Hetvenegyedik fejezet
Raven megkönnyebbült, és büszke volt, hogy Kyle tévedett: Alexi mégiscsak szereti őt. Le tudnának élni együtt egy életet.
– Fájdalmas lehetett itt egyedül újraélni a múlt borzalmait – mondta Alexi.
Azt akarta válaszolni, hogy sosem volt egyedül ezen a helyen – de vajon készen áll rá Alexi, hogy a védőszellemeiről halljon? Belekapaszkodott a karjába.
– Most, hogy itt vagy, és vigyázol rám, soha többé nem leszek már egyedül.
– Ez úgy hangzik, mint egy jóslat.
Amikor a férfi homlokán ráncok jelentek meg, Raven tudta, hogy valami nincs rendjén.
Alexi körbenézett a szobában.
– Egész kényelmesnek tűnik, csak az a baj, hogy a heverő túl keskeny kettőnknek.
– Az apám lakosztályában, az ötödik emeleten van egy franciaágy.
Alexi elképedt.
– Már az is csoda, hogy ide feljutottál. Nem félsz az ötödiktől? Az már nagyon magas.
– Sokat dolgoztam rajta, hogy legyőzzem a tériszonyomat. Remélem, büszke vagy rám.
Raven mutatta az utat az ötödik emeletre. Végre újra együtt: ő és Alexi. De egy pillanatra kizökkent a bódulatból – érezte, hogy a halál a közelben jár.
…ne légy már ilyen morbid, ne rontsd el…
Keze izzadni kezdett, a verejtéktől megcsúszott a kilincsen.
– Egyszer láttam valamit ebben a szobában, amire túlságosan szörnyű visszaemlékezni.
– Ne tartsd magadban! Biztosan nem akarsz szörnyű látomásokat vinni magaddal a…
– Helyes lenne elárulni apám emlékét? Nem akarná, hogy bárki is tudja.
– Hűtlen volt anyádhoz?
– Annál rosszabb.
– Az egyik nővérrel volt?
– Sokkal rosszabb.
– Te és én rokonlelkek vagyunk, Nikki! Molesztált téged?
Raven megállt egy pillanatra, amikor meghallotta, hogy Alexi Nikkinek szólítja. Aztán a kezére nézett az ajtókilincsen. Az övé? Nem tudta kinyitni az ajtót.
– Sosem nyúlt hozzám. Egy beteg volt az, egy fiú, akit szerettem, az apám Édesmackónak hívta. Láttam, ahogy megerőszakolja.
– Ez iszonyú!
– Láttam, ahogy apám teste alatt kapálózik egy vékony kar, és hallottam, ahogy a fiú kiabál, hogy hagyja abba, dr. Slade!
– Az apád megérdemelte a halált.
– Ez még nem minden – mondta Raven. Az ágyhoz ment, és lehúzott két réteg takarót. – Ha még egyszer látom, talán az kitörli a foltot a lelkemből.
A lepedő a takarók alatt mocskos barna volt.
– Biztosan összecsinálta magát – mondta Alexi.
– Nem, ez Édesmackó megszáradt vére. Apám jelentése szerint megölte magát, de én láttam a kést apám kezében, és azt is, ahogy elvágja a fiú torkát. Akkor zárt be másodszor az elmegyógyintézetbe…
– De miért nem dobta ki a lepedőt?
– Nem hiszem, hogy valaha is visszajött ebbe a szobába.
Raven monoton mozdulatokkal kibújt a ruháiból, bugyiját Alexi lába elé, a földre dobta.
– Mit csinálsz?!
– Felkészülök, hogy szeretkezzünk. – Kikapcsolta Alexi övét, és lehúzta a nadrágját.
– Ebben az ágyban?! Ez beteg!
– Igen, ez vagyok én. Beteg. Dr. Kyle azt mondja, el kell árasztanom az elmémet képekkel. Ha ott csináljuk, ahol apám megerőszakolta és megölte őt, talán ki tudom űzni a gonoszt. Bárcsak fiúnak születtem volna!
– Nem tudok szeretkezni veled ezen az ágyon, Nikki.
– Ismerlek, Alexi! Tudsz. – Lehúzta az alsónadrágját. – Látod? Persze, hogy tudsz!
– Szeretnék, Nikki, de nem fogom meggyalázni az utolsó…
– Miért utolsó?
– Szeretlek, Nikki!
– Akkor mutasd meg! – Raven magára húzta.
Megborzongott, amikor Alexi megcsókolta a nyakát, a mellét és a köldökét. Végighaladt kezével a kerek csípőn, be a combok közé, és addig cirógatta, míg a lány egész teste bizseregni kezdett.
– Hatolj belém! – nyögte. – Jobban akarlak, mint bármikor.
Alexi becsúszott. Finoman. Gyorsabban és gyorsabban, amíg Raven fel nem kiáltott.
A mozivásznon lassan pörögtek a képek – majd a kamera elsiklott az égen suhanó felhőkre.
Alexi lefordult róla, és kezét összekulcsolta a tarkóján.
– Rendszerint elalszom szex után, de most teljesen éber vagyok.
– Hozok neked egy pohár meleg tejet, az majd segít.
Alexi bólintott.
– Hosszú nap volt ez, szükségem van az alvásra.
Raven csupaszon kimászott az ágyból, elment a nővérek pihenőhelyére, és ellenőrizte készleteit. A tejpor jó lesz. Feltette a kannát a Sternóra, és gyorsan meggyújtotta. Jó. Ő tartja kezében az irányítást. Miközben tejet öntött egy pohárba, eszébe jutott az altatópor. Attól lesz majd egy nyugodt éjszakája. Beletette az altatóport a tejbe, és visszavitte a hálóba.
– Ettől megnyugszol majd.
Alexi lehajtotta.
– Nagyon értékelem, hogy gondoskodsz rólam.
– Mostantól mindig így fogok gondoskodni rólad.
Alexi szemhéja megrebbent, majd szeme lecsukódott. Hamarosan horkolni kezdett. Raven betakarta, és lefeküdt mellé.
Arra számított, hogy ő is gyorsan elalszik majd, de Alexi felnyögött és fordult egyet, már megint álmodott: takarítók… ampullák… működő légkondicionálók… az ellenségeinket elsöprő lehelet…
Elhadarta a szavakat újra és újra. Miről beszélt álmában? Takarítók? Ampullák? Légkondicionálók?
Felidézte Kyle szavait az anthrax okozta halálról, hogyan öl meg gyerekeket, még kisbabákat is. Lassan. Borzalmasan.
Mi lehet Alexi ajándéka? Még mindig meztelenül, kiosont a hálóból apja szomszédos irodájába. Nem tudta a pontos okát, de viszolygott a ruha szorításától. Talán Éva akart lenni a paradicsomban. A fa előtt, az alma előtt, a bukás előtt.
Letépte a barna csomagolást a dobozról, és nézegette az alumínium aktatáskát. Miféle ajándék ez? Megpróbálta kinyitni, de számzárral volt kódolva.
…próbáld a tizenhetet…
Számolt. Az N az angol ábécé tizennegyedik betűje, 1-4-1-7. Elforgatta a számtárcsát, a zár kipattant. A táskában vattába ágyazott vékony üvegampullák tucatjai sorakoztak. Mindegyik közepére egy bőrpántot erősítettek éles fémszegecsekkel, mintha kutyanyakörvek lettek volna.
Alexi be akarta vetni az anthraxot a három célponton. Kyle rádöbbentette őt a következményekre: rángatózó, elkékülő emberek, férfiak, nők, ártatlan gyerekek.
A vattabélés alól kikandikált valami zöld papírdarab. Óvatosan elmozdította: százdolláros bankjegyek.
Az a pénz volt, amit ő segített neki ellopni az Athén Bankból? Pénz, amivel borzalmas halálokért fizetnek?
Milyen fura, a fémszegecsek a bőrpánton befelé néznek, az üvegampulla felé, ennek meg mi értelme?
Aztán… felbukkant egy emlék… egy fiú az iskolában, aki egy nyelves csókért cserébe bőr karkötőt ajándékozott neki. Esett. Befutottak egy pajtába, csókolóztak, ölelkeztek. Érezte, ahogy csuklójára szorul a víztől ázott bőrpánt, a kapocs pedig belemélyedt a bőrébe.
…amint háromkutya nyakörve a halállal töltött poharakat áttöri…
Emlékezett Tedescu egyik órájáról: Héraklész tizenkettedik munkája az volt, hogy elkapja a háromfejű kutyát, és felhozza az alvilágból.
De ezeknek a bőrpántoknak a szegecsei befelé, az ampullák felé fordultak. Ha a pántok nedvesek lesznek, a bőr összemegy, amikor megszárad, és a szegecsek áttörik az üvegampullákat. De hogyan fog szétszóródni az anthrax?
…aiolosz fagyos-forró lehelete télen-nyáron…
Légkondicionálók!
Vajon Alexi kivel szervezi az akciót? Megnézte a férfi mobiljának menüjét, és beállított névcsoportokat talált: hoppá, az egyik csoport a Takarítók nevet viselte.
…a készenléti egységek, takarítók, akik éjszaka takarítják az épületeket…
El kell mondania Martynak. Remegő kézzel tárcsázta Kyle számát.
Réveteg hang.
– Mi az?!
– Ne gyere vissza az elmegyógyintézetbe! – suttogta Raven. – Itt van Alexi, beszélt álmában. Ha felébred, biztos vagyok benne, hogy meg akar majd ölni. Anthraxszal teli ampullákat hozott. Szét akarja majd osztani a készenléti egységek között, akik takarítók a három célponton. Nem öngyilkos bombázók, lesz idejük elmenekülni. Rájöttem, hogy miközben éjszaka takarítják az épületeket, benedvesítik a bőrpántokat az ampullákon, és a légkondicionálókba rejtik őket. Amikor a bőr megszárad és összezsugorodik, a fémszegecsek áttörik az üveget. Aiolosz fagyos-forró lehelete a légkondicionálókból szétfújja az anthraxport mindegyik épületben.
Hallotta, hogy a férfi lélegzete elakad.
– Ezrek fognak meghalni.
– Mit tegyek?
– Fuss!
– Merre? Gyűlölöm Alexit, de nem mehetek el!
– Hívom a SWAT*-ot és a marsallokat.
*Taktikai beavatkozó egységek.
– Nincs idő, én magam birkózom meg vele.
– Hogyan?
…törd el azokat az átkozott üvegcséket…
– Nehogy te vagy bárki is belépjen az épületbe – mondta Kylenak. – Ez a cucc megfertőzi majd az egész diliházat.
– Várj, Raven…!
A lány kinyomta.
Alexi már a sarkában szuszogott.
– Kivel beszélsz?
Raven eldobta a telefont, és felkapta az ampullákat az aktatáskából.
– Mi a baj, Nikki? Miért keltél fel az ágyból?
Raven szembefordult vele.
– Átvertél engem, tudom, hogy el akarsz hagyni!
– Nem igaz! Elviszlek magammal egy rejtekhelyre. Rengeteg pénzem van, együtt lehetünk örökre, ahogy te is akarod.
Raven a feje fölé emelt egy ampullát.
– Azok alapján, amiket az anthraxról hallottam, ha ezt eltöröm, körülbelül egy hetünk lesz még hátra.
– Esküszöm, azt terveztem, hogy magammal viszlek!
– Mondd, hogy szeretsz!
– Szeretlek!
Kitárta a karját.
– Egy utolsó simogatás? A testünk összeér.
Alexi a karjába vette.
Raven a tenyerében szorongatta az ampullát.
– Látom, még mindig akarsz engem – suttogta. – Csókolj meg!
Kezét a szájához kapta. Az ampullát a fogai közé csúsztatta, nyelvével szétfeszítette Alexi ajkát, és ráharapott az üvegcsére.
Szilánkok keveredtek az anthraxszal és hasogatták a nyelvüket.
Raven nem vett tudomást a fájdalomról.
– Ugye, milyen szép? Megmenteni életek ezreit egy gyilkos-öngyilkos csókkal.
– Ne!
– Sosem tudsz már elhagyni engem, Alexi! – motyogta. Vér csordogált a szájából.
– Megint megőrültél! Megyek innen…
– Túl késő, Alexi! Ez volt a halál anthraxos csókja.
– Akkor mártírhalált halok majd. Még mindig van időm elvetni a sárkánymagokat a többi ampullával.
Raven kiszakította magát, és a korláthoz futott. Megállt. Lenézett a lépcsőházban. Behunyta a szemét, aztán mély levegőt vett.
Kit érdekel? Úgyis meg fog halni.
A kanyargós lépcsőn lefelé botladozva a falhoz csapott néhány ampullát. Visszanyerte egyensúlyát, és tovább futott lefelé.
Alexi mögötte volt. Eldobott még párat.
Negyedik emelet. Harmadik. Második. Első.
Elfogyott mind.
Alexi elkapta és durván megrángatta.
– Nem tudod, mit tettél!
– Azt mondtad, lelkitársak vagyunk. Megmentettem lelkek ezreit, ahogyan a miénket is.
– Őrült vagy!
Raven nevetett.
– Hát persze! Évekig nem tudják majd lebontani a fertőzött kis diliházunkat! Szeretkezhetünk itt, amíg el nem kékülünk, Alexi. Ne pazaroljuk el az utolsó pár napot, amíg hús van a csontjainkon!
Alexi eltolta magától Ravent.
– Eszemben sincs itt maradni, elmegyek.
– Mégis hová futhatsz, amikor magadban hordozod a pusztulást? Te hoztad ide a halált, ami megfertőzte ezt a bolondokházát. Még van körülbelül egy hetünk, hogy szeretkezzünk… most már ez lesz a sírhelyünk.
– Te bolond! Miről beszélsz?! Nincs időnk!
– Hiszel a halál utáni életben, Alexi?
– Igen, de én inkább ezt az életet választom.
– Ott leszünk egymásnak örökre, Alexi.
– Miről beszélsz?! Meddig lehet a fertőzést gyógyítani?
Nikki közelebb ment és odasúgta:
…„szólt a holló, soha már”…