A repülő sárkány

Futárok járták az atlantiszi városokat és falvakat. A szerencsétlenség hírnökei megfújták a templomtereken a bronzkürtöket és ekként szóltak a rémült tömeghez:

– A haragvó istenek pusztulásra ítélték Atlantiszt!… A király parancsára felszólítunk mindenkit, jöjjön munkára… Sürgősen fel kell készülnünk a menekülésre!…

Poszeidonisz megbolygatott hangyabolyra hasonlított. Rémült, sápadt emberek rohangáltak az utcákon, mintha tűzvész lenne. A közös baj ledöntötte a kasztok korlátait, az emberek közelebb kerültek egymáshoz. Vadidegenek szólították meg egymást.

– Hallotta?

– Hallottam! Szörnyű!…

Mintha mindenki elvesztette volna a fejét. Az emberek holmijaikat válogatták, félredobták a szükségeseket, becsomagolták a fölöslegest, összevissza rohangáltak, még enni és aludni is elfelejtettek. Egyeseken furcsa bénultság lett úrrá: némán üldögéltek és süketek voltak, mint a szobrok. Az asszonyok zokogva szorították mellükre gyermeküket. így ment ez több napig, mígnem a Szent Domb megszervezte a mentési munkálatokat.

A rabszolgák komoran tértek vissza az erdőkből, hitték is, meg nem is a “királyi kegyelmet”, de nem volt más választásuk. Egy részük nem ment vissza a Fekete Városba; egyesek azért, mert nem hittek Atlantisz elkerülhetetlen pusztulásában, mások úgy vélték, jobb szabadon meghalni, mint újra rabszolgának lenni.

A közeli veszély mintha megtízszerezte volna az emberek erejét. Éjjel-nappal dolgoztak, csak néhány órát aludtak.

Végeláthatatlan szekérsorok vonultak a hegyi utakon, építőanyagot szállítottak az erdőkből a hajógyárakba. Emberek, állatok estek össze, de félrelökték őket, és lázas sietséggel folytatták a munkát.

Fegyvereket, mindenféle limlomot, háziállatokat zsúfoltak az elkészült hajókba, sőt még vadállatokat is, mert az atlantisziak lehetőleg mindent meg akartak menteni, ami az új helyeken majd napfényes hazájukra emlékezteti őket. Minden szabad polgár két pár háziállatot, illetve baromfit és két pár vadállatot vihetett magával.

Az új dokkok már nem is látszottak a sok ezer épülő hajótól, melyeket zárt fedélzetekkel építettek, hogy védjenek a viharok és felhőszakadások ellen.

De hamarosan kiderült, hogy bármily megfeszítetten és lázasan dolgoznak is, az elsőnek kifutó hajókkal csak jelentéktelen töredékét szállíthatják el a rengeteg kincsnek, amit évezredek alatt felhalmoztak Atlantiszon. A király és a papság kincstára kimeríthetetlennek látszott. Elhatározták, hogy mindenekelőtt a legértékesebb és legkisebb helyet elfoglaló rakományokat szállítják el. És ha a katasztrófa később következik be, majd folyamatosan elszállíthatják a hátrahagyott javakat is. De erre vajmi kevés reményük volt. Hogy az uralkodó kasztok mérhetetlen vagyonának akár a töredékét is elszállítsák, nemcsak a rabszolgákat kellett hátrahagyni, a biztos halálra kárhoztatni, hanem a szabad atlantiszi polgárok egy részét is. A Szent Domb mégis megígérte a lakosságnak, hogy a katasztrófa előtt az utolsó rabszolgáig mindenkit elszállítanak. Ezzel akarta elejét venni a pániknak és a felkelésnek.

Végre útra készen állt a királyi ház. Az uralkodó család tagjai a királyi palotában gyülekeztek, mielőtt hajóra szálltak volna. Már csak Szel hiányzott, őt még mindig a Sólyomfészekben őrizték. Most érte küldtek, ám a küldönc zavartan jött vissza; Szel eltűnt a Sólyomfészekből.

Vőlegényét, Assur királyát elkeserítette a hír, Guan-Atagueragan pedig őrjöngött. Nagy reményeket fűzött az assur király és leánya házasságához. Atlantisz királyának most nagyon nagy szüksége volt a hatalmas vazallus barátságára, támogatására. Vajon vazallus marad-e? Vajon sikerül-e legalább a barátságát megtartani?…

A király azonnal színe elé parancsolta Szel dajkáját, Gu-Sir-Tzat.

A vénasszony megjelent a király villámló tekintete előtt, földig hajolt, s a ruhája aljával törölgette könnyes szemét.

– Hol van Szel? – förmedt rá a király.

– Háromszor nagy… – borult térdre Tza. – Ne haragudj a te rabszolgádra… Nem vétettem semmit… Úgy vigyáztam rá, mint a szemem fényére, de tegnap éjjel leereszkedett a hegyről egy repülő sárkány… Denevér szárnya volt, a lába meg mint az oroszláné. Az orrlyuka füstölgőit, a szája tüzet okádott… Szel az erkélyen üldögélt, a hűs esti levegőn. A sárkány egyszerre karmai közé kapta és a magasba emelkedett vele… Én belekapaszkodtam Szel palástjába, mire a sárkány engem is felemelt… De a palást lecsúszott Szel válláról és lepottyantam én is… Ez minden, ami Szélből megmaradt… – S e szavakkal a király lába elé tette Szel ezüstliliomos, halványkék selyempalástját.

Mindenki döbbenten hallgatta a történetet. De a király gyanakodva nézett a papokra.

– Miként vélekedsz erről, Kuntinasár?

– Háromszor nagy… Nem tudom, mit mondjak. Szel nem szökhetett meg… Talán elrabolták…

A király gondolataiba merült. Lám, egyik baj jön a másik után… Csak nem azért büntetik az istenek, mert a papokkal vitázott?… Büszkeség és félelem viaskodott a szívében. S a félelem győzött.

– Legyen meg az istenek akarata!… – S a papokhoz fordult: – Imádkozzatok hozzájuk, hogy ne üldözzenek minket haragjukkal. Én pedig… megteszek mindent, amit csak tehetek. Visszaadom jogaitokat… A hajók várnak bennünket. Elmegyünk, de keressétek tovább Szelt. Talán sikerül megmentenünk…

Nagyot sóhajtva fordult a rabszolgák felé:

– Hordszéket!.

S Atlantisz utolsó királya leereszkedett az egyenletesen ringatózó arany hordszékben a Szent Dombról, hogy soha többé ne térjen vissza.