kisimítja a papír szamárfüles csücskét. A levelet a múlt hónapban keltezték. Mikor fölemeli, meglátom a kézzel írott záradékot.

Bill! Mindennek ellenére írom ezt neked. Ennyit sem érdemelsz. Vincent.

– Te mocsok! – suttogja Paul. – Bill szabadulni próbált tőled!

Végigjártatja a pontfényt az ESZKÖZÖK/ HÍVÁSOK dosszién. Stein leveleinek piszkozatai vannak legfelül. Több tollal írták őket, annyi sort húztak ki és szúrtak be, hogy alig lehet olvasni a szöveget. Ahogy Paul olvas, egyszer csak remegni kezd a kezében a lámpa.

Tisztelt Hargrave professzor!, kezdődik az első levél. Örömmel tájékoztatom, hogy Hypnerotomachia Poliphili-kutatásom befejeződött a végéhez közeledik. Az eredmények április végén, sőt talán már hamarabb hozzáférhetők lesznek. Biztosíthatom, hogy megérik a várakozást. Miután január 17-e óta nincsen hírem önről és dr. Williamsról, kérem, erősítse meg, hogy a—tanári állás az állás, amelyről beszéltünk, még hozzáférhető. A szívem Oxfordhoz húz, de nem mutathatok ajtót a többi egyetemnek, ha egyszer a dolgozatom megjelenik, és új ajánlatokat kapok.

Paul lapoz. Hallom, hogy nehezen szedi a levegőt.

Tisztelt Appleton elnök úr! Jó hírem van az ön számára. Hypnerotomachia-munkám közeledik a sikeres befejezéshez. Mint ígértem. Az eredmény árnyékba fog borítani mindent, amit az idén vagy jövőre megjelenhet úgy reneszánsz, mint egyetemes történelmi tárgyakról. Mielőtt megjelentetem eredményeimet, szeretnék megerősítést kérni, hogy aktuális-e még az adjunktusi állás. A szívem a Harvardhoz húz, de nem biztos, hogy ellenállhatok más kísértéseknek, ha egyszer a dolgozatom megjelenik, és új ajánlatokat kapok.

Paul elolvassa másodszor is. Aztán harmadszor.

– El akarta venni tőlem! – suttogja gyönge hangon. Elhátrál az asztaltól, hogy a falnak dőlhessen.

– Hogy lehet az?

– Talán azt képzelte, senki se fogja elhinni, hogy ezt olyasvalaki írta, akinek még nincs is diplomája!

Megint a levelet nézem. – Mikor ajánlotta fel, hogy legépeli a dolgozatodat?

– Valamikor a múlt hónapban.

– Már akkor el akarta venni?

Paul vadul néz rám, és végighúzza a kezét az asztalon.

– Nyilvánvaló! Január óta irkált ezeknek az alakoknak!

Mikor a papírok visszaereszkednek az asztallapra, még egy utolsó levél kukkant ki az oxfordi és a harvardi alól. Paul meglátja a papír csücskét és előrántja.

Richard! Így kezdődik. Remélem, levelem jó egészségben talál. Talán több szerencsével jártál Olaszországban, mint New Yorkban. Ha nem, akkor mindketten ismerjük a helyzetedet. Ismerjük Vincentet is. Nyugodtan leszögezhetjük, hogy akármi jöjjön is ki ebből, neki ezzel kapcsolatban megvannak a maga tervei, ennélfogva lenne számodra egy ajánlatom. Több mint elég jut itt mindkettőnknek, tehát olyan munkamegosztásra gondoltam, amelyet szerintem te is tisztességesnek találsz. Kérlek, keress meg, hogy megbeszélhessük. Add meg a firenzei és római telefonszámodat is. Az ottani posta megbízhatatlan, márpedig ezt minél előbb szeretném tisztázni. B.

A választ egy másik kéz és egy másik toll a visszaküldött eredeti levél aljára írta. Két telefonszám, az egyik előtt F, a másik előtt R betű, alattuk ezek a sorok:

Ahogy kérted. Munkaidőben telefonálj, itteni idő szerint. Mi van Paullal? Richard.

Paul szólni sem bír. Még egyszer végigtúrja a papírokat, de nincs más. Vigasztalni próbálom, de elhesseget.

– Meg kellene mondanunk a dékánnak – nyögöm ki végül.

– Mit? Hogy hozzápiszkáltunk Bill dolgaihoz?

Váratlanul ragyogó fény ír görbe vonalat a szemben lévő falra, majd színes lámpák villognak be az ablakon. Kikapcsolt szirénájú rendőrautó érkezett a múzeum előudvarára. Két rendőr száll ki belőle. Épp mikor kialszik a kék-vörös villogás, megérkezik egy másik járőrkocsi, abból is kiszáll két rendőr.

– Valaki szólt nekik, hogy itt vagyunk! – mondom.

Curry levele remeg Paul kezében. Áll mozdulatlanul, és csak nézi a főbejárathoz siető, sötét alakokat.

– Gyere már! – A hátsó ajtó melletti polcok felé rángatom.

Ebben a pillanatban nyílik a könyvtár főbejárata. Elemlámpa fénypászmája hasít végig a szobán. Lebukunk egy sarokban. Mindkét rendőr belép.

– Ott! – mondja az egyik, és felénk int.

Megragadom a kilincset, és kilököm a hátsó ajtót. Paul meggörnyedve kiugrik a folyosóra a közeledő rendőr elől. Guggolásban iszkolok utána, kint feltápászkodok. Hátunkat a falnak vetve osonunk Paul irányításával a lépcsőig, és rohanni kezdünk lefelé, a földszintre. Mikor visszaérünk a nagy előcsarnokba, látom, hogy az egyik közeli fal mögül éppen előbukkan egy elemlámpa.

– Lefelé! – mondja Paul. – Van ott egy teherlift!

Belépünk a múzeum ázsiai szárnyába. Szobrok és vázák ülnek a kísérteties üvegfalak mögött. A tárlókban sírszobrok, mellettük szétgöngyölt kínai tekercsek. A szoba posványzöld homályban úszik.

– Erre! – sürget Paul, mert a lépések közelednek.

Befordulunk egy sarkon egy zugba, ahonnan csak a teherlift páros nagy vasajtaján lehet kijutni.

A hangok erősödnek. Két rendőr áll a lépcső alján, próbálnak eligazodni a sötétben. Váratlanul fénybe borul az egész szint.

– Van villany!... – mondja egy harmadik hang.

Paul belenyomja a kulcsot a fal résébe. Amikor az ajtó kinyílik, beránt a liftbe. Rohanó lábak dobogása közeledik felénk.

– Gyerünk, gyerünk...

Az ajtó nyitva marad. Egy pillanatig arra gondolok, hogy lekapcsolták a liftet az áramról. Majd mikor az első rendőr épp előbukkan a sarok mögül, összecsapódik a két fémszárny. Egy kéz döngeti a vasat, de a hang elhalkul, mikor a liftszekrény megindul lefelé.

– Hova megyünk? – kérdezem.

– A rakodó peronra – zihál Paul.

Valami raktárféleségbe lépünk. Paul fölfeszíti az ajtót, ami egy óriási, hideg terembe vezet. Várok, hogy a szemem alkalmazkodjék. A rakodó peronok garázsajtói magasodnak előttünk fenyegetőn. Kint olyan erős szél fúj, hogy remegnek a fémlemezek. Mintha rohanó lépések közelednének lefelé, ahol vagyunk, pedig a vastag ajtótól semmit sem lehet hallani.

Paul a falon lévő kapcsolóhoz rohan. Amikor elfordítja, életre kel egy motor, és a rakodótér felhúzható ajtaja megmozdul.

– Ennyi elég – mondom, mihelyt a rés akkora, hogy hanyatt fekve kiférhetünk rajta.

Ám Paul megrázza a fejét, és az ajtó tovább emelkedik.

– Mit csinálsz?

A rés addig tágul, míg a padló és az ajtó alja között feltárul a campus déli részének képe. Egy pillanatig szóhoz sem jutok, olyan gyönyörű, olyan üres.

Paul hirtelen az ellenkező irányba fordítja a kapcsolót. Az ajtó ereszkedni kezd.

– Most! – kiáltja.

Repül a nyitott ajtó felé, miközben én ügyetlenül próbálok hanyatt fordulni. Már meg is előzött, átgördül az ajtó alatt, és épp az utolsó pillanatban ránt keresztül a résen, mielőtt a vas összeérne a földdel.

Feltápászkodom, levegő után kapkodok. Indulnék a Dod felé, de Paul visszaránt.

– Meglátnak fentről! – Az épület nyugati ablakaira mutat. Szemügyre veszi a kelet felé induló ösvényt. – Arra!

– Jól vagy? – kérdezem, és megyek utána.

Erélyesen bólint. Törtetünk az éjszakában, el a Dodtól és a vizslató szemektől. A szél befúj a kabátom gallérja alá, hűti nyakamon a verejtéket. Mikor visszanézek, a Dod és a Brown Hall majdnem teljesen sötétek, akárcsak az összes kollégium a messzeségben. Az éjszaka elérte a campus minden zugát. Csak a múzeum ablakai villognak.

Megyünk tovább kelet felé, keresztül a campus szívében a Panoráma Parkon, a botanikai tündérországon. Alig látszanak a földön a fehérrel megszórt pici tavaszi palánták, de az amerikai bükk és a libanoni cédrus úgy állnak fölöttűk, akár az őrangyalok, kitárt karjaikkal fogva fel a havat. Az egyik mellékutcában járőrkocsi parkol. Szaporázzuk a lépést.

Gondolataim összevissza szökdécselnek, agyam fáradságosan próbálja megérteni, mit láttunk. Talán Taftot láttuk Stein asztalánál, ő turkált a papírok között, eltüntetve kapcsolatuk nyomait. Talán ő hívta ki ránk a rendőrséget. Paulra nézek, hogy az ő fejében is megfordult-e a gondolat, de üres az arca.

A távolban, az új zenei tanszéken mintha lenne élet.

– Oda bemehetünk egy kicsit – javasolom.

– Hova?

– Az alagsori próbatermekbe. Amíg tiszta nem lesz a levegő.

Úszkáló hangfoszlányok fogadják közeledésünket. Éjjeli bagoly muzsikusok járnak a Woolworth-be, hogy zavartalanul gyakorolhassanak. Lejjebb, a Panoráma irányában újabb rendőrkocsi fröcsköl sót és latyakot a járdára. Kényszerítem magamat, hogy gyorsabban menjek.

Csak nemrég fejeződött be a Woolworth építése, és az állványzatból furcsa épület került elő, kívül erődszerű, ám belül légies és üveges. Kanyarodó átriuma folyóként szeli át a földszinten a zenei könyvtárat meg az osztályokat, hogy három emelet magasan, a tetőablakok alatt érjen véget. A szél irigyen óbégat körülötte. Paul kinyitja a bejáratot az igazolókártyájával, és tartja az ajtót, hogy bemehessek.

– Merre? – kérdi.

A legközelebbi lépcsőhöz vezetem. Gil és én kétszer jártunk itt az épület átadása óta, mind a kétszer szeszközi állapotban egy lusta szombat éjszakán. A mostohaanyja ragaszkodott hozzá, hogy Gil tanuljon meg valamit Duke Ellingtontól, mint ahogy az apám is ragaszkodott hozzá, hogy tanuljak meg valamit Arcangelo Corellitől, úgyhogy mindketten nyolc évig tanultunk zenét, úgyszólván semmi eredménnyel. Döngettük a flaskáinkkal egy régi pianínó tetejét, Gil az „Egy vonat”-ot nyúzta, én a „La Folliá”-t, és úgy tettünk, mintha tartanánk az ütemet, amelyet egyikünk se tanult meg soha.

Letrappolunk Paullal az alagsori folyosóra, ahol már csak egy zongora szól. Egy távoli szobában a „Kék Rapszódiá”-t gyakorolják. Besurranunk egy hangszigetelt kicsi stúdióba, Paul befurakodik a pianínó elé, leül a zongoraszékre. Nézi a billentyűket, amelyek legalább olyan rejtélyesek számára, mint a számítógép klaviatúrája, és nem nyúl hozzájuk. A mennyezeten a lámpa hunyorog egy darabig, aztán kialszik. Így még jobb.

– Egyszerűen nem tudom elhinni – mondja végül, és nagyot sóhajt.

– Miért tennének ilyet? – kérdezem.

Paul végighúzza a mutatóujját az egyik billentyűn, kapirgálja az ébenfát. Megismétlem a kérdést, mert mintha nem hallotta volna.

– Mit akarsz, Tom, mit mondjak?

– Talán épp ezért akart segíteni Stein.

– Mikor? Ma este a naplóval?

– Hónapokkal ezelőtt.

– Úgy érted, mikor te felhagytál a munkával a Hypnerotomachián?

Rajtam akar szúrni az időmeghatározással, figyelmeztetve, hogy Stein részvétele a munkában végső soron hozzám vezethető vissza.

– Úgy gondolod, hogy az én hibám?

– Nem – mondja Paul halkan. – Természetesen nem.

Ám a vád ott lóg a levegőben. Róma térképe, akárcsak a napló, arra emlékeztet, mit hagytam ott, milyen sokra jutottunk, mielőtt kiszálltam, mennyire élveztem a munkát. A kezemet nézem, amely lazán pihen az ölemben. Apám mondta, hogy lusta kezem van. Ötévi zongoratanulással sem sikerült megtanulnom egyetlen Corelli-szonátát sem úgy, hogy előadható legyen. Akkor kezdte forszírozni helyette a kosárlabdát.

Az erős elvesz a gyengétől, Thomas, de az okos elvesz az erőstől.

– Mi van a Currynek szóló levéllel? – kérdezem, a pianínó hátulját bámulva. Azon az oldalon, ahol a pianínónak a falhoz kellene támaszkodnia, nem gyalulták le, és nem politúrozták a fát. Elég sajátságos spórolás; mint az a tanár, aki nem keféli le hátul a haját, mert azt nem láthatja a tükörben. Apám csinálta ezt. Mindig azt gondoltam, hogy a perspektíva hiányossága, olyasvalakinek a hibája, aki csak egy irányban képes látni a világot. A diákjai legalább annyiszor észrevehették, mint én. Ahányszor csak hátat fordított nekik.

– Richard sose próbálna elvenni tőlem valamit – mondja a körmét rágcsálva Paul. – El kellett néznünk valamit.

Ránk ül a csend. A szoba meleg, és ha egyikünk sem szól, egy hangot se lehet hallani, leszámítva egy-egy futamot a folyosó távoli végéből, ahol Gershwin után most egy Beethoven-szonáta robajlik. Gyerekkorom nyári viharaira emlékeztet. Nincs áram, a ház csendes, csak a messzeségben morog a menny. Anyám gyertyafénynél olvas nekem – Bartholomew Cubbinst vagy egy képes Sherlock Holmest – én pedig azon tűnődöm, hogy a legjobb történetek mindig olyan emberekről szólnak, akik furi fejfedőt viselnek.

– Azt hiszem, Vincent volt az ott – szólalt meg Paul. – A rendőrségen hazudott a Billhez fűződő kapcsolatáról. Azt mondta, évek óta Bill volt a legtehetségesebb doktorandusza.

Ismerjük Vincentet, írta Stein a levélben. Nyugodtan leszögezhetjük, hogy akármi jöjjön is ki ebből, neki ezzel kapcsolatban megvannak a maga tervei.

– Azt gondolod, hogy Taft magának akarja? – kérdezem. – Évek óta semmit sem próbált publikálni a Hypnerotomachiáról.

– Tom, itt nem a publikálásról van szó.

– Hát miről?

Paul egy pillanatig hallgat, majd azt mondja: – Hallottad, mit mondott ma este Vincent. Még sose ismerte el, hogy Francesco római. – A pedálokat nézi, amelyek úgy ugranak elő a fából, mint két pici, arany cipő. – Megpróbálja elvenni tőlem ezt.

– Mit akar elvenni?

De ő ismét visszakozik. – Nem érdekes. Felejtsd el.

– És ha Curry volt az a múzeumban? – pendítem meg, amikor elfordul. Stein levele megzavarta a Curry-képemet. Eszembe juttatta, hogy Curryt mindegyiküknél jobban megbabonázta a Hypnerotomachia.

– Ő nincs benne, Tom.

– Láttad, hogy viselkedett, mikor megmutattad neki a naplót. Curry még mindig úgy tartja, hogy a napló az övé.

– Nem! Én ismerem, Tom. Te nem. Oké?

– Mire célzol ezzel?

– Te sose bíztál Richardban. Még akkor se, amikor segíteni próbált.

– Nem volt szükségem a segítségére!

– És Vincentet csak az apád miatt gyűlölöd.

Meghökkenten fordulok hozzá. – Ő kergette az apámat...

– Mibe? Hogy lesodródjon az útról?

– Az őrületbe kergette! Mi a fene bajod van?

– Egy recenziót írt, Tom.

– Tönkretette apám életét!

– A karrierjét tette tönkre. Nem azonos a kettő.

– Miért véded?

– Nem védem. Én Richardot védem. De Vincent sose ártott neked.

Már neki akarok menni, amikor észreveszem, milyen hatással van rá a beszélgetésünk. Végigdörgöli a keze tövével az arcát, aztán elrejti a tenyerébe. Egy pillanatig csak a fényszórókat látom az úton. Elbődül egy duda.

– Richard mindig jó volt hozzám – mondja Paul.

Nem emlékszem, hogy apám egyetlen hangot adott volna. Meg sem szólalt akkor az autóban, még akkor se, mikor lesodródtunk az útról.

– Te nem ismered őket – mondja Paul. – Egyiket sem.

Nem emlékszem, mikor eredt el az eső – akkor-e, mikor mentünk anyámhoz a könyvvásárra, vagy mikor a kórház felé vitt a mentőautó?

– Megtaláltam egyszer ezt a szemlét Vincent első nagyobb munkájáról – folytatja Paul. – A házában, egy újságkivágást, a hetvenes évek elejéről, amikor nagyágyú volt a Columbián – még az előtt, hogy átjött az intézetbe, ahol széthullott a karrierje. Tündökölt, az a fajta kritika volt, amiről az egyetemi tanárok álmodnak. A vége felé ezt írták: „Vincent Taft már hozzáfogott következő tervéhez: az olasz reneszánsz mérvadó történetének megírásához. Eddigi munkájából ítélve igazi magnum opusra számíthatunk, arra a ritka teljesítményre, amelyben a történelem írása történelemcsinálássá lesz!” Szóról szóra emlékszem rá. Másodév tavaszán találtam, mielőtt igazán megismertem volna. Akkor kezdtem megérteni, kicsoda igazából.

Egy könyvszemle. Mint amit apámnak küldött, nehogy véletlenül elkerülje a figyelmét. A Belladonna-humbug, írta Vincent Taft.

– Sztár volt, Tom. Tudod te azt. Több gógyija volt, mint a fakultás nagyobb részének együttvéve. De elveszítette. Nem égett ki belőle: egyszerűen elveszítette.

A levegőben egyre súlyosabb kolonccá tömörödnek a szavak, mintha egyensúlyba lehetne hozni a kinti csendet a belülről csigázó feszültséggel. Olyan, mintha úsznék; csapkodok, ahogy szív kifelé a dagály. Paul megint Taftről és Curryről kezd beszélni, én pedig biztatom magamat, hogy ezek csak szereplők egy könyvben, fura fejfedős emberek, a zárlatos képzelet szeszélyei. De minél tovább beszél Paul, annál inkább úgy látom őket, mint ő.

Még tartottak a napló okozta összeomlás utórezgései, amikor Taft elköltözött Manhattanból egy fehér zsindellyel borított, intézeti házba, ami mérföldnyire volt délnyugati irányban a campustól. Talán a magány kezdte ki, hogy nem voltak kollégák, akikkel birkózhasson, de alig néhány hónap múlva már azt pletykálták róla egyetemi körökben, hogy iszik. A mérvadó történetírás, amit tervezett, csöndesen kimúlt. Porladni látszott a fölény, amellyel megszállott tehetségét kordában tartotta.

Amikor három évvel később megjelent a következő publikációja – egy vékony füzet a hieroglifák szerepéről a reneszánsz művészetben –, már tisztán látszott, hogy Taft karrierje megfeneklett. Rá hét évre, mikor a következő cikkét közölte egy jelentéktelen folyóirat, egy recenzens tragédiának nevezte a hanyatlását. Paul szerint Taft nem szabadulhatott az apámmal és Curryvel közösen végzett és elveszített munka kísértő szellemétől. Az intézetben töltött huszonöt év alatt, Paul megismeréséig Vincent Taft mindössze négyszer publikált, mert szívesebben töltötte az idejét azzal, hogy bírálatokat írt más tudósok munkásságáról, főleg az apáméról. Fiatalságának tüzes szellemét nem nyerte vissza.

Annak a tavasznak kellett visszahoznia az életébe a Hypnerotomachiát, amikor az elsőéves Paul bekopogtatott hozzá. Mihelyt Steinnel együtt segédkezni kezdett a szakdolgozat megírásában, Paul döbbenetes felvillanásoknak lehetett a tanúja. A vén medve sok-sok éjszakát végiggürcölt a pártfogoltja mellett, hosszú szakaszokat idézve obskurus ősnyomtatványokból, amelyeket Paul nem találhatott a könyvtárban.

– Az volt az a nyár, amikor Richard fizette az olasz tanulmányutamat – mondja Paul, tenyerével dörgölve a zongoraszék szélét. – Úgy fellelkesedtünk! Még Vincent is! Ő és Richard még mindig nem beszéltek egymással, de tudták, hogy a nyomára akadtam valaminek. Kezdtem rájönni dolgokra.

Richard lakásában laktam, amely egy régi reneszánsz palota egész felső emeletét elfoglalta. Döbbenetes volt, egyszerűen lélegzetelállító! Festmények voltak a falakon, festmények a mennyezeten, festmények mindenütt! Beugrókban, lépcsőházakban. Tintorettók, Carraccik, Peruginók. Maga volt a mennyország, Tom! Olyan gyönyörű, hogy arra nincsen szó! És ahogy Richard felébredt, azt mondta, de tisztára üzleties hangon: „Paul, ma el kell végeznünk ezt a munkát.” Aztán beszélgetni kezdtünk, és ő félórával később leoldotta a nyakkendőjét, és azt mondta: „Vigye el az ördög, ma szabadnapot veszünk ki!” A végén csak kóboroltunk összevissza a piazzákon és beszélgettünk. Sétáltunk és beszélgettünk órákon át.

Ekkor kezdett mesélni a princetoni napjairól. A Borostyánról, és ezekről az összes kalandjairól, az őrültségekről, amelyeket elkövetett, az emberekről, akiket ismert. Főleg az apádról. Olyan színes volt, olyan életteli. Egészen más, mint amilyennek én láttam Princetont. Egyszerűen megigézett. Mintha egy álomban éltem volna, egy tökéletes álomban. Richard ki is mondta, hogy az. Mintha nem is a földön járt volna az alatt az idő alatt, amit Olaszországban töltöttünk. Találkozgatni kezdett egy velencei szobrásznővel, és még beszélt is róla, hogy majd megkéri a kezét. Még az is eszembe jutott, hogy talán még Vincenttel is kibékül ez után a nyár után.

– De nem tette.

– Nem. Ahogy visszatértünk az Államokba, minden a visszájára fordult. Vincenttel továbbra sem állt szóba. A szobrásznő szakított vele. Richard kezdett visszajárogatni a campusra, kereste a tüzet, amit akkor ismert, amikor apád és ő McBeenél tanultak. Azóta egyre inkább a múltban él. Vincent megpróbált rávenni, hogy tartsam távol magamat Richardtól, de az idén Tafttől tartottam távol magamat, igyekeztem kerülni az intézetet, és a Borostyánban dolgoztam, amikor csak tehettem. Nem akartam megmondani neki, mit találtunk, amíg nem muszáj.

Ekkor kezdte erőltetni, hogy mutassam meg, milyen következtetésekre jutottam, követelte, hogy hetente számoljak be róla, mennyit haladtam. Talán azt gondolta, ez az egyetlen esélye, hogy visszakapja a Hypnerotomachiát. – Beletúr a hajába. – Több eszem lehetett volna! Írnom kellett volna egy négyes szakdolgozatot, aztán el kellett volna húznom innen a fenébe! A legmagasabb házakat és a legszálasabb fákat sújtják villámokkal az istenek. Mert az istenek szeretik visszacsonkolni, ami kiemelkedik. Nem tűrik a kevélységet másban, mint önmagukban. Ezt Hérodotosz írta. Legalább ötvenszer olvastam ezeket a sorokat, de egyszer sem gondolkoztam el rajtuk. Vincent hívta föl rájuk a figyelmemet. Ő tudta, mit jelentenek.

– Nem hiszel te ebben.

– Már magam sem tudom, mit hiszek. Jobban kellett volna ügyelnem Billre és Vincentre. Ha kevesebbet foglalkozom magammal, láthattam volna, hogy ez lesz belőle.

Az ajtó alatti fényt bámulom meredten. A távolban elhallgatott a zongora.

Paul feláll, az ajtóhoz indul. – Tűnjünk el innen – mondja.