Huszonkilencedik fejezet

Isztambulból Tatvan felé, Törökország

– Fatima, miért nem látogathatjuk meg a Topkapi palotát?

– Nincs idő, jegyet kell venni vasútállomáson.

– Már megint egy vonat? Elegem van a vonatokból!

– Ez az utolsó.

– Hova megyünk?

– Határra Törökország és Irak között.

– Semmi kedvem Irakba menni!

Meddig fogja még bírni ezzel az elkényeztetett lánnyal?

– Várnak minket. Szóltam nekik, hogy érkezünk.

– Láttam a tévében, hogy Amerika háborút nyert Irak ellen.

– Kapitalista keresztesek megnyerték Sivatagi Vihar hadműveletet, első csatát, de még lenni több csata is. Mi megnyerjük háborút.

– Ki az a mi?

– Iszlám dzsihád, Insallah!

– Ez azt jelenti, „Ha Isten úgy akarja”, igaz?

– Memóriád kiváló, Raven. Vonatúton cél felé használod majd arra, hogy előhívd Tedescu strófáit.

– Nem értem.

– Fogod érteni, időben.

– Mondd el, most!

Elkapta Raven karját a csadoron keresztül, csavart rajta egy erőset, és magához rántotta a lányt.

– Te nem adsz nekem utasítások! Én, Fatima Sayid őrnagy mondom neked, mit csinálj és mit ne csinálj!

– Ez fáj! 

– Ez semmi ahhoz képest, mit érzel majd, ha még akadékoskodsz!

A csador takarása arra is kiváló lehetőség volt, hogy Raven arcát kifejezéstelenné tegye. Mintha megszelídült volna alatta – Fatima szemében legalábbis. A nő engedett a szorításon. Nincs értelme tovább vadítani, sok munka van még hátra.

Megcélozták a Haydarpasa pályaudvar egyik jegypénztárát.

– Két hálókocsi jegy Dogu expresszre Isztambulból Tatvanba.

– Két yatakli vagon Dogu expresszen – válaszolta a jegykiadó. – Megtakarít húsz százalék, ha retúrjegyet vesz.

– Nem jövünk vissza.

Fatima fizetett, és a kiadó átnyújtotta neki a jegyeket. Megint cibálni kezdte Raven karját.

– Gyere, bajkeverő, felszállunk vonatra!

Útban a hálókocsijuk felé egy vasutas a karját nyújtotta, hogy felsegítse a lépcsőn. Fatima elfordult.

– Nem nyúlni hozzám!

– Elnézést, hölgyem! Elfelejtettem. Nem ugyanúgy Törökországban, mint maga országában.

– …én nem bánom, ha megérint…

A vasutas zavarban volt.

Ez a kacér kiszólás Nikkire vallott. Fatima felhúzta őt a lépcsőn, és ujját a halántékához ütögette, jelezve a vasutasnak, hogy nem kell komolyan vennie a lányt.

– …cseszd meg. nem én vagyok az, akinek hiányzik egy kereke, nem én vagyok az őrült…

Fatima vállat vont, és megrázta a fejét:

– Látja?

A férfi elfordult, hogy segítsen egy másik utasnak.

Ahogy a fülkéjükbe értek, Fatima lehúzta saját fejkendőjét és Ravenét is. Keményen a lány szemébe nézett.

– Figyelmeztetlek utoljára, Raven vagy Nikki, ha még bajba hozol, lenyugtatózlak téged egész útra!

– Sajnálom. Megpróbálok jól viselkedni.

Ez Raven-szerűen hangzott.

– Többet teszel, mint próbálás! 

– Megpróbálok többet tenni a próbálkozásnál.

Fatima arcon csapta.

Raven visszaadta a pofont. Alsóneműre vetkőzött, a csadort pedig a földre hajította, és összefonta a karját.

– …és mi az istent kezdesz ezzel… ?

– Rendben. Nikkivel nem lehet bírni másképpen. – Táskájából egy fekete dobozkát kapott elő, abból pedig egy fecskendőt, már csak a tű hiányzott.

– Ne, kérlek! Jó leszek! – Raven a fülke ajtajához rohant, és elkezdte rángatni.

Fatima behelyezte a tűt a fecskendőbe, elkapta a lányt, az ülésre taszította, és belevágta a tűt.

– Félek! Félek!

– Nincs mitől. Félálomban leszel, amíg elérünk Tatvan. Mikor felébredsz, nem emlékezel semmire, ami történt veled.

– Mit fogsz csinálni v-velem?!

– Felteszek kérdéseket, te pedig válaszolsz. Láttam sokszor apádat hipnotizálni téged. Ébredés után elfelejtesz mindent.

Raven szeme forogni kezdett, majd lecsukódott. A feje elernyedt, és oldalra billent.

A feladat már csak az, hogy a félálmot sikerüljön hipnotikus álomba fordítani. Mögé ült, és suttogni kezdett.

– Most alvás, de mindketten halljátok hangom. Mindketten engedelmeskedtek hangomnak. Hallgasd vonatkerekek forgását… lágyabb… lágyabb… Hallgasd levelek susogását szélben. Álomban is tudsz beszélni. Világos?

A lány halkan nyöszörgött, és bólintott.

Végre. Ezt tervezi már azóta, hogy a tolószékes Tedescu kizavarta őt a szobából, amikor Ravennel beszélt. Most itt a lehetőség, hogy megtudja, mit zártak el akkor Raven gondolataiban.

– Visszamegyünk időben athéni elmegyógyintézetbe. Kórházban vagy, és látogatod régi tanárod, Jason Tedescut. Látod Mr. Tedescut… ?

Raven igent suttogott.

– Mit csinál Mr. Tedescu?

– Azt akarja, hogy idézzem fel neki a sorokat, amiket az irodájában olvastam. 

– Idézd fel most nekem!

A lány összerezzent.

– Tűz! Nem akarok megégni! Ó, istenem, nem akarok több tüzet!

– Aludj, Raven, aludj! Nyugalom van most. Vége tűznek. Próbáld újra. Mik a sorok?

– Nem emlékszem.

– Allah nevében, emlékezned kell!

– …ez már szörnyű magas, nem bírom! le fogok esni és eltöröm a nyakam!ne nézz le…!

– Rendben Nikki. Biztos vagyok benne, hogy apád poszthipnotikus szuggesztiója nem blokkolja te emlékezetedet. Hogy hangzik első strófa: MI?

Nikki előre-hátra hintázott, majd dünnyögni kezdte:

„…arctalan istennő őrzi a jövőt szélfutta toronyból,

és ádáz gyűlölettel mindenkit lemészárol.

bikaember, ki elmenekült, megáll az elsüllyedt falak alatt,

a halál ítélete ötszirmú virágot robbant…"

– Gyerünk!

– …ez az egy rész, amit hallottam…

– Lenni kell több.

Feje holdkóros álomra csuklott.

Dr. Slade nyilván Raven borderline-hisztérikus személyiségei mögé temette el a jóslatot. Hogy áttörjön az utasítás pajzsán, meg kell találnia a módját, hogy megkerülje Raven tűztől való rettegését és Nikki tériszonyát.

Leszálltak a vonatról Tatvanban, és busszal mentek az iraki határig. Ha addigra nem tudja megfejteni a rejtélyt, túsza hasznát veszti. A Vörös Szerda ünneplése a tűzijátékokkal pusztítást visz végbe Raven elméjében. Az imák a minaret tetején pánikot keltenek Nikkiben. Talán mindkettejük fóbiáját felhasználva el tudja választani őket.

De óvatosan kell cselekednie, ha nem vigyáz, a borderline időleges skizofrénia visszafordíthatatlan katatóniás összeomlássá válhat.