Hatvanhetedik fejezet

Raven cukortartóval a kezében visszasétált az asztalhoz, és éppen elcsípte azt a pillanatot, amikor Fatima babrált az asztalon a pohár körül. Ennek a nőnek még van mit tanulnia, ez a színészi játék pocsék volt: a merev állkapocs és a szúrós tekintet átmenet nélkül váltott lágy mosolyra.

– Nem kell többet aggódnod fatwa miatt.

…így árulják el magukat a pókerjátékosok, bár még nem láttam egyet sem…

– Hogyhogy? – kérdezte Raven. – Azt mondtad, a Korán megköveteli, hogy a hitszegőt kivégezzék.

– Különböző értelmezések vannak sharíának.

Raven az asztalra könyökölt.

– Mi az a saría?

– Az iszlám jog.

– Jézusom, amerikai jog a soron kívüli kiadatásról, iszlám jog a kivégzésről, kezdek belefáradni ebbe az egészbe. – Ahogy felállt és hirtelen megfordult, könyöke a tejespohárhoz ütközött, ami azonnal a földön landolt, apró szilánkokban. – Öregem, napról napra egyre bénább leszek!

Fatima arckifejezése széles skálát járt be a meglepetéstől egészen a haragig a véletlennek tűnő baleset láttán.

– Raven, segítek felvenni darabokat!

– Nem kell, megbirkózom vele.

Fatima lehajolt, és felemelt egy üvegszilánkot: úgy tartotta a kezében, mint egy tőrt.

– És megbirkózol ezzel is?

Raven hátrálni kezdett, és egy széket húzott kettejük közé, aztán felkapta táskáját a karfáról, és kirohant a nővérszobából.

Fatima elállta az alagút felé vezető utat.

– Ma véred feláldozik Allah előtt!

Csak egy úton menekülhet.

– Nem tudsz elmenekülni fel lépcsőn, Raven, magasságtól rettegsz!

A lány tétovázott. Aztán megragadta a korlátot, és felhúzta magát a lépcsőn. Meglódította a táskáját, és fejbevágta vele Fatimát.

– Ezért lassan vágom el torkod, Raven!

Fel az első lépcsőfordulóig. Aztán gyorsan felküzdötte magát a kanyargós korláton a második lépcsősorig. Fatima megpróbálta őt elérni, de a lány egy lendülettel belerúgott.

– Oh, könyörögni fogsz, hogy megöljelek gyorsan, de nincs kegyelem hitehagyottnak!

Már a harmadik lépcsőforduló következett. Fatima egyre közelebb került. Aztán a negyedik. Ne nézz le! Elszáguldva apu szobája mellett az ötödiken. Fel. Fel. Kirontott az ajtón át a tetőkorláthoz. Becsapta maga után.

De Fatima a nyomában volt.

– Nincs menekülés, Raven, Nikki vagy akárki vagy! Leugorhatsz korlátról, de futni nem tudsz! Halál agyonütéssel vagy lezuhanással hegyről. Válassz!

– A nagy szart! – Benyúlt a táskájába, és kihúzta a járőr fegyverét. Felhúzta. – Most tiéd a választás, Fatima! Legurulsz a hegyoldalon, mint az anyám, vagy kérsz egy golyót a két szemed közé?

Fatima a pisztolycsőért kapott, megragadta, hogy kitépje Raven kezéből. Dulakodni kezdtek. Mindketten a toronynak dőltek. A pisztoly elsült. Egyszer. Kétszer. Háromszor. Vér fröccsent szét az arcokon. De kié? Raven hátrazuhant.

Amikor magához tért, meglátta Fatimát összegörnyedve a harangtoronynak dőlve. Az arany félholdas nyaklánc ott maradt a korlátra csavarodva. Lefejtette róla, és arra gondolt, hogy a sziklákra hajítja. Aztán meggondolta magát. Mi a fenének? Megfordította a fatwát. Fatimához ment, és visszatette a láncot a nyakába. A testet a torony falának támasztotta, Mekka felé nézve. Vajon felismeri Allah Fatimát arc nélkül?

A szárnycsapkodás és a felszálló madarak halálra rémisztették.

Ki jön már megint?

Le kell jutnia, hogy megnézze. Kinyitotta a torony ajtaját, és nekiindult. Lenézett a kanyargós lépcsőházon, és beleszédült a látványba. Ne parázz, ez csak egy út! Mint gyerekkorában, letérdelt, megfordult, és úgy mászott le hátrafelé fokról fokra az előcsarnokig.

Az ég kapott egy plusz sötét réteget, pedig már hajnalodott.

Csak a fekete szárnyak.

Megint gyilkolni jött valaki?