Negyvenegyedik fejezet

Athén

Alexi mobilja csörögni kezdett. Lerúgta magáról a takarót, és felvette.

– Igen?

– Itt Fatima. Raven elszökött Ashrafból.

Alexi az ágy szélére ült.

– Hogyan?!

– Beépített ügynök parancsnokságunkban segítette őt.

– Mi van Tedescu üzenetével?

– Azt hittem, lesz több idő.

Mit mondjon? Többször átkozta már magát, amiért hagyta, hogy Fatima elvegye tőle Ravent.

– Mit gondolsz, merre tart?

– Gépen vissza Athénba. Fogd el Hellenikon reptéren, mielőtt biztonságiak átveszik. Ha nem tudsz megakadályozni, hogy Eliade kezébe kerüljön, találj módját elhallgattatni.

– Mi van a szállítmánnyal?

– Ha végzel Slade lánnyal, repülj Ohióba. Kézbesítő várni rád majd diák emlékműnél Kenti Állami Egyetemen. Miután adsz neki pénzt, ő ad neked csomagot.

Fatima letette, Alexi pedig megkereste a gyorshívón apja számát. Tétovázott, majd elindította a hívást, de mielőtt az apja felvehette volna, mégis kinyomta. Ezt a hírt személyesen kell elmondania az öregnek.

Kezei csúszkáltak a Harley kormányán a verejtéktől, ahogy gyorsított a tempón a műhely felé. Két sarokkal később a fékre taposott. Hülye, hülye, a búvóhelyet már felfedezték! Visszafordította a motort, és apja lakása felé vette az irányt.

Tíz perccel később behajtott a keskeny utcába az épület mögött, és körbenézett, mielőtt beosont a hátsó ajtón. A negyedik emeleten megvizsgálta az ajtófélfát, hátha talál hajszálakat. Semmi. A titkos kopogással jelzett. Egy-kettő-egy. Kétszer megismételte.

Myron kidugta kócos ősz fejét, és beengedte a fiát.

– Mit csinálsz itt? Biztos vagy benne, hogy nem követtek?

– Mit gondolsz te rólam, mégis ki vagyok?

Elmondta Myronnak Fatima hívását.

– Nem hagyhatjuk, hogy Nikki Eliade kezei közé kerüljön. Menj a repülőtérre. Szerezz segítséget a szimpatizánsainktól. Élj a meglepetés módszerével, hogy kiszedd az őrök kezei közül.

– És ha sikerrel járok, mi a következő lépés?

– Mondd meg neki, hogy ez mind meg volt szervezve, hogy segítsen neked Amerikában. Ígérd meg neki, hogy elveszed, miután visszatértetek Görögországba.

– Nekem mindent elhisz. Utálok hazudni neki.

– Én mindig utáltam hazudni az anyádnak, nyugodjon békében, de néha szükséges volt.

Alexi átment a Hellenikon repülőtér biztonsági kapuin, és megállt ott, ahol szemmel tudta tartani az utasterminált. Helyiek, turisták, hátizsákos diákok és apácák zsúfolódtak kis helyen. Az omladozó falak mellett kóbor kutyák aludtak. Nem csoda, hogy a görög kormány sietett bezárni ezt a helyet az Olimpia előtt és az új Elefthériosz Venizélosz repülőtérrel helyettesíteni.

Ellenőrizte az érkezés-indulás táblázatot. Értelmetlen. Nem fogják bejelenteni egy bejövő JPATS visszatoloncoló járat érkezési helyét és idejét. A gép valószínűleg egy ritkán használt kifutópályán fog landolni.

A közelben kiszúrta egyik szimpatizánsukat, egy reptéri kocsi sofőrjét, aki mozgássérülteket és időseket szállított a beszállókapukhoz. Intett neki, hogy menjen közelebb. A férfi megfordult a kocsival, súrolva Alexit – egy majdnem gázolás néha jó ötlet forrása is lehet…

– Elvtárs – suttogta. – A hazafiaknak szükségük van a segítségedre.

– Állok szolgálatára, elvtárs!

– Menj a személyzeti bejárathoz, és keress egy fiatal szőke nőt, alighanem egy őr fogja kísérni. Közben figyeld a jelzésemet: amikor előveszem a fésűmet, és végigfuttatom a hajamon, bele kell szaladnod az őrbe, a nőt a kocsira tenni, és kivinni a főbejáraton. Én kiosonok, és a motoromon foglak várni.

– Ahogy kívánja, elvtárs! – A sofőr elhajtott.

Alexi – megelégedve a spontán kiötlött briliáns tervvel – fésűjét készenlétben tartva várt.