Ötvennyolcadik fejezet

Waybridge, Ohio

Raven papírszáraz ajakon futtatta végig a nyelvét. Kinyitotta a szemét. Küszködött, hogy ki tudjon mászni az ágyból, de a lepedő szorosan körbefogta. Minden elmegyógyintézetben ugyanaz a formula, már megszokhatta volna, de még mindig talány, miért kötözik le őt mindig a gondozók. Ez alkalommal mi rosszat csinált?

Oké, ideje visszarántania magát a valóságba, ennek pedig csak egy igazán megbízható módja van. A lepedő alatt erősen végigkarmolt a hasán, jó mélyen belevájta a körmét, nem elég éles, több kell egy horzsolásnál, hopp, most érezte, hogy beszakad a bőr. A vér szaga végre átszivárgott a levegőn. Jó érzés volt visszatérni.

Nyikorgott az ajtó. Látta, hogy Nathenson nővér szemügyre veszi őt.

– Harry, gyere gyorsan! A dilis már megint elemében van!

– Jó reggelt, nővér! Mikor lesz a következő ülésem Martyval?

– Akkor találkozhatsz dr. Kyle-lal, ha megnyugodtál, és uralkodsz magadon.

– Most jól vagyok.

Nathenson a plafon magasságából végigmérte Ravent.

– Utánanézek, mikor van dr. Kyle-nak ideje, hogy beírjon téged.

– Hívja fel, biztos azonnal fogadni fog.

– Valóban? – Nathenson megfogta mobiltelefonját. – Ha abbahagyod ezt a horrorisztikus önkínzást, meglátom, mit tehetek.

Raven kidugta a nyelvét. 

– Harapd csak le, mit érdekel! – mondta Nathenson. – Legalább elhallgatsz. – A nő letette a telefont, majd megemelte szemöldökét. – Fogad most, kihagyja az ebédet.

– Mondtam.

Nathenson arca paprikapiros lett. Megnyomta a gombot a belső adó-vevő készüléken, és beleszólt.

– Harry Newton gondozó jöjjön a nővérszobához!

A gondozó nemsokára megérkezett, és segített Nathensonnak kibontani a lepedőt.

– Miután megmosakodott és felöltözött, vidd dr. Kyle rendelőjébe, de vigyázz, nehogy elcsavarogjon!

Harry Newton alighanem vámpír gondozó lehetett, gondolta Raven, a folyosón haladva végig stírölte őt, és nyelvével láthatatlan morzsákat kutatott a szája szegletében, biztos felizgatta a vér szaga.

– Nem gondolom, hogy helyes Nathenson nővértől, hogy hülyének nevez téged, Harry. Te nyilvánvalóan nagyon intelligens vagy. Hallottam, hogy azt mondja az egyik nővérnek, csak arra vagy jó, hogy a bolondokat kísérgesd. Nem szabadna a hátad mögött beszélnie. Csak ne áruld el, hogy tőlem hallottad.

– Köszönöm. Lakat a számon. – Amikor rámosolygott, Raven tudta, hogy meglett az első szövetségese az egyetemi klinikán.

Harry elvezette Kyle irodájáig. Maradj nyugton most, és uralkodj magadon. Ne riaszd el magadtól az agyturkászt.

– Bocs, hogy keresztülhúztam az ebédjét, doki! Rendes magától, hogy beszúr az idejébe.

– Semmi baj, ettem egy könnyű ebédet. – Hátradőlt. – Megértem, milyen nehéz ez most magának.

– Csak hogy tudja, nem gondolom, hogy helyénvaló Nathenson nővér részéről azt mondani, mivel Jung nácipárti rasszista volt, maga is biztosan az.

– Nos, néhány Jung-ellenes mondott ilyesmiket, de az nem Jung hibája, hogy Hitler a faji tudat fogalmát használta az úgynevezett „árja” faj elméletének alátámasztásához.

– Tudtam, hogy Nathensonnak nincs igaza. Maga nem az a fajta pszichiáter, aki hisz az ilyesmikben. 

– Tudja, kicsoda ma?

Raven a szeme elé tette a kezét.

– Nem vagyok biztos benne. Ez azt jelenti, hogy bolond vagyok?

Kyle sóhajtott.

– Ezt meg kell valahogyan értenem, a bíróság miatt.

– Nos, időnként két nevet hallok. Nikki Apterost, és valakiét, akit Raven Slade-nek hívnak.

Kyle előrehajolt, könyökét az asztalra támasztva.

– Ki beszél most hozzám?

– Raven. A-azt hiszem.

– És mitől hiszi ezt?

– Nikki az, aki azt szeretné, hogy maga lefeküdjön vele.

– Mielőtt továbbmennénk, Raven, tisztáznunk kell valamit: a határok fontosak, nem léphetjük át őket.

Raven bólintott.

– Az országhatárokra gondol?

– A páciens és a terapeuta közötti határokra.

– Oh, értem.

– Mit érez most, ebben a pillanatban? – faggatta Kyle.

– Szomorú vagyok. Anya kiborult, amikor az ikertestvérem meghalt, és én megszülettem. Tudta, hogy apám fiút akart. Lehet, hogy ezért lettem ilyen depressziós. A depresszió öröklődik?

– Néhány kutatás szerint a hajlam örökletes lehet.

– Maga szexista, mint az apám.

– Én nem vagyok az apád.

– A férfi agyturkászok összetartanak – válaszolta Raven. – Cserbenhagy majd a bíróságon?

– Meg kell mondanom a bírónőnek, amit gondolok. Ha meg tudom győzni arról, hogy pszichiátriai segítségre szorul, talán nem hagyja jóvá a Görögországba való visszatoloncolást.

– A maga szava lesz a döntő ebben?

– Felszólított, hogy alkalmazzak intenzív elárasztásos terápiát.

– Az micsoda? 

– Emlékszik, amikor azokat a képeket mutattam a tűzről? Ez a terápia része.

– Ja, persze! Fogadok, hogy minden szadista ezt mondja az áldozatának.

– Én nem vagyok szadista, Raven. Ez az egyetlen kezelési mód, amire van időnk. Korábban elárasztásos terápiának hívták. Elárasztani a pácienst olyan képekkel, amelyek szembesítik legnagyobb félelmeivel. Újra és újra, amíg ezek a dolgok elvesztik az elme felett gyakorolt hatalmukat.

– Mint a lángok, amik halálra égették Fogpiszkálót.

– Ezt hogy érti?

Raven elmesélte Pireusz bombázását.

– Azt hiszem, azt akarták, hogy én haljak meg abban a tűzben.

– De ki volt ott? Tényleg maga volt?

– Nem tudom.

– Ez az ügyünk javára válhat. Amíg nem tudja, kicsoda, a bírónő nem valószínű, hogy alkalmasnak találja a kiszolgáltatásra.

– Köszönöm, hogy ezt elmondta. Akkor nincs rohanás.

– A bírónő időhatárt szab a kezelésnek, mielőtt dönt.

– Tudom, hogy Amerikában nyilvánosak a perek. Ha Alexi felbukkan, azt fogja gondolni, hogy elárultam őt.

– Ez nem egy per. Ez meghallgatás. Nemzetbiztonsági okok miatt nem lesz nyilvános.

– Akkor is megtalál, és megkínoz majd, hogy elmondjak olyan dolgokat, amikre nem emlékszem.

– Még több testőrt kértem, hogy vigyázzanak magára.

– Komolyan? Most megölelhetlek?

– Határok!

– …szarok a határokra…

– Legközelebb beszélünk erről.

– … beszelni, várni… beszélni, várni… mindig ugyanaz, elegem van a beszédből, mit szólnál egy kis akcióhoz… ?

– Nos, ez a találkozó a végéhez ért, úgyhogy abbahagyhatjuk a beszédet!

– …nem! most én jövök! ne küldj el… 

– Ezen már túlestünk egyszer. Vannak szabályok és határok.

Kyle megnyomott egy gombot a telefonján. – Harry, kísérje vissza a pácienst az osztályra. Mára befejeztük.

– Gyűlöllek, Marty! Ne küldj el!

 

Harry a szobájába vitte Ravent. A lány kérte, hogy kísérje be és maradjon vele, de ő megrázta a fejét, és bezárta az ajtót. Amikor elment, Raven lerántotta a lepedőt az ágyáról, és csíkokra szaggatta. Összekötötte a csíkokat, és a kötél egyik végét a nyaka köré csavarta. Hova erősíthetné a másik végét? A csapon és a vécén kívül a szoba üres volt. Se csövek, se vezetékek. Miért nem nézett meg mindent alaposan előre?

Aztán felnézett és végigpásztázta a plafont: megvan, a légkondicionáló nyílása, tökéletes. Kétszer kell áthajtani a lepedőkötelet, úgy elég rövid lesz ahhoz, hogy felakaszthassa magát. Felállt az ágyára, és átdugta a lepedő végét az egyik nyíláson, a másik már a nyakába volt csomózva.

Valakitől azt hallotta, hogy a férfiaknak hatalmas orgazmusuk van, amikor felakasztják őket. Vajon a nőknek is? „…készen állsz vagy sem, jövök…”

Az ajtó kicsapódott. Harry és egy másik gondozó rontott be a szobába, és levágták.

– …ez az én testem, az én életem, semmi jogotok hozzá, hogy beleavatkozzatok, rohadékok! ha úgy akarom, véget vethetek a szenvedéseimnek…!

A gondozók elvették az ágyneműjét, és otthagyták. Raven hátralépett az ajtótól, és körbenézett. Semmi.

– …rendben, akkor megfullasztom magunkat…

Letérdelt, és benyomta a fejét a vécékagylóba. Elhatározta, hogy a halálig számolni fog, aztán ahogy a víz az orrába ért, a feje magától felemelkedett.

– …semmit sem tudok jól csinálni, értéktelen, haszontalan vagyok… bárcsak elrepülhetnék, de levágták a szárnyaimat… nem igazság, a győzelem istennője minden emberé… győzelem az embereknek. az emberekért, az emberek által, emberek, fel! a némberekre…

…a némberek vajon freudi nyelvbotlás? vajon freud boltolt a nyelvével? ki fél a csúnya nagy freudkastól? nagymama, miért ilyen nagy a fejed? szopd le… ki áll ott az ajtóban meztelenül… ?

…hogyan láthatom magam tükör nélkül? ez csak azt jelentheti, hogy el kell pusztítanom ravent, hogy alexi engem szeressen…

…ha az a kurva nathenson megint elvisz a zuhanyzóba, a csempébe verem a fejem és végre kiszabadulok, hogy életem hátralévő részét alexivel tölthessem…

A gondolat annyira boldoggá tette, hogy Nathensonra mosolygott.

– Köszönöm, hogy ilyen jó hozzám. Szükségem van egy zuhanyra.

– Nocsak, most meg a kis Ms. Perkyt játsszuk?

– Maga is? Nem mondom meg senkinek.

Nathenson a fejét csóválta.

– Gyerünk, kipucolunk a mocsokból.

Raven reszketett.

– Senki sem nyúlhat hozzám!

– Tudod, azt hiszem, zuhany helyett inkább fürdőre van szükséged.

– Egy jó forró fürdő megnyugtatja majd az idegeimet.

– Erre, a fürdőház felé.

Nathenson egy terembe vezette, ahol műanyag táblával fedett fürdőkád volt, a tábla közepén egy lyukkal.

– A hölgynek szüksége van rá, hogy megnyugtassuk az idegeit, fiúk. Be a kádba vele!

– Tényleg szükség van erre? – kérdezte Harry.

– Ezt nem maga dönti el!

– Nem vagyok olyan hülye, mint gondolja! A lány elmebeteg. Miért bünteti?

Nathenson hangja megkeményedett.

– Harry, ha írok magáról egy pocsék ajánlást, sose talál még egyszer ilyen jó munkát!

A férfi elhallgatott. Ő és egy másik gondozó felemelték Ravent, és betették a kádba.

– Nem kell kényszeríteniük, én akarok fürödni.

– Látják? Ő maga kéri – mondta hidegen Nathenson.

Átnyomták a fejét a műanyag fedél lyukán.

– Kuporodj össze, Raven! – súgta Harry.

A másik gondozó eltekerte a vízcsapot .Jéghideg. Mint amikor Alexi kivitte a gardróbból, és hideg zuhany alá dugta.

Nathenson vihogott, felemelte a műanyag fedelet, és belökött egy vödör tört jeget.

– H-Harry, ha-halálra fog fagyasztani, ments meg!

Harry válla beesett, és megrázta a fejét.

Raven egymásnak feszítette reszkető fogait. Behunyta a szemét. Szorosan összezárta ajkát. Aztán már nem volt ott többet.