Ismét test nélkül

Kern professzor annyira megörült Briquet váratlan visszatérésének, hogy még a szemrehányásról is elfeledkezett. Egyébként is másra volt gondja. John a karjában hozta be Briquet-t. A lány jajgatott a fájdalomtól.

– Bocsásson meg, doktor – mondta, mikor meglátta Kernt. – Nem hallgattam magára…

– Saját magát büntette meg – felelte Kern, segítve Johnnak ágyba fektetni a szökevényt.

– Istenem, még a felöltőmet sem vetettem le.

– Engedje meg, majd én segítek.

Kern óvatosan lehúzta Briquet-ről a kabátot, s közben tapasztalt szemmel figyelte a lányt. Briquet area rendkívül fiatal és üde lett. A ráncoknak nyomuk se maradt. “A belső elválasztása mirigyek munkája – gondolta Kern. – Angelica Gai ifjú teste megfiatalította Briquet fejét.”

Kern professzor már régóta tudta, kinek a testét rabolta el a hullaházból. Éberen figyelte az újságokat, és gúnyosan mosolygott, amikor a “nyomtalanul eltűnt” Angelica Gai kereséséről olvasott.

– Óvatosabban… fáj a lábam – ráncolta a homlokát Briquet, mikor Kern a másik oldalára fordította.

– Jól kiugrálta magát! Pedig figyelmeztettem. Bejött az ápolónő, egy bamba arcú, idősebb nő.

– Vetkőztesse le – intett Kern Briquet felé.

– Hol van Laurent kisasszony? – csodálkozott Briquet.

– Nincs itt. Beteg.

Kern elfordult, ujjaival az ágy támláján dobolt, majd kiment a szobából.

– Régóta szolgál Kern professzornál? – kérdezte Briquet az új ápolónőt.

A nő érthetetlenül dünnyögött, s a szájára mutatott.

“Néma – döbbent rá Briquet. – Na tessék, még beszélni sincs kivel…”

Az ápolónő fogta a felöltőt, és kiment. Megint Kern jött be.

– Mutassa a lábát.

– Sokat táncoltam – kezdte Briquet töredelmes vallomását. – Nemsokára kinyílt a seb a talpamon. Nem törődtem vele…

– És tovább táncolt?

– Nem, mert fájt. De néhány napig még teniszeztem. Olyan elbűvölő játék!

Kern, Briquet fecsegését hallgatva, tüzetesen megvizsgálta a lábat, és mindjobban elkomorult. A láb térdig megdagadt és megfeketedett. Kern több helyütt megnyomta.

– Jaj, fáj!… – kiáltott fel Briquet.

– Hidegrázása van?

– Igen, tegnap este óta.

– Úgy… – Kern szivart vett elő, és rágyújtott. – Az állapota súlyos. Látja, hova vezet az engedetlenség? Kivel méltóztatott teniszezni?

Briquet zavarba jött.

– Egy… ismerős fiatalemberrel.

– Nem mondaná el, mi történt magával, amióta megszökött tőlem?

– A barátnőmnél voltam. Nagyon csodálkozott, mikor meglátott. Azt mondtam neki, hogy a sebem nem volt halálos, és hogy a kórházban kigyógyítottak.

– Rólam és a… a fejről semmit se mondott?

– Persze, hogy nem – felelte meggyőzően Briquet. – Furcsa lett volna erről beszélni. Bolondnak tartottak volna.

Kern megkönnyebbülten sóhajtott fel. “Jobban megúsztam, mint ahogy vártam” – gondolta.

– De mi van a lábammal, professzor?

– Attól tartok, hogy le kell vágni. Briquet szemében rémület lángolt fel.

– Levágni a lábat! Az én lábamat? Nyomorékká tesz? Kern maga sem akarta eltorzítani a testet, amelyet olyan nehezen szerzett és keltett életre. A bemutató sem lenne olyan hatásos. Jó lenne megúszni amputáció nélkül, de aligha sikerül.

– Nem lehetne új lábat felvarrni?

– Ne nyugtalankodjék, várunk holnapig. Később még megnézem – mondta Kern és kiment.

Újra a néma ápolónő jött be. Csészében erőlevest hozott pirított kenyérkockákkal, de Briquetnek nem volt étvágya, rázta a hideg, és bárhogy tukmálta is rá az ápolónő, két kanálnál többet nem bírt lenyelni.

– Vigye ki, nem kérek. Az ápolónő kiment.

– Először a hőmérsékletét kellett volna megmérnie – hallotta Briquet a másik szobából Kern hangját. – Hát ilyen egyszerű dolgokat se tud? Hiszen megmondtam.

Megint bejött az ápolónő, és hőmérőt nyújtott át Briquetnek.

A beteg zúgolódás nélkül tette be a hőmérőt. Mikor kivette és megnézte, harminckilenc fokot mutatott.

Az ápolónő feljegyezte a hőmérsékletet, és leült a beteg mellé.

Briquet, hogy ne lássa a nő bamba és közönyös arcát, a fal felé fordította a fejét. De még erre a jelentéktelen mozdulatra is fájdalom nyilallt a lábába és a hasa aljába. Briquet felnyögött, szemét lehunyta. “Mikor látom megint a kedvest?…” – gondolta Laret-ról.

Este kilenckor még jobban rázta a hideg, félrebeszélt. Úgy rémlett, mintha a jacht kabinjában volna. A hullámzás erősödik, a jacht himbálódzik, és ettől hányingere támad. Laret ráveti magát, és fojtogatja. Briquet kiabál, és vergődik az ágyon… Valami nedves és hideg ér a homlokához, a szívéhez. A lidércnyomás eltűnik.

A teniszpályán látja magát Laret-val. A drótháló mögött a tenger kéklik. A nap könyörtelenül tűz, fáj a feje, szédül. “Ha nem fájna így a fejem… Ó, ez a rettenetes napsütés!… Nem tudom elütni a labdát…” – s erőlködve figyeli Laret mozdulatát, ahogy ütésre emeli a rakettet. – “Play” – kiáltja Laret, s villog a foga a napfényben. Mielőtt Briquet felelhetne, belevág a labdába. – “Out” – feleli hangosan Briquet, örülve Laret hibájának…

– Most is teniszezik?- hallja valakinek a kellemetlen hangját, és kinyitja a szemét. Kern hajol fölébe, a kezét fogja. Az érverését számolja. Azután megvizsgálja a lábát, és rosszallóan csóválja a fejét.

– Hány óra? – kérdi Briquet nehezen forgó nyelvvel.

– Éjjel egy óra múlt. Hát bizony, kedves mitugrász kisasszony, amputálni kell a lábát.

– Az mit jelent?

– Levágni.

– Mikor?

– Most. Egy órát sem várhatunk, különben általános vérmérgezés kezdődik.

Briquet gondolatai összezavarodnak. Mintha álomban hallaná Kern hangját, alig érti szavait.

– Magasan kell levágni? – kérdi tőle szinte közönyösen.

– Itt – mondja Kern, és tenyere élét végighúzza a combtövén. Ettől a mozdulattól Briquet hátán hideg fut végig. Öntudata egyre jobban kitisztul.

– Nem, nem, nem – mondja rémülten. – Nem engedem! Nem akarom!

– Meg akar halni? – kérdi nyugodtan Kern.

– Nem.

– Akkor válasszon a kettő közül.

– És mi lesz Laret-val? Hiszen ő szeret engem… – suttogja Briquet. – Élni akarok, egészségesen. Maga mindentől meg akar fosztani… Rettenetes ember, félek magától. Mentsen meg! Mentsen meg!…

Megint félrebeszélt, kiabált, s erőnek erejével fel akart kelni. Az ápolónő alig bírta visszatartani. Gyorsan behívták Johnt, hogy segítsen.

Eközben Kern lázasan dolgozott a szomszéd szobában, készült a műtétre.

Pontosan éjjel két órakor Briquet-t feltették a műtőasztalra. Ott magához tért, és úgy nézett Kernre, mint a halálraítéltek a hóhérukra.

– Kegyelmezzen – suttogta végül. – Mentsen meg… Arcára nyomták az altatómaszkot. Az ápolónő megfogta a pulzusát. John erősebben rászorította a maszkot. Briquet elvesztette az eszméletét.

Ágyban tért magához. Szédült, hányingere volt. Homályosan emlékezett a műtétre, és szörnyű gyengesége ellenére felemelte a fejét, a lábára pillantott, és halkan feljajdult. Lába térden alul hiányzott, és vastagon be volt pólyáivá. Kern megtartotta szavát: mindent elkövetett, hogy lehető legkevésbé torzítsa el Briquet testét. Vállalta a kockázatot, és úgy végezte az amputációt, hogy a csonkra műlábat lehessen kapcsolni.

Műtét után Briquet egész nap kielégítően érezte magát ámbár a hidegrázás nem szűnt meg, s ez nagyon nyugtalanította Kernt. Óránként belátogatott, és megvizsgálta a lábat.

– Mihez kezdjek láb nélkül? – kérdezte Briquet.

– Ne nyugtalankodjék, csinálok új lábat, különbet, mint amilyen volt – bátorította Kern. – Fog maga még táncolni. – De az arca komor volt: a csonk kivörösödött és megdagadt.

Estére felszökött a láz. Briquet dobálta magát, jajgatott, félrebeszélt.

Este tizenegy órakor a láz felszökött negyven egész hét tized fokra.

Kern káromkodott, bekövetkezett az általános vérmérgezés. Ekkor már nem is gondolt Briquet testének megmentésére, de elhatározta, hogy legalább a fejét visszahódítja a haláltól. “Ha a véredényeket átmosom antiszeptikus anyagokkal, azután fiziológiás oldattal, és friss, egészséges vért bocsátók beléjük, a fej élni fog.”

S újra feltétette Briquet-t a műtőasztalra.

Briquet eszméletlenül feküdt, nem érezte, ahogy az éles sebészkés gyors bemetszést végez a nyakán, az első műtét után visszamaradt vörös hegeknél valamivel feljebb. Ez a vágás nemcsak a fejét választotta el gyönyörű ifjú testétől, hanem elvágta Briquet-t az egész világtól, elvett tőle minden örömet és reményt, amely eddig éltette.