Halálra ítélve

Beugrottunk a csatorna melletti barlangba, s gyorsan becsuktuk az ajtaját.

Ebben a helyiségben is sűrített levegőt akartak raktározni, de az építkezés még nem fejeződött be. A hűtőberendezéseket sem szerelték még fel, így a hőmérséklet elviselhető volt.

Átmenetileg tartalék csilléket és szerszámokat raktároztak benne. A világítást sem kapcsolták be.

– A csilléket! – vezényelt Engelbrekt.

A vasajtó elé csilléket gurítottunk, aztán megraktuk őket csákánnyal, lapáttal, mindennel, ami a kezünk ügyébe került, amit ki tudtunk tapogatni a koromsötétben. Elbarikádoztuk magunkat.

– Úgy – lihegett a professzor. – Itt ki tudunk tartani.

Üldözőink dörömbölni kezdtek az ajtón. Nem válaszoltunk. Egy idő múlva abbahagyták a dörömbölést, csend lett. Rájöttek, hogy nem tudják kinyitni az ajtót vagy megváltoztatták a tervüket? Nem tudtuk, de örültünk, hogy lélegzethez jutunk. Alig álltunk a lábunkon.

Engelbrekt végignyúlt az egyik csillében.

– Ostobaságot követtem el – mondta. – De nem tudtam fékezni magam. Ilyen a természetem: sokáig tűrök, de aztán robbanok.

Elhallgatott.

– Azt hiszi, Bayley cinkosa vagyok? – kérdezte nagysokára.

– Ön nem tehetett mást – siettem megnyugtatni.

– De tehettem volna. Ha feláldozom magamat és a lányomat, elháríthattam volna a katasztrófát, megmenthettem volna az embereket. Csakhogy nem könnyű ilyen áldozatot hozni. De inkább két ember haljon meg, mint ezrek.

– Mire jó ez az önkínzás?

– Szó sincs róla. Nem közömbös számomra az ön véleménye. A lányom magának írt búcsúlevelet, nem nekem. Szerette önt, láttam…

Hallgattam. Engelbrekt, ez a rendkívül erős ember, iszonyúan szenvedett, és már nem tudta eltitkolni fájdalmát.

– Ne legyen rólam túlságosan rossz véleménnyel – folytatta. – Ha vétettem is az emberiség ellen, megbűnhődtem érte. Éjszakákon át nem aludtam, kerestem a megoldást. Úgy akartam levegőbe röpíteni Bayley gyárát, hogy ne okozzak katasztrófát. Az utóbbi időben már ezen dolgoztak Nórával. Nyugodt lehet a lelkiismerete: nem Bayleynek dolgozott, hanem ellene. A kísérletek sikeresen haladtak, és már közel jártunk a megoldáshoz. Ha Nóra mindezt tudta volna. Szegény gyermekem!… Sokáig nem találtam a megoldást. Voltak napok, amikor kétségbeesésemben elhatároztam, megölöm Nórát, aztán Bayleyt és végül magamat… De amikor bejött hozzám a lányom, üdén, ifjúsága teljében!… – Engelbrekt felsóhajtott. – Nem tudtam kezet emelni rá. Aztán kezdett bizalmatlan lenni. Azt hiszi, nem láttam Nóra szemében a szörnyű kérdést? “Vajon az apám is? Bűnös lenne az az ember, akit szeretek, akinek a becsületességében soha nem kételkedtem?” Engelbrekt egyszer csak felállt és mellém lépett.

– A lányom meghalt. Szenvedek. De… van fogalma róla, mekkora kő esett le a szívemről?! Vége a “tudathasadásnak”… Mi ketten halálra vagyunk ítélve. Nem érdekel, mi lesz velem. Csak azt sajnálom, hogy nem sikerült megfojtanom azt a gazembert… Minket éhhalálra ítéltek. Még szerencse, hogy nem tudnak megfagyasztani. Egyébként mindegy lenne. Nóra is megfagyott.

A lány halála nekem is fájt. Szerettem őt! S akkor vesztettem el, amikor megtudtam, hogy viszonozza érzelmeimet. De az én lelkemet nem nyomta olyan nagy teher, mint Engelbrektét. Fiatalabb is voltam nála, nem vesztettem el ilyen gyorsan minden reményt. Élni akartam.

– Mondja, nem lehetne kiszabadulni innen? – kérdeztem. A professzort túlságosan lekötötték keserű gondolatai, nem fogta fel rögtön a kérdésemet.

– Kijutni? – szólalt meg végül. – Nem könnyű. Bár ha ezt a falat áttörnénk, kijutnánk a szabadba.

– Akkor hát? Csákányunk van, és sötétben is tudunk dolgozni.

– Tudunk – felete Engelbrekt közönyösen. – Csakhogy éhen döglünk, mielőtt áttörnénk a sziklát. Fölösleges fáradság lenne. Feküdjön le maga is, és várja beletörődéssel a halált.

Én azonban egyáltalán nem akartam nyugodtan várni a halált. Pihentem valamennyit, majd kitapogattam egy csákányt és odamentem a falhoz.

Pendült a csákány a kövön.

– Ne ott, menjen kicsit odébb, balra – hallottam Engelbrekt hangját a sötétben. – Ott vékonyabb a fal.

Néhány lépéssel arrább folytattam a munkát.

Elfáradtam, leültem pihenni: Engelbrekt krákogott, majd leugrott a csilléről.

– Fáradt vagyok, lelkileg vagyok fáradt arra, hogy sziklát törjek az életemért. De ön fiatal, még boldog lehet. Segítenem kell, Nóra miatt is…

Csörömpölést hallottam, Engelbrekt csákányt keresett magának.

– Így kell sziklát törni?- hallottam a közelemben a hangját. – Menjen arrébb. Majd én megmutatom, hogyan csinálta ezt az öreg Engelbrekt, a bányász.

Egyenletes, hatalmas csapásokkal törte a falat.

Több órát dolgoztunk egyfolytában. Én már kimerültem, eldobtam a szerszámot, de Engelbrekt csákányütései még sokáig visszhangzottak a tágas barlangban.

– Mára elég lesz – mondta végül.

Ledobta a csákányt. Mielőtt lefeküdtünk, sorba állítottuk a csilléket a vágányokon úgy, hogy az első az ajtónak, az utolsó a szemközti falnak támaszkodott.

– Így. Ha most megrakjuk a csilléket szerszámmal meg kővel, az ördög sem tudja kinyitni ezt az ajtót.

Nagyon elfáradtunk, mikor végre lefeküdtünk. Mélyen aludtunk.

Arra ébredtem, hogy fázom. Éhes voltam. Hallottam, hogy Engelbrekt nagyot ásít. Felébredt? – kérdeztem tőle.

– Régóta nem alszom. Ennék valamit, de mit tegyünk, reggeli nélkül kell munkához látnunk.

Felvette a csákányt. Az ütések először bizonytalanok, egyenetlenek voltak. Később belejött, s olyan energiával dolgozott, mint tegnap. Én is munkához láttam.

De az éhség megtette a magáét. Egyre gyakrabban pihentünk. Az idő hihetetlenül lassan vánszorgott. Mintha még a szikla is keményebb lett volna, mint tegnap. Végül kétségbeesetten levágtam a csákányt, s úgy dőltem le a kőrakásra, mint valami zsák. Engelbrekt még dolgozott egy darabig, aztán ő is abbahagyta.

– Így nem bírjuk sokáig – mondta komoran. – Alig az egyharmadát bontottuk ki. Nem dolgoztunk gazdaságosan. Kisebb darabon kell törnünk és váltanunk kell egymást.

Eltelt még egy nap, ha nem csalt az időérzékünk. Újból megpróbáltunk aludni. Most egy csillébe feküdtünk, hogy melegítsük egymást, de a hideg egyre jobban kínozott. Nem tudtam elaludni. Az éhség görcsbe fogta a gyomromat. A lábam meggémberedett, a fejem tüzelt, sajgott minden porcikám. Hiába próbáltam elűzni borongós gondolataimat, nem hagytak nyugton. Már nem bíztam benne, hogy kijutunk. Beszélgetni akartam, de Engelbrekt mozdulatlanul feküdt, talán aludt. Sajnáltam fölkelteni…

Látva, hogy végképp nem tudok elaludni, felkeltem, a sötétben kitapogattam a rést, amelyet eddig vágtunk, s méregettem, hogy mennyit haladtunk előre. Egy kő kigurult a lábam alól, felverte a csöndet.

– Ki az? – kiáltott fel Engelbrekt.

– Én vagyok. Nem alszik?

– Nem. Az átkozott gondolatok nem hagynak nyugton. Hideg van… Gyerünk, melegedjünk fel.

Felkelt, megfogta a csákányt.

– Az ördögbe is, milyen nehéz lett! – dörmögött. Egy ideig csákányozott, aztán hirtelen csend lett.

– Nem bírom – mondta lihegve. – Kiesik a kezemből… De kell, kényszerítem magamat! – S meglepő erővel újra lecsapott, hogy szikrák pattantak a csákány alól.

Ez már az utolsó fellobbanás volt. A csákány kiesett a kezéből, s Engelbrekt rázuhant a kőrakásra.

– Pihenjen. Most majd én – mondtam, és munkához láttam.

De én még rosszabbul jártam. Azt hittem, teljes erőből töröm a követ, pedig csak kapargattam a sziklát. Csupa apró kis darabkákat törtem le belőle. Ilyen ütemben tíz nap alatt sem jutunk át! Az éhhalál sokkal hamarabb végez velünk…

Azt hiszem, elaludtam. Vagy talán elájultam. Nem tudom, mennyi ideig tartott. Lehetséges, hogy teljes napot feküdtem így, de talán csak néhány percet. Az idő megállt, fogalmam sem volt róla, hányadik napja zártuk be magunkat ebbe az egérfogóba. Egyre mélyebbre zuhantam az önkívület sötét szakadékába. Időnként átvillant rajtam a halál gondolata, de már ez sem izgatott. Olykor feltisztult a tudatom, mintha életerőm összeszedegetné a maradék “üzemanyagot”. Hiszen csak a tudat találhat kiutat és mentheti meg a haldokló szervezetet.

Az egyik ilyen világos pillanatban nagyon halk, nagyon távoli csákányütésekre lettem figyelmes.

“Engelbrekt újra kezdte. Ennyire meggyöngül az éhhalál küszöbén az ember hallása? – gondoltam. – Vagy ez már eszméletlenség.”

– Maga kopog, professzor? – kérdeztem Engelbrekttől.

– Éppen ezt akartam kérdezni magától én is – válaszolt elhaló hangon, amelyet azonban nagyon jól hallottam.

– Nem süketültem meg és nem is hallucinálok – gondolkodtam fennhangon. – Vajon miféle kopácsolás ez? Honnan hallatszik?

– Néhány perce, vagy talán órája én is ezen gondolkodom

– felelte Engelbrekt. – Azt hittem, maga kezdett el dolgozni. Aztán sokáig nem hallottam. Innen jött, a járat túloldaláról, mellette fekszem. – Rövid szünetet tartott, majd így folytatta:

– Úgy látszik, Bayley mielőbb végezni akar velünk, s parancsot adott, hogy törjék át a falat. Bayley tiszteli a törvényt, és szabályosan akar elítélni bennünket, hogy aztán megfagyasszon és beállítson a “panteonba”.

Hallgatóztunk. A zaj erősödött, közeledett, majd hirtelen félbeszakadt. Most másféle zajt hallottunk – egy fúró zúgását.

– Már fúrnak is – jegyezte meg nyugodtan Engelbrekt.

– Ezek szerint hamarosan ideérnek…

Az újabb veszély mintha visszaadta volna erőnket…

– Mitévők leszünk? – kérdeztem.

– Várjuk az ellenséget és harcban halunk meg, ahogy férfiakhoz illik – válaszolt Engelbrekt.

Gúnyosan elmosolyodtam, mert nem kellett attól tartanom, hogy Engelbrekt észreveszi.

– Ön még fel tudja emelni a kezét?

– Ahhoz még van erőm, hogy egy kővel fejbe verjem, aki először bújik be. Húzódjon mellém.

Az általunk vágott kis járathoz kúsztunk. Kétoldalt hasaltunk, s éles köveket készítettünk a kezünk ügyébe. Egyhangúan zúgott a fúró, de küzdöttem az álmosság ellen. Amikor már egészen közel hallatszott a zaj, elmúlt az álmosságom. Mozdulatlanul feküdtem, mint az egerésző macska.

– Még néhány pillanat és itt lesznek – súgta Engelbrekt.

A fúró felsivított, a fal megrepedt, apró kövek hullottak a mi oldalunkon. A sivító, csikorgó hangokat tompa zúgás váltotta fel. Az elvékonyodott falon, mely elválasztott bennünket ellenségeinktől, előbb egy keskeny rés jelent meg, majd még egy… Aztán megint csákányütések. A rés már akkora volt, hogy átfért rajta egy ember. A munka abbamaradt, a sötétben halk lihegés hallatszott. Valaki tehát már kúszik a nyílás felé. Megfeszítettem elernyedt izmaimat, felemeltem a követ. Figyeltem minden zörrenésre. Közeledett, egyre közeledett… Már itt is van.

“Most” – gondoltam és előrelendültem. De a kő kiesett a kezemből, mert ismerős suttogás ütötte meg a fülemet.