A Nap ünnepe

Végéhez közeledett az éjszaka. Valamelyest frissült a levegő. Elhalványultak a csillagok. Feltámadta hajnali szél. A hatalmas térségen, melynek tenger felőli, keleti oldalát meredek, magas szirtek zárták le, templomszolgák sürgölődtek, fáklyák fényénél az utolsó simításokat végezték az oltárokon. A rabszolgák is elkészültek a díszítéssel, a létrákat, a köteleket szedték össze. Készen állott minden.

Elérkezett az év legnagyobb napja, a Napünnep.

Poszeidonisz hónapok óta készült rá, hisz ez a nap nem csupán vallási ünnep volt, hanem seregszemle, melynek bizonyítania kellett a vazallus kormányzók és királyok előtt az anyaország nagyságát, gazdagságát és hatalmát.

A Szent Dombon tüzek gyúltak, majd megindultak lefelé a kanyargós hegyi úton. Egybefolyva hullámzottak, imbolyogtak, mintha hosszú, fényes kígyó kúszna a hegy oldalában. Fuvolák éles hangja, bronzszekerek dübörgése, hatalmas elefántok döngő lépte űzte el az éj csendjét. A fáklyásmenet eleje már elárasztotta fényével a teret, de a vége még fenn járt a Szent Dombon.

Elöl, csillogó bronzfegyverzetben, katonák haladtak. Mögöttük drágakövekkel ékesített, káprázatos hímzésű, nehéz ruhákban a papok lépkedtek. Atzro-Sanut, a nagy hatalmú főpapot, a Legnagyobb Titkok őrzőjét négy templomszolga hozta arany napkoronggal díszített fekete hordszékben. A főpap egyszer egy esztendőben hagyta el a Poszeidón-szentély mellett álló palotáját, ahová még sok papnak sem volt bejárása. Csak a Nap ünnepén jelent meg a világ előtt. Atzro-Sanut a föld legöregebb emberének tartották. Egyesek kétszáz évesnek vélték, mások szerint még öregebb volt. A nép halhatatlannak hitte.

Töpörödött múmia arcát ezer ránc szabdalta. Hófehér, sűrű szakálla a térdéig ért. Élettelen, pergamenszerű arcában borzongatóan hatottak a fiatalos, izzó parázsként ragyogó nagy szemek.

A tömeg önkéntelenül húzódott félre, sok rabszolga térdre vetette magát.

A főpapot óvatosan leültették a főoltár előtti magas trónusra. A többi pap is elfoglalta helyét a mellékoltároknál, amelyek félhold alakban zárták le a teret. A félhold közepén állt az atlantiszi király még magasabb trónja: hetvenkét fokozatosan keskenyedő lépcsőfok vezetett fel hozzá. Két egymásba fonódó bronzkígyó óriási bronz napkorongot tartott a trón háttámlája fölött. A trón körül a legnagyobb vazallus országok királyainak trónjai álltak, összesen hetvenkettő.

Udvari testőrség kísérte a királyok menetét. Felvonult itt a núbiaiak ebonit feketeségétől az északi gallok elefántcsont fehérségéig az emberi bőr minden színe és színárnyalata, a világ valamennyi viselete, fegyverzete és ékszere.

Amint a vendégek elfoglalták helyüket, egyszerre minden fény kialudt. Mintha sötét leplet borítottak volna a soknemzetiségű, tarka emberbolyra.

Csak az égbolton pislákoltak a sápadt csillagok.

Felharsant egy öblös bronzkürt, hirtelen néma csönd lett. Ha olykor-olykor nem töri meg a csöndet egy-egy ló vagy elefánt prüszkölése, a bronzfegyverek csörrenése, néptelennek, kihaltnak tűnt volna fel a hatalmas tér.

Ebben a borzongató csöndben felhangzott egy pap tenorja. Hatalmas szenvedéllyel, trillákkal és váratlan pauzákkal, s ugyanolyan váratlanul félbeszakadó felkiáltásokkal énekelt az ismeretlen veszélyeket rejtő sötétség szörnyűségeiről, a halálfélelemről, a naptól megfosztott lélek sóvárgásáról…

Mintegy válaszul erre a sirámra, felcsendült a gyermekkórus. Ám a pap jajongó trillái túlharsogták a kórus egyhangú, mélabús dallamát…

Hirtelen, mintha a föld mélyéből törne elő, kibomlott a halk basszus szólam, s tengerzúgásként, zümmögve csatlakozott a gyermekkórushoz.

Végezetül megszólalt a hatalmas gőzorgona több ezer bronzsípja, megreszkettetve a parti sziklákat. Aztán egyszerre, minden átmenet nélkül, csend lett…

A hirtelen beállt síri csend jobban megrémítette a sokadalmat, mint a legfélelmetesebb mennydörgés…

Az idegek pattanásig feszültek, az emberek mellükre szorították a tenyerüket, mintha fuldokolnának, majd leborultak a földre, sokan hajukat tépték.

Ám a szertartást mesteri kéz rendezte. Amikor a feszültség már-már elérte tetőfokát, az iszonyú csöndben, mely lezúduló sziklaként fojtogatott mindenkit, felhangzott a Főpap egyszerű, nyugodt és közvetlen hangja. Imája olyan volt, mint egy szelíd gyöngédséggel, reménykedéssel áthatott közvetlen beszélgetés.

– Ó, Napisten, halld könyörgésünk, sugározd le áldott fényed a szenvedő, megfáradt emberiségre…

Karok emelkedtek a tömegben és nyúltak a láthatatlan pap felé.

– Te vagy a mi egyedüli védelmezőnk…

– Megmentőnk…

– Szószólónk a mindenható isten színe előtt… – hallatszott innen is, onnan is a zokogásba fúló kiáltás.

A Főpap gyönge hangja felerősödött. Már nem imádkozott, már szinte parancsolt az istennek:

– Sugározd be áldott fényeddel népedet, háromszor szent isten, melegeddel takard be földedet, hogy gyümölcsöt teremjen az ember javára. Mutasd meg nekünk fényes orcádat!…

S miközben az imát mondta, az oltáron álló homokórát leste, amelyet szent edények takartak el a tömeg elől.

Keleten pirkadt az ég alja. A Főpap fekete alakja már tisztán kitetszett az égbolt rózsaszín háttere előtt. Majd hirtelen magasra emelte a szent botot, hangosan, parancsolóan kiáltotta:

– Jöjj!… Jöjj!… Jöjj!…

S mintha a Főpap akaratának engedelmeskedne, megjelent az ég alján az arany fénysugár, majd lassan felkelt az óceán fölött a Nap, fénye szétáradt a téren, megcsillant a katonák bronzfegyverein, felragyogott a királyok és papok brokátján, gyémántjain, tündöklő világossággal árasztotta el a földet. Mintha az óceán mélyéből merültek volna fel a rózsakoszorúkkal díszített magas árbocok, a zöld levelekből, élő virágokból font diadalívek, a színes zászlók és tarka szőnyegek…

Ameddig a szem ellátott, feldíszített, négyemeletes hajók úsztak a tengeren, az óriási atlantiszi flottától nem látszott az óceán vize.

“Bizony, hatalmas Atlantisz király és nehéz ellene harcolni” – gondolták akaratlanul a vendégek a tömérdek hajó láttán.

A katonák rézkardjukkal pajzsukat verték, örömujjongás köszöntötte a felkelő napot…

Tíz-meg tízezer torok zengte a háromszor szentséges isten, az életet adó, fényt árasztó, hatalmas, örömhozó Nap himnuszát.

A szertartás a szokásos bika-és borjúáldozattal ért véget. Bort, olajat öntöttek a lángoló áldozati tűzre.

Még füstölögtek az illatos füvek a bronz serpenyőkben, még felfelé szállt a kelő Nap sugaraiban rózsaszínbe játszó füstoszlop, amikor a kürtök szavára megmozdult a tömeg, hogy elvonuljon a háború istenének mezejére, s megtekintse a csapatok parádéját.

Mikor pedig másodszor is megszólaltak a kürtök, megindult a sokaság. És a menet hosszan elnyúlva vonult a virágokkal, zöld ágakkal behintett pompás úton, amelyre méltán volt büszke Atlantisz.

Elöl, vörös rózsákkal körülfont magas rúdon, ragyogó napkorongot vittek.

Az útkanyarban váratlanul egy öregember ugrott a király kocsija elé. Szakadozott kecskebőr ruhát viselt. Hosszú, zilált szürke haja és szakálla a derekáig ért. Bronzbarna arcán nagy, okos szemek tüzeltek.

Parancsoló kézmozdulattal megállította a király kocsiját. Az őrök már ugrottak, de az uralkodó egyetlen kézmozdulattal félreparancsolta őket.

A király félte és tisztelte az öreg Na-Sanát, a jövendőmondót és prófétát.

– Mivel sújtson még rátok az ég, ó, ti mindig zsarnokok?! – kiáltotta vészjósló hangon az öreg. – Beteg a fej és szenved a szív… Nincs, mi ép lenne a lábtól a fejig… Fekélyek, vörös kiütések, rothadó sebek borítanak mindent, és nem akad, ki megtisztítaná a gennytől és bekötné a sebeket, aki enyhítő írt adna…

Szinte őrjöngve folytatta:

– Kihalt lesz a földed! Tűz égeti fel városaidat, elpusztul minden és sivataggá változik a föld. Kökény meg bogáncs nő a termő szőlővesszők helyén, bogáncs terem a király palotájában, az erődítményeket felveri a gaz… Csak baglyok és démonok kiáltoznak a romok között… Mert közel az istenek haragja, és elnyel téged az emésztő tűz… Pusztulás, vész, iszonyat!

Döbbenet némította el a tömeget. Zavartan hallgatott a király is, de igyekezett megőrizni a rendíthetetlen fenség látszatát.

“Miért sújtana rám az istenek haragja? – gondolta. – Mit vétettem ellenük?…”

S akkor tekintete találkozott Kuntinasár reászegeződő, merev tekintetével. Úgy érezte, szemrehányás és fenyegetés sugárzik felé a szempárból.

Tekintetük úgy csapott össze, mint két penge…