A levegőkereskedő

Elátkozott vidék

“Elátkozott vidék” – mondta V. G. Korolenko író a Turuhan vidékéről. Nos, ez az elnevezés tökéletesen ráillik Jakutföldre is. Amerre néz az ember, satnya növényzet szomorkodik mindenütt: a szélvédett helyeken csenevész cédrusok, topolyák, göcsörtös nyírfák; északabbra betegesen görnyedező cserje, kúszó nyír árválkodik, éger és hanga görnyed a föld felé; még távolabb a mocsarak és mohák világa. A csenevész, szomorú fák, cserjék láttán olyan érzése támad az embernek, mintha a szerencsétlen növények a fagyos szelek elől a föld alá akarnának bújni, hogy ne is lássák ezt az “elátkozott vidéket”, ahová rossz sorsuk vetette őket. Ha tehetnék, kihúznák gyökérzetüket az örökké fagyott földből, s délebbre kúsznának, oda, ahol áldott a nap és cirógatóan meleg a szél… De a fáknak ott kell elpusztulniuk, ahol világra nőttek; egyebet nem tehetnek, mint hogy meggörnyedve fogadják a végzet szélrohamait, és beletörődnek sorsukba.

Nem így az ember! Ő maga választja meg útját és sorsát, otthagyja a napot, a meleget, a kényelmet, mert ismeretlen, barátságtalan országokba hajtja harci kedve, hogy legyőzze a természetet vagy a csenevész, göcsörtös nyírfák alatt, a hideg földön hajtsa le örökre a fejét…

Ezek a kissé borongós gondolatok jártak a fejemben, amikor a jakut Nikolával, kísérőmmel és segítőtársammal a Jana folyó mentén haladtunk. Expedíciónk Verhojanszkban, a “jakut fővárosban” állomásozott, melynek egész lakossága elfért volna egy közepes nagyságú moszkvai házban.

Verhojanszk külsőleg mit sem változott az évek alatt. Néhány tucatnyi faház, ugyanannyi jurta rendetlen összevisszaságban a Jana két partján, a nagyobb tavakkal tarkázott, mély fekvésű mocsaras vidéken. Jószerivel mindegyik háznak volt egy “saját” tava, de zavaros vizük ihatatlan volt, így a helybeliek kénytelenek voltak egész évre jeget vermelni. Első pillantásra csak a szovjet kormányhivatalok, a szövetkezet és a jakut kereskedelmi tröszt boltjainak cégtáblái utaltak a jelenkorra.

Kényes és drága műszereimet, a Richard-barográfokat, mikrobarográfokat, anemométereket[16] és barométereket Verhojanszkban hagytam. Csak egy kisebb barométert, egy termométert vittem magammal és a meglehetősen kezdetleges szélzsákot, amely szörnyen tetszett Nikolának. Neki éppolyan szórakoztató apróság volt, mint a játék-szélmalom.

A vezetésem alatt álló expedíciót azért szervezték, hogy tanulmányozza a Verhojanszk környékén elterülő hidegöv meteorológiai viszonyait, főleg pedig azért, hogy derítse ki a szélirányok megváltozásának okait.

Egy idő óta ugyanis különös jelenséget észleltek a meteorológusok. A passzát és monszun szelek iránya ugyanis fokozatosan megváltozott. Az egyenlítői zónában uralkodó szelek rendszerint keletről fújtak az egyenlítő felé, most azonban északi irányba tértek el, s ez az eltérés északabbra egyre észrevehetőbb volt. A szinoptikus térképek kimutatták, hogy Verhojanszk térségében valamiféle centrum alakult ki, mely úgy gyűjti össze a szeleket, mint egy óriási lencse a fénysugarakat. Ennek következtében (egyelőre még alig észrevehetően) megváltozott az átlagos hőmérséklet: az egyenlítőnél valamelyest csökkent, északon viszont emelkedett. A jelenség érthető, ha tekintetbe vesszük, hogy a Déli-sarkról a hideg szelek az egyenlítő felé, az egyenlítői meleg szelek viszont észak felé fújnak. Észleltek egyéb furcsaságokat is, bár ezeket még csak a pontos fizikai műszerek és a pneumatikus gépek munkáját figyelemmel kísérő mérnökök fedezték fel. Azt tapasztalták, hogy némileg süllyedt a légnyomás. Kimutatható volt ez a hangerő vizsgálatakor is, különösen nagyobb magasságokban (a pilóták is panaszkodtak, hogy a repülőgép motorok már kétezer méteren kihagynak).

Az emberek még egyáltalán nem érzékelték, nem vették észre e meteorológiai változások káros és veszélyes voltát, de a műszereik mellett virrasztó tudósok aggodalmaskodtak.

Egyelőre nem akarták nyugtalanítani a közvéleményt, de igyekeztek kideríteni a furcsa jelenségek okait. Az a megtiszteltetés ért, hogy én is részt vehettem ebben a munkában.

S míg az expedíció gazdasági vezetője Verhojanszkban befejezte az utolsó előkészületeket, lovakat meg kutyákat vásárolt, addig én felszerelés nélkül előre mentem, hogy pontosabban meghatározzam útvonalunkat. Ezen a földrajzi szélességen erős és egyenletes nyugat-kelet irányú szél fújt, még egyszerű műszereimmel is elég pontosan tudtam tájékozódni. Utunk a verhojanszki hegygerinc nyúlványa felé vezetett.

Társam és kísérőm jellegzetes jakut férfi volt – keskeny, hosszúkás kezű, rövid, görbe lábú, mozgása lassú és nehézkes. Nikola életideálja így hangzott: keveset dolgozni, sokat enni és meghízni. “Ideálja” ellenére remek, megbízható munkatárs és fáradhatatlan gyalogló volt. A természet jókora életkedvvel ajándékozta meg, enélkül aligha élhetett volna ezen az “elátkozott vidéken”. Ámbár az igazsághoz hozzátartozik, hogy Nikola szemében ez a vidék korántsem volt elátkozott: a Jakutföldet a világ legszebb vidékének tartotta, és moháit, göcsörtös nyírfáit fel nem cserélte volna a pompázatos délvidéki pálmákkal.

Nikola vagy a fapipáját szívta, vagy dúdolgatott a napról, mely soha nem nyugszik le, a folyóról, a kőről, a repülő madárról, egyszóval mindenről, ami a szeme elé került. Márpedig kissé ferde vágású, sötét szeme sok mindent meglátott, ami az én figyelmemet elkerülte, jóllehet bizonyos színeket nem tudott megkülönböztetni: túl szegényesek voltak szülőföldjének színei, s Nikola majdnem olyan szürkének látta a világot, amilyennek mi a moziban.

– Erősen jó nyár – mondta és köpött egy dohánysárgát. – Erősen meleg.

Igaza volt: szokatlan errefelé az ilyen meleg nyár. A hőmérséklet még éjjel sem süllyedt nulla fok alá (ilyenkor a nap sem nyugszik le), nappal pedig 30 Celsius fokra, sőt olykor még magasabbra is emelkedett.

Átkeltünk a folyón, és egy hegyoldalon kapaszkodtunk fel, ahol fűzek, vörösfenyők és bokros nyírek zöldelltek. Bár nagyon meleg volt, időnként mégis jégrétegeken csúszkáltunk, jókora darabokon még most sem olvadt el a jég. A kegyetlen hideg alaposan megdolgozta a földet, óriási repedések szabdalták olyan sűrűn, mint Nikola arcát a ráncok.

Leszállt a “vörös éjszaka”. Északon lassan ballagott a nap, vörösre színezte a hóborította dombtetőket.

Szerencsésen átvergődtünk egy hegyi patakon. Én már helyet kerestem, ahol megéjszakázhatunk, mikor Nikola egyszer csak megállt, kivette a szájából pipáját, köpött egyet, aztán csendesen így szólt:

– Kiáltoz.

– Kicsoda kiáltozik?

– Kiáltoz ember.

Én azonban hiába füleltem, egyetlen hangot sem hallottam.

– Nem hallom – néztem Nikolára.

– Messze kiáltoz! – S valahová oldalra mutatott. – Baj történt, azért.

– Akkor gyerünk. Segítsünk rajta. Talán egy vadász került bajba.

– Ahogy akarsz. Menjünk. Nem kell kergetni vadat, ha nem tudol lőni. Nem tudol lőni, varjú is árt – jegyezte meg kioktatóan Nikola, és nekirugaszkodott a hegynek.

Alig bírtam követni.

Talán egy kilométert mehettünk, amikor végre én is meghallottam a távoli kiáltásokat. Nikola hallása bámulatos volt! A kiáltozás félbeszakadt, s rögtön utána két tompa dörrenést hallottam.

– Erősen bolond. Először kiáltoz, aztán lő. Először kell lőni – zsörtölődött Nikola.

Felkapaszkodtunk a hegytetőre, és egy mocsaras tisztás tárult elénk. A köves parttól néhány méternyire megláttam a férfit, derékig süllyedt a mohával benőtt ingoványba.

Ő is észrevett bennünket és integetni kezdett, A köveken ugrálva siettünk a segítségére. A süllyedő embernek odanyújtottam a puskacső végét, jobb kézzel belekapaszkodott, bal kezében valamit szorongatott, ami engem egy henger alakú, sáros petróleumkannára emlékeztetett.

– Dobáld el edényt! – kiáltott oda Nikola.

De a férfi szemlátomást nem akart megválni a kannájától. Nyögött, erőlködött, de a kannát nem engedte ki bal kezéből.

– Dobd a partra! – kiáltottam én is.

Ezt a tanácsot megfogadta. Kidobta a kannát, s most már két kézzel kapaszkodva a puskacsőbe, lassan kimászott a hínárból.

Nagy nehezen sikerült partra húznunk az ismeretlen férfit. Meglepett a külseje. Borotvált, európai típusú arca volt. Sáros, de kitűnő szabású alpesi túraruhát és szürke sportsapkát viselt.

Mihelyt partot ért, felkapta a kannát, amelyet láthatóan nagyon féltett. Majd kezet nyújtott, s hibás orosz kiejtéssel megszólalt:

– Nagyon köszönöm! Ezen a vidéken hiába vártam volna segítséget. Hallotta a lövéseimet?

– Igen. De Nikola már jóval előbb meghallotta az ön kiáltozását.

Az idegen biccentett Nikolának.

– A pisztolyom odaveszett, de nem érdekes – folytatta. – Derék jakut. Csodálkozik? Az Angol Királyi Földrajzi Társaság Északi-sark-kutató expedíciójának vagyok a tagja. Ön szintén tudós?

– Igen, a Szovjet Tudományos Akadémiától… Nem óhajtja megszárítani a ruháját? – kérdeztem, s jobban szemügyre vettem.

Amit kannának néztem, valami más lehetett, de nem tudtam megállapítani, hogy mi. A vékony nyakú henger, mely higanyszerűen fénylett a sárrétegen keresztül, elég nehéznek látszott, lehúzta a férfi karját.

– Szárítkozni? Ó nem, köszönöm. Nincs rá szükségem. Köszönöm.

Biccentett, hirtelen megfordult és sietve megindult a hegyoldalon.

Értetlenül bámultam utána. Figyelmesebb is lehetett volna, elvégre megmentettük az életét. Hogy került ide? Nem hallottam róla, hogy angol expedíciót küldtek volna errefelé. És az a furcsa kanna…

– Erősen bolond. Pisztolt eldobta, edényt féltette! – fejezte ki Nikola a véleményét az idegenről.

Elgondolkozott, rosszallóan csóválta a fejét, majd rőzsét gyűjtött, hogy tüzet rakhassunk. Magunk is átnedvesedtünk, miközben az angolt kihúztuk.

– Hé! Hé! – kiáltott vissza az idegen.

Nagy, mohás kövön állt és integetett.

– Jótett helyébe jót várj! – kiáltotta. – Ne menjenek arra – s a szél irányába mutatott –, ott a halál várja magukat!

– Majd biccentett, leugrott a kőről és eltűnt a szemünk elől. “Micsoda furcsa figyelmeztetés! – gondoltam magamban.

– Ne menjünk arra, amerre a szél fúj?” De hiszen nekem éppen arra kellett mennem, hogy felkutassam azt a “fókuszt”, amerre a föld összes széláramlatai tartanak.